XII. Fejezet Egy új családtag :)

Sziasztok!

Meghoztam a sorsdöntő fejit! (ha lehet így nevezni :D)  Remélem mindenkinek tetszeni fog :D és végre megismerhetjük az ifjú Edward Cullent! 

Jó olvasást!

Carly :)

 (Esme szemszöge )

Másnap szerelmem korán indult el dolgozni a kórházba. Szerettem volna ha velem marad, hisz  anyai ösztöneim azt súgták, hogy ma lesz a nagy nap. Bár nem kizárt, hogy csak én akartam ennyire, hogy így érezzem. Mindenesetre nem akartam neki erről szólni, fölöslegesen ne kelljen neki aggódnia, csak azért mert én úgy hiszek valamit, ami egyáltalán nem biztos.

-Viszlát drágám! Délután jövök .Vigyázz magadra!-mosolyogta , majd egy lágy csók kíséretében hagyta el a szobát miközben Carmen halkan mögém lépdelt.

-Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Mi itt vagyunk veled-mosolyogta, miközben kezét a vállamra helyezve vezetett el a kanapé felé.

-Olyan, mintha tudnád, hogy mi nyomaszt-mosolyogtam, majd letelepedtünk a heverőre, és én kezemmel lágyan cirógatni kezdtem a hasamat.

-Én is nőből vagyok drága...tudom, hogy szeretnéd, hogy veled legyen, ha eljön az idő. Minden nő ezt szeretné. És hidd el. Itt lesz, ha szükséged van rá-mondta lelkesítően Carmen amitől kicsit megnyugodtam.

-Tudom. Ha teheti biztosan itt lesz. De mi van, ha éppen műt, vagy dolgozik? Nem rángathatják ki a műtőből csak is miattam-mondtam ki legnagyobb kétségeim az elkövetkezendő napok felől.

-Ez igaz , de reménykedjünk, hogy nem így lesz. És hidd el, érted még onnan is kijönne.-mosolyogta, majd felkelt mellőlem, és elindult az emelet felé, ám ekkor utána szóltam.

-Carmen-neve hallatán megfordult-Köszönöm!-mosolyogtam, mire ő is viszonozta a mosolyt, és nevetve nézett a szemeimbe.

-Nincs mit köszönnöd!-mondta, majd véglegesen eltűnt a szemem elől. Én lassan felálltam a kanapéról, majd a könyves szekrényhez sétáltam, és elővettem egy verses könyvet, hogy gondolataimat lekössem. Visszasétáltam , majd belekezdtem az olvasásba. Órákon keresztül nem tettem mást, csak gondolataimba mélyedve üldögéltem. Ez idő alatt kicsit megszomjaztam. Leraktam a könyvet az asztalra, majd felálltam a kanapéról. Ekkor azonban éles fájdalmat éreztem a hasamban. Aztán még egyet. Tudtam, hogy ma fog megtörténni. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, miközben újra és újra éreztem a szúró fájdalmat.

-Carmen, Elezar!-kiabáltam az emelet felé-Hívjátok Carlisle-t!-ziháltam, miközben fájdalmaim a kanapéra kényszerítettek...

(Carlisle szemszöge)

Végre végeztem a műtétemmel. Már csak egy van mára. Már majdnem dél van. Ez a négy óra a műtőben nyolcnak tűnt. Valamiért az ösztöneim haza húznak. Úgy érzem, nem kéne itt lennem. Rettenetesen aggódtam feleségemért. Reggel, láttam valamit a szemeiben. Aggodalmat. Vele kéne lennem, és nem idebent. Bárcsak hamarabb szabadulhatnék. Szeretnék kedvesem mellett lenni amikor eljön a pillanat.

-Dr. Cullen!- szakítottak ki gondolataimból a recepciós hölgy szavai.

-Igen?-sétáltam a pulthoz.

-Egy férfi már ötödjére keresi a telefonon. Állítólag fontos. Adjam?-kérdezte, miközben a fülénél volt a kagyló.

