IV. Fejezet Egy új élet

Sziasztok! :) Sikerült felraknom az új fejit :) lehet, hogy ma még lesz időm  egyszer frissíteni :D
Üdv.: Carly



(Carlisle szemszöge)

Egész este egymás karjaiban feküdtünk. Kezemmel lágyan simogattam, miközben ő belesimult az ölelésembe. Olyan gyengéd próbáltam lenni, ami csak egy vámpírtól kitelik. Éreztem őt. A karjaimban volt, és nem álmodtam, nem mintha ez lehetséges lenne. A reggel közeledtével vált világossá számomra, hogy költöznünk kell. Nem maradhatunk itt tovább.

-Min gondolkozol?-kérdezte csukott szemekkel.

-Csak azon, hogy nemsokára költöznünk kell. Lehetőleg már holnap. Ugyan is , hivatalosan te halott vagy, és elég érdekes lenne, ha egy elhalálozott ember sétálna az utcákon-ekkor kinyitotta a szemét, és arccal felém fordult.

-Carlsile, megkérhetlek téged valamire?-nézett rám bizonytalanul.

-Persze, akármire-válaszoltam készségesen, miközben még mindig a derekát simogattam.

-Én...itt laktam a másod unokatestvéremnél és a férjénél, Nora-nál és Gill-nél. Szeretném, ha a jövőjük biztosítva lenne, hiszen annyi mindent köszönhetek nekik. Elbújtattak, hogy Charles ne találjon rám. A legkevesebb, hogy valamit teszek értük.

-Mire gondoltál?-kérdeztem, miközben megsimítottam az arcát.

-Hát...az ágyam alatt, a lakásomba, van egy doboz, amiben benne van egy gyémánt gyűrű. Még édesanyámé volt, és rendkívüli értéke van. Családi örökség, anyáról lányára száll. Már vagy kétszáz éves. Azt szeretném, ha valahogyan eljuttatnád hozzájuk, egy levél kíséretében, ami úgymond a végrendeletem lenne, és hogy adják el, és a pénzt költsék magukra.

-Persze, még ma megteszem-mondtam, miközben egyik hajtincsét a füle mögé hajtottam. Nemsokára hazaindultunk, hogy összepakoljunk a holnapi utazásra. Neki nem volt túl sok értéke, mindössze három ruhája, amit összepakolt. Én elrendeztem mindent a kórházban, és a ruháimat is egy helyre raktam. Majd Esme megírta a levelet, míg én elmentem a lakására, hogy megkeressem a gyűrűt. Az ablakon át mentem be, így senki nem láthatott. Az ágya alatt tényleg ott volt a kis doboz, benne a gyűrűvel. Kézbe vettem, és azon az úton amin bejöttem, távoztam . Mikor hazaértem, átvettem a levelet, és elindultam Gill-ék házához. Udvariasan bekopogtam, mire egy fekete hajú, kedves férfival találtam szemben magam, aki láthatóan elég rossz állapotban volt. Majd megérkezett mellé, egy szőkés-barna hajú, körübelül egy fejjel alacsonyabb nő. Mindkettejük szeme piros volt a sírástól, és fáradt a gyásztól.

-Elnézést...Nora és Gill? -kérdeztem.

-Igen, mi vagyunk -mondta rekedt hangon a nő.

-Ugye...maguk Esme Platt rokonai? -kérdeztem, nem mintha kellett volna, de fontos volt, hogy a tudatlanságot keltsem.

-Igen, a másod unokatatestvére -mutatott feleségére a férfi. Azzal odanyújtottam nekik a levelet, és a kis dobozt.

-Kedves Nora és Gill- kezdett felolvasásba Nora.- Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon sajnálom, de nem volt választásom. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok nektek, de így kellett történnie. Az a rendelkezésem, ha lehet így nevezni, hogy van egy gyűrűm az ágyam alatt, amit reményeim szerint megkaptok. Rendkívüli az értéke. Gyémánt, már vagy kétszáz éves. Szeretném ha eladnátok, és a pénzt jóra fordítanátok. Örök hála nektek: Esme - fejezte be , mire egymásra néztek. Esme nagyon furfangosan fogalmazott, úgy, hogy még csak véletlenül se sejtsék, hogy életben van.

-A zsebében találtuk a levelet. A gyűrű a dobozban van -mondtam a nem teljes igazságot . Ekkor Nora a nyakamba ugrott, miközben sírni kezdett.

-Köszönöm! -monda, majd besietett a lakásba, és letette a gyűrűt, és a levelet. Én Gill felé fordultam.

-Részvétem -suttogtam.

-Köszönjük! -mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Ezzel elintéztem a feladatom, és hazaindultam. Látszólag nagyon szerették őt, és most már értettem, hogy Esme is viszont. Útközben még megálltam a virágosnál, és egy szál vörös rózsát vettem újdonsült szerelmemnek, hogy kicsi kedveskedjek neki. Pár percen belül otthon voltam , és őt a kanapén ülve találtam.

