Mint, ahogyan tegnap este ígérte, fel is rakom a következő fejezetet :) Még nem sokkal vidámabb, de a következő részben lesz egy kis időugrás, és ott bele fogunk csöppenni a vidámságba :)
Puszi!
Carly :)
(Carlisle szemszöge)
-Carlisle, Carlisle, ébredj fel!-hallottam meg egy ismerős hang susogást a fülembe, mire a szemeim azonnal kipattantak, és rögtön szemben találtam magam Esme könnyes tekintetével.
-Mi a baj, szívem?-kérdeztem aggódva.
-A kisfiú…meg a műtő , és..annyira szörnyű volt-eredtek meg újra a könnyei, miközben ismét zokogni kezdett.
-Jaj, kicsim-öleltem magamhoz-Nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál…
-De olyan valós volt…-szipogta.
-Ne sírj!-simogattam meg a hátát vigasztalóan.-Már elmúlt, nincs többé…Csak egy álom volt…
-Tudom…csak el tudom képzelni, neked milyen szörnyű lehet…-nézett szemeimbe aggódva.-Hiszen veled ez tényleg megtörtént, és láttam, hogy az este mennyire kiborultál a történtek miatt…
-Ugyan, én jól vagyok-simítottam meg az arcát.-Miattam ne aggódj…
-És mi lesz a fiú szüleivel? Mikor mondod el nekik?
-Az éjszaka hívtak, hogy a szülők látogatásra alkalmasak…Az lesz az első dolgom ma, hogy átmegyek hozzájuk , és megbeszélem velük a dolgokat. Joguk van tudni, mi történt…
-Szerintem is így a helyes-mosolyodott el halványan, miközben egy aprócska ásítás hagyta el az ajkait.-Nem tudod, hány óra?
-Mindjárt öt -sóhajtottam.
-A csudába-nevetett fel halkan-Csak egy óra telt el, mióta elaludtam…
-Biztos a sok stressz teszi…-magyaráztam.-Hiszen elég sok minden történt az elmúlt negyvennyolc órában, nem igaz?
-Az nem kifejezés-mosolyogta, miközben egész közel húzódott hozzám.-Mellesleg…nincs kedved folytatni a reggeli programunkat?-nézett rám csábítóan.
-Itt?-kérdeztem meglepetten.
-Miért ne?-vonta meg a vállát.-Persze, csak ha te is szeretnéd…
-Szeretném, de…sajnos itt nem lehet. Ellenkezik a szabályokkal…-sóhajtottam.
-Tudom…de azért egy próbát megért.Legalább tudom, meddig mehetek el nálad…-mosolyogta, miközben ajkait egy lágy mozdulattal enyémre tapasztotta.
-Na, azért ennél többet is bírok-mosolyogtam, majd megragadtam a csípőjét, és egy könnyed mozdulattal felé gördültem.
-Nekem nem úgy tűnik-vonte fel a szemöldökét kihívóan.
-Mondtam már, hogy ne kísérts-hajoltam közelebb hozzá.-Különben kénytelen leszek megvizsgálni a kedves betegemet…
-Ezt vegyem fenyegetésnek?-nézett rám kérdően.
-Inkább ígéretnek, ha úgy tetszik-nyomtam ajkaira szenvedélyes csókot, majd óvatosan elkezdtem kibontani blúza gombjait.
-Hé, nem azt mondtad, hogy itt nem lehet?-csapott a kezeimre tettetett megrovással, miközben lassan visszagombolta az általam eltávolított gombokat.
-Úgy gondoltam, tehetek néha kivételt-simítottam végig még mindig hevülten az oldalát.
-Carlisle…
-Jól van, viselkedni fogok-sóhajtottam-Egy feltétellel…
-És mi lenne az?-nézett rám kíváncsian.
-A hónap végére tudok szabadságot kivenni…Mit szólnál egy nyaraláshoz?
-Nyaralás?-nézett rám meglepetten.
-Elvihetlek nyaralni, és akkor viselkedni fogok az elkövetkezendő három hét alatt-válaszoltam.
-Tetszik az ötlet-ízlelgette magában a szavakat-Benne vagyok…
(Esme szemszöge)
-Szerinted hogyan fognak reagálni?-néztem aggódva Carlisle, miközben annak a kóráznak a folyosóján sétáltunk, ahol a kisfiú szülei voltak ellátva.
-Nem tudom-sóhajtotta.-Biztosan meg fogja viselni őket…
-Én is ettől tartok…Ez egy hatalmas veszteség mindannyiuk számára…-hajtottam le a fejemet szomorúan.
