XXXVII. Fejezet Pergő homokóra / II.

Sziasztok!

Lehet, hogy most gonosznak fogtok tartani, de direkt húzom egy kicsit a teljes végkifejletet :D 

A fejezet második  fele (vagy is ez) egy kisebb átvezető rész ahhoz, ami az ezt követő fejezetben fog történni :D

Azt is tudom, hogy Rose érkezését is mostra ígértem, de az egy kicsit talán különlegesebb lesz, mint Edward-é vagy Alice-é ezért azt is áttoltam a következő fejezetbe :)

Puszi!

Carly :)

(Carlise szemszöge)

Másnap a szokásosnál is korábban indultam el a kórházba, és azonnal nekiláttam a kutatásnak. Tudtam,hogy  nem lesz könnyű… Valamiért úgy éreztem, ez a kislány hozzám is tartozott. Ő részben Esme… lélek a lelkéből. Nem számít, hogy Charles gyermeke is volt. Ha emberként találkozunk, akkor is a sajátomként tekintettem volna rá… mert ez a gyermek nem tehetett arról, hogy ki az apja. Charles szörnyű dolgokat követett el az életben, de arról Esme nem tehetett. És én ezt pontosan tudom…

-Szia , szívem!-léptem be a házunk ajtaján, miközben lágy csókot nyomtam kedvesem ajkaira-Hogy érzed magad?

-Egész jól… Bár a pici ma elég sokatt mocorgott-simította meg a hasát.-Szinte egész nap rugdos.

-Amikor meg nem rugdosott, akkor az volt a baj-nevettem halkan.

-Egyáltalán nem mondtam, hogy baj lenne-nézett rám tetetett megrovással-Csak azt mondtam, hogy egész nap rugdosott, és ez némileg kimerített.

-Azért remélem, egy dologhoz még van erőd-vettem elő a táskámból egy kórlapot, majd odaadtam a kezébe a vékony papírköteget.

Ahogy olvasni kezdte, láttam , ahogyan arca egyre komolyabbá válik  a szavak hatására.

-Ohio? A kislányom Ohio-ban van?-nézett rám meghökkenten, miközben cérnavékony hangon ejtette ki ezen a szavakat ajkain .

-A szüleid szállíttatták oda a halálod után…-magyaráztam lehajtott fejjel.

-De miért? Miért vitték tőlem ilyen messzire?-nézett rám kétségbeesetten.

-Colombusban születtél , nem igaz?-kérdeztem, amire megszeppenve bólogatni kezdett.-Úgy gondolom, mivel a te testedet nem találták meg, ő volt az, akinek a személyében téged is gyászolhattak…  

-De akkor is túl messze van-nézett szemeimbe komolyan-Az én állapotomban képtelenség végigfutni ezt a távot.

-Azt hiszem… erre is van megoldás-mosolyogtam, miközben kivezettem őt a házunk előtti tisztásra. Még én is elámultam a látottakon, pedig nem ez volt az első autó, amit a kezeim közé kaptam. Fekete volt, és hatalmas. A Mercedes egyik legszebb gyártmánya.

-Vettél egy autót?-nézett rám meglepetten.

-Úgy gondoltam, mivel a család egyre csak gyarapszik, szükségünk van egyre.

-De ,Carlisle…ez rengeteg pénzedbe kerülhetett-hüledezett.

-Semmiség ahhoz képest, amit te adtál nekem.Ennyit megérdemeltek… -simítottam meg selymes arcát.

- Mindenesetre…tényleg szép autó-mosolyogta.

- Ezzel fogunk elutazni Colombusba .Ha szeretnéd, már indulhatunk is…-nyitottam ki előtte udvariasan az ajtót.

- Komolyan megtennéd?-kérdezte meglepetten.

- Ha téged boldognak látlak, annál nincs is számomra fontosabb. Tudom, milyen nagy vágyad, hogy még egyszer találkozhass a kislányoddal…-fogtam meg a kezét gondoskodóan.

Azt akartam, hogy érezze… mellette állok. Ebben a helyzetben kire is támaszkodhatott volna, ha nem a saját férjére?

-Nem is tudod, mennyire hálás vagyok ezért…Köszönöm!-ölelt magához szorosan néhány másodperc csend után.

-Nincs mit köszönnöd! Viszont indulnunk kell, ha oda akarunk érni sötétedésig…Hosszú az út Ohio-ig-simogattam meg a hátát mosolyogva, majd a motor hangosan felbőgött, és útrakeltünk a hatalmas ismeretlen felé…

A nap már alig látszott az égbolton, mikor megpillantottul a Colombusi határt. Csodálatos volt…Amikor legutóbb a nap narancsos fényei megcsillantak ezen a tájon, olyan dolgok történtek velem, mint azelőtt soha.

Most azonban nem ezek az emlékek voltak azok, melyek először eszembe jutottak a kisváros ódon épületeiről… sokkal inkább a fájdalom. Ahogyan leparkoltam a temető oldalában…mintha életem legnehezebb mozdulatait kellett volna végrehajtanom egyetlen pillantás alatt…

-Valami  baj van, szívem?-kérdeztem kedvesem, mikor láttam, hogy tekintetével hosszasan mered az előtte elterülő messziségbe.

-Nincs semmi, jól vagyok-vágta rá azonnal.-Csak kicsit elgondolkodtam…

-Nem muszáj bemennünk, ha nem akarod...

-A döntésem nem változott-nézett szemeimbe komolyan.-Nem mehetek el análkül, hogy ne láttam volna…Ha már az élet nem adatott meg neki, legalább az édesanyjával hadd találkozzon…-mondta, miközben szemeit szomorúan szegezte immár jócskán megnövekedett pocakjára, majd vissza  szemeimbe.-Neki lesz apukája, de a lányomnak nem volt. Megérdemli, hogy most kapjon egyet…és én rád gondoltam…