XIII. Fejezet Kísértő múlt

 (Carlisle szemszöge)

Kicsit lassabban futott, mint én, így bevártam, és az ő tempójában futottunk, egy szarvascsorda illatát követve. Legszívesebben a karomban vittem volna, de ha ezt szeretné, akkor hagyom, hogy tegye, ami jól esik neki. Tudtam, hogy szeretne erősnek látszani. Pillanatokon belül elértünk a szarvascsordáig, és mind a ketten rávetettük magunkat egy-egy példányra. Gyorsan végeztünk mind a ketten, de szerelmem még egy állat után eredt, és annak a vérét is maradék nélkül kiitta . Láthatóan szüksége volt már a vadászatra. Lassan odasétáltam hozzá, és felsegítettem a földről.

-Úgy látom valaki éhes volt!-mosolyogtam rá, mire ő letörölte azt a kis vércseppet az arcáról ami még ott maradt. Mindig tisztán vadászott. Soha nem lett még csak foltos sem a ruhája. Az elejétől kezdve nagyon technikás módszerei voltak.

-Tudod, jól esett egy kicsit kiengednem a vad énemet-bújt hozzám szorosan, majd lágy csókot nyomott az ajkaimra. Én lágyan karoltam át derekát, ám ösztöneim még mindig féltek, hogy kárt teszek a saját gyermekemben. Furcsa volt, hogy nem éreztem ott az apró kis lábakat.

-Hiányzik a kisbabám-nézett rám lebiggyesztett ajkakkal, miközben megsimogatta az arcom.

-Ami megadatott , azt nem szabad megváratni-mosolyogtam, majd kezünket egymáséba kulcsoltuk, és így sétáltunk egészen vissza a házunkig. Szerelmembe visszatért az erő. Az, ami elhagyta őt emberként. Most, hogy itt van nekünk ez a csodálatos gyermek, többet nem is kívánhatnánk. Amint beléptünk az ajtón, Elezar azonnal elragadott.

-Carlisle, beszélhetnénk egy kicsit-nézett rám , mire értettem célzását, hogy négyszemközt kell megtárgyalnunk a dolgot.

-Persze barátom-mondtam, mire elengedtem kedvesem kezét, és kisétáltunk a házunk előtti verandára.

-Valami nincs rendben...-kezdett bele aggódva-Itt járt nálatok egy nő. Azt állította, hogy ismeritek. Valami Nora. Szőkés-barna haj, vérvörös szemek...És vele volt egy izmos, magas, Charles nevű férfi. Gyanús volt a dolog, így azt mondtam, hogy nem ismerünk semmiféle Dr. Cullen-t, mire dühösen távoztak.

-Ez nem lehet igaz...-emésztettem magamban a szavakat. Ez nem fordulhat elő. Nora? Esme másod unokatestvére? És Charles? Charles Evenson? Ez nem történhet meg. Hogy kerülhetnek ide? Ki tette őket vámpírrá? Mit akarnak? Sejtik, hogy Esme él? Erről semmit nem tudhat meg kedvesem.

-A többiek is tudják?

-Carmen igen, de megkértem, hogy ne szóljon róla se a lányoknak, se Esme-nek .

-Helyesen tetted-mondtam alig hallhatóan, hogy a lányok bent meg ne hallják. -Esme-nek nem szabad erről tudnia-suttogtam, miközben visszasétáltunk a házba. A lányok a kanapén ültek, és kisfiunkkal játszottak. Nem tudom, mit láthatott kedvesem az arcomon, de aggódva tekintett szemeimbe.

-Carlisle, jól vagy? Teljesen elsápadtál...

-I...igen. Semmi bajom-erőltettem mosolyt az arcomra, mire ő is megenyhült. Ekkor Edward megérintette édesanyja arcát, és csillogó szemekkel nézett rá.

-Hoznál egy kis vért? Úgy tűnik a kicsink éhes. -nézett rám kérlelően.

-Természetesen-mosolyogtam, majd kisétáltam a konyha mögött lévő raktárba, és elővettem egy adagot a vészhelyzetre tartogatott vérből, majd kitöltöttem egy cumisüvegbe, amit még kedvesem várandós hónapjai alatt vettem .

