VII. Fejezet Egymásért élni...

( Carlisle szemszöge)

Pár pillanat múlva már ott is voltunk, és mosolyogva állítottam szerelmemet a lábára. Ahogyan körülnézett, láttam, hogy arca egyre jobban felvidul. Ezek szerint tetszett neki az ötletem. Hatalmas kő esett le a szívemről, és elöntött a megkönnyebbülés.

-Istenem, ez a hely, egyszerűen varázslatos-mosolyogta feleségem nevetve. Feleségem. Még mindig hihetetlen volt ezt kimondani-Nincsenek rá szavak.

-Neked mindent-mondtam, majd derekát hátulról átkarolva nyomtam csókot a homlokára. Ő boldogan simult bele az ölelésembe, miközben fejét a mellkasomra hajtotta.

-Nos, mi a terved a ma estére-kérdezte suttogva, miközben még szorosabban a testemhez simult, ezzel is jelezve szándékait, mely tökéletesen egyezett az enyémmel.

-Hát, mint ha nem tudnád-mosolyogtam, mire a kezemet lassan a blúza gombjaira emeltem, és elkezdtem kigombolni őket. Ő ekkor elszakadt ölelésemből, majd felém fordulva kezdett hozzá ingem kigombolásának, miközben lágyan csókoltuk egymás ajkait. Reméltem, hogy most sem okozok neki fájdalmat, mert akármennyire is szeretném, azért vámpír vagyok, és féltem, nehogy eluralkodjon az emberi énem felett. Annyira aggódtam miatta, annyira szerettem volna megóvni mindentől, pedig rájöttem, hogy ő is ugyanolyan ellenálló, mint én. De annyira törékenynek, és védtelennek tűnik, pedig nem az. Még is féltem. Ő az életem, és nem akarnék neki soha szándékosan fájdalmat okozni. Ajkaink lágyan simogatták egymást, miközben a földre leterített pokrócokra heveredtünk. Én óvatosan felé gördültem, miközben ajkaink még mindig össze voltak forrva. Miközben egymást csókoltuk, lassan az utolsó zavaró tényezők is elhárultak, hogy ismét egymásé legyünk...

Reggel a dél-amerikai napfény ébresztett rá minket arra, hogy itt a reggel. Véget ért a nászéjszakánk, és én fantasztikusan éreztem magam . Csak remélni mertem, hogy kedvesem is így érez. Én a lehető leggyengédebben próbáltam mindent csinálni, és reméltem, hogy ez sikerült is.

-Hogy érzed magad?-kérdeztem mosolyogva, még is kicsit aggódva feleségem, miközben a hátát simogattam. Ekkor felém fordult, és mosolyogva nézett fel a szemeimben.

-Ez volt a legeslegszebb élmény, amit volt szerencsém átélni-mosolyogta, majd lágyan egy csókot lehelt az ajkaimra. Engem pedig megszállt a boldogság. Sikerült őt boldoggá tennem, és ez az, ami nekem számított.

-Ennek nagyon örülök-mosolyogtam, miközben megsimogattam a csípőjét. Pár percig még így feküdtünk némán, egymás karjaiban, de aztán beláttam, hogy ha nem mozdulunk meg, szerelmem semmit sem lát a szigetéből. Pedig szívem szerint én is így maradtam volna örökké, de szerettem volna, ha látná, mit is kapott valójában-Kedvesem, nincs kedved körülnézni a szigeteden?-néztem rá mosolyogva.

-Szívesen mennék, de nekem ez a program, is nagyon tetszik-mondta halkan nevetve, miközben testével még közelebb húzódott az enyémhez. Ebben a pillanatban én is úgy éreztem, hogy tényleg itt kéne maradnunk és megismételnünk a tegnap éjszakát.

-Szívem, ez biztos? Különben semmit nem látsz az ajándékodból-mondtam mosolyogva, miközben a vágyaimmal próbáltam megbirkózni. Nem, mintha nem akartam volna én is azt, amit ő, de szerettem volna, ha látja a szigetet.

-Na jó. Meggyőztél. De utána ragaszkodom egy kontrollvizsgálathoz-nevette el magát a végén.

