Gyógyító szerelem XVII. Fejezet

Sziasztok!
Amilyen gyorsan csak tudtam, megint itt vagyok, és előálltam nektek egy újabb fejezettel :) Ez most azért ilyen terjedelmű (vagyis rövidebb, mint az előző) Mert a XVIII. fejezetbe tervezem a nagy sorsfordítást :P
Remélem értitek mire gondolok! :D
Puszi!
Carly :)



(Esme szemszöge)

-Azért sajnálom, hogy elmentek-húzta el a száját anya, miközben a bőröndöket pakoltuk be a Mercedes csomagtartójába-Még szerettem volna, ha maradtok…

-Még fogunk jönni ez biztos-mosolyogtam-De mint látod, valaki nem figyelt a dolgokra-néztem Emmettre célzóan.

-Mondtam már, hogy sajnálom-emelte fel a kezeit megadóan-Ígérem, jóvá fogom tenni…

-Azt hiszed ezt olyan könnyű jóvá tenni?-emeltem meg a hangom kissé indulatosan.

-Nyugalom…-csitított Carlisle-Senki nem tehet a dologról.

-De ha elvitte volna az autóját szervizbe, akkor most nem lennénk itt-magyaráztam .

-Majd legközelebb figyelni fog…-folytatta, miközben sápadt arcára egy féloldalas mosoly húzódott.-Emberek vagyunk, és tévedni, emberi dolog…

-Tudom ,csak…-sóhajtottam-csak nyomaszt a dolog, amiért ilyen állapotba kerültél…

-Miattam ne aggódj-nevetett fel halkan.-Kemény fából faragtak, és nem fog ki rajtam egy kis megfázás.

-Kis megfázás? Carlisle 38 C°-os lázad van-néztem rá komolyan.

-Ezek csak számok, kedvesem-mosolyogta-Annyira azért nem érzem betegnek magam…

-Erre mondják azt, hogy az orvos a legrosszabb beteg-csóváltam meg a fejem lemondóan-Na menjünk...

-Várj csak!-szólt utánam anya-Itt egy kis lázcsillapító-adott a kezembe egy apró pirulákkal teli kis dobozt.

-Köszi szépen!-öleltem magamhoz.

-Gyertek hamar!-kötötte az orromra-Nehogy az legyen, mint a múltkor…

-Jövünk, amint egy kis időnk van rá…Csak tudod, nekem vissza kell állnom a munkába a három hónapos kihagyás után, és most lesz egy rövid időszak, amikor biztosan ne tudunk látogatóba jönni…-magyaráztam.

-Kár-sóhajtotta-De azért érezzétek jól magatokat!

-Meglesz!-mosolyogtam, majd egy-egy búcsú puszi után már úton is voltunk Milwaukee felé.

Bár Carlisle azt mondta, jól érzi magát, az út nagy részén végig sápadozott. Hol elaludt egy pillanatra, hol heves köhögés rázta fel álmából, végül pedig a lázcsillapítót is be kellett vetni, mert a láza a borogatás ellenére sem akart csökkenni. Igyekeztem neki mindent megadni ebben a pár órában, de nem sok mindent tehettem…Csupán annyit, hogy magamhoz öleltem, és simogatva őriztem álmát , míg el nem értünk a hatalmas fehér ház felé.

-Köszi, hogy hazahoztál-mosolyogtam Emmett-re, miközben kisegítettem Carlisle-t a kocsiból.

-Nincs mit…Tartoztam ennyivel a történtek után…-mosolyogta, ám ekkor hirtelen rám is rám tört a visszafojthatatlan köhögő roham.

-Biztos, hogy jól vagy?-kérdezte aggódva.

-Igen, jól vagyok-válaszoltam-Segítenél behozni a bőröndöket?-tereltem a témát.

-Persze, húgi-mosolyogta készségesen-Hová vigyem őket?

-A hálószobába-mosolyogtam viszont, mire egy könnyed mozdulattal felkapta a két bőröndött, és pillanatok alatt már az emeleten is volt.

-Te sem vagy jól…-szólalt meg Carlisle rekedt hangon.

-Jobban vagyok mint te-vágtam rá azonnal.

-Én is jól leszek meglásd!-nevetett fel halkan-Holnap dolgoznom kell…

-Fogsz is, de csak akkor, ha hagyod, hogy kikúráljalak.

-Nem akarlak ugráltatni-tiltakozott, miközben ismét halkan köhögni kezdett.

-Ez most nem erről szól-simítottam meg az arcát-Menjünk be a nappaliba, jó?

-Jól van-válaszolta, majd egymás kezét fogva sétáltunk be a hatalmas szobában álló kanapé felé…

(Carlisle szemszöge)

Akármennyire is próbáltam erősnek látszani, a betegség sokkal komolyabb volt, mint elsőre gondoltam. A fejem lüktetett, a torkom is lángokban égett, és éreztem, hogy a tüdőmben sincs minden rendben…Azonban nem vehettem ki újabb szabadnapot. A kórházban így is orvoshiány van, és ha kivennék most egy pár napos betegszabadságot azzal életeket tehetek tönkre… Így hát hagytam, hogy Esme gondjaiba vegyen….

-Itt van a teád-adta a kezembe a forró bögrét-Kamilla és méz van benne. Mindet meg kell inni!

-Rendben  van-sóhajtottam halkan, miközben kortyolgatni kezdtem a nem túl jó ízű folyadékot.

-Tudom, hogy nem valami kellemes, de próbáltam kicsit jobbá tenni a mézzel-magyarázta.

-Nem olyan vészes. Ha ez kell a gyógyulásomhoz, akkor megiszom…-húzódott arcomra apró mosoly.

-Ezután készítek neked egy hűtőfürdőt , hogy levigyük a lázadat, és beveszed az antibiotikumot-magyarázta.-Holnapra kutya bajod sem lesz, meglásd!

-Ha te mondod-mosolyogtam, miközben leraktam az üres poharat-Muszáj lesz dolgoznom, és ez betegen nem fog menni…

-Tudom… De mindent megteszek, hogy holnapra meggyógyulj…

-És ezért nagyon hálás vagyok neked-mosolyogtam-De nem kéne ennyit fáradnod értem… Egyedül is boldogulok…

-Makacs egy ember vagy, tudod?-nevetett fel halkan.

-Tudom, de nem tehetek róla…-válaszotam.-Amit egyszer a fejembe veszek, azt többé nem veri ki senki belőle…Azért is lettem orvos-mosolyogtam, miközben az üres poharat az asztalra raktam.

-Segítsek felmenni a lépcsőn?-kérdezte aggódva.

-Nem, köszönöm-vágtam rá azonnal-Gyorsan megfürdök, és már jövök is, jó?

-Jó, menjél csak-mosolyogta-Én addig feloldom neked a C-vitaminos tablettát…

-Köszönöm, Esme!-néztem rá hálásan, miközben lassan elindultam az emeleten lévő fürdőszoba felé…

A hideg víz kifejezetten jól esett a láztól hevült testemnek, így nagyon hamar sokkal jobban  kezdtem éreztem magam. A fejem is kezdett rendbe jönni, és már a torkom sem kapart annyira az antibiotikum bevétele után. Kezdtem újra élni…

-Jobban vagy?-bújt hozzám mosolyogva, miközben óvatosan betakargatott egy takaróval.

-Igen, sokkal-válaszoltam-Holnapra teljesen rendbe fogok jönni…

-Most már csak annyi dolgod van, hogy pihenj…Mit szólnál egy filmhez?

-Például?

-Nem is tudom-mondta elgondolkodva- Az „Ilyen az élet”?

-Nekem megfelel-mosolyogtam.-Azt mondják róla, hogy nagyon színvonalas…

-Akkor már hozom is a DVD-t-lelkesedett fel azonnal-Melyik kukoricát szereted? A vajasat vagy a sósat?

-A vajasat-válaszoltam mosolyogva, majd egy szempillantás alatt el is tűnt a konyha felé…

Másnapra szinte teljesen elmúltak a tüneteim. Már nem éreztem magam fáradtnak, és a torkom sem lüktetett annyira…Csupán egy kis kaparó érzés emlékeztetett arra, ami tegnap történt, így hát készen álltam arra, hogy elinduljak a munkába…

-Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam-néztem Esme-re hálásan.

-Igazán nincs mit-mosolyogta-Örülök, hogy jól vagy…

-Esetleg el is vihetlek az iskolához…-ajánlottam-ha gondolod.

-Örülnék neki-csillant fel a szemében egy mosoly-szikra- A te házadhoz nincs olyan közel , így elég hosszú lenne, ha gyalog mennék…Ráadásul késésben is vagyok…

-Akkor siessünk, mert nemsokára nekem is be kell érnem-néztem az órámra, miközben gyorsan felkaptam az aktatáskámat, és útnak is indultunk a város keleti része felé…