Elhagyva XX. Fejezet

Sziasztok!

Most egy kicsivel hosszabb fejezettel jelentkeznék itt Karácsony előtt. Itt most nagy részben nyugalom lesz, azonban felmerül egy kérdés majd, amire még maga Carlisle sem tud majd választ adni. De nem is beszélek tovább feleslegesen, inkább jó olvasást kívánok!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Az idő hamar heves rohanásba kezdett, és ha Carlisle nélkül lassabban is, mint vártam, de kezdtem visszaszerezni a régi önmagamat. Az arcom elkezdett kikerekedni, ami részben édesanyám gondoskodó ellátásának, részben pedig a terhességemnek is köszönhettem; a hányingerem is lassan alább hagyott, amint átléptem a negyedik hónapba; és lassan a hasam is növekedésnek indult, ami most az ötödik-hatodik hónap határára már egyértelműen megmutatta állapotom előrehaladottságát. Na, meg az állandó fáradtság…

-Kicsim, nem szeretnél felkelni?-jött be anyu a szobámba.-Már a reggeli is elkészült.

-Nem aludhatnék még egy kicsit?-nyögtem fel halkan, kezeimet továbbra is a hasamon tartva.

Mióta a picit már nem csak a gondolataimban érezhettem a magaménak, szinte le sem vettem a tekintetem a pocakomról. Éjjel-nappal simogattam őt, ezzel is megmutatva neki, mennyire szeretem már most, és a kezeim éjjelente is vigyáztak az álmaira. Legalább is édesanyám szerint.

-Nem lehetsz ennyire fáradt-nevetett fel halkan.-Tudod, milyen nap van ma?

-Milyen?-nyitottam ki a szemeimet kíváncsian.

-Ma kell elmennünk a bölcsőért-mondta izgatottan.-De ha nem kelsz fel, akkor hol fog aludni a picur, ha majd megszületik?

-Rendben van-sóhajtottam.-És mi a reggeli?

-Rántotta, pirítós, és meleg tej-emelte le rólam a takarót.-Segítsek valamiben?

-Nem kell, köszönöm!-utasítottam el finoman.-Már tegnap elővettem a ruháimat a mai napra, csupán fel kell öltözzek.

-Rendben aranyom-nevetett fel ismét.-Lent megtalálsz.

-Próbálok sietni-álltam fel az ágyamról, majd amennyire a testi állapotom engedte, igyekeztem minél hamarabb elkészülni az öltözködéssel. Már közel sem voltam annyira dinamikus, mint a terhességem előtt, de emiatt egyáltalán nem zavartattam magam. Számomra most senki nem volt fontosabb az én kincsemnél, akit nemsokára már ténylegesen is a karomban tarthatok majd, ha eljön az ideje. Ebben a pillanatban sem vágytam jobban semmi másra.

-Már meg is jöttem-lépdeltem le a lépcsőn.-Remélem, azért a tej még nem hűlt ki.

-Nem, még mindig finom meleg-simította meg az arcomat, miközben helyet foglaltam az asztalnál.-És milyen kedve van ma a picinek?

-Mocorgós-nevettem halkan.-Nem is te, hanem ő ébresztett ma az állandó rugdosásával. De mióta megmozdult, azóta állandóan ficánkol.

-Te is sokat mocorogtál, mikor telihold volt-húzódott arcára szelíd mosoly.-Szerintem ezt tőled örökölte.

-Lehet-kuncogtam halkan.-De remélem, azért nem szeret annyira bent lenni, hogy ne akarjon majd előbújni, amikor kell. Mert, ha annyira kényelmes, mint mostanában én, akkor még jövő ilyenkor is idebent fog pihenni-simítottam meg a hasamat.

-Nem hiszem-tette kezét hasamon pihenő kezemre. Láthatóan, ő is teljesen odavolt az én kis apróságom iránt, és szinte el sem tudtam képzelni, hogy öt hónappal ezelőtt, még az is kérdéses volt, hogy vajon megtarthatom-e. Mintha meg sem történt volna az a vita kettőnk közt.-El sem hiszem, hogy el akartam vetetni az unokámat.