-Boldogan- mondtam egy lágy mosollyal az arcomon, majd magunk köré csavartuk a két pokrócot, és megkerestük a tegnap ledobált ruháinkat.

Pár perc múlva immár felöltözve álltunk a barlang bejáratánál. A nap megcsillant a bőrünkön, ahogyan a kilátást szemléltük. Varázslatos volt az egész. Mindenfelé madarak repkedtek, élénk színű virágba borult fák, és mögötte a végeláthatatlan óceán. Majd magam mellé pillantottam, és csak szemléltem, ahogyan a nap rásüt az én virágomra, az egyetlen angyalra, akit szeretek...

(Esme szemszöge)

Már jó pár perce álltunk a barlang bejáratában a csodás tájat szemlélve, amikor észrevettem, hogy Carlisle engem néz. Szemeiben a frissen fellángolt szerelem szikrái pattogtak, és úgy csillogott a napsütésben , mint a tiszta arany. Arcán az ezernyi gyémánt is varázslatos drágakövekként csillantak meg a dél-amerikai nap meleg sugaraitól. Nem is beszélve aranyszőke hajáról, mely olyan tökéletesen gyönyörű volt, mintha aranyból öntötték volna. Ezután a varázslatos éjszaka után másra sem vágytam mint rá. Érezni szeretetét, ölelni izmos karját, csókolni tökéletes ajkát.

-Drágám, mit szeretnél látni? -szakított ki szerelmes gondolataimból Carlisle.

-Nem is tudom...talán az óceánt-mosolyogtam, miközben megfogtuk egymás kezét

-Akkor viszont haza kell mennünk. Fürdőruha nélkül, végül is nem az igazi-mosolyogta, majd lágyan karjaiba kapott és megforgatott maga körül. Szívből jövő nevetés visszhangzott a barlang falain. Boldogságunk, olyan méreteket öltött, amit eddig még soha életemben nem tapasztaltam.

-Még soha nem voltam ennyire boldog-mosolyogtam, miközben óvatosan lábamra állított.

-Én sem. Te visszaadtad az életemet, ami több száz éve elveszett. Az az érzés, amikor veled vagyok, egyszerűen felülmúlhatatlan. Soha nem éreztem még ilyet-mondta, majd egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.

-Carlisle...-pihegtem, miután ajkaink elváltak.

-Igen szerelmem?-mosolyogta csukott szemekkel.

-Elszalad az óceán-nevettem halkan, mire ő is halkan nevetni kezdett.

-Akkor érjük utol-mondta, majd hirtelen karjaiba kapott, és így kezdett el futni a házunk felé. Ott nyugodtan átöltöztünk, és lesétáltunk a partra. Varázslatos látványt nyújtott, ahogyan a meleg napsugarak, halványan csillognak a víz felszínén, és ahogyan a szél, lágyan borzolta az óceán víztükrét.

-Gyönyörű-mosolyogtam kábultan a látványtól.

-A természet egyik csodája-mondta, miközben izmos karjával körbefonta a vállamat.-Gyere!-mosolyogta, majd kezét az enyémbe kulcsolta, és maga után húzott a vízbe. A hullámok, mint betonfalról, úgy csapódtak le a testünkről, miközben a nap sugaraitól csillogott márvány bőrünk. Mind a ketten nevettünk, miközben egymást kergettük, és fröcsköltük az óceán hullámai közt. Mintha egy évtizedet fiatalodtunk volna. Karjába vett, és játékos tiltakozásom ellenére a vízbe dobott. Bosszúból, persze én is hanyatt löktem a vízbe, és mind a ketten hangos nevetésben törtünk ki.

-Bosszúálló nőszemély-mosolyogta, miközben orrát az enyémhez dörzsölte.

-Nem bosszúálló, csak igazságosztó-mondtam, majd egy lágy puszit nyomtam ajkaira.

-Ezek szerint rossz voltam?-biggyesztette le az ajkát, mire férfias arca, egy kisfiúéra váltott. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Nem is tudtam erre mit mondani...-Vajból van a szíved-mosolyogta bűnbánó arcom láttán, mire én is elmosolyodtam, és egy lágy puszit nyomott a homlokomra, majd ajkai, a fürdőruhámból kilátszó kulcscsontomra vándoroltak-Te senkire nem bírnál haragudni-mosolyogta, miközben megsimogatta a hajamat, amin én nem tudtam mást csinálni, csak halkan nevetni.