-Carlisle, mi ez az egész?-lépett mögém ismét Elezar-Kik ezek az emberek?

-Nos, Nora Esme másod unokatestvére, akinél emberként védelmet talált Wisconsin-ban akkor, amikor várandóssága miatt elbujdosott kegyetlen férje, Charles elől. Tudta szerint Esme halott, és vele kapcsolatban engem látott utoljára. Charles, pedig az a Charles, akit az előbb említettem.

-Értem...és ezt hogyan akarod eltitkolni a feleséged elől? Az előbb is...jobban elsápadtál, mint a halottak. Nem fogod tudni titokban tartani. Túlságosan szereted őt ahhoz, hogy ezt tedd vele.

-Érte az életem is odaadnám-mosolyogtam , majd a cumisüveggel a kezemben indultunk vissza a nappaliba.

-Meghoztam az élelmet-mondtam tettetett jókedvvel, miközben szívemben a mély aggodalom vihara dúlt.

-Te vagy a legjobb apuka-nyomott puszit arcomra, majd itatni kezdte kisfiunkat, aki jóízűen vette magához a cumisüveg tartalmát. Aggódtam. Az ezt követő napokban állandó nyomás alatt álltam. Minden nap elmentem körülnézni az erdőben, de semmi. Nyomát sem láttam a hívatlan vendégeinknek. Utolsó alkalommal nem bírtam magammal, és a nyomás eluralkodott az agyamon. Tombolni kezdtem az erdőben. Egész fákat döntöttem ki, és zúztam darabokra, mikor egy gyengéd érintés érte a vállamat. Kedvesem volt az. Kezében, az immár három évesnek kinéző Edward is aggódva nézett rám.

-Mi...miért jöttél utánam?-néztem rá aggódó, megbánó tekintettel.

-Láttam már napok óta, hogy nincs rendben veled valami. Ha megláttál engem, elsápadt az arcod, mint akit gyomron ütöttek. Kérlek...ne titkold el előlem okát. Lassan már beleőrülök...-mondta kétségbeesett hangon, miközben ezen szavak szinte hadarva hagyták el száját. Edward is simogatni kezdte a karom, miközben könyörgő tekintettel révedt szemeimbe.

-Tényleg nem voltam veled őszinte...-sóhajtottam nagyot- de csak azért, hogy megvédjelek. Tudod, mikor mi odavoltunk pár napja vadászni, addig a házunkba érkezett pár hívatlan vendég, akik engem kerestek. A nevük Nora, és Charles volt.

-Úgy érted...-nézett rám sokkos állapotban.

-Igen. A másod unokatestvéredről és a volt férjedről van szó-mondtam, mire könnyek nélküli zokogás közepette bújt oda a mellkasomhoz, miközben én a gerince mentén simogattam hátát, hogy sírását csillapítsam.

-Rám talált! Már megint rám talált!-zokogta, miközben Edward az én mellkasomhoz dőlve simogatta Esme karját.

-Sssssshhhhhh! Nyugodj meg kedvesem. Soha többé nem árthat neked. Megvédelek, bármi áron.

-Köszönöm, hogy vagy nekem-mondta, majd a nyakamat átkarolva ölelt tovább engem az erdő közepén.

-Mama, ugye nem lesz szemmi baj?-nézett Edward édesanyjára, aki rá lenézve, meglepett mosolygásba kezdett, és puszikkal borította be apró arcát.

-Te beszélsz? Tényleg jól hallottam?-ölelte magához miközben továbbra is könnyek nélkül zokogott.

-Igen mama-mosolyogta kedvesen, miközben pici ujjaival Esme hajának göndör fürtjét kicsi kezébe vette.

-Nem kicsim, nem lesz semmi baj!Apa megvéd minket!-mondta, majd ismét hozzám bújt, és hálásan ölelt engem továbbra is. Ekkor hirtelen furcsa illatra lettem figyelmes. Idegen vámpírok. Alig pár száz méterre tőlünk. Azonnal el kel mennünk innen. De legalábbis a picinek biztosan.

