Elhagyva XVIII. Fejezet

Sziasztok!

Most is egy újabb fejezettel jelentkeznék, azonban az is biztos, hogy a hétvégéig már nem lesz, és talán az is csak vasárnap. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Mindenesetre ebben a fejezetben kissé enyhülnek a dolgok, már ami Esme-t és az anyukáját illeti. 

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

-Hozzak neked valamit enni?-simította meg a vállamat Leila.-Esetleg kell takaró, hogy hamarabb átmelegedj?

-Egy takarónak valóban örülnék-húzódott arcomra hálás mosoly. Nem is tudtam, mit csináltam volna, ha ő nem enged be magához. Talán egész éjjel kóboroltam volna az utcán, és el is veszítettem volna a picit ebben a hatalmas hidegben. Már annak is örülök, ha ezek után nem lesz semmi baja.

-Rendben, azonnal hozom-nézett rám bíztató mosollyal az arcán.-Meglátod, minden rendben lesz.

-Ebben nem vagyok annyira biztos-cseppent le ismét egy könnycsepp az arcomról.-Édesanyám látni sem akar. Azt hiszem, mostantól egyedül kell boldogulnom.

-Mi itt leszünk neked-mondta bátorítóan.-John sem bánná, ha néhány napig itt lennél, és a kicsi is örülne egy új játszótársnak. Nálunk addig maradsz, amíg szeretnél.

-Jaj, nem azért mondtam-kezdtem mentegetőzni.-Mindössze sejtelmem sincs arról, mihez kezdek majd, ha a hatalmas pocakom miatt már nem tudom elrejteni a dolgot. Mindenki meg fog vetni, akivel csak találkozom, és ennek majd a pici látja kárát, hiszen ha majd óvodába megy, nem lesznek barátai, az iskolában csúfolni fogják, és…

-Ne gondolj ilyenekre!-terítette az ölembe a kisebb lepedőt.-Szerintem, Williammel...-kezdett volna a mondatába, azonban egy csöppnyi kis hang félbeszakította a mondanivalóját.

-Azt hiszem, Willy felébredt-sóhajtotta.-Mindjár idehozom.

-Persze, menj csak!-húzódott szelíd mosoly az arcomra, miközben gondolataimba merülve dőltem hátra a hatalmas kanapé támlájának.

Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy vajon édesanyám mit érezhet most. Vajon csalódást okoztam neki azzal, hogy igazán szerettem valakit? Eddig úgy tekintettem rá, mint a legtökéletesebb anyára a világon, azonban azzal, hogy el akarta vetetni az én kisbabámat, egy életre megremegett benne a hitem. Azt éreztem, talán most minden elromlott, ami csak elromolhatott az életemben. A szerelmem, akit mindennél jobban szerettem, meghalt; az anyám, akit mindennél jobban tiszteltem, kitagadott; és talán egyedül maradok majd a nagyvilágban az én kis apróságommal, aki a többiekkel szemben is komoly hátránnyal vág majd neki az élet nehéz útjainak. Már nincs semmi, ami ezután jöhetne…

-Már meg is jöttünk!-tért vissza hozzám Leila egy tündéri kisfiúval a karjaiban.-Willy, Ő itt Esme.

-Szia, nagyfiú-nevettem fel halkan.-Te milyen nagy baba lettél! Kész úriember!

-Mi lenne, ha kicsit átvennéd tőlem?-nézett rám kíváncsian.

-Szabad?-hatódtam meg hirtelen.

-Hogyne-kuncogott fel csendesen.-Legalább te is gyakorlod az anyaságot, mielőtt belecseppennél a sűrűjébe-adta a kezembe az piciny kis Willy-t.

Ahogy pici kezeivel megkapaszkodott az enyémbe, mintha a világ összes baját elfeledtem volna, és csak az járt a fejemben, hogy nemsokára én is átélem azt a csodát, amit barátnőm is élvez lassan egy éve. Hirtelen minden ösztön feléledt bennem, és szívem szerint maagamhoz öleltem volna azt a pici testet, de azt is tudtam, hogy nem szabad ezt tennem egy ilyen idős babával. Viszont abban is biztos voltam, hogy az én kis Aurorám is ennyire gyönyörű lesz, ha nem szebb. De nem ítélkezem ennyire, hiszen az is lehet, hogy kisfiam van érkezőben.

-Kedvel téged-állapította meg nevetve.-Csak akkor mosolyodik el, ha valaki szimpatikus neki.

