IX. Fejezet A lehetetlen is lehetséges

Sziasztok!
Megjöttem, és bocsi a kis üzemkimaradásért...volt egy kis gondom, de megoldottam :D
Remélem ez a rész is tetszeni fog :D
Puszi!
Carly

(Carlisle szemszöge)

A hajóról szemléltük a reggeli napfelkeltét feleségemmel, miközben egymáshoz bújva álltunk a hajó oldalánál. Csodálatos volt az esténk Rióban, remekül szórakoztunk, és élveztük egymás társaságát. A szívem szakadt kedvesemért, amiért magát hibáztatta a kislány sérüléséért, pedig nem ő tehet róla. Örültem, hogy a végén boldognak láttam.

-Csodás volt ez az este-mosolyogta szorosan hozzám bújva kedvesem, miközben én a vállát simogattam.

-Én sem mondhatok mást-mosolyogtam , majd halovány csókot leheltem gyémántként csillogó arcára. Istenem, legszívesebben örökre őt csókolgattam volna, ami nem is okozott volna gondot a mi fajtánknak, ha nem járnék dolgozni. Holnap indulunk haza , hisz nem tudtam több szabadságot kicsikarni főnökömtől. Ezért a mai napot mindenképp ki kell használnunk. Még teljesítenem kell szerelmem kérését is, ami egyáltalán nem volt ellenemre. Hisz...mindent megadtam volna egyetlen érintéséért , egyetlen szaváért. De legfőképpen annak örültem volna, ha képes lennék őt megáldani egy saját gyermekkel. Tudom, minden vágya ez, de sajnos a mi fajtánk nem képes arra, hogy saját utódja születhessen. Pedig milyen csodás lenne, ha karunkban tarthatnánk a saját kisbabánkat. Egy olyan lényt, aki ő és én , ...aki be tudná tölteni kedvesem szívén tátongó lyukat, melyet emberként szerzett. Bár megadhatnám neki ezt az örömöt.

-Drágám...min gondolkozol ennyire?-szakított ki ábrándozásomból kedvesem lágy szavai.

-Csak azon, hogy ma is milyen gyönyörű vagy-nyomtam csókot homlokára, miközben fejét vállamra hajtotta.

-Tudom, hogy valami nyomja a lelked. Ilyenkor, másképp csillog a szemed...ahogyan most is. Mi a baj?-nézett rám, és tudtam, hogy el kell mondanom neki.

-Csak...-kezdtem bele, majd szomorúan csóváltam meg a fejem-csak...úgy érzem... nem tudok neked mindent megadni. A legfontosabb dolgot számodra...amire vágysz...egy ilyen, mint én nem tudom neked megadni. Egy saját gyermeket...-mondtam, miközben keserű sóhaj hagyta el ajkaimat, majd szerelmemre néztem, akinek szemében a döbbenet, és a boldogság egyvelege tükröződött.

-Carlisle- sóhajtott egy halovány mosollyal az arcán-igen...minden vágyam egy saját gyermek...de...ez ...ez ne keserítsen el téged. Én téged mindennél jobban szeretlek...az életemnél is jobban. Erről te nem tehetsz és ezen nem lehet változtatni. Kérlek, ne fájjon neked , aminek nem kéne fájnia-mondta, mire simogatni kezdte a karom egyik izmát, majd egy lágy csókot nyomtam csuklójára.

-Tudod, mióta találkoztam veled...meggyúlt bennem egy szikra. Az apaság szikrája. Állandóan az jár a fejemben, mindent meg akarok adni neked. És eközben rájöttem, hogy bennem is él ez a vágy. A vágy egy saját gyermek után-mondtam, mire ő is lágyan rám mosolygott.

-Nos, ha saját gyermekünk nem is, de vágyaink lehetnek. Majd...találunk valami megoldást, hogy adoptáljunk, vagy...felkaroljunk fiatal vámpírokat...és addig is, mi itt vagyunk egymásnak-mondta majd hozzám bújt, és fejét vállamra hajtva néztük tovább a korai napsütést.

