X. Fejezet A denali klán

(Esme szemszöge)

...-Kedvesem, megkérhetlek, hogy maradj egy kicsit a háttérben, amíg üdvözlöm őket?-nézett rám Carlisle, miközben aggódva vette kezeibe az én kezemet.

-Rendben-mondtam rekedt hangon- Carlisle, én félek.

-Ne félj! Én megvédelek. Elezar a barátom, és akárhogyan is reagál, az életem, fontosabb a barátságnál- mondta, majd egy halovány csókot lehelt a homlokomra, miközben kezét, a hasamon lévő kezemre helyezte. Ekkor kopogás hallatszott az ajtón túlról. Azonnal összerezzentem e hallatán.

-Maradj itt-mondta párom nyugalommal teli hangján, majd az ajtóhoz sietett, és gondosan úgy állt meg, hogy engem takarjon.

-Carlisle, barátom, azt írtad, hogy sürgős. Mi történt?-mondta egy fekete hajú, enyhén kreol árnyalatú , még is fehér bőrű férfi, aki mögött egy idősebb, fekete hajú, és három fiatalabb szőke és hajú lány állt.

-Hát , ezt nem tudom, hogy hogy is kéne nevezni. Arról van szó, hogy...ezt inkább látnotok kell-mondta, kissé aggódva, majd arrébb lépett, hogy az öttagú család rám pillanthasson. Ekkor a fekete hajú férfi, hangosan morogni kezdett, és gyilkos pillantásokat vetett rám, akár a másik négy személy. Sziszegése annyira megrémített, hogy kezemet sietve emeltem a hasam elé, hogy leendő gyermekemet védjem. Akár az életem árán is.

-Elezar, had magyarázzam el-mondta nyugodt, még is kicsit aggódó hangon párom.

-Elmagyarázni? Mit. Azt, hogy átváltoztattál egy állapotos nőt?! Carlisle te észnél vagy?!-kiabálta erőteljes férfias hangon.

-Nem volt állapotos amikor átváltoztattam, és ezt próbálom elmagyarázni...

-Ne ámíts ! Ez képtelenség. Egyáltalán ki ez a nő?!-mutatott rám háborgóan.

-A feleségem-mondta ki határozottan Carlisle, miközben halkan felszisszent fogai között.-És ha adnál egy kis időt el tudnám mesélni , hogy is történt ez-nézett Elezarra , aki megadóan emelte családja többi tagja felé a kezét, mígnem egészen elhalkult a sziszegés.

-Hallgatlak- mondta, majd idegesen karba fonta a kezét.

-Ő itt, Esme Cullen, aki a feleségem, és aki éppen tőlem várja nem éppen átlagos gyermekét. Én vagyok a biológiai apja, és ő kétségkívül a biológiai anyja. Hogy is lehetséges ez vámpíroknál? Még mi magunk sem tudjuk, de elméleteken dolgozom, hogy kiderítsük , hogyan történhetett mindez. Mindenesetre, neki emberkorában az átváltozása előtt pár nappal, született egy gyermeke, aki sajnálatos módon meghalt tüdőfertőzésben, így Esme egy szikláról leugorva akart véget vetni az életének, és szinte halott volt, mikor rátaláltam. Még tomboltak benne az anyai ösztönök, a hormonok, és valószínűleg ő az egyetlen olyan vámpír a világon, aki képes arra, hogy életet adjon egy gyermeknek.

-Azt hiszed ez elhiszem?-kérdezte még mindig hallható haraggal a hangjában Elezar.

-Pedig jól tennéd ha elhinnéd-mondta Carlisle, akinek minden szavából a nyugalom, és a megadás hallatszott.

-Rendben tegyük fel, hogy ez az igazság. Hogyan bizonyítod be?

-Egy fénykép elég bizonyíték lenne a számodra?

-Az attól függ...- grimaszolt Elezar, mire Carlisle elővette pénztárcáját a zsebéből, majd kivett belőle egy apró képet, ami a nászutunkon készült, és Elezar kezébe adta. Ő gondosan méregette a képet, és láthatóan nem tudta mire vélni a dolgot.

-Had nézzem-hajolt oda az idősebb fekete hajú nő, és kivette Elezar kezéből a képet.

-Drágám, a helyzet egyértelmű...Carlisle ártatlan-nézett vissza a nő Elezarra.

-Carmen, ez nem ilyen egyszerű.

-Dehogynem! Nézd csak meg! Ez a nő láthatóan vámpír, és az is volt, amikor a kép készült, csak annyi a különbség, hogy ott még rendkívül vékony volt, most pedig láthatóan állapotos. Mi ezen a bonyolult?

-Az, hogy ez lehetetlen-emelte meg a hangját Elezar.