-Jaj, anyu!-öleltem meg óvatosan.-Szerintem ő sem haragudna rád. Semmi rosszat nem tettél, csupán…nem is tudom…

-Megijedtem-mondta ki helyettem is.-Féltem, mennyire kihathat ez a további életedre, és nem akartam, hogy emiatt mindenedet elveszítsd. Nem tudtam volna elviselni, ha nem lennél teljesen elégedett az életeddel.

 -Nem is lehetnék elégedettebb-sóhajtottam.-Bár van valami, ami még mindig hiányzik az életemből-teltek meg szemeim könnyekkel, mikor felvillantak előttem az álmaimban látott boldog jelenetek.

Carlisle nélkül minden annyira más lesz. Ha kisfiam születik, egyedül kell megtanítanom majd a férfias dolgokra, meg kell tanítanom a lehető legfinomabban viselkedni a lányokkal…Miután én is apa nélkül nőttem fel, sejtelmem sincs arról, miként kell viselkednem majd a kicsi apjaként.

-Hidd el, idővel minden rendben lesz-nézett rám bíztatóan anya.-De most már edd meg a reggelidet, mert sosem indulunk el, ha nem sietünk!

-Rendben van-mosolyodtam el halványan, miközben sietve töltöttem meg a kicsi miatt igen csak kívánós gyomromat.

Amint elindultunk a városban, szinte minden szem rám szegeződött az utcákon. Nem volt olyan tekintet, ami ne nézett volna rám megvetően; és nem volt olyan ember, aki meg ne fordult volna utánam a jól látható pocakom láttán. Hiába próbáltam meg nem figyelembe venni ezeket a jeleket, a szituáció még is rettenetesen megalázó volt.

-Nincs más dolguk?!-szólalt fel egyik pillanatban anyám.-Menjenek dolgozni, vagy csinálják amit elkezdtek! Nincs ezen semmi nézni való!

-Hagyd csak!-csitítottam.-Vállaltam, ami most történik.

-Akkor sem hagyom, hogy ilyen szemmel tekintsenek rád!-nézett szemeimbe aggódva.-Te nem érdemled meg ezt.

-Pedig amit tettem, az nem helyes-sóhajtottam.-Azzal, hogy annyira szerettem Carlisle-t… teljesen tönkretettem a családunk nevét. Már nem nézhetek többé az emberek szemébe anélkül, hogy ne látnám felcsillanni bennük a megvetés morzsáit.

-Én mindig melletted leszek-simította meg a vállamat.-És Leila is.

-Talán többre nincs is szükségem-hajtottam fejem a vállára, majd pár perc sétával később meg is érkeztünk egy aprócska bolt elé.

A bölcső hihetetlenül szép volt. Minden kis metszés, minden apró szabás tökéletesen volt elkészítve rajta, és szinte magam előtt láttam, amint éjjelente belehelyezem majd az én kis csodámat, az egyetlen lényt; aki még velem van belőle ebben a világban…

(Carlisle szemszöge)

-Mit csinálsz?-nézett rám furcsállóan Elezar, miközben én tovább faragtam a kezemben lévő fadarabot.

-A kiságyat-válaszoltam tekintetemet le sem véve az említett tárgy háttámlájáról, ami már majdnem teljesen kész állapotban volt.-Miért?

-Nem igazán hittem, hogy valóban elkészíted-nevetett fel halkan.-Mióta csinálod?

-Ma reggel kezdtem-mosolyogtam büszkén.-Mivel egyre inkább azt érzem, hogy kislányom lesz, megpróbálok minél lányosabb motívumokat belefaragni-fejeztem be az utolsó vonást is.-El is készültem.

-Nagyon szép-méregette dicsérően.-Látom, sok mindent felhasználtál a természetből is.

-Eltaláltad-vettem én is szemügyre.-A Nap, a Hold és a csillagok mind a védelmezője jelképeként került rá-magyaráztam.- Tudom, talán kicsit babonásan hangzik, de mióta rájöttem, hogy létezik a természetfeletti, mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy ők elkerüljék ezt a sorsot.