-Én is imádom őt-simítottam meg pici kis fejét.-Olyan, mintha előre ugrottam volna kilenc hónapot, és már a saját kisbabámat tartanám a karjaimban.

-Ismerem az érzést-simította meg a vállam.-Mikor én állapotos lettem, majdnem minden kisbabát meg akartam ölelni, akit az utcán láttam-nevetett fel halkan. Ekkor azonban meghallottunk egy halk kopogtatást az ajtón, amire Leila azonnal felugrott, majd pár pillanattal később ki is nyitotta az ajtót.

-Esme, valaki hozzád érkezett-mosolyodott el örömében, majd nem sokkal később megláttam az ajtón belépő édesanyámat.

-Anya!-kezdtek el folyni a könnyek az arcomon, miközben meghatottan szaladtam oda kitárt karjaiba. Leila elvette tőlem Willy-t, így rövid idő múlva az én kezeim is szabaddá váltak, majd így öleltem magamhoz szorosan a szintén zokogó édesanyámat. A szívem majd kiugrott az örömtől, és annyira hevesen sírtam, amennyire talán még sosem. Még sem gyűlölt meg engem.

-Jaj, kincsem!-szólalt meg végül halkan.-Annyira örülök, hogy itt találtalak-simogatta meg a hátamat.

-Honnan tudtad, hogy hová mentem?-néztem mélyen a szemeibe.

-Mindenkit megkérdeztem a városban, hogy nem láttak-e téged-válaszolta.-Amint elmentél, rájöttem, mekkora butaságot csináltam. Te nem tehetsz semmiről, és Carlisle-ra sem haragszom. Egyszerűen így alakult.

-Nem akartalak megbántani-töröltem le az arcomat.-Mindössze meg akartam védeni a kisbabámat. Számomra most ő a legfontosabb, és…

-Nincs semmi gond-simította meg az arcomat.-Inkább én kérek elnézést, amiért ennyire keményen bántam veled…illetve veletek. Tudom, mennyire nehéz most neked, és szeretném, ha hazajönnél hozzám.

-Valóban?-teltek meg a szemeim ismét könnyekkel.-Tényleg szeretnéd, ha hazamennék?

-Mindennél jobban-ölelt ismét magához.-Szeretném, ha az unokám olyan környezetbe születne, ahol a mamája is felnőtt. Majd együtt berendezzük a szobádat, hogy az megfeleljen a picinek is, veszünk majd ruhákat neki, és segítek a névválasztásban is.

-Azt hiszem…a neveket már kitaláltam-pirultam el azonnal.

-Erre én is kíváncsi lennék-csillant fel Leila szeme.-Milyen ötleteid vannak?

-Hát-kezdtem bele zavaromban.-Ha kislány, akkor Aurora lenne a neve, ami annyit jelen, Hajnal-vörösödtem el mégjobban.-Ha pedig kisfiú…akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy Carlisle lenne a neve.

-Aurora Platt-ízlelgette magában anyám.-Nekem kifejezetten tetszik.

-Aurora Cullen-helyesbítettem.-Pontosabban, Aurora Lena Cullen.

-Lena?-nézett rám meghatottan.-Te rólam nevezted volna el a kisbabádat?

-Mindenképpen-nevettem fel halkan.

-Istenem!-ölelt ismét magához.-Én annyira…nem is tudom, mit mondjak!

-Ne mondj semmit-csitítottam.-Inkább induljunk! Már annyira szeretnék otthon lenni.

-Elhiszem-nevetett fel ő is.-Előtte viszont szeretném megköszönni Leila-nak, hogy befogadott-fordult hozzá.-Köszönöm, hogy nem küldted el a lányomat!

-Nincs mit köszönnie, Mrs. Platt!-legyintett.-Szívesen tettem. Ráadásul kiderült, hogy Esme-ből nagyszerű anya lesz.

-Ezt örömmel hallom-nézett rám anyu büszkén.

Nem is hittem volna, hogy a mai nap után még ilyen érzelmeket látok az arcán. Mintha teljesen eltűnt volna belőle a düh, és visszakaptam volna azt az anyukámat, aki huszonegy éven keresztül becsülettel nevelt engem.

-Jó éjszakát!-köszönt el barátnőm mosolyogva.

-Nektek is!-néztem rá boldogan, miközben lassan elindultunk a jól megszokott otthonom felé…