VIII. Fejezet Rio de Janeiro

 (Esme szemszöge)

Sziasztok! Meghoztam a fejit! :D Még egyszer köszönöm a díjat CC&EC-nek:D!!! Még egyszer bocsi a késésért!!!

Puszi!

Carly

Egymásba karolva indultunk neki a macskaköves útnak, miközben, a város éjjeli fényei elvarázsoltak minket. Az emberek is teljesen más jellemek voltak, mint Amerika északi részén. Egyrészt, a bőrük, akár a rozsda. A mi tejfehér bőrünk , szinte hullócsillagként világított az övék mellett. Másrészt, a modoruk. Kedves, felszabadult , vidám emberek voltak, akiket láthatóan senki és semmi nem zökkenthetett ki jókedvükből. Azért akadt néhány kivétel. Egy-két idősebb, tapasztaltabb gyanakodva nézett minket, ahogyan a keskeny utcákon sétáltunk. Mintha tudnának valamit.

-Carlisle, miért bámul meg minket egy-két ember?-néztem rá kérdően.

-Tudod, itt lent délen , még mindig erősen hisznek a gonoszban...különösen a vámpírokban. Gyanúsnak tűnünk a szemükben, és nem is ok nélkül-mondta, miközben megint simogatni kezdte a kezemet.

-Mi tagadás, tényleg kilógunk a fehér bőrünkkel-nevettem, mire mosolyogva nyomott egy puszit a homlokomra.

-Gyere, van egy ötletem!-mosolyogta, majd maga után húzott, egy kis bódéhoz az utca szélén. Ott, egy jóvágású, 17 körüli fiatalember állt, egy fényképezővel a kezében.

-Bienvenido! /Üdvözlöm!/-köszönt neki mosolyogva Carlisle
-Bienvenido! /Üdvözlöm!/-mosolygott vissza, mire kezet ráztak.
-Haría de nosotros un cuadro que de casa frescos? /Csinálna rólunk egy képet, mint friss házasokról?/
- Por supuesto señor /Természetesen , uram/- nevetett, majd Carlisle mellém állt, és lágyan átkarolta a csípőmet, mire én körbefontam a karom a mellkasán. -Tres, dos un... /három, kettő , egy.../számolt vissza, majd elkattant a hatalmas vaku, és már adta is ki, az egyenlőre még fekete képet a gép. -Espere un segundo … /Egy pillanat.../

-Gracias! /Köszönjük!/-mosolyogta, párom, majd közelebb sétáltunk a kis bolthoz, és néhány perc múlva már a kezünkben tartottuk a kész képet. -Hermoso! /Gyönyörű!/

-Köszönöm!-válaszolta most már a mi nyelvünkön a fiatalembert.

-További jó estét!-köszönt el Carlisle.

-Ma...guknak is!-mondta, majd a város, nyüzsgő részéből átsétáltunk a nyugodt külvároson, le a tengerpartig. A telihold fénye varázslatos ezüsthidat hozott létre a víz felszínén, míg a fehér homok, csillagokként csillogott fényében. Egymás kezét fogva sétáltunk a partszakaszon, miközben hallgattuk a távolban szóló latinos zene lágy dallamát, mely összefonódott a hullámok halk morajlásával.

-Carlisle...-kezdtem bele mosolyogva.

-Igen drágám?-mosolygott vissza.

-Csak...kíváncsi lennék...amikor először találkoztunk...akkor ugyanazt érezted-e mint én-nevettem halkan, miközben átkarolta a vállamat.

-Tudod...életem legszebb pillanata volt, amikor fiatal, hálás arcodra pillantottam. Szeretlek, és mindig is szerettelek, azóta, mióta megláttalak. Tíz hosszú éven át, szinte minden nap gondoltam rád, és arra, vajon mi lett veled. Csak remélni mertem, hogy boldog vagy, és megtaláltad a helyed a világban. És...mikor megláttalak...hogy haldokoltál...olyan bánat lett úrrá rajtam, amilyet...létezésem közel 260 évében egyszer sem éreztem. Amikor először megcsókoltál....létezésem 260 évében hasonlót sem tapasztaltam.

- Ilyen gyönyörű szavakat, még soha senkitől nem kaptam-mosolyogtam meghatottan, majd egy lágy puszit nyomtam ajkaira, és összebújva sétáltunk tovább az éjszakát bevilágító telihold fényében.

-Kedvesem...lenne kedved táncolni velem? Amikor sétáltunk, hallottam, hogy egy-két ember arról beszél, hogy ma este van egy táncos mulatság a főtéren. Szerintem jó ötlet lenne-mondta pár perc néma séta után, miközben melegen rám mosolygott, és megsimogatta a vállam.

-Szerintem is. Mire várunk?! Menjünk!-lelkesedtem, majd egymásra nevetve férjemmel karöltve, lassú futásba kezdtünk a homokon, miközben továbbra is nevettünk. Kisvártatva a főtéren is termettünk. Rengeteg ember volt ott. Fiatal, gyermek, öreg...minden korosztály. A gyerekek a felnőttek körül rohangáltak, miközben az idősebb korosztály tagjai egymáshoz bújva táncolt. Mi is igyekeztünk elvegyülni a tömegben, majd megálltunk egy ponton, ahol Carlisle udvariasan meghajolt.

-Szabad , hölgyem?-mosolyogta játékosan, miközben kezet nyújtott nekem.

-Mintha nem tudná ,uram-nevettem, majd kezem az övébe helyeztem, mire ő lágy csókot hintett rá, és a derekamat átkarolva kezdtünk el táncolni, miközben én kezeimet a vállára helyeztem. Ez a zene más ritmusú volt, mint a megszokott. Még a lassúbb is . Volt benne valami szenvedély, vadság, aminek mi sem tudtunk ellenállni. Előtört belőlünk a szenvedélyes „én” . Carlisle hirtelen kapott magához, majd pörgetett ki, és vissza. Én sem elleneztem a dolgot...szorosan hozzá simulva táncoltunk tovább. Egész addig nem eresztettük egymást, míg egy kislány nekünk nem ütközött. Szegény, hatalmas erővel ütődött neki márvány kemény testünknek, és visszazuhant a földre. Azonnal lehajoltunk hozzá, és megpróbáltunk segíteni.

-Úr isten! Kicsim jól vagy?!-néztem rá aggódva, miközben akaratlanul is elhagyta a számat a „kicsim” szó.

-Usted es fino? /Jól vagy?/-kérdezte sietve Carlisle, miközben kezével végigtapogatta a lábát, hogy nincs-e eltörve.

-Sí, señor. /Igen uram./-mondta, majd halkan felszisszent, amikor Carlisle a bal bokájához ért. Csúnyán megkékült az ütéstől.

-Duele él aquí? /Itt fáj?/-kérdezte komoly arccal, mire a kislány halványan bólintott. Carlisle leültette a nem messze lévő asztalhoz, majd a zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, és a nem messze lévő kút vízével benedvesítve bekötötte a kislány bokáján lévő zúzódást. -Ahora ya es bien. Guárdelo … / Most már minden rendben. Tartsd meg … /-mutatott a világoskék kendőre, és a vállamat átkarolva indultunk ki a tömegből, miközben a kislány, még mindig minket nézett. Engem gyötört a bűntudat. Szegény gyermeknek majdnem eltört a bokája miattam. Őrjítő volt a tudat, hogy nem csak a saját gyermekem életét nem tudtam megóvni, hanem még máséban is kárt teszek.

-Ez az egész az én hibám-mondta szomorúan.

-Nem . Nem a tiéd. Ez puszta véletlen volt. Ne emészd magad miatta-mondta vigasztalóan, majd egy puszit nyomott a homlokomra, és én fejem a vállára hajtottam.

-Ugyan...-vigasztalt tovább bágyadtságom láttán-Nem történt semmi baj. Biztosan...

-Espere! /Várjon!/- kiáltotta hirtelen egy kicsi vékony hang, mire mind a ketten egyszerre kaptuk hátra a fejünket. Ugyan az a kislány volt, kezében Carlisle zsebkendőjével, amit mosolyogva felénk tartott.

-Gracias! /Köszönöm! /-mosolyogta párom, miközben elvette kicsi kezéből a kendőt, visszatette a zsebébe, majd a kislány visszafutott a tömegbe. A hangsúly a futáson volt. Mintha mi sem történt volna az előbb. Rettenetesen nagy kő esett le a szívemről, és megkönnyebbült a lelkiismeretem-Látod?-mosolygott rám Carlisle.

-Igen-mosolyogtam én is, majd elindultunk a hajó felé, hogy nekivágjunk a hosszú hazaútnak...