Gyógyító szerelem V. Fejezet

Sziasztok!
Megpróbáltam olyan gyorsan hozni a friss fejezetet, ahogy csak tudtam!
Remélem nem várakoztattalak sokáig benneteket :)
Ezzel egy időben újabb nagyszerű hírt közölhetek veletek :D Ez a 100. bejegyzés!!!
Jó olvasást!
Puszi!
Carly :)


Kínzó emlékek

(Carlisle szemszöge)

Az ajtón belépve meglepve tapasztaltam , hogy az egy helyett két ember tartózkodott a helyiségben...Haja szőke volt, és szemei élén zöld csillogással merültek Esme mogyoróbarna szemeibe. Furcsa, de az egyik részem heves meglepettséggel reagált erre a jelenetre…A jelenetre, miszerint Esme-nek gyereke van…

-Öhm…bocsánat, hogy zavarok-köszörültem meg a torkomat-Dr. Stevens kissé hevesen reagált a köztünk lévő kapcsolatra…Nem akartalak udvariatlanul itt hagyni…

-Semmi baj, Carlisle… -legyintett, miközben ismét a mellette álló kisfiú felé fordult -De modortalan is vagyok…Ő itt Nick Doren , az egyik tanátványom.

-Ó, nagyon örvendek Nick-ráztam vele kezet bátorítóan.

-Meggyógyítja a tanár nénimet, ugye?

-Persze, hogy meggyógyítom-jelentettem ki határozottan-Azt is megígérem, hogy egy héten belül már haza is mehet.

-Tényleg?-nézett rám csodálozva-És ez biztos?

-Olyan biztos, mint az, hogy a föld kerek…

-Akkor vissza tetszik jönni tanítani, igaz?

-Amint tudok , már megyek is-mosolyogta-De előtte még pihenem kell egy kicsit…Még elég gyenge vagyok…

-Remélem nemsokára vissza fog jönni, Esme néni…-köszönt el egy széles mosollyal az arcán, majd szökdécselve hagyta el a kórterem ajtaját.

-Igazán szégyellem magam-szólaltam meg néhány másodperc csend után.

-Miért?

-Azt hittem, hogy a kisfiú a…

-Jaj, ugyan már…ezért nem kell bocsánatot kérned-nevetett fel halkan.-Tanárként sok gyerekkel kerülök kapcsolatba, és én lennék a legboldogabb ha anya lehetnék…

-Akkor is sajnálom ezt az előítéletet…Nem is tudom, miért hittem…-csóváltam meg a fejemet elgondolkodva.

Miért is gondoltam, hogy ennyi idősen ilyen korú gyereke van…Ez eleve lehetetlen…Nem nézem ki belőle azt a kicsapongó életmódot…bár az anyaságot már annál inkább. Mintha az ember ösztönösen az övének látna minden gyermeket, aki mellette áll…

-Ez nem előítélet-mosolyogta-Ilyen idősen már…

Ajkait keserű sóhaj hagyta el, és olyan érzelmek ültek ki arcára, mint amilyeneket még  soha nem láttam… A tiszta fájdalom , amely a szemeibe tükröződött, bennem is kínt gyújtott.  Ha tudtam volna mit teszek, most visszaszívtam  volna szavaimat….

-Sajnálom-simítottam meg karját vigasztalóan-Nem akartam a lelkedbe gázolni…

-Nem gázoltál-mosolyodott el halványan-Csupán eszembe jutott , mennyi mindent nem éltem még át az életbe…

-Ennél többről van szó-töröltem le arcáról egy legördülő könnycseppet-Az ember nem ok nélkül hullajt könnyeket.

-Még ha igaz is lenne…Ez  akkor sem változtatna semmin…-mondta nyugodt hangon.

