Gyógyító szerelem XIX. Fejezet

Sziasztok! :)
Bár nem gondoltam volna, még is sikerül összehoznom a következő fejezetet :D
Nincs különösebb hozzáfűzni valóm...Csupán annyi, hogy itt igazából minden az érzelmeikről fog szólni :D Akár csak az ezt követőben (nagy valószínűséggel)
Puszi!
Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Szerintem mindenki elgondolkodott már azon, milyen is a mennyország…Egy hely, ahol az angyalok éneke megsegíti  a sokat bírt lelkeket, és végre az egész életén át hű ember nyugalomra lelhet…De vajon tényleg így van ? Létezik a mennyország? Ahogyan Esme hátát simogattam, úgy éreztem… igen.

Miután ez az angyal itt feküdt az ágyamban , kétessé vált számomra, vajon ez még mindig a valóság e…Vagy talán csak álmodtam azt, ami az éjjel történt?

Éreztem minden mozdulatát… ahogyan selymes bőrével teljesen hozzám simul, és ahogyan minden csókjában ott volt az odaadás…Azt, amikor egy picit felsóhajtott egy-egy jóleső érzésre, vagy amikor hevült ajkait az enyémhez érintette…

Az emlékek olyan éles villanásként voltak jelen a fejemben, hogy kizártnak tartottam, hogy mindezt csupán képzelődtem…De ez csak akkor nyert megerősítést számomra, mikor az említett angyal újra a szemeimbe nézett…

-Jó reggel!-mosolyogta.-Hogy aludtál?

-Ha jól emlékszem nem sokat aludtunk az este-nyomtam csókot a homlokára.-Hogy érzed magad?

-Fáradtan…De semmi pénzért nem cserélném el ezt az éjszakát egy alvásért-kuncogott fel halkan, majd ajkaink egy selymes mozdulattal ismét összeforrtak.

-Ne kísértsd a bennem rejlő ördögöt, jó?-sóhajtottam.

-Szerintem inkább az angyalodat ne kísértsem-mosolyogta viszont, miközben ismét magára húzott.

-Biztos, hogy ezt nem estére tartogatod?-vontam fel a szemöldökömet.

-Talán…lehet, hogy inkább jobb lenne, ha felkelnénk…Nemsokára dolgoznunk kell-nézett rám komolyan.

-Pedig nekem ez a program is nagyon tetszik…-húztam végig ujjaimat vörös hajában-Kár, hogy hív a kötelesség…

-Mi lenne, ha az elválás előtt még egy kicsit … élveznénk egymás társaságát?-húzódott még közelebb hozzám.

-Mire gondolsz?

-Egy közös zuhany…te és én-folytatta csábítóan.-Na mit szólsz?

-Nem is tudom, mit szóljak-kaptam karjaimba óvatosan-Csak azt tudom mondani, hogy csodás vagy…

-Még mindig zavarba hozol-vörösödött el egy pillanat alatt.

-Most már nincs miért zavarban lenned-folytattam, majd pár lassú lépéssel be is sétáltam a fürdőszobába. Ott óvatosan a lábaira állítottam, miközben kezemmel végigsimítottam az oldalát, egészen a csípője aljáig, majd miután elhúzta a kabint, hevülten léptünk be az amúgy is meleg vizű zuhany alá.  

Óvatosan nekidöntöttem a falnak, majd olyan közel simultam hozzá, hogy érezzem a szívverését. Ő fejét gyengéden a mellkasomra hajtotta, miközben egyik kezével lassú simogatásba kezdett a gerincem vonalán, jóleső bizsergést maga után hagyva.

Én óvatosan az én szintemre emeltem, majd miután körbefonta lábaival a derekam, ajkaink játékos csókolózásba kezdtek. Ha nem tudtam volna , hogy még mindig ébren vagyok, azt hittem volna, hogy egy újabb álmom folytatása játszódik le a gondolataimba, de a bőrünkhöz képest hűvös víz továbbra is tudatta velem, mi is a valóság. Ekkor azonban a váratlanul megcsörrent a mobilom.

-Mi a baj?-nézett rám aggódva, mikor elváltunk.

-Nem bánod, ha ezt most felveszem?-kérdeztem bocsánatkérően.

-Ugyan…dehogy-mosolyodott el halványan-Menj csak!

-Köszönöm, szívem!-nyomtam csókot a homlokára, majd egy törülközőt magam köré csavarva sétáltam át a másik szobában lévő telefonhoz. Nem is tudom, miért haragudtam a hívás tulajdonosára, hiszen nem tudhatta mit szakít félbe, de pont a legrosszabbkor hívott.

-Dr. Cullen, miben segíthetek?-kérdeztem a lehető leghivatalosabb hangon.

