Gyógyító szerelem XX. Fejezet

Sziasztok! :)
Már meg is hoztam a következő fejezetet :) Annyit elárulok, hogy nem egy vidám fejezet, de a következőkben megpróbálom rendbe hozni a hangulatot :)
Puszi!
Carly :)




(Esme szemszöge)

-Hát itt lennénk…-nyitottunk be egy aprócska szobába.-Nem túl nagy, de a célra megfelel…

-Hányan szoktatok ügyelni?-néztem  kérdően a mindössze három ágy láttán.

-Van, hogy öten-hatan-sóhajtotta-Itt sosincs megállás…

-Nem kevés a fekvőhely? Mármint…ha mondjuk hatan vagytok bent, és csak három ágy van, akkor a másik három hol alszik?

-Van még egy heverő, de ezt inkább úgy szoktuk megoldani, hogy amíg három alszik, addig a másik három ügye, aztán csere…-magyarázta.

-Értem-bólintottam-Ma kik lesznek a társaid?

-Azt hiszem, Izzie, Derek, és még két ember, akiket nem ismersz…-válaszolta.

-Akkor ma is cserélgettek, igaz?

-Ahogy mondod…-mosolyogta-Nos? Hol szeretnél aludni?

-Nekem teljesen mindegy…Ahol neked kényelmesebb…

-Akkor mit szólsz ehhez?-vezetett oda a legszélső ágyhoz-Ez van a legközelebb az ajtóhoz, éppen ezért mindig hallani fogod, ha visszajövök…

-Tökéletes-vágtam rá azonnal-Sokat úgy sem fogok aludni-kacagtam.

-Aztért  próbáld meg. Nem lenne jó, ha teljesen kimerülnél…-simította meg az arcomat.

-Én inkább érted aggódom-néztem a szemeibe-Nem hiszem, hogy jót tesz neked ez az éjszakázás…

-Már hozzászoktam-vonta meg a vállát-Különben is…holnap szombat, így lesz alkalmam kipihenni magam.

-Te tudod-hagytam rá-Mindenesetre…ha majd hazamegyünk , készítek neked egy tál forró húslevest, és együtt megebédelünk, jó?

-Ahogy szeretnéd, angyalom-nyomott csókot az ajkaimra, miközben egyik kezével lágyan a hajamba túrt, majd folytatta az útját egészen a hátam közepéig, utána pedig vissza egészen a nyakamig.

-És én ne kísértselek?-néztem rá tettetett háborgással.

-Miért? Valami rosszat csináltam?-kérdezte ártatlanul.

-Pontosan tudod, hogy miről beszélek…

-Talán nem nyúlhatok hozzád?-vonta fel a szemöldökét.

-De, csak ha így folytatod, akkor…

-Akkor?-kérdezett rá kíváncsian, de annyira zavarba jöttem, hogy az „Öööö” hangon kívül más nem is tudta elhagyni a számat. Ekkor azonban megérkeztek az ügyelet további résztvevői is.

-Sziasztok!-köszönt mosolyogva Izzie-Mi újság?

-Semmi különös-vágtam rá azonnal.-És veled?

-Teljesen kivagyok-vettette le magát sóhajtva az egyik ágyra-Semmi kedvem ma bent maradni…

-Hidd el nekem sem-sóhajtott fel Derek-De sajnos muszáj lesz…

-Adison és Alex?-nézett rájuk kérdően Carlisle.

-Mindjárt jönnek, csak még káváznak-mutatott az ajtó felé Izzie.

-Jól van..-bólintotta-Akkor nemsokára kezdünk. Ki lesz az első csapatban?

-Én úgy gondoltam, hogy Alexszel szívesen vállajuk-vágta rá Derek.

-Akkor Esme, te itt maradsz a lányokkal, jó?

-Nekem megfelel-mosolyogtam.

-Akkor indulás-vette elő Carlisle a hirtelen visítani kezdő csipogót-Máris hozzák az első sérültet.

Azzal Derek és ő egy szempillantás alatt felpattantak az ágyról, majd gyors léptekkel hagyták az orvosi szoba apró kis területét…

(Carlisle szemszöge)

-Mi történt?-kérdeztem a mentőst, aki betolta az alig tíz év körüli fiút a bejárón.

-A szüleivel karamboloztak. Őket egy másik kórházba szállították repülővel, de az ő állapota nem elég stabil a repüléshez…

-Sérülések?

-Egy koponya és egy  súlyos lábszár törés, és valószínűleg elég erős belső vérzése is van. A pulzus alig észlelhető…

-Azonnal a műtőbe visszük! Alex, Derek, mosakodjatok be!

-Meglesz-válaszolták egyszerre.

-Hogy hívják a fiút?-kérdeztem a mentőst.