-Változtatni mindig lehet-mosolyogtam bíztatóan- Csak tudni kell a módját…

(Esme szemszöge)

Az emlékek robbanásként törtek a felszínre, és lavinaként árasztották el békés lelkemet, feldúlva benne mindent, ami valaha létezett. A vita, a baleset, a kórház…minden éles képek forbájában villogott a szemem előtt…

Jól emlékszem…napfényes ,októberi  délelőtt volt…

-Emmett, add már vissza a könyvem!-kapkodtam bátyám felé, aki szerencsétlenségemre sokkal magasabb volt mint én.

-Próbálkozz csak, húgi! Még ülve is magasabb vagyok nálad!

-Mindjár odaérünk a sulihoz! Ha nem adod vissza, én…

-Én? Én?

-Én megverlek…-tettem morcosan karba kezeimet. Persze soha nem tettem volna meg, hiszen nagyon szerettem őt, de annyira bosszantott néha, hogy az ki sem tudom mondani. Bezzeg ő élvezte ezt az állandó huzavonát, és szeretettel viccelődött iskolai teljesítményemen…Ráadásul ő lusta volt tanulni, még is jó jegyeket kapott. Hihetetlen, hogy valaki a semmittevéssel is sikeres tud lenni.

-Te a légynek sem tudnál ártani-kacagta-A stréberek mindig is szende kis szűz lányok maradnak, akik nem bántanak senkit, és várják a szőke herceget fehér lovon!

-Anya!

-Most nem tudok figyelni, kicsim, éppen vezetek-válaszolta komoly hangon.

-De Emmett megint piszkál!

-Ez nem igaz, én csak az igazat mondom!

-Az igazat?-fakadtam ki háborgóan-Még is mi ebben az igazság?

-Az, hogy túl merev vagy! Lehetnél egy kicsit lazább!

-És ha én így érzem jól magam?

-Csak bebeszéled magadnak…Senki nem lenne boldog egy olyan ember bőrében, mint a tiéd!

-Na jó, azonnal hagyjátok abba!-fordult hátra anyánk, ám ekkor hirtelen minden megváltozott…

A semmiből egy  kamion tűnt fel egy szempillanat alatt, és hatalma sebességgel száguldott a kocsink felé. Anya hiába próbált kitérni, a baleset elkerülhetetlen volt. Egy éles csattanás kíséretében szinte eggyé olvadt a két kocsi, és mi a roncsok közé szorultunk. Éreztem, ahogy a lábamban eltörik a csont, és a fejem hatalmas erővel nekicsapódik a széktámlának. Az ütés erejétől elvesztettem az eszméletem, azonban mindent hallottam…Hallottam, mikor a tűzoltók kiszedik a család többi tagját az autóból, és amikor azon tanácskoztak, velem mi legyen…Ugyan is annyira odapréselődtem a kocsi falához, hogy életveszélyes lett volna kettévágni az autót. A beszélgetésből ezek után már csak foszlányokat hallottam…A  fájdalom ismét a sötétség felé sodort, és megszűnt a kapcsolatom a külvilággal…

Legközelebb a kórázban tértem magamhoz. Rettenetesen émelyegtem, de ami furcsa volt, nem éreztem fájdalmat deréktól lefelé…Próbáltam megmozdítani a lábamat de nem ment…Lebénultam…

-Esme! Esme!-hallottam meg egy mély csengésű, nyugodd hangot, mire fáradt szemeim azonnal kipattantak. Carlisle volt az…

-Mi…mi történt?-kérdeztem egy nagyot ásítva.

-Rémálmod volt…

-Ezt sejtettem-nevettem fel halkan-Te mit keresel itt?

-Aggódtam érted…Ami délután történt, az eléggé megviselt …

-Ugyan, felejtsd el…-legyintettem-Az nem a te hibád volt…

-Akkor kié?

-Az enyém, de ez most nem számít...

-De igen is számít! A barátod vagyok, és addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom, mi az, ami ennyire nyomaszt!-mondta ki határozottan, mire rájöttem, hogy igaza van. Nem rejthetem el tovább a múltat. Legalább is előle nem…

-Hát jó-sóhajtottam-Minden tíz éve kezdődött…