-Igen, Ms. Dawnson-mondtam, mire ő elpirulva adta ide a telefont. Istenem...mikor bírom végre nem lenyűgözni a nővéreket? Végül is nős vagyok, és nemsokára apa-Itt Dr. Cullen. Miben segíthetek?-kérdeztem érdeklődve a vonal túloldalán lévő embert.

-Carlsile , barátom, na végre, hogy felvetted!-szólalt bele Elezar , amitől hirtelen megakadt bennem a levegő. Esetleg valami baj van? Mi történhetett?

-Baj van?-kérdeztem aggódva.

-Még hogy baj!? Ez inkább a legcsodálatosabb élmény, amit volt szerencsém átélni. Megszületett a kisfiad!

-Úr isten!-csuklott el a hangom, és ha még verne a szívem, olyan gyorsan vert volna, mint még soha-Én...é...én ...Nem is tudom mit mondjak-mondtam, miközben meghatottan mosolyogtam.

-Gyere, amint tudsz-mondta a szokottnál lágyabb hangon, majd lerakta a kagylót.

-Ms. Dawnson, mondja meg az igazgatónak, hogy sürgősen el kellett mennem. Viszlát!-ezen szavakat magam mögött hagyva rohantam ki a kórház ajtaján, és alig bírtam magamban tartani a futásra kész ösztöneimet. Legszívesebben száguldottam volna, de ennyi ember szeme láttára nem tehettem. Vissza kellett fognom magam. Ahogy viszont elértem az erdő szélét, olyan gyors futásnak eredtem, hogy a lábam szinte alig érintette az erdő egyenetlen talaját. Fél percbe sem telt, mire elértem a házunkhoz. Szinte betörtem az ajtót a lendületemmel, és ahogyan beléptem, megtorpantam, és ha sírni tudtam volna, könnyeim patakzottak volna a meghatottságtól. Ahogyan megláttam Esme kezében azt a törékeny, gyönyörű , szőke fürtös kisbabát, azt sem tudtam, mit mondjak. Arca sokkal érettebb volt, mint egy újszülött gyermeké. Arany szemei csillogtak az élettől, és ahogyan rám mosolygott...mint egy földre szállt angyal. Meghatódva szaladtam oda a kanapénkhoz, ahol kedvesem, és Elezarék ültek.

-Életem-mosolyogtam, miközben lágy csókot nyomtam feleségem homlokára. Arca szokatlanul fáradt volt , de még is tiszta öröm tükröződött rajta. Látszódott rajta, hogy rettenetesen boldog. Nem is csodálom, hiszen én is a fellegekben jártam-Hogy vagy?-kérdeztem lágy hangon.

-Kicsit kimerültem, de jól vagyok. Ó , Carlisle! Olyan édes kisfiú. És értelmes, élénk, és érzem, hogy tiszta a lelke, akár a tiéd. A mi kis Edwardunk-mosolyogta, majd fejét a vállamra hajtotta. A mi kis Edwardunk. Hihetetlen volt, hogy ő is itt van. Eddig fel sem fogtam, hogy ő az én vérem. Már ha van nekem olyan. De ahogyan szemeibe néztem, láttam benne mindkettőnket. Ujjammal végigsimítottam pici arcát, mire halkan nevetni kezdett. E pici hang elég volt ahhoz, hogy engem is meghatott nevetésre kényszerítsen.

-Olyan tökéletes-mosolyogtam, mire kedvesem a kezembe adta őt. Ahogyan a karjaimban tartottam, olyan törékenynek tűnt, mint a porcelán. Bőre fehér volt, akár a hó és ahogyan apró kis kezével megfogta az ujjamat, a szívem megtelt melegséggel-Hihetetlen-mosolyogtam kedvesemre, mire ő szorosan hozzám bújt.

-Mosoooolyt!-mondta nevetve Carmen, mire Esme-vel egyszerre néztünk a kamerába, és mosolytól telten készül el az első kép a mi kis családunkról-Olyan szépek vagytok-tette még hozzá, miközben kedvesem mellé helyezkedett a kanapéra.