-Csak tudnám, hogy mit mondjak-csóválta meg a fejét tanácstalanul-Még soha nem kellett ilyen kegyetlen hírt közölnöm senkivel…
-Azt mond, ami elsőnek az eszedbe jut-javasoltam-Nekem eddig mindig bevált…
-Talán igazad van-vett egy nagy levegőt, majd egy udvarias kopogás után belépett a kórterembe. Én egy kicsit haboztam, bemehetek e, hiszen nem vagyok orvos, sem pedig ápoló…Hivatalosan nincs jogom belépni egy csak családtagok által látogatható beteg kórtermébe…
-Üdvözlöm Mr. és Mrs. Masterson-fordult hozzájuk udvariasan-Én Dr. Carlisle Cullen vagyok , és abban a kórházban dolgozom, ahová a fiukat szállították…
-Hogy van Kevin? Komoly baja van?-kezdett hirtelen kérdésekbe az édesanyja, akinek láthatóan komoly lábsérülései voltak…legalább is a hatalmas csavarok láttán erre lehetett következtetni…
-Nos-köszörülte meg a torkát Carlisle-Nem is tudom, hogyan kezdjem…
-Csak az igazat, doktor Úr…-vágta rá a nő férje.-Nagy a gond?
-Rossz hírt kell közölnöm-sóhajtotta-Sajnálatos módon a kisfiuk elvérzett a műtőasztalon…
Alig , hogy ezt kimondta, a levegő egy szempillantás alatt megfagyott a légtérben…Hirtelen mindent betöltött a csend, és mintha a levegővel együtt az idő is megfagyott volna, a mozdulatok is elhaltak. Senki nem tudott megszólalni… Végül a kisfiú édesanyjának kétségbeesett zokogása szakított ki minket ebből az állapotból…
-Micsoda?-fakadt ki hirtelen-Kevin…Kevin meghalt?
-Sajnálom hölgyem...
-Nem, nem , az nem lehet-győzködte saját magát-Itt biztosan valami tévedés történt…
-Nem lehet, hogy félrenéztek valamit?-kérdezte a férj.
-Az egyik mentősünk azonosította őt…-válaszolta-Azt is tudta, hogy maguk kicsodák, és egyértelműen megállapította, hogy a fiú nem más, mint Kevin Masterson…
-Úr Isten!-kezdett heves zokogásba a kisfiú anyja, mire a férje goondosan magához ölelve tartotta rázkódó testét. Szörnyű volt látni ezt a pillanatot…Nincs is borzasztóbb annál, mikor a szülőnek a saját gyerekét kell temetni…
-Most…magunkra hagyna, kérem?-nézett rá a férfi könnyes szemekkel.
-Ahogy parancsolja-sóhajtotta-Őszinte részvétem…-fogta meg a kezemet, majd sietve indultunk útnak a kórház kijárata felé.
Láttam Carlisle-on, hogy eléggé megviselte a dolog…Férfi létére igen is érző lelke van, és nincs olyan ember, aki ne könnyezne meg egy ilyen tragikus esetet…Nekem sem ment…
-Jól vagy?-kérdeztem aggódva.
-Persze, nincs semmi gond…-húzódott arcára apró vigyor-Csupán egy kicsit… megterhelő volt ez a dolog számomra…
-Elhiszem-bújtam hozzá szorosan-Egy ilyen tragédia senkinek sem könnyű…Főleg nem a családtagoknak…
-Szegény Mastersonék…bele sem merek gondolni min fognak még keresztülmenni…
-Sajnos az elvesztés fájdalmát nem sok minden enyhíti-sóhajtottam-Talán az idő megfakítja, de teljesen elmúlni soha … soha nem fog…
Szia!
VálaszTörlésSzegény szülők! :( Rettenetes lehetett nekik, miután Carlisle közölte velük a rossz hírt. Az igaz, hogy ez a fájdalom soha nem múlik majd el... :(
Ráadásul még szegény Esmének is rémálmai voltak. :(
Nagyon aranyos volt a fejezet eleje. :) Jó ötlet az a nyaralás, habár gondolom Carlisle-nak nem lesz egyszerű három hétig "viselkedni" :D
Alig várom a folytatást. :)
Puszi:
Winnie
Szia!
VálaszTörlésEsme azért nem volt semmi. Az orvosi szobában neki esni Carlisle-nak. Még jó, hogy nem nyitottak rájuk. A nyaralás alatt azonban csak kettesben lehetnek. Kíváncsi vagyok Carlisle, hogyan viselkedik három hétig. Szegény szülők. Egy gyermek elvesztésénél nincs fájdalmasabb dolog az életben és ezt a fájdalmat nem szünteti meg semmi. És, hogy még Esme-nek is rémálma volt. Alig várom a folytatást.
Puszi:) Alicebrandon
Szia Winnie! :)
VálaszTörlésHát igen, a kisfiú szüleinek nem volt valami könnyű, és sajnos az ilyen fájdalmat tényleg nem űzi el, még az idő sem...:(
Annak viszont örülök, hogy tetszett a fejezet :)
A nyaraláson fog egy-két dolog történni, de még nem árulok el semmit :D
Puszi!
Carly :)
Szia, Alicebrandon! :D
VálaszTörlésErre mondják azt, hogy aki megízleli a jót, annak nehéz ellenállnia XD
Esmének ez az oldala is létezik, ám ez elég ritkán tűnik elő belőle :) De igazából ezt is csak idézőjelesen "viccnek" szánta , hiszen...Ő sem gondolta komolyan azt az orvosi szobás dolgot :P
A kisfiú szüleinek most nagyon nehéz, és Esmének is rémálma volt miatta, de a dolgok nemsokára megoldódnak...Egy időre :D
Puszi!
Carly :)