Elhagyva XVI. Fejezet

Sziasztok!

Mostanában elég aktív vagyok, és ez nem másnak köszönhető, mint a télnek. Bár még így is nagyon sokat kell tanulni, de sokkal több időm adódik az írásra, és amint adódik lehetőség, azonnal leírom ezeket a fejezeteket. De nem is beszélek tovább feleslegesen. Ez a fejezet kissé keserű hangulatú lesz, de nem hagyom sokáig ilyen állapotban Esme-t.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

A tekintetem akaratlanul is a hasamra vándorolt, és nem bírtam megállni, hogy meg ne simítsam a most még teljesen lapos hasamat. Mintha egyik pillanatról a másikra megváltozott volna az életem, ami valójában így is volt. Szinte hihetetlen volt kimondani magamnak, de nemsokára anya leszek.

-Ne aggódjon, nem mondom el senkinek-szakítottak ki a gondolataimból az orvos szavai.-Köt az orvosi titoktartás.

-Mármint mit?-ocsúdtam fel hirtelen, de azonnal rájöttem, mire is gondolt az előbb. Ez a pici nem házasságon belül fog megszületni.

Mintha egy kést döftek volna a szívembe, úgy ért el a felismerés. Nem is tudtam, miként nézzek ezek után édesanyám szemébe, mivel ezt nem rejtegethetem sokáig. Ráadásul nem is lett volna helyes. De ha elmondom, talán soha többé nem szólít majd kicsimnek…talán sosem leszek már a lánya, mert egyszerűen kitagad majd maga mellől. Istenem, mit csináljak?

-Valami gond van?-nézett rám aggódva Dr. Silverman.-Teljesen elsápadt, netán rosszul érzi magát?

-Nem, nincs semmi-ugrottam le a vizsgálóasztalról.-Viszont ideje lesz indulnom.

-Rendben van-nyitotta ki udvariasan az ajtót.-További kellemes napot!

-Köszönöm!-erőltettem mosolyt az arcomra, miközben lassan elindultam a hazavezető úton.

Nem igazán tudtam, hogy egyenesen a házunkhoz szeretnék-e menni. Mi lesz, ha édesanyám észreveszi a zaklatottságomat? Vajon azonnal rájönne a dologra? Egyáltalán el merjem mondani neki, hogy ilyen fiatalon unokája lesz? Annyi minden kavargott a fejemben, hogy hirtelen magammal sem tudtam mit kezdeni. A szívem a torkomban dobogott, és észre sem vettem, mikor cseppent le egy könnycsepp az arcom vonalán. Egyszerűen nem bírtam már ezt a sok megrázkódtatást, ami az elmúlt napokban ért, de most erősnek kellett maradnom. Ennek a picinek szüksége lesz rám, akármi is történjen, és talán most van arra a legnagyobb szüksége, hogy vigyázzak rá. Ha most elhagyom magam, talán az ő életét teszem tönkre…

-Jaj, kicsim, hol jártál eddig?-ölelt magához anyu, mikor beléptem az ajtón.-Már halálra aggódtam magam, azt hittem, valami bajod esett az úton.

-Nem, nincs semmi bajom-nyeltem.-Viszont muszáj lenne beszélnünk…valamiről.

-Ugye nincs komoly bajod?-csillant fel a szemében az aggodalom.-Nem kaptál el semmilyen komoly vírust?

-Szerintem, inkább ülj le-vezettem az asztalhoz, mire ő kissé félénken, de érdeklődve emelte rám a tekintetét, mire én egy nagyot sóhajtottam.

-Az orvos szerint…-kezdtem hozzá-az orvos szerint babát várok.

Amint ezt kimondtam, minta anyám szellemet látott volna, úgy fehéredett el az arca egyik pillanatról a másikra. A szemei teljesen kifejezéstelenek voltak, az arcizmai teljesen ledermedtek, már attól féltem, hogy elájul. Ekkor azonban hirtelen magához tért, és a kezdeti döbbenetet, egy annál sokkal komolyabb, haragosabb tekintet kezdte átvenni.

-Hogy mit mondtál?-suttogta halálos nyugalommal a hangjában, ami azonnal hátrálásra késztetett.-Azt mondtad…terhes vagy?

-Figyelj, mindjárt elmondok mindent...-kezdtem mentegetőzni, de ez csak olaj volt a tűzre.

 -Ne mondj nekem semmit!-emelte meg hirtelen a hangját, amire én ijedten hátraugrottam.-Még is mit képzeltél? Azt hitted tárt karokkal fogadom majd a hírt?

