Gyógyító szerelem XI. Fejezet

Sziasztok!
Siettem, ahogy csak tudtam, és íme elkészült a következő fejezet :) Annyit elárulok, hogy a második fele nem tudom mikor kerül fel, mert köröbelül két hétig majd nem leszek gép közelben.
Remélem tetszeni fog!
Puszi!
Carly :)

u.i.: Az is lehet, hogy fel tudom tenni még a második felét, de ez nem biztos.

(Carlisle szemszöge)

-Nos, készen állsz az újabb utazásra?- néztem rá mosolyogva, miközben egy könnyed mozdulattal bekapcsoltam a biztonsági övem csatját. Egyszerűen nem bírtam levenni a szemem róla. Ahogy a könnyed selyem  lágyan az alakjára simult…Mintha a szívem a torkomban dobogott volna…

-Nem is tudom-csóválta meg a fejét elgondolkodva- Mi lesz, ha megint rohamot kapok?

-Ne fessük az ördögöt a falra…De ha mégis lesz, mellettem biztonságban vagy. Tudom mit kell tenni…-magyaráztam nyugtatóan.

-Igaz, hiszen te orvos vagy-nevetett fel halkan-Hogy is gondoltam…

-Mit ?-néztem rá kérdően.

-Azt, hogy megcsókollak…Akkor még a beteged voltam, és nem lett volna szabad. Komoly bajt okozhattam volna a gyengeségemmel…-hajtotta le a fejét bűnbűnóan.

-Ugyan már, Esme-nyúltam gyengéden az álla alá, hogy a szemeibe nézhessek-Te is tudod, hogy nem tettél semmi rosszat…Én is ugyanúgy akartam azt a csókot, ahogyan te, sőt…talán még jobban is…

-Tényleg?-mosolyodott elhalványan.

-Igen, de én már a legelejétől kezdve kedvellek téged-bizonygattam tovább-Mikor megláttalak, már akkor tudtam, hogy más vagy, de ezt magamnak sem mertem bevallani…

-Rendes tőled, hogy ezt elmondtad-mosolyogta fülig elvörösödve, amit én nem bírtam megállni nevetés nélkül.

-Mi az?-nézett rám kérdőn.

-Semmi csak… aranyos vagy, amikor zavarba jössz-néztem szemeibe egy féloldalas vigyorral az arcomon.

- Ezt még soha senki nem mondta nekem…-kacagott fel halkan.

-Talán mert még senki nem szeretett annyira, mint én- mosolyogtam, miközben egy gyengéd csókot leheltem ajkaira- Menjünk!

Azzal beindítottam a motort, és már repültünk is az első célpontunk felé. A park viszonylag messze volt az ő lakásától, de ez nem volt akadály. Megpróbáltam a lehető legrövidebb útvonalon menni, hogy minél kevesebbet kelljen autózni.  Ismertem kis kibúvókat, hogy hogyan lehet kikerülni a közlekedési lámpák sokaságát, és így a menetidő sikerül a felére csökkentenem…

-Na hogy bírtad?-kérdeztem, miközben a kezét fogva kisegítettem a kocsiból.

-Már nem is volt olyan rossz…Tényleg jól vezetsz-mosolyogta elismerően.

-Köszönöm-nyomtam apró puszit ajakaira-Gyere üljünk be a kávézóba! Itt készítik a város legfinomabb kávéját!-bizonygattam.

-Jól esne egy kávé, úgyhogy benne vagyok!-helyeselte mosolyogva-De csak akkor, ha egyforma kávét iszunk…

-Miért?-néztem rá kérdően.

-Majd meglátod…Bízz bennem!-kacagta, miközben egymás kezét fogva átsétáltunk  a kávéházba. Ez a hely már ősidők óta itt áll, talán már az ötvenes években is itt volt. Fehér, takaros boltívek díszítették, a falak bézs színe pedig melegséget sugározva hívogatott minden arra járót. Talán ezért is szerettem bele olyan nagyon…A hideg elegancia nem volt képes elnyomni azt, amit valójában jelképezet…az otthont…

-Ez a kávé tényleg fantasztikus-mosolyogta, miközben elégedetten rakta le az immár teljesen üres kávéscsészét-Hosszú idő óta nem ittam ilyen finomat…

-Mi tagadás, ez a város legjobb kávéja-nevettem fel halkan, mikor megláttam a felső ajkán végighúzódó hosszú fehér tejszínfoltot-Bár úgy tűnik a kávé jobban szeret téged, mint gondolod…

-Ezt hogy érted?-nézett rám tanácstalanul, mire egy könnyed mozdulattal letöröltem az oda nem illő tejszínhabot.