Sötétedésre értünk haza a szigetre. A reggeli megállónk miatt az út hosszúra sikeredett. De egyáltalán nem bántuk, hiszen ezt az időt is együtt töltöttük, és ez volt a lényeg. Lassan összepakoltunk a hajnali utazásra, és már indultunk is vissza Hoquiam-ba. Kár, hogy ilyen hamar véget ért életünk eme csodás szakasza. De nincs miért búslakodni, hiszen itt áll előttünk az örökkévalóság, és még akármikor visszatérhetünk ide.

-Carlisle...-kezdett bele szerelmem fojtott hangon, mikor már otthon olvastam egyik könyvem a nappaliban.

-Igen?

-Nem érzem jól magam-mondta kedvesem fájdalommal teli hangon, mire én azonnal felálltam a kanapéról.

-Mi a baj kedvesem?-léptem oda hozzá aggódva, miközben kezét az enyéimbe vettem.

-Nem is tudom...a hasam rettenetesen fáj. Mintha valami belűről ütögetné kalapáccsal -mondta, mire én odavezettem a kanapéhoz, és hanyatt fektettem rajta.

-Vár egy kicsit, idehozom a táskámat-mondtam nyugodt hangon, pedig belűről marcangolt az aggodalom. Egy vámpír nem lehet beteg, és nem fájhat semmije. Kedvesemnek valami komoly baja van, és nekem kell kiderítenem, hogy mi. Nem hagyhatom szenvedni, hisz megígértem neki, hogy nincs fájdalom ebben az életben. Odasétáltam hozzá táskámmal a kezemben, és elővettem a sztetoszkópom, majd a nyakamba akasztottam.

-Húzd fel a térded-mondtam, mire így is tett, és elkezdtem a vizsgálódást. Kezemmel óvatosan végigtapogattam a hasát egészen a csípőjéig, ahol valami furcsát észleltem. Mintha valami dudor lett volna, aminek nem ott a helye. Ekkor a fülembe dugtam a hallgatót, és elkezdtem ezzel is végigvizsgálni a gyanús területet. Ekkor meghallottam valamit. Egy halk dobbanást, és még egyet. A kezemmel is éreztem erejét. Ekkor jöttem rá mi is ez a dolog. Megállt bennem az ütő. Fel sem bírtam fogni. Nem...nem is bírtam magamban tisztázni ezt a tényt. Egyszerűen annyira hihetetlen volt. Arcomon lassan jelent meg egy apró mosolyt, miközben nem létező könnyeimmel küszködtem.

-Drágám, ezt figyeld-adtam fülébe a sztetoszkópot, és végighúztam a hasa ugyanazon részén . Hirtelen akadt meg a lélegzete ahogyan meghallotta a pici lábak dobogását. A mi kisbabánkét.

-Úr isten!-kapta kezeit szája elé, miközben majdnem sírva fakadt örömében. Örömteli nevetéssel bújt ide hozzám, miközben szorosan magához ölelve karolta át nyakamat.

-Ez nem hiszem el...ez...egyszerűen hihetetlen. A mi kisbabánk . Érted?! A miénk. Ez...felfoghatatlan, és fantasztikus. Még mindig nem hiszem el. Ez...

-Tudom-én csak ennyit bírtam kinyögni örömömben, miközben megsimogattam az arcát, és lágy csókot nyomtam ajkára. Hihetetlen volt ez a tény, hogy sikerült egy saját kisbabával megáldanom kedvesem. Én magam sem hittem, hogy lehetséges, és még is. Itt van, alig pár centivel kedvesem hasában, és csak a miénk. A mi kisbabánk. Még mindig hihetetlen volt ez a gondolat.

-Ez hogyan lehetséges?-mosolyogta örömtől kábultan.