-Carlisle, mindjárt fél hét ! Hol a csudában vagy?-hallottam meg Izzie számonkérő hangját a másik oldalon.

-Úr isten, teljesen elfelejtettem…-kaptam a homokomhoz-Ma kell korábban bemenni , igaz?

-Ahogy mondja , főorvos Úr! Mi vette el ennyire az eszedet?

-Az most nem számít-vágtam rá azonnal-Pár perc és indulok, jó?

-De siess, mert a végén még lefokoznak!-jegyezte meg kacagva.

-Nagyon vicces, Isobell-nyomtam ki a telefont.

-Valami gond van?-kérdezte meg Esme alig hallhatóan.

-Elfelejtettem, hogy hétre kell mennem a kórházba…-magyaráztam, miközben öltözködni kezdtem.

-Én nagyon sajnálom…Nem akartam, hogy…

-Ezért igazán nem kell bocsánatot kérned-hallgatattam el mosolyogva-Nem tehetsz róla…

-De akkor is én vettelek rá erre a reggeli kis… kalandra-sütötte le a szemeit zavartan.

-Akkor is késésben lennék, ha nem tetted volna-simítottam meg az arcát.-Inkább öltözz, és akkor még téged is el tudlak vinni az iskolába, jó?

-Ha nem túl nagy gond-mosolyogta-Bár én még ráérnék, de aki korán kel…

-Aranyat lel-nyomtam csókot ajkaira, majd nemsokára már indulásra készen nyitottuk ki a Mercedes fekete ajtaját…

Az idő a korházban nagyon lassan telt Esme nélkül…Minden perc úgy vánszorgott, mintha ólomból lenne, és szinte egy rémálomnak tűnt, mire elérkezett a várva várt délután… Ekkor azonban egy szörnyű hírt kaptam…

-Szia, Esme!-szóltam bele a telefonba.-Milyen volt a napod?

-Éppen most indulok haza-válaszolta.-Te mikor jössz?

-Nos-köszörültem meg a torkom-Éppen erről szeretnék beszélni veled…

-Miért, mi történt?-férkőzött hangjába aggodalom-Valami baj van?

-Nem…csupán a főnököm rám osztotta a ma esti ügyeletet-sóhajtottam-Ma este nem mehetek haza…

(Esme szemszöge)

-Nincs semmi baj-válaszoltam-Dolgozz csak nyugodtan , elleszek egyedül…

-Én inkább arra gondoltam, hogy bejöhetnél hozzám a kórházba-mosolyogta.

-Komolyan?-kérdeztem cérnavékony hangon-Tényleg bemehetek hozzád?

-Akár most azonnal…

-Jó lenne, de sajnos meg kell írnom még néhány bizonyítványt-sóhajtottam.-De olyan kilenc körül ott leszek, jó?

-A kávézónál várlak…Szeretlek!

-Én is szeretlek-köszöntem el mosolyogva, majd a telefon kinyomása után gyors léptekkel indultam el az otthonunk felé.

Hát igen…számíthattam volna rá, hogy az előléptetése után sokkal többet kell ügyelnie…Bár az igazat megvallva számításba is vettem, csak akkor még nem tudtam, milyen nehéz is lesz nélküle…Ami az este történt, az mindent megváltoztatott.

Még soha nem találkoztam olyan érző férfival mint ő… Minden egyes mozdulatában ott volt az aggodalom, és a gyengédség…Annyira ügyelt minden kis rezdülésemre, hogyha valami nem is esett volna jól, azonnal felfedezi. Csókjai lágyak voltak…vággyal telik…olyan gyengéd , mintha porcelánból lettem volna…

Sietve álltam neki a bizonyítványok írásának, de nem igazán tudtam koncentrálni a történtek miatt…Minden félelmem elpárolgott a férfiakkal kapcsolatban, és csak azt tudtam, hogy ő nekem van…Másra nem is vágyom…

-Szia , Esme!-kapott a karjaiba Carlisle-Már nagy hiányoztál...

-Nekem is…-mosolyogtam.-Hogy telt a napod?

-Elég hosszú volt, de most már sokkal könnyebb, hogy itt vagy…

-Ennek örülök-kacagtam-De ugyan ezt én is elmondhatnám…Eletkintve attól a különbségtől, hogy neked így sokkal nehezebb dolgoznod…A gyerekek elfoglalják magukat, de a beteg nem műti meg saját magát…

-Ez így van-sóhajtotta-De a te munkád sem könnyű…Egész nap harminc kisgyerekre vigyázni nem egyszerű feladat-nézett rám elismerően.

-Nem olyan kicsik, mint gondolod-mosolyogtam.-Némelyikük sokkal érettebb a koránál…

-Elhiszem, szívem-ölelt ismét magához, majd a kezemet fogva kezdett el sétálni az orvosi  szoba felé…