-Így már sokkal jobb-kacagtam-Bár még maszatosan is gyönyörű voltál…

-Biztosan úgy néztem ki mint egy kisgyerek-sütötte le a szemeit szégyenlősen.

-Jaj, dehogy is-simítottam meg az arcát mosolyogva-Inkább mint egy maszatos felnőtt…

-Ezzel most megnyugtattál…-nevetett fel halkan, miközben  egy lágy csókot leheltünk egymás ajkaira.

-Hmm…érzem a fahéjat -mosolyogtam , miután elváltunk.

-Ezért kellett egyforma kávét innunk…Ha különbözőt iszunk akkor nem éreztük volna…-magyarázta.

-Milyen kis praktikás ,hölgyem…-jegyeztem meg meglepetten.

-A bátyámtól tanultam. Azt mondta, hogyha egyszer egy férfi elvisz kávézni, egyformát rendeljünk…Egészen eddig nem is értettem mire célzott vele…

-Akkor honnan tudod, hogy ezt  kéne érezned?-vontam fel a szemöldökömet.

-Nem tudom…-csóválta meg a fejét elgondolkodva-Mindig is hittem neki. A baleset óta szinte elválasztahatlanok vagyunk, és soha nem vágna át szerelmi dolgokban…

-Rendes testvéred van-mosolyogtam-Én sajnos egyke voltam. Mindig is szerettem volna egy kishúgot, vagy egy kis öcsit, de.. sajnos ez már nem valósulhatott meg…-sóhajtottam, miközben fejemet a föld felé hajtottam…

Bár nem emlékeztem arra a napra, apám mindent elmesélt róla… Az ég borús volt, és a nyári zápor előtti csend vészjóslóan ült le a Londoni-medence területre…Épp olyan kétes volt, mint az, ami utána következett…Egy élet születik, egy élet halni megy…Ez a sors megállíthatatlan forgáskereke…

-Carlisle, valami baj van?-nézett rám aggódva.

-Nem , nincs csak…Nem akarlak terhelni ezzel a dologgal…-sóhajtottam ismét.

-Nekem bármit elmondhatsz-simította meg az arcomat.-Én is elmondtam neked a legmélyebb titkaim és te meghallgattál…Azóta sokkal felszabadultabb vagyok, mert nem nyomja semmi a lelkemet…Kötelességem, hogy végighallgassalak…-nézett a szemeimbe komolyan, mire éreztem, hogy el kell mondanom…Megérdemli, hogy tudja, hiszen ő is annyi mindent elmondott magáról…

-Tudod-kezdtem bele-mikor megszülettem Londonba, nem minden alakult úgy, ahogy terveztük…

-Ezt hogy érted?-nézett rám kérdően.

-A születésemkor kiderült, hogy anyámnak súlyos vérzékenysége van. Hiába próbálták megmenteni, egyszerűen nem lehetett…Pár perccel a születésem után meghalt…

-Istenem ,Carlisle, én…nagyon sajnálom…-hajtotta le fejét együttérzően.-Ha tudom, akkor nem hozom fel…

-Nincs semmi gond-mosolyodtam el halványan.-Apám nagyszerű ember volt, és remek gondomat viselte…Sokat köszönhetek neki…

-Hidd el, ha ő nincs, akkor most te sem lennél itt-nézett a szemeimbe komolyan-Anyád áldozatott hozott azért, hogy élhess…Ennél szebb dolog nincs  az életben…

-Köszönöm, hogy meghallgattál…-mosolyogtam.

-Inkább én köszönöm, hogy elmondtad-nyomott lágy csókot az ajkaimra.-Gyere menjünk el fagyizni!

 -Gyerekesre vesszük a formát?-néztem rá meglepetten.

-Miért ne? Aztán meg elmehetünk hintázni a játszótérre-nevetett fel halkan.

-Akkor induljunk!-húzódott arcomra halovány vigyor, majd a számla kifizetése után, már úton is voltunk a sarkon álló fagylaltos felé…