-Hát úgy tűnik még sem-keményítette meg a hangját Carmen, majd mosolyogva nézett Carlisle-ra- Én hiszek neked, és a feleségednek

-Köszönöm ,Carmen!-mosolyogta Carlisle, majd megölelte . Miután elengedték egymást, Carmen Elezar felé fordult.

-Drágám...-nézett rá könyörgően.-Hát, tényleg nem látod azt, ami az orrod előtt van? Tényleg muszáj ilyen makacsnak lenned?

-Ennek semmi köze hozzám...-sziszegte Elezar.

-De van! Carlisle azért tőled kérte a segítséget, mert bízott benned. De úgy tűnik te nem érdemelted meg-nézett rá csalódottan Carmen, majd Carlisle felé fordult.

-Mit kell tennem?-kérdezte.

-Csak annyit kérek, hogy légy szíves, vigyázz Esme-re, ha nem vagyok itthon. Kérlek. Ne kelljen miatta aggódnom, és tudjam, hogy biztonságban van.

-Amit csak kérsz-mosolyogta, majd felém kezdett sétálni de Elezar elkapta a karját.

-Carmen...-nézett rá most már könyörgően.

-Ha te nem hiszel a legjobb, legrégibb barátodnak, akkor nyugodtan távozhatsz-nézett rá szigorúan, mire Elezar elengedte.

-Carmen, én...-kezdett bele, majd Carlisle felé fordult-Hiszek neked barátom. Sajnálom az előbbieket. Tudnom kellett volna, hogy te soha nem tennél ilyesmit. Carment sem láttam még ilyen elszántnak, és ez győzött meg igazadról. Hiszek neked.

-Köszönöm-mondta, majd mosolyogva ráztak kezet. Carmen újra felém fordult, majd a vállamat átkarolva ültetett le a nappaliban lévő kanapéra.

-Szóval...te vagy Carlisle felesége-mosolygott rám.

-Az előbb látottakból én pedig úgy vélem, te meg Elezaré- mondtam, egy halovány mosollyal az arcomon, mire halkan nevetni kezdett.

-Igen, de most mesélj! Hogy volt a dolog? Hogyan lettetek egy pár? Carlsile jó ideje él magányban.

-Hát, igen. Még nagyon régen kezdődött, amikor még csak tizenhat éves voltam. Felmásztam az udvarunkban egy fára, amin megcsúsztam, és eltörtem a lábam. Bevittek a kórházba, és ő volt az, aki ellátta a sérüléseimet. Arca egész életemre az emlékezetembe véste magát. Később mint Carlisle mondta, a gyermekem halála után, öngyilkos akartam lenni. Már majdnem halott voltam, amikor megmentette az életem. Ahogyan megláttam, rögtön felismertem az arcát. Innentől kezdve pedig egyre jobban közeledtünk egymáshoz. És most...itt vagyunk.

-És az első csók?

-Hát az sem váratott magára sokáig. Rendkívül óvatos, és gyengéd volt velem, mintha porcelánból lennék.

-Ez rá vall. Akit szeret, annak soha nem akarna ártani.

-Tudom-mondtam mosolyogva, majd megsimítottam a hasam, és leendő gyermekemre mosolyogtam.

-Quién es este bebé mono? A quién?-gügyögte Carmen spanyolul, miközben ő is megsimogatta a hasamat, amin halkan nevetni kezdtem.

-Nem hiszem, hogy ért spanyolul-mosolyogtam.

-Ki tudja? Ha nem, majd megtanul-nevette, majd felállt a kanapéról és Elezarhoz sétált.

-Nos?-mosolygott rá Carmenre.

-Maradunk, ameddig csak szükségük van ránk.

-Rendben szerelmem- mondta, majd egy apró puszit nyomott a szájára, majd egymásba karolva sétáltak oda a másik három lányhoz, akik időközben a konyhai asztalnál foglaltak helyet

-Látod, minden megoldódott-telepedett mellém Carlisle a kanapéra, miközben átkarolta a vállamat.

-Igen, és annyira örülök, hogy vagy nekem-mondtam, miközben fejem a mellkasára helyeztem.

-Ez kölcsönös- nyomott egy puszit a homlokomra, miközben kezét a hasamon lévő kezemre tette-Szép nagy kisbaba lesz-mosolyogta, majd megsimogatta a hasam.

-Biztosan olyan lesz, mint te-mondtam lágyan mosolyogva.

-Annyira sajnálom, hogy el kell mennem. Legszívesebben itthon maradnék veled.

-Carlisle, azért hívtuk el Elezarékat, hogy ne kelljen aggódnod miattam. Úgy hogy, ne félj... jó kezekben leszek-mondtam neki nyugtatóan, hiszen tudtam, az életét is odaadná a biztonságom érdekében.

-Jól van szerelmem-mosolyogta, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra-Akkor most bemegyek ügyelni. Holnap délre itthon vagyok. Szia!-mondta, majd még egyet simított a hasamon, és a kabátját magára kapva indult a bejárat felé...