-Én magam sem tudom, de mit számít. Itt van ! És ennél csodálatosabbat még soha nem éreztem- mosolyogtam, miközben még szorosabban megöleltük egymást. Soha nem voltam még ennyire boldog. Talán akkor, mikor őt megismertem. De előtte soha. Mindig is ez volt a vágyam, őt várandósan, és boldogan látni. Más nem is számít...

Örömteli nap vette kezdetét aznap. Elterveztem, mindent meg akarok adni kedvesemnek, hogy kényelmesen érezze magát. Bár még soha nem volt feleségem, és soha nem vártam még gyermeket, de tudtam milyen nehéz ezen idő alatt a nők élete. Szerettem volna a lehető legjobban megkönnyíteni neki. Nemsokára beértem a kórházba. Azonnal belekezdtem a munkába, de gondolataim állandóan visszakalandoztak leendő gyermekem felé. Fantáziáltam, vajon milyen lesz? Egészséges-e? Milyen érzés felnevelni egy kisbabát? Kisfiú, vagy kislány? Mi lenne a neve? Nem bírtam elszakadni a gondolataimtól. Alig vártam, hogy hazaindulhassak, és meglephessem feleségem. Munkaidőm végén betértem egy bútorüzletbe. Körbenéztem, keresgéltem, nem is tudtam hogy mit, de tudtam, ha meglátom, azonnal rájövök mi az. Nem is telt sok időbe, mire ráleltem. Egy gyönyörű, fehér rácsos kiságy volt. Tudtam, ez a legtökéletesebb, amit a városban kapni lehet. Gyorsan megvettem, és már siettem is haza. Az ablakon ugrottam be, így titokban tartva érkezésem, és elkezdtem összeszerelni a hálószobánkban. Nem telt bele sok időbe, mire kész lett. Még szebb volt, mint első látásra. Alig vártam, hogy szerelmem meglássa.

-Kedvesem...-siettem le hozzá a nappaliba, mire ő meglepve nézett fel rám.

-Te...hogy?-kérdezte , mire én kezeimmel eltakartam szemeit, és elkezdtem őt felvezetni a lépcsőn.

-Bízz bennem-mosolyogtam, mire ő is halkan nevetni kezdett.

-Akár vakon is-nevette halkan kedvesem miközben beléptünk az ajtón, és elvettem kezem szeméről, hogy megláthassa ajándékát. Hirtelen ugrott nyakamba, miközben szívből jövő nevetés hangozta be a szobánkat. Tudtam, hogy rettenetesen örül, és ez engem is mérhetetlenül boldoggá tett.

-Tetszik?-kérdeztem, bár anélkül is tudtam, hogy a fellegekben jár a boldogságtól.

-Még hogy tetszik? Imádom-nevette, miközben továbbra is egymást öleltük, és élveztük a tudatot...a tudatot, hogy nemsokára karunkban tarthatjuk majd gyermekünk, az egyetlen élőlényt, aki mindennél fontosabb a számunkra... az életünknél is jobban...

Nem telt bele sok időbe, mire kedvesemen láthatóvá váltak a terhesség nyilvánvaló jelei. Napról napra egyre jobban nőtt az étvágya a vér után, és lassan minden nap el kellett mennünk vadászni. Egyre nagyobb lett a hasa is, nemsokára elérve egy 8 hónapos terhes nőét. Már féltem elmenni dolgozni itthonról. Segítségre volt szükségem. Eldöntöttem, hogy elhívom legrégebbi barátomat . Elezart és családját, már legalább ötven éve ismertem, így bennük bíztam meg a legjobban az egész világon. Levelet küldtem az alaszkai Denaliba , hogy sürgősen jöjjenek Hoquiamba. Idegesen váruk érkezésüket. Nem tudtuk, hogyan fognak reagálni a látottakra. Féltettem szerelmem, hiszen ő a mindenem, és persze a leendő gyermekünk. Nem akartam, hogy bajuk essen. Ha bármi történne, én soha nem bocsájtanám meg, soha amíg élek...