Gyógyító szerelem X. Fejezet

Sziasztok! :D

Azt hiszem még mindig tart a villámgyors időszakom (lekopogom), ezért már hoztam is a következő fejezetet :D

Ez afféle átvezetés lenne , de azét remélem tetszeni fog :)

Rendesen utánanéztem a dolgoknak, ami a várost illeti :D

Puszi!

Carly :)

Úton hazafelé

(Esme szemszöge)

-Ha rosszul érzed magad, majd megállunk…-simogatott tovább-Csak bízz bennem…Nem hagyom, hogy bajod essen...

-Hát jó-sóhajtottam-Akkor induljunk-mosolyogtam halványan, majd minden bátorságomat összeszedve beültem a kocsiba…

Az  utastér egyszerű és elegáns  volt. A műszerfalon fa borítás futott végig egészen a kormányig, az üléseket pedig fekete bőrborítással vonták be. A kormánykerék közepén jól felismerhető Mercedes embléma díszelgett, a bel teret pedig könnyen tisztítható fekete műanyaggal vonták be.

-Nos, merre lesz az úti cél?-nézett rám kérdően, mire kissé bódultan a félelemtől, de pár másodperccel később képes voltam a szemébe nézni.

-Öhm…azt hiszem a parkoló kijáratánál balra kell fordulni...-sóhajtottam elgondolkodva.

-Azt hiszed?-vonta fel a szemöldökét.

-Bocsáss meg, de a félelem kissé megbénított…Mindjárt magamhoz térek-magyarázkodtam, majd mintha csak relaxálnék , csukott szemekkel kezdtem mélyeket lélegezni.

-Nyugi, ráérünk…-simogatta meg a vállamat-Nem sietünk sehova…

-Csak annyira gyerekes, hogy félek egy kocsitól-nevettem  halkan.

-Egyáltalán nem az, hidd el…Teljesen megérthető egy ilyen trauma után.-nyomott apró puszit arcomra, mire lassan kinyitottam a szemeimet, és ismét megpróbáltam teljes erőből koncentrálni.

-Szóval-kezdtem újra-Ahogy balra fordultál , menj egyenesen az Wisconsin Ave-ig. Ott megint fordulj balra, és egészen a 18-as útig nem kell elkanyarodni. Azt hiszem ott van a vérközpont…

-Rendben…ismerem a környéket, úgyhogy nem lesz nehéz…Utána merre?

-A 18-as út végén lakom a 18th St.506 alatt…Az egy négy szintes tömbház.

-Régen én is ott laktam-mosolyodott el szélesen-Ott volt az első lakásom, mikor ideköltöztem. Hamar meg fogom találni…

-Hál’ Istennek!-sóhajtottam megkönnyebbülten.

-Ennyire nem bízol a vezetési képességeimben?-nevetett .

-Nem, veled nincs semmi bajom-hadartam-Csupán a kocsikázás az, ami kicsit aggaszt…-sóhajtottam ismét.

-Mondtam, hogy vigyázok rád-furta tengerkék szemeit enyémbe-Nem hiszed, hogy meg tudlak védeni?

-Dehogynem…Nálad jobban senkiben nem bízom, ezt te is tudod…-vágtam rá határozottan.

-Ezt örömmel hallom-mosolyogta boldogan, miközben elfordította a slusszkulcsot , és az autó hangos bőgéssel indult útnak a lakásom felé…

Az úton egész végig feszült voltam. Szinte már görcsösen kapaszkodtam a saját térdembe, és pármásodpercenként zihálva igazítottam meg a biztonsági övem szárát…szinte már pánikroham szerű tüneteim voltak…

-Carlisle, nem kapok levegőt!-akadt meg a lélegzetem, mire ő azonnal lefékezett, és kiszállított a kocsiból.

-Nyugodj meg, kedvesem-ültetett le az útpatkára-Csak lélegezz mélyeket…Én hozok neked egy kis vizet-szaladt oda a mögöttünk álló házhoz, és becsöngetett, mire-legalább is a hangjából ítélve- egy kedves hölgy nyitott ajtót, és készségesen állt rendelkezésünkre. Eközben én próbáltam magam megnyugtatni, hogy ne fessek olyan szörnyen, mire Carlisle visszaér.

Ez csak egy autó…Nincs mitől félnem. Csak egy autó…csak egy autó…- ismételgettem magamban ezen szavakat, és szinte észre sem vettem, mikor Carlisle megérintett.

-Tessék-adta a kezembe a poharat, mire én hevesen kezdtem kortyolni a benne lévő hűvös folyadékot.

-Jobban vagy?-nézett rám aggódva.

-Persze…csupán megrémültem…-sóhajtottam halkan-Úgy éreztem ,mintha fojtogatnának…

-Pánikrohamod volt, de úgy tűnik már vége-magyarázta-Előfordult már máskor is?

-Nem…még soha…

-Hidd el, ezt is hamar kikezeljük-simogatta meg az arcomat nyugtatóan-Csupán újra hozzá kell szoknod az autózás gondolatához…

-Nem hiszem, hogy képes leszek rá-hajtottam le a fejemet szomorúan.

-Hogy pont te ne lennél képes rá?-nevetett fel halkan- Azok után, amin keresztül mentél bármit meg tudnál csinálni.-mondta lelkesítően, mire én nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.  

-Közönöm, Carlisle!-hajtottam fejem a mellkasára.

-Nincs mit köszönnöd!-nyomott puszit az arcomra-Gyere, már nincs sok hátra!-mosolyogta, majd a kezemet fogva ismét útra keltünk az otthonom felé.

Az út további részében már közel sem voltam olyan feszült, mint az elmúl néhány perc alatt. Az izmaim lassan ellazultak, és a légzéseim is visszaált a normálishoz közeli értékre. Talán ez annak is köszönhető , hogy Carlisle fél kézzel folyamatosan engem simogatott. A jelenléte, már az első pillanattól kezdve megnyugtató volt a számomra, és ő ezt pontosan tudta…

-Hát, itt lennénk-mosolyogta, miközben egy könnyed mozdulattal leállította az autó motorját-Itt megvárlak…

-Ugyan már! Nehogy itt üldögélj!-ellenkeztem-Gyere , majd megvársz a nappaliban…

-Biztos ,hogy  nem bánod? Végül is… ez a te lakásod-nézett rám bizonytalankodva.

-Szerinted bánnám, hogy idehoztalak?-simítottam meg arca vonalát, mire ő halványan mosolyogva nyomott apró csókot ajkaimra.

-Azt hiszem , meggyőztél-nevetett fel halkan.

-Akkor mire várunk? Arra, hogy besötétedjen?-kacagtam.

-Hát…este nem valami biztonságos a parkban járkálni úgyhogy…Talán nem kéne-mosolyodott el ismét, miközben udvariasan kisegített az autóból, és elindultunk az ajtó felé.

Azonnal bepötyögtem a biztonsági kódot, hogy ne kelljen a kulcsom után kutatni, így gyorsan bejutottunk az épületbe, majd a jobb oldali folyosó végéhez sétáltunk, és az ott lévő lépcsőn felsiettünk a másodikra.

A lakásom pont az utcára nézett, így még csak Carlisle autóját sem zártuk be, hiszen nyugodtan szemmel tarthatta az ablakból. Lassan előhalásztam a kulcsot a táskámból, majd kisvártatva már az előszobában is voltunk. Azonnal megbizonyosodtam arról, hogy senki nem járt nálam. Minden pontosan ugyanúgy a helyén állt, mint azon a végzetes estén…

-Igazán takaros lakás-fordult hozzám elismerően, miközben a táskámat udvariasan a fogasra akasztotta.

-Köszönöm!-mosolyogtam hálásan.

-Te rendezted be?-nézett rám érdeklődve.

-Igen.Hobby szinten afféle…lakberendező vagyok-sütöttem le a szemeimet zavaromban. Soha nem árultam el senkinek, de ez a másik nagy álmom. Hogy egyszer majd lakberendező legyek a tanári állás mellett…

-Most viszont tényleg sietek, mert nem szeretném ha az egész délutánt itt töltenénk-kacagtam, majd egy szempillantás alatt elviharzottam a szobám felé. Ott gyorsan ledobáltam magamról  a ruháimat, majd az alkalomhoz jobban illő öltözéket kezdtem keresni a fiókokban. Végül egy fehér selyem felső választottam, hozzáillő fehér nadrággal és egy kék selyemkendővel, amit a derekamra kötöttem.

Elégedettséggel töltött el, amit a tükörben láttam. A több hónapos kóma alatt leadtam néhány kilót, így most olyan vékony voltam, mint talán soha. Legalább ennyi haszna volt a kórházban töltött időnek- jegyeztem meg magamban ironikusan, majd egy halovány rúzsozás után visszasétáltam Carlisle társaságába.

-Hűha-mosolyogta ámultan-Én nem is tudom mit mondjak…

-Nem kell semmit mondanod-nyomtam puszit az arcára-Inkább siessünk, mert már így is sok időnk ment el arra, hogy idehoztalak…

-Ahogy a hölgy parancsolja!-nevetett fel halkan, majd pár pillanat múlva már úton is voltunk a városi park felé…