-Esme, menjetek innen! Most!-mondtam, mire ő futni kezdett volna, ám egy magas, izmos, fültőig érő fekete hajjal rendelkező férfi útját állta.

-Nocsak, nocsak Esme...érdekes, hogy ismét összehozott minket a sors-mosolyogta gúnyosan, mire kedvesem karjaimba kezdett hátrálni, miközben Edwardot szorosan magához ölelve tartotta.

-Charles...-mondta elcsukló hangon, miközben én védelmezően oldalaztam elé.

-Á, hát itt van doktor Úr-suhant mellé hirtelen egy szőkés-barna nő, aki nyilván Nora volt-És úgy látom nem egyedül-nézett Esme-re, majd Edwardra.

-Kedvesem...született egy kisfiad?-nézett rá Charles gúnyosan.

-Semmi közöd hozzá, hogy mi történt azután vele te szörnyeteg!-sziszegtem, miközben mellkasomból erőteljesen tört fel egy hangos morgás, és készen álltam, hogy bármelyik pillanatban rávessem magam.

-Na-na! Nem érdemes megpróbálni!-mondta elégedetten, miközben halkan felkuncogott.

-Ki akadályoz meg abban, hogy most azonnal letépjem a fejed?-morogtam,miközben Esme nyugtatóan simogatta meg vállamat.

-Nem is tudod, mekkora hatalom van a kezünkben-nevette Nora, majd egy szempillanat alatt eltűntek előlünk. Mi megkönnyebbülten, még is aggódva néztünk össze, miközben tudtuk, ugyan az jár a fejünkben. Hogyan történhetett ez?

-Carlisle, Esme!-kiabálta Carmen, miközben pillanatokon belül elértek hozzánk-Minek kell nektek ilyen messzire elkóborolnotok? Védtelenül, Edwarddal a karotokban könnyen bajotok eshetett volna.

-Az egész az én hibám-mondtam, hiszen ha nem töltök ennyi időt a környéket pásztázva, soha nem azonosították volna be az illatom. És nem lennénk most itt.

-Nem igaz apa! Ha te nem vagy, mi a mamával már nem lennénk itt-mosolyogta kisfiunk, és hálásan simogatta meg a kezemet.

-Nem Edward, ha én nem vagyok, akkor ez nem történik meg.

-De hallottam, amit az a férfi gondolt! És félt tőled...

-Az lehet, de amíg tudja, hogy itt vagyunk ebbe nem fog belenyugodni.

-A mama meg tőle félt. Ki volt ő?-nézett rám érdeklődve. Én erre nem tudtam mit mondani. Esmevel egymásra néztünk, és nem tudtuk, hogy elmondjuk-e neki.

-Még túl kicsi hozzá-mondta ki végül szerelmem, és én értettem is a célzást. Nem szabad többet tudnia.

-Carlisle, menjünk haza-rakta kezét Elezar a vállamra.

-Rendben-mondtam, majd nekiindultunk a hazaútnak. Mikor hazaértünk Esmevel felmentünk a hálószobánkba, és mélyen a dolgok elemzésébe merültünk. Edwardot magunk közé ültettük az ágyon, és kedvesem nyugtatóan simogatta, miközben mi egymással beszéltünk.

-Hogy történhetett ez? Ki tette ezt Nora-val? Ő a világ legbarátságosabb embere volt. És most...egy szörnyeteg lett-hajtotta le fejét szomorúan, és nézte ahogyan Edward a hajával játszik.

-Sajnálom kedvesem-mondtam, majd csókolt leheltem homlokára, és egyik ujjammal végigsimítottam arcának vonalát.

-Mi lesz, ha visszajönnek?-nézett rám aggódva.

-Megvédelek, ha az utolsó is lesz, amit eme életem során teszek-csókoltam meg lágyan, majd ismét saját gondolatainkba merültünk. Nem tudtuk elfeledni a mai napot. A pozitív, és a negatív részét sem. A mi kis Edwardunk ma beszélt először,ami a világ legszebb pillanata egy szülő életének viszont akiket gyűlöltünk, vagy szerettünk, újra beléptek az életünkbe, és megpróbálják megsemmisíteni azt, amit a legfontosabb a számomra. A családomat...