-Minden elintéztem-mondtam, majd a hátam mögül elővettem a rózsát-Ezt pedig neked hoztam.

-Ez nagyon kedves -szólalt meg mosolyogva, majd egy pici csókot nyomott az ajkaimra.-És...hová költözünk? -nézett rám érdeklődve.

-Hoguiam-ba. Hideg, esős, és a legfontosabb, hogy keveset süt a nap. Így nem kell bujdokolnunk -mondtam, majd átkaroltam a derekánál.

-Igen...-mondta, majd még egy apró puszi után elrohant, hogy vázába tegye a virágot. Másnap már indultunk is Hoquiam-ba. Egy csinos erdei házat választottam magunknak. Az erdei helyszín nagyon fontos volt a számunkra, hogy a vadászatokat könnyen intézhessük. Nem vittünk sok holmit, így mindent be kellett szerezni. Először is, elvittem szerelmemet az első vadászatára, mielőtt elmegyünk a városba. Úgy éreztem, képes lesz rá, hogy megtartsa az önuralmát, de nem árt az elővigyázatosság.

-Pontosan mit is kell tennem? -nézett rám kérdően.

-Szívj mélyeket a levegőből! Mondd el mit érzel! -mosolyogtam, mire ő utasításaimat követve mélyeket szippantott.

-Hát...valami édeskés illatot érzek, azt hiszem keletről-mondta bizonytalanul.

-Pontosan . Azok szarvasok. Csak annyit kell tenned, hogy ezt az illatot követed. Nem lesz nehéz, azt ösztöneid majd irányítanak téged-mosolyogtam, majd kezemmel megsimogattam a vállát biztatásként. Ekkor nagyot sóhajtott.

-Nekem ez nem fog menni -mondta bizonytalanul.

-Dehogynem! Bízz bennem -mondtam, amire mosolyogva bólintott és láttam, ahogyan az állati ösztönök eluralkodnak rajta, majd üldözőbe veszi a szarvascsordát. Nem telt sok időbe, és immár jóllakottan nézett fel szemeimbe.

-Nos, ugye hogy nem volt nehéz-mondtam nevetve.

-Nem. Egyáltalán-mondta ő is egy halvány mosollyal az arcán, majd felsegítettem a földről, és visszasétáltunk az új otthonunkba, ami még egyenlőre üresen állt. Én még az előző lakhelyünkön vettem egy napszemüveget. Ezt odaadtam Esme-nek, hogy ezzel rejtse el vérvörösen izzó szemeit.

-Ha megkérhetlek...ezt felvennéd? Csak hogy a szemeid...-mondtam, de nem szerettem volna emlékeztetni rá.

-Persze-mondta, majd miután ezzel megvoltunk, elindultunk a városba. Először is, függönyt és bútort választottunk. Bementünk az egyik boltba, ahol rendkívül nagy választék volt.

-Elnézést! Valamilyen függönyt szeretnénk választani egy halvány falszínű családi ház hálójába-kezdett bele szerelmem az eladónak.

-Rendben hölgyem, ajánlhatnám ezt a meghitt, levendula lilát -mutatott a falon lógó egyik gyönyörű darabra- vagy inkább ezt a kárminvöröst, ami bizonyos tekintetben elég hangulatos .Biztosan tetszene a kedves férjének is-mosolyogta a hölgy, amin mind a ketten elmosolyodtunk. Én a férje? Komolyan házastársaknak látszunk? Miközben egymásra néztünk átfutott az agyamon...talán...egyszer tényleg azok leszünk.

-Nem, nem...mi nem vagyunk házasok-mondta halkan nevetve Esme.

-Elnézést!-jött zavarba a hölgy.

-Ugyan...-mondtam, miközben megsimogattam létem értelmének vállát.

-A levendula lilát, vagy a vöröset?-nézett rám mosolyogva.

-Nem is tudom, te válassz!-mondtam kedvesen mosolyogva.

-Legyen a levendula-mondta, mosolyogva, bár a napszemüvegtől nem láttam a szemét, még is tudtam, hogy csillog a boldogságtól.

-A levendulát szeretnénk-mosolyogtam az eladóra, aki megkérdezte a szoba magasságát, és az ablak szélességét, majd ismét ránk nézett.

-Nos, pár hét múlva kész lesz. Majd jöjjenek érte.

-Köszönjük-mosolyogtuk egyszerre, majd kéz, a kézben sétáltunk tovább. Nemsokára mindent elintéztünk. A bútorok nagy részét már ma este megkaptuk. Kivétel maradt a hátsó udvarba kerülő kovácsoltvas kerti ülőszett, és a függöny. Nagyon otthonos lett. Örültem, hogy hasonló az ízlésünk. A házunkban még külön szobát rendeztünk be, de reméltem, nem marad így sokáig, bár titkoltam, de nagyon is szerettem volna bensőségesebbre venni a kapcsolatunkra. Talán, egy szép napon, tényleg férj, és feleség leszünk...