-Elhiszem-sóhajtotta.-De Esme sem maradhat örökké ember.

-Ez hogy érted?-vontam fel a szemöldökömet.-Nem, nem teszem olyanná, mint én. Ő annál sokkal többet érdemel, minthogy ilyen szörnyeteggé váljon.

-És mit teszel, ha majd megöregszik?-kérdezte komolyan.-Ő nem marad fiatal, te viszont nem öregszel. Egyszer minden ember meghal, a kutatásaink alapján viszont mi sosem. Mihez kezdesz, ha ő már nem lesz?

-Erre nem is szeretnék gondolni-állítottam le finoman.-Most el kell mennem. Hajnal körül számíts rám, annál hamarabb ne-azzal kiugrottam az ablakon, majd sebesen indultam útnak Forks felé.

Már annyira régen láttam Esme-t, hogy muszáj volt ismét látnom őt, ha csak pár pillanatra is. Ez a találkozás számomra rettenetesen fontos volt, hiszen most látom majd utoljára, mielőtt megszületne a pici, mivel nem szerettem volna túlságosan felzaklatni a látogatásaimmal. Én sem voltam láthatatlan, és ha véletlenül még is idő előtt találkoznánk, azzal talán örökre elveszíteném őt magam mellől.

Nemsokára meg is érkeztem Esme-ék háza elé. Az éjjel ma különösen csendes volt, csak három szívverés hangját véltem felfedezni a ház falai mögött. Közülük az egyik valamivel gyorsabb volt a másik kettőnél, és orvosként tudtam, mit is véltem felfedezni különleges hallásommal.

Egyetlen ugrással fent termettem az ablakban, majd amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam az ablakot, miközben néma csendben másztam be a mostanra már kicsit átrendezett szobába. Az ágyat kicsivel arrébb tolták, hogy a fal mellett helyet kaphasson a picike kis bölcső, ami egyenlőre még üresen álldogált az ágy melletti sarokban, a fésülködőasztal tetején pedig egy kisebb plüssmackó üldögélt, amit a rajta lévő masni alapján Esme ajándékba kapott a pici érkezésének alkalmával. És megláttam őt…

Arca rózsás és kerek volt, már egyáltalán nem tűnt fáradtnak, ráadásul a bőre színe is sokkal élettel telibb volt, mint a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Annyira mélyen aludt, hogy még az sem ébresztette volna fel, ha véletlenül becsapódott volna mögöttem az ablak, de ami azonnal megfogott, az a mostanra már szépen kikerekedett pocakja volt.

Szinte hallottam, amint a pici szíve egyszerre ver az övével, bár a baba szíve valamivel gyorsabban vert az övénél, ami teljesen természetes volt egy anya hasában lévő magzat esetén. Mégis…mintha már most itt lett volna köztünk.

Nem bírtam megállni, hogy oda ne térdeljek az ágya mellé, és ne hallgattam volna egy picit ezt a csodálatos dallamot. Lehunytam a szemeimet, majd amennyire csak tudtam, teljesen elmerültem ebben a csodálatos melódiában, amit egy nemsokára születendő élet szívének hangja adott egy édesanya erőteljes szívének hangjával. Csak akkor tértem magamhoz, mikor az ajtó másik oldala felől hangosabb neszezést hallottam.

Néma csendben ugrottam a lábaimra, majd már indultam is, azonban egy pillanatra megtorpantam. Nem bírtam megállni, hogy ne adjak halovány csókot puha arcára. Visszasuhantam az ágyához, majd amilyen gyengén csak tudtam, egy aprócska csókot leheltem pirosló arcára. Hiába csábított az illata, a szeretetem sokkal erősebb volt minden más kísértésnél, és szívem szerint itt maradtam volna vele ameddig csak lehet. Azonban ekkor kinyílott az ajtó, de én már el is tűntem az éjszakába a nyitott ablakon át…