Gyógyító szerelem VIII. Fejezet

Sziasztok! :D

Ezzel a fejezettel kissé meggyűlt a bajom, mivel nem tudtam, mennyire legyenek indulatosak Izzie szavai ... Nem akartam , hogy elszabadítsa a poklot, ...na de majd meglátjátok :D
Remélem tetszeni fog! :D
Puszi!
Carly :)

(Esme szemszöge)

-Izzie…én megmagyarázom…-zihálta.

-Megmagyarázod?!Ezt még is hogyan tudod megmagyarázni?-fakadt ki hangosan-Te megszegted az orvosi etikát!

-Egy szóval sincs benne leírva, hogy nem lehetek szerelmes…-vágott vissza Carlisle. 

-Neked kimosták az agyad! Felfogod miket beszélsz?!

-Pontosan tudom,  mit beszélek…-nézett szemeibe komolyan

-Mi vonz téged ebben a kis libában, ha?! Talán a barna szeme? Vagy a vörös haja?  Ne mondd nekem, hogy nem szemezel vele már az első pillanattól kezdve, mert láttam, amit láttam!

- Semmi okod arra, hogy háborogj! Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem?

-Tudod mit, Carlisle? Menj a francba!-zokogta, majd sietve indult futásnak a kórház bejárata felé…

Tudtam, hogy az egész az én hibámból történt…Miért kellett viszonoznom az érzéseit? Miért kellett tönkretennem  egy ember életét? Én soha nem tudnék ártani senkinek…Egyszerűen nem vagyok képes rá…még egy olyan embernek sem, mint Izzie…

-Figyelj, én…nagyon sajnálom-sóhajtottam-Nem akartam, hogy ez legyen belőle…

-Nem tettél semmi rosszat-mosolyogta-Csak is én tehetek arról, hogy ez így történt…

-De ha én nem vagyok akkor…

-Akkor  megfosztottál volna egy csodás élménytől-tette ujját megnyugtatóan ajkaimra-Igen, jól hallottad…Egyáltalán nem bántam meg amit tettem.

-De hisz ez az állásodba kerülhet-szólaltam meg kétségbeesetten - Én nem akarom, hogy kirúgjanak!

-Izzie nem fog ártani nekem… Amint tudok beszélek vele és…majd meglátjuk mi lesz…- mosolyogta nyugtatóan, majd lassan mind a ketten  elindultunk a kórház ajtaja felé...

(Carlisle szemszöge)

Miután visszakísértem Esme-t a kórtermébe, azonnal Izzie keresésére indultam. Tudtam, hogyha nem találom meg, egy életre gyűlölni fog azért , amit tettem… Ő  nem úgy nézett rám, mint egy barátra… férfiként tekintett rám. És ha most nem tisztázom vele a dolgot , annak súlyos következményei lesznek.

-Derek, nem láttad Isobellt?-állítottam meg egy pillanatra legjobb barátomat.

-Nem…Miért?-kérdezte kíváncsian.

-Olyan dolgot csináltam, amit soha nem fog nekem megbocsájtani…-hajtottam le a fejem bűnbánóan-De mindegy is…akkor tovább keresem…

-Állj, állj , állj!-kapta el a karomat-Ugye ez a dolog nem a betegeddel van kapcsolatban?-nézett rám célzóan.

-Öhm…van némi köze hozzá-mosolyodtam el akaratlanul is.

-Istenem, te meg vagy húzatva!-fogta meg a fejét fájlalóan.

-Miért jön mindenki ezzel? Nem történt semmi!

-Aha, és ezt el is hiszem-tette kezeit karba várakózóan.

-Na jó…De ezt nem most fogjuk megbeszélni.-jelentettem ki határozottan-Meg kell találnom Izzie-t…

-Akkor siess, mert ha most nem is, de néhány perce láttam elviharzani az orvosi felé…

-Nagyon köszönöm!-veregettem meg a vállát hálásan, majd amilyen gyorsan csak tudtam, futásnak indultam az épület keleti szárnya felé.

-Izzie, várj!-kiáltottam.

-Mire, Carlisle?-furdult hátra még mindig zokogva-Arra, hogy mindent elmagyarázz?

-Kérlek, hallgass meg!-kaptam el a vállánál fogva-Én szeretem Esme-t…

-Remek!-húzódott arcára gúnyos molyos-Örülök, ezt hogy tisztáztuk…-indult el ismét, ám én megállítottam.

-Miért akarod ezt tönkretenni?-néztem rá kérdőn. Láthatóan megremegett a kérdés hatására, és gondolkodóan meredt maga elé.

-Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de…én nem akarok neked rosszat-nézett szemeimbe komolyan.-Csupán a féltékeny nő beszél belőlem…ez nem én vagyok.

-Tudom-öleltem magamhoz vígasztalóan-Éppen ezért el kell engedned…

-Csak tudod…ez nagyon nehéz-sóhajtotta fáradtan.

-De ha nem akarsz nekem ártani, akkor meg kell tenned-magyaráztam-Esme viszont szeret, és szeretném vele elkezdeni az életem…Azt az életet, amit előtte nem kaptam meg…

-Ezt olyan szépen mondtad-mosolyogta, miközben egy lépést hátrált tőlem.-Most hazamegyek…Kijár végre a magány neked meg az újdonsült barátnődnek… és ne aggódj…senkinek nem mondom el…-húzódott arcára őszinte mosoly, majd folytatta útját a kórház ajtaja felé…

Nem tudom, hogy őszinte volt e hozzám, de…most az egyszer hittem neki. Hogy miért? Arról fogalmam sincs… Csak azt tudtam, hogy mindennél boldogabb vagyok…

-Esme, nem hiszed el, mi történt…-rontottem be hozzá mosolyogva.

-Tippelhetek? Isobell  beadta a derekát?-nézett rám érdeklődve.

-Pontosan, és azt is mondta, hogy többé nem háborgat minket. El sem hiszed, mennyire boldog vagyok-öleltem magamhoz, mire halkan nevetve ölelt ő is viszont.

-Én is…-sóhajtotta-Úgy érzem helyre állt a rend az életemben…

-Mi lenne, ha holnap együtt vacsoráznánk?-vetettem fel egy hirtelen ötlettől vezérelve.

-Vacsora? Csábító ajánlat…-mosolyogta sejtelmesen.

-A délelőttöt pedig a városban töltenénk…sétálunk, iszunk egy kávét…

-Rendben…de előtte majd át kéne öltöznöm. Nem lehetne, hogy előbb hazaviszel?

-Ahogy csak szeretnéd-nyomtam puszit az arcára, majd pár perc elteltével, egymás kezét fogva ragadott el minket az álom…