Elhagyva XIII. Fejezet

Sziasztok!

Most egy rövidebb fejezettel érkeznék, mert úgy éreztem, Esme érzéseinek is kijár egy önálló fejezet anélkül hogy belekevernék bármi mást. Az ezt követő fejezetben ismét Carlisle-ról hallhatunk majd, hogy vajon sikeres lesz e az a bizonyos állatvérfogyasztás, de szerintem erre tudjuk a választ. Az azt követőben pedig érdekes dolgok fognak történni.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Három nap…Talán másnak ez valóban csak ennyit jelentett, de számomra egy felfoghatatlannak tűnő végtelen volt. Mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből, és csak céltalanul lebegtem volna a semmiben, miközben egyre csak kevesebb lettem volna anélkül a hiányzó darab nélkül.

Először arra gondoltam, valami közbejöhetett, és másnap mindent elmagyaráz, és majd mindent ott folytatunk, ahol abbahagytunk. Mikor második nap sem jelentkezett, egy pillanatra megfordult a fejemben az a gondolat, hogy talán naiv kislány mivoltomból adódóan mindössze egy éjszakára kellettem neki. Ezt azonban azonnal elhessegettem a fejemből, hiszen minden más érv Carlisle mellett szólt. De harmadnap minden megváltozott…

Emlékszem, mikor kinyitottam az ