Gyógyító szerelem XII. Fejezet

Sziasztok!
Hát csak sikerült összehoznom a randevú második felét, mielőtt beütne ez a két hetes írásszünet :)
Éppen ezért ez egy kicsivel hosszabb lett, mint az előzőek :) Előre is bocsánat, hogy ilyen kétségek közt hagylak titeket, de most nagyon így jött ki a lépés :)
Puszi!
Carly :)

(Esme szemszöge)

-Uram, várjon!-kiáltotta Carlisle, miközben mi fáradtságot nem kímélve futottunk a fagylaltos kocsi után.-Két fagylaltot szeretnénk kérni!

-Milyen ízesítésben?-nézett ránk kérdően.-Van itt csokoládés, vaníliás, gyömölcsös, puncsos…

-Én egy csokoládét és egy málnát kérnék-válaszoltam mosolyogva.

-Én pedig egy vaníliát és egy puncsot-választott végül Carlisle is.

-Parancsoljanak! Ez így összesen…3$.

-Köszönjük szépen!-adott oda három egydollárost , majd egy „Viszontlátásra!” után mi is folytattuk utunkat a park felé.

 -Na milyen?-nézett rám érdeklődve,miközben ő is jóízűen nyalt egyet a fagyijába.

-Nagyon finom-mosolyogtam- Teljesen más, mint az ohiói  fagylalt…

-Miért, az olyan rossz?-nézett rám elgondolkodva.

-Nem csak ott mind olyan vízízű…Nem tudom miért nem raknak bele egy kis cukrot vagy valamit…-sóhajtottam fáradan, amire ő ismét halkan nevetni kezdett.

Bár már több mint két hónapja ismertem, még soha nem láttam ennyire felszabadultnak. Talán a kórházi komolyság tette őt is olyan komollyá…Mindenesetre ez az oldala is nagyon tetszett…

-Még soha nem láttalak ilyennek-jegyeztem meg óvatosan.

-Mármint milyennek?-kérdezett vissza .

-Ilyen vidámnak és függetlennek…-magyaráztam-Mintha egy teljesen más ember lennél…

-Nem tudom, ez mitől van-csóválta meg a fejét gondolkodóan-Talán attól, hogy végre kötöttségek nélkül sétálgathatok egy parkban anélkül, hogy valami nyomná a lelkem…Nézd, ott a játszótér!-lelkesedett fel hirtelen.

-Ugye nem mondod komolyan?-nevettem halkan-Én csak vicceltem a játszótérrel…

-Én viszont nem! -ragadott karon, majd futni kezdtünk a park közepén kialakított kis tisztás felé.

Mivel még iskolaidő volt, nem sok gyereket láttunk errefelé. A tér szinte teljesen üres volt, ami nem is volt olyan nagy gond.  Legalább nem leszek nevetség tárgya a gyerekek szemében…

-Majd én löklek jó?-nézett rám mosolyogva, majd pár pillanat múlva már a hintában is voltam. Teljesen úgy éreztem magam mint egy kisgyerek.

Hangosan kacagtam, ahogyan előre és hátra repültem Carlisle védelmező karjai közt, miközben az ő ajkait is jóízű kacajok hagyták el reakcióim láttán. Mintha legalább húsz évet fiatalodtam volna egy pillanat alatt…

-Te nem jössz?-kérdeztem nevetve.

-Azt akarod, hogy száljak be?-nézett rám meglepetten.

-Ha már beültettél a hintába…-nevettem újra-Tartozol ennyivel azok után, hogy nevetség tárgyává lettem   öt gyerek előtt…

-Miért? Attól hogy felnőttek vagyunk nem szórakozhatunk?-vonta fel a szemöldökét kérdően.

-Nem is tudom…Nem nagyon illik egy komoly orvos és egy tanárnő illemképébe…-mosolyodtam el halványan.

-Talán igazad van-segített ki udvariasan a hintából-Éppen ezért mit szólnál ahhoz, ha meghíválak magamhoz vacsorázni?

- Mármint te főzöl?-néztem rá meglepetten.

- Hát  nem mondom, hogy nagy konyhaművész vagyok de…azért megpróbálom-sóhajtotta- Legfeljebb rendelünk egy pizzát.

-Örömmel elfogadom a meghívást, uram-moslyogtam, majd egymás kezét fogva kezdtünk vissza sétálni az autó felé…

-Hát itt lennénk-állította le a motort, mikor megérkeztünk a Jackson Park közelében álló hatalmas épület elé. Csak ámulva néztem a hatalmas fehér falakat, az ablakokat…Minden olyan nagynak tűnt az én aprócska lakásomhoz képest…

-Te itt laksz?-néztem rá meglepetten.

-Igen…csak nemrég lett teljesen befejezve-simította meg a vállamat.

-Mennyi pénzed ment rá?

-Pontosan tíz év kemény megtakarítása…Szinte alig költöttem magamra, hogy megvalósítsam ezt az álom. Mindig is ilyenre vágytam…

-Tudod, becsüllek azért, hogy képes voltál ezt véghezvinni-néztem szemeibe komolyan-Én nem tudtam volna megcsinálni…

- Tudod mit? Ahelyett hogy itt üldögélünk inkább menjünk be…Mit szólsz?

-Bocsáss meg csak…Még soha nem láttam ekkora házat-néztem továbbra is ámulva.

-Ki tudja…lehet, hogy egyszer te is itt fogsz lakni-kacsintott rám sejtelmesen , miközben kiszállt a kocsiból, hogy az én ajtómat is kinyissa.

Én azonban nem tudtam feledni az előző mondatát…”Ki tudja…lehet, hogy egyszer te is itt fogsz lakni…”Tudtam, mit jelent, de az agyam még sem volt képes felfogni…Annyira valószerűtlennek tűnt, hogy nem tudtam elhinni…Nem hittem annak, amit a saját fülemmel hallottam…

 -Hűha, ez belül még szebb, mint kívül-eszméltem fel elmélkedésemből, mikor megláttam az elém táruló hatalmas nappalit-És még hogy a férfiaknak nincs ízlésük.

-Örülök, hogy tetszik-mosolyodott el zavarában-Rajtad kívül még nem sokan látták…

-Miért?-néztem rá érdeklődve.

-Nem sok embert engedek be a saját kis világomba…Voltak akik kihasználtak azért, aki vagyok, és…Ezt nem szeretném újból megkockáztatni…

-Értem, de…akkor én mit keresek itt? Hiszen csak pár hónapja ismersz-néztem rá meglepetten.

-Te több vagy számomra, mint ahogy gondolod-karolt át óvatosan, amitől egy pillanatra megremegtem. Nyugalom, Esme…ő nem fog bántani! Ö nem olyan, mint az a vadállat…Csak lélegezz mélyeket-ismételgettem magamban, nehogy sírógörcsöt kapjak. Annyira élénken éltek bennem annak a napnak az emlékei, hogy egyszerűen nem bírtam kiűzni a fejemből a fájdalmas gondolatokat.

-Bocsáss meg…-engedte le a kezeit, miután látta, hogy mennyire feszengek.-Én nem akartam…

-Semmi gond-mosolyodtam el halványan-Csak van egy emlék, amitől nem tudok szabadulni. Ez minden…

-Én akkor is sajnálom…Ne lett volna szabad-sóhajtotta.

-Gyere, inkább álljunk neki annak a vacsorának, mert az elmondásod alapján sosem leszünk kész, ha most nem állunk neki…Ráadásul a pizzásnak is időbe telik, mire kiér-nevettem halkan.

-Rendben. Csak ön után, hölgyem!-mutatott színpadiasan a konyha irányába, amit nem bírtam megállni egy újabb nevetés nélkül.

-Ahogy parancsolja, uram !-moslyogtam kacagva, majd egymás kezét fogva besétáltunk a szobába.

A konyha, akár csak minden helyiség az épületben, rendkívül tiszta, és takaros volt. Látszott rajta, hogy nem sokat használják, bár próbálkozások jelei egyértelműen észrevehetőek voltak rajta…különösen a sütőn…

-Ha jól látom, nem egyszer égettél oda valamit-kuncogtam fel halkan.

-Az igazat megvallva egyáltalán nem tudok főzni…Csak próbálkozom…

-Tudod mit? Mi lenne, ha most megtanítanálak?-vetettem fel ötletképp.

-Megtennéd?

-Persze…Mit szólnál egy spagettihez? Azt elég egyszerű elkészíteni…-mosolyogtam.

-Azt még valahogy csak képes leszek elsajátítani-helyeselte bizonytalanul, miközben mögém állt, és figyelni kezdte, mit és hogyan is csinálok.

Nem telt sok időbe, mire elkészítettem, de szegény Carlisle számára egy örökkévalóságnak tűnhetett. Minden egyes pillanatban próbált koncentrálni, bár egy férfi számára nem éppen a legüdítőbb elfoglaltság főzni tanulni. De hősiesen kiállta a próbát, és pár perc múlva már együtt fogyasztottuk a közösen készített ételt a hatalmas faasztalnál.

-Igazán restellem a dolgot-sütötte le a szemeit zavartan, miközben mind a ketten egy-egy tésztaköteget vettünk a szánkba.

-Nem igazán értem, miről beszélünk-néztem rá tanácstalanul.

-Nem elég, hogy kocsiba ültettelek, még veled is főzetem meg a vacsorát…Kissé kellemetlenül érzem magam e miatt-sóhajtotta.

-Ugyan már-simítottam meg az arcát-Tudod hogy szívesen tettem…Emiatt ne legyen lelkiismeret furdalásod…

-Biztos?

-Olyan biztos, mint hogy a föld kerek-idéztem ő mosolyogva, mire végre az ő arcára is kiül az oly nagyon vár féloldalas vigyor.

Az este további részében még sokat beszélgettünk… Oly annyira nem vettük észre az idő múlását, hogy már majdnem éjfél volt, mire újra autóba ültünk, és elindultunk az otthonom felé. Remekül éreztem magam, talán olyan jól, mint még soha…De vele hogy is lehetnék boldogtalan?

-Köszönöm szépen ezt a csodás napot!-moslyogtam-Rossz hogy el kell búcsúznunk…

-Majd holnap megint találkozunk…De későre jár, és nem akartam, hogy esetleg kényelmetlenül érezd magad a társaságomban…Végül is ez még  csak az első randevúnk volt...

-Igaz…még sok ugyanilyen áll előttünk-nevettem halkan.

-Kívánom, hogy így legyen-nyomott lágy csókot ajkaimra, mire én karomat nyaka köré fogva jeleztem, hogy ne menjen.

-Kérlek, ne menj!-sóhajtottam.

-Tudod, hogy muszáj…-simította meg az arcomat-Szia!

-Szia!-sutogtam mosolyogva, majd ezután ő visszaült a kocsiába, és pár pillanat múlva már csak a Mercedes doromboló hangját lehetett hallani, ahogyan lassan eltávolodik a környékről…

Hatalmas sóhajok közepette léptem be a lakásom ajtaján, és most semmit törődve a renddel, egyszerűen levetettem magam kabátostul a kanapéra. Csak ő járt a gondolataimba…Az az érzékeny férfi, akire mindig is vágytam…Szinte éreztem selymes ajkait, ahogyan hozzám érnek vagy mély , simogató hangját, ahogy beszél hozzám…Hogy élhettem eddig nélküle?

Ebben a pillanatban halk motoszkálás hangja szakított ki a gondolataim közül, és rémülten vettem észre, hogy valaki az ajtóm körül matat.

A jókedvem úgy repült el egyik pillanatról a másikra, mint őszi falevél a fagyos szélben. Ő az…visszajött, és újra engem akar…Sikítani akartam, de rájöttem, hogy ez még sem olyan jó ötlet…Rájönne, hogy tudom, hogy itt van…

Ehelyett inkább a telefonhoz szaladtam, és tárcsázni kezdtem Carlisle telefonjának számát…Gondoltam azóta már hazaért, és a telefont két kicsöngés után valóban felvette egy álmos hang tulajdonosa.

-Dr. Cullen, kivel beszélek?-kérdezte alig hallhatóan.

-Carlisle, gyere gyorsan!-hadartam szinte zokogva-Hatalmas bajban vagyok…