-Nagyon szerencsés vagy barátom-mosolygott rám Elezar, miközben megveregette a vállamat.

-Köszönöm-mondtam , majd ismét feleségemhez fordultam.

-Sajnálom kedvesem, hogy nem lehettem melletted. Őszintén. Éreztem, hogy ma nem kéne elmennem dolgozni, és még is elmentem. Azt hittem, csak én akarom, hogy ezt érezzem. És kifogtam egy négy órás műtétet. Kérlek...bocsáss meg-néztem rá már lassan könyörögve, miközben visszaadtam kezébe kisfiunkat, hogy kezeimmel bocsánatkérően cirógathassam az arcát.

-Ugyan drágám. Pontosan ugyan ezt éreztem én is ma reggel, és én sem szóltam. Soha nem tudnék haragudni rád-simogatta meg szabad kezével az arcom, míg a másikkal lágyan ringatta gyermekünk.

-És...milyen volt, mikor megszületett? Egyáltalán mikor született meg? -kérdeztem érdeklődve.

-Olyan egy órája . Gyönyörű volt, akár csak most, de szinte fele ekkora. Apró, kicsi kisfiú, akit kézbe venni is féltem , nehogy összetörjem. Ahogyan a karjaimba vettem, éreztem, hogy egészséges, élettel teli. Csodás volt. Amikor először megláttam az arcát...szavakkal leírhatatlan volt, amit éreztem- mondta, miközben vissza-vissza pillantott kisfiunkra.

-Várj, azt mondtad, fele ekkora volt?-néztem rá meglepetten.

-Igen. Rettenetesen gyorsan fejlődik. Alig egy órája van a világon, és rengeteg mindent megért.-mosolyogta, miközben ujjával megcirógatta kisbabánk arcát, aki halkan kacarászni kezdett-Például... már tudja, hogy Carmenék a keresztszülei, és hogy a Denali lányok a keresztesvérei. Tudja, hogy én vagyok az anyukája, és te pedig az apukája. Meg tudja mutatni, hogy mit szeretne. És minden érdekli, ami e világon létezik-mosolyogta, majd lágy puszit nyomott picink arcára, és egyik ujjával lágyan cirógatta meg apró kicsi arcát.

-Esme, Carlisle, ugye babázhatunk egy kicsit?-néztek ránk könyörgően a Kate, Irina és Tanya. Ezen mind a ketten halkan nevetni kezdtünk. Olyan édesek voltak a lányok a lelkesedésükkel.

-Persze-mosolyogta kedvesem, majd odaadta az ifjú családtagunkat Tanya kezébe.

-Úr isten, de édes!-mosolyogta Kate , miközben örömében szinte ugrált.

-Mint egy porcelánbaba-mondta Irina, és nevetve néztek össze Tanyaval.

-Kicsi Edward! Na ki a legaranyosabb kisfiú?-gügyögte neki Tanya, majd nővéreivel együtt nevetve szinte ugrálva mentek át az étkezőbe, ahol hallhatóan hangos kacarászással élvezték a ritka pillanatot.

-Drágám, szükséged van valamire?-fordultam Esme felé, aki mosolyogva rázta meg a fejét.

-Nem igazán. Bár vadászni szívesen elmennék. Régen voltam már saját erőből.

-Pihenned kéne-vágtam rá azonnal. Nem akartam, hogy megerőltesse magát, hiszen...nem a világ legkönnyebb dolga világra hozni egy gyermeket.

-Carlisle...vámpír vagyok, ezt ne feledd el. Még csak fájdalmaim sincsenek, és...szükségem van egy kis kimozdulásra. Mióta várandós voltam, egyszer sem tettem ki a lábam itthonról-mosolyogta, majd fel akartam segíteni, aminek ő mosolyogva engedett utat.

-Köszönöm-mondta, majd mosolyogva karolt belém, és így indultunk neki az erdőnek.