-Kevin Masterson-vágta rá azonna-A szülei az egyik bankban dolgoznak. Jól ismerem a családot…

-Köszönöm-néztem rá hálásan, miközben a fiúhoz fordultam.

-Kevin, hallod amit mondok?-kérdeztem, amire  alig láthatóan bólintott.-Meg fogunk műteni, de nem kell félned…Nagyszerű orvosok vannak a kórházban, és mindent megteszünk, hogy rendbe gyere, jó?-erre ismét egy aprócska bólintáss volt a válasz. Nemsokára beértünk a műtőbe, ahol a nővérek átvették tőlem Kevint, majd elkezdték az altatást. Én gyorsan felkaptam a steril ruhát és a kesztyűt, és amilyen gyorsan csak tudtunk nekiálltunk az operációnak.  

Az órák csak épphogy vánszorogtak odabent, és minden egyes vércseppel nőtt annak a kockázata, hogy a fiú nem éli meg a holnap reggelt. Folyamatosan pótoltuk az elvesztett vérmennyiséget, de a sérülései nagyon súlyosak voltak…Megsérült a lépe , a mája, a tüdeje…szinte alig volt olyan szerve, ami teljesen ép maradt…

Ahogy ez az aprócska kis test haldoklott a karjaimba, elég nehéz volt a munkára koncentrálnom…Csak az járt a fejemben, hogy ilyen nem történhet meg…A halán nem ragadhat el egy ekkora gyereket, ennyire még ő sem kegyetlen…De megtette…

-A halál időpontja éjfél-néztem az órára, miközben szomorúan raktam le a kezemben lévő defibrillátort.

-Sajnálom, Carlisle-tette  kezét a vállamra Derek, ám én leráztam magamról.

-Ennek nem így kellett volna történnie-emeltem meg a hangomat ingerülten.

-Nem a te hibád, ezt te is tudod-szólt közbe Alex is.

-Akkor kié?-háborogtam-Én voltam a felelős azért, hogy éljen! Én voltam a főorvos , aki műtötte, de kudarcot vallottam!-csordult ki a szemeből egy könnycsepp.-Azt mondtam neki, hogy élni fog, erre most itt van…és többé nem dobban a szíve…

-Nyugodj meg…még lesz lehetőséged arra, hogy bizonyíts! Ez nem rajtad múlott, sőt egyikünkön sem. Túl gyorsan elvérzett, nem volt időnk pótolni a megfelelő vérmennyiséget, és erről egyikünk sem tehet…

-Tudom…De ez akkor sem fair-sóhajtottam, majd gyors léptekkel hagytam el a műtő gyászba borult légterét.

Dühös voltam magamra…Úgy éreztem, nem vagyok elég jó orvos ahhoz, hogy főorvos legyek… Ha az lettem volna, ez a fiú még mindig élne. Ráadásul majd nekem kell a szülőkkel is beszélnem. Az sem lesz egy könnyű helyzet…

-Szia, szívem!-nyomtam csókot Esme homlokára, mikor visszatértem.-Nem zavarok?

-Ugyan, ülj csak ide!-húzódott arrébb az ágyban.-Mi történt?

-Autóbaleset… -hajtottam a fejem a párnára.-Egy tíz éves kisfiút kellet megműtenem…

-És hogy van?-nézett rám érdeklődve, amire én nem tudtam azonnal válaszolni. Kellett egy kis idő, amíg elég erőt gyűjtötem, hogy kimondjam azt a szót, ami minden orvos rémálma…

-Sajnos elvérzett a műtőasztalon-mondtam szomorúan-Annyira súlyosak voltak a sérülései, hogy nem bírta ki ezt a komoly műtétet és…

-Istenem, Carlisle-kapta kezeit a szája elé.-Én nagyon sajnálom, és...Minden részvétem az egész családnak…Átadnád nekik?

-Persze-húzódott arcomra egy apró vigyor-Amint ők is felépülnek, mindenképp…

-Én el sem tudom képzelni, hogy mit fog érezni az édesanyja-csordult ki az ő szeméből is egy apró könnycsepp.-Hiszen annyi minden állt még ezelőtt az apró fiú előtt és most…mindenük odaveszett…

-Ssshhh…nincs semmi baj-öleltem magamhoz zokogó testét.-Minden meg fog oldódni ebben biztos vagyok…Inkább aludjál, jó? Elég fáradtnak tűnsz…

-Jó, megpróbálom-szipogta-De ha nem megy , akkor beszélgetsz velem egy kicsit?

-Persze…amiről csak akarsz…-nyomtam csókot apró ajkaira-Szép álmokat…

-Neked is-suttogta, majd alig hogy ezt kimondta, mindkettőnket elnyomott a fáradsággal teli álom…