-Nem, én…

-És még is ki az apja?-lépett ismét közelebb, mielőtt befejezhettem volna az előbbi mondatom.-Ki volt olyan rendes, hogy kihasznált téged ilyen csúnya módon?

-Carlisle az apja-néztem komolyan a szemeibe.-És nem használt ki, én is akartam a dolgot.

-Rád sem ismerek-túrt a hajába.-Mi történt veled? Mi lett az én kislányommal?

-Felnőttem-mondtam hidegen.-És ideje, hogy anyja legyek valakinek-simítottam meg a hasamat.-Mint amilyen te voltál nekem.

-Nem tarthatod meg-szisszent fel a fogai közt, majd hátat fordítva nekem indult el a konyha felé. És ez volt az a pont, ahol elszakadt nálam a cérna.

-Erről nem te döntesz-emeltem meg én is a hangom, miközben követtem őt.-Ő az én gyermekem, és én döntöm el, hogy megszülöm-e. Ez az én felelősségem.

-És mondd el, mit kezdesz majd egyedülálló anyaként?-fordult ismét felém.-Nem lesz férjed, nem lesz munkád, mert a baba mellett kell lenned. Mit csinálsz, ha nem lesz pénzed?

-Ő az életem-tettem kezeimet a hasamra.-Nincs nála fontosabb a számomra, és bármit megtennék érte. Ha kell…

-Márpedig nem tartod meg-mondta keményen.-Az édesanyádként én mondom meg, mit kell tenned, és én azt mondom, hogy nem tartod meg! Értetted?

-És őt ki védi meg?-teltek meg könnyel a szemeim.-Leendő anyaként ki kell állnom a lányom illetve a fiam mellett. Ha én nem teszem, akkor ki más?

-Majd megvéded azt a gyermeked, akinek édesapja is lesz-szállt szembe ismét velem szikrázó szemeivel.-Neki nincsen. Ráadásul még férjnél sem vagy. Mit szólnak majd a városban?

-Szóval innen fúj a szél-nevettem fel keserűen.-Inkább elvetetnéd az unokádat, minthogy a város valamit is terjesszen rólam?

-Kisasszony, ez nem ilyen egyszerű-nézett rám fenyegetően.-Tudod te, mennyire megvetik az embert egy ilyen dologért? Már azért is beszédtéma voltam, hogy apád itt hagyott három hónapos korodban. Pedig én házas voltam.

-Én ezt nem bírom tovább-temettem arcomat a kezeimbe.-Nem hagyom, hogy bármi is ártson a picinek! Főleg nem a saját édesanyám-vettem le a kabátomat a fogasról, majd mit sem szólva hozzá, elindultam a téli hóesésbe.

Nem akartam több stressznek kitenni magam, mert féltem, hogy ezzel kárt teszek a piciben. Már senki nem létezett számomra, csak is Ő, mintha visszakaptam volna egy kis darabot abból, ami Carlisle eltűnésével elveszett belőlem. Számomra ez a dolog egy kisebb csodával ért fel, mintha az ég azért küldte volna Őt, hogy enyhítsen a lelkem mélyén dúló viharon.

Azonban sejtelmem sem volt, hová mehetnék. Nem maradhattam kint a hidegben, hiszen azzal nem csak magamnak, hanem a leendő kisbabámnak is súlyos gondokat okoztam volna. Viszont nem volt kitől segítséget kérnem. Ha Carlisle itt lenne velem, most biztosan nála aludnék, miközben erős karjaival gyengéden magához von, és így melegítene egész éjszaka.

Észre sem vettem, mikor kezdtem zokogni, de mire legközelebb tisztán gondolkodtam, már jócskán besötétedett az égbolt a város felett. A hó még mindig esett, és lassan már négy órája jártam a várost a hidegben, mikor végre eszembe jutott valami.

Az egyik kolléganőm, Leila Berry, már lassan egy éve nem jár dolgozni, mióta megszületett a kisfia. Ő biztosan segítene rajtam, hiszen remekül kijöttünk egymással annak idején, és csupán egyetlen éjszakáról lenne szó, amíg rendeződnek a dolgaim. Csak reméltem, hogy nem küld el magától…

-Esme-nézett rám meglepetten, mikor kinyitotta az ajtót.-Te mit csinálsz itt? És miért vacogsz ennyire?

-Segítened kell-dideregtem a könnyeimmel küszködve.-Nincs hová mennem, és…babát várok. Nem szeretném…ha bármi baja lenne.

-Miért nem mondtad előbb?-csillantak fel a szemei.-Gyere, mielőtt komolyabb bajotok lesz-invitált be a lakásba, mire én sietve léptem be az előre befűtött lakás ajtaján…