-Szeretlek!-mosolyogta, miközben arany szemeivel az enyémbe nézett.

-Én is szeretlek-mondtam, mire lágyan csókolni kezdte az ajkaimat, miközben a hajamat simogatta, és szorosan magához húzott.

-Nélküled mihez is kezdenék. Nem is tudom...-mosolyogta, miután elváltunk, és fejem a vállára hajtottam, miközben ő a hátamat kezdte simogatni.

-Ahogyan én sem. Nekem mindennél fontosabb vagy. Már szembenéztem mindennel az életemben. Halállal, veszteséggel, fájdalommal, és még is...itt vagyok. A világ legcsodásabb, legtökéletesebb férfiával akit valaha láttam, éreztem-mosolyogtam, majd hosszan, puhán kezdtük egymást csókolni. Égtek ajkaim, mikor hozzám ért, és legszívesebben örökké őt csókoltam volna. Csókjában minden volt. Szerelem, szeretet, gyengédség, szenvedély és éreztem azt a férfit, akire mindig vágytam. Ha a szívünk verne még, az is egy ritmusra járna. A szerelem burokként ölelt bennünket, miközben védelmező karjaival, szorosan egymáshoz láncolta szívünket.

-Örökké-mosolyogta, és ha tudtunk volna, sírtunk volna meghatottságunkban. Ő lágyan cirógatta arcomat, miközben én két kezemet arcára pihentettem, és hüvelykujjaimmal lágyan simogattam arcélét.

-Míg a halál el nem választ-mondtam mosolygó, remegő ajkaimmal, mire szorosan egymást nyakába borultunk, és csak álltunk, miközben bőrünk csillogott a napfényben, és a hullámok, lágyan simogatták bőrünket. Amikor átölelt, másra sem tudtam gondolni, csak hogy hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy megtaláltam azt a férfit, akiről már hosszú-hosszú idő óta álmodtam, attól a naptól kezdve, hogy megláttam a kórházban.

-Szívem?-mondta halványan mosolyogva, néhány perc meghitt csend után.

-Igen?-pihegtem karjai között.

-Mi lenne, ha este felmennénk Rióba? Csodálatos hely...még jártam itt az 1800-as években. Akkor még császárság volt itt I. Péter herceg vezetésével. Varázslatos .

-Én még sosem láttam Riót-mosolyogtam a szemeibe, miközben ő még mindig a derekamat ölelte.

-Akkor hát, az éjszakai programot kitaláltuk. Megnézzük a várost, a tengerpartot és most ...menjünk fel , és öltözzünk át...hajóval hosszú az út odáig-mosolyogta, majd egymás kezét fogva sétáltunk el a házunkig. Felsétáltunk a hálószobánkba, és mind a ketten keresgélni kezdtünk a fiókunkba, hogy tiszta ruhát vegyünk elő. Én egy virágos, könnyű nyári ruhát vettem magamra, egy ezüstös magassarkúval, míg Carlisle egy félig felhajtott ujjú, halványkék inget, és egy vászon, sötétszürke nadrágot, egy elegáns cipővel. Egymásba karolva sétáltunk le a lépcsőn , miközben egymásra mosolyogtunk.

-Gyönyörű vagy-mondta, miközben ujjaival megsimogatta a kézfejem.

-Köszönöm-sütöttem le a szemeimet zavaromban miközben kiértünk a mólóra. Udvariasan besegített a hajóba, és útnak indultunk Rio felé. Jó pár órája szeltük az óceánt, amikor a távolban megláttam egy hatalmas hegyet, mely előtt, egy kisebb öböl húzódott. A város épületei majdnem mind fehérek voltak, és ahogyan a most lenyugvó nap megvilágította falaikat, mintha ezernyi villanykörte gyúlt ki volna. Gyönyörű volt.

-Íme, Rio de Janeiro. Kicsit nagyobb, mint a XIX. században-mosolyogta Carlisle, majd óvatosan kikötöttünk Dél-Amerika partján.