Gyógyító szerelem XXXI. Fejezet

Sziasztok! :) 

Most ismét egy friss fejezettel jelentkeznék :)Nincs sok hozzáfűzni valóm...Csupán annyi lenne, hogy jó olvasást!:)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Amikor legközelebb magamhoz tértem, rettenetesen kábának éreztem magam. Mindenhonnan a monitorok halk pittyogása hallatszott, és a plafonon lévő neonlámpa erős, vakító fénye az egész szobát fénybe borította. Már jócskán a délelőttben járhattunk, mert a nap narancsos fényei egész a horizont tetejéről sütöttek le rám az ablakon keresztül, némi melegséggel töltve meg a neonlámpák hideg fényét. Ekkor végre rájöttem, hol is vagyok…

-Szia, szívem! Örülök, hogy felébredtél -hallottam meg egy meleg, simogató hangot.

-Én is örülök neked-nyöszörögtem-Hol van Jasper?

-Már felvitték a gyerekosztályra-simította meg az arcomat nyugtatóan.-Ha egy kicsit jobban leszel, akkor majd felmegyünk és megnézzük őt.

-De ugye jól van?-kérdeztem aggódva.-Nincs semmi baja, igaz?

-Teljesen egészséges és boldog baba-válaszolta.-Csupán annyi baja van, hogy hiányzik az anyukája.

-Meddig aludtam?-néztem rá érdeklődve.

-Pont addig, amíg a látogatóid meg nem érkeztek-állt arrébb mosolyogva, mire azonnal megláttam az ajtóban ácsorgó anyut és aput.

-Anya?-néztem rá meglepetten.-Ti meg hogy kerültök ide?

-Carlisle felhívott minket, és mi azonnal ideutaztunk-válaszolta.-Kicsim, én nagyon büszke vagyok rád!

-Köszi, anyu!-öleltem volna át hálásan, ám a hasamban fellépő éles fájdalom megakadályozott ebben.

-Még nem szabad megerőltetned magad-nyomott vissza gyöngéden Carlisle.-A varratok még nagyon frissek, és könnyen felszakadhatnak. 

-Mikor állhatok lábra?-kérdeztem kíváncsian.

-Az elkövetkező pár napban tolókocsit kell használnod-magyarázta-de egy hét múlva már haza is mehetünk.

-Megnézhetném a kisfiamat? Fel szabad menni hozzá?-néztem rá kérlelően.

-Ha akarod, akár indulhatunk is-segített át a tolók-székbe, majd egy kis segítségéggel lassan elindultunk a gyerekosztály felé.

-Istenem, de gyönyörű-gördült le egy könnycsepp az arcomon, miközben az üvegfal mögül csodáltuk a mi kis harcosunkat-és ő a mi fiunk.

-Egy igazi kis katona-kacagott fel halkan Carlisle.-A legfiatalabb, akit valaha is láttam.

-Mikor vehetem a karjaimba?-kérdeztem érdeklődve.

-Mindjárt megkérem Addisont, hogy hozza ki nekünk-válaszolta.-Addig maradj itt!

-Nem is nagyon tudnék elmozdulni-kuncogtam halkan, miközben értetlenül emeltem a tekintetem apám csendes arcára. A viselkedése teljesen megváltozott, mióta utoljára láttam. Olyan hideg semlegesség áradt belőle, amit egyszerűen nem tudtam mire vélni. Valami rosszat tettem? Haragszik rám?

-Ne is figyelj rá, kicsim!-válaszolta kimondatlan kérdésemre anya.

-De hát mi baja van velem?-kérdeztem kétségbeesetten.

-Nincs veled semmi baja-mondta nyugtatóan-csupán nehezére esik látni, hogy felnőtt a kislánya.

-Azóta ilyen, mióta én terhes vagyok?-csillant fel a szememben a felismerés.

-Pontosan. Azt hitte, hogyha anya leszel, már nem fogod annyira szeretni őt, mint régen-magyarázta.

-Apa, én…

-Ne mondj semmit, angyalom!-szakított félbe finoman.-Ne érezd rosszul magad amiatt, ami történt!

-Akkor te se hidd azt, hogy többé nem szeretlek-fogtam meg a kezét nyugtatóan-mert ez nem igaz!

-Csak minden olyan hirtelen történt-csöppent le az arcáról egy apró könnycsepp-Még csak házasok sem vagytok, és már…

-Én is tudom, de szeretjük egymást-néztem rá komolyan.-Carlisle sosem hagyna el, és ez az, ami nekem számít.

-Tudd meg, hogy nekem mindig is a kislányom maradsz-simította meg az arcomat-sosem leszek képes téged felnőtt nőként kezelni, mert mindig az fog megjelenni a szemem előtt, amikor először a karomban tarthattalak…Nagyon szeretlek, kicsim!

-Én is szeretlek, apa!-öleltem magamhoz meghatottan, miközben apró könnycseppek kezdtek el csorogni az arcom vonalán.

Apa még sosem volt ennyire nyitott az irányomban. Az évek során egyre csak gyűlt benne az irántam érzett feszültség, és a gyerekeim születésével egyszerre robbant ki minden érzelme…és most már tudtam, hogy nagyon félt. Az életénél is jobban…

-Meg is jöttünk-tért vissza hozzánk mosolyogva Carlisle-bár kicsit nehezebb volt elintéznem a dolgot, mint gondoltam.

-Miért? Valami probléma volt Jasperrel?-kérdeztem aggódva.

-Nem, nem volt semmi baja-válaszolta nyugtatóan-csupán Addisont nem találtam hosszú ideig, így egy kicsit bolyongtam az épületben.

-Hát itt vagy, kisherceg?-adta a karjaimba a gyönyörű, tengerszemű kisfiút.-Veled még nem is találkoztam, mióta megszülettél…

-Sajnos pár perc múlva vissza kell vinnem, mert Addison még ki akarja vizsgálni, mielőtt hosszabb időre magunkhoz vesszük-magyarázta.-De nemsokára őt is és Rosalie-t is hosszabb időre elhozhatjuk az osztályról.

-Ez remek!-lelkesedtem fel hirtelen.-Akkor nemsokára haza is vihetjük őket igaz?

-A hétvégén már mindannyian otthon leszünk-puszilta meg a homlokomat.-Már a babaüléseket is beszereltem az autóba, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodnunk.

-Már most tudom, hogy fantasztikus apa leszel-nyomtam lágy csókot az ajkaira.-Pont olyan, mint az én apám…

-Köszönöm, kicsim!-ölelt magához hirtelen apu.-Sok szerencsét kívánok nektek az életben, és ne haragudj azért, ahogy az elején viselkedtem! Fantasztikus szülők lesztek, ebben biztos vagyok...

-Ne csináld, mert sírni fogok!-küszködtem a könnyeimmel.-Anya, segíts egy kicsit!

-Peter, összenyomod a babát-fejtette le karjait a nyakamról-és ugye nem akarod, hogy az unokádból palacsinta legyen?

-Még csak az kéne, hiszen így is olyan apró-kacagott fel halkan.-Gyere, Liz! Hozzunk valami finomságot a lányunknak!

-Majd gyertek! Valószínűleg a kórteremben leszünk-szóltam utánuk mosolyogva, majd egy búcsúpillantás után , elindultak a kórház kijárata felé.

Én még hosszú percekig babáztam, és egyszerűen nem tudtam betelni a kisfiam látványával. Apró pici kezei, kis szőke fürtjei teljesen magával ragadtak, és szinte megszakadt a szívem, amikor Carlisle visszavitte őt a gyerekosztályra. A gyerekeim nélkül, mintha üresnek éreztem volna magam…Vajon ezt érzi minden anya?

-Most pihenj egy kicsit-takargatott be Carlisle-biztosan elég kimerült vagy!

-Nem tagadom, hogy elfáradtam-ásítottam egy aprót-de amint anyáék visszaértek, ébressz fel! Nem akarom az idejüket vesztegetni.

-Te csak aludj nyugodtan, majd én szólok neked-puszilta meg a homlokomat.-Szép álmokat!

-Köszönöm!-néztem rá hálásan, majd pár perc elteltével el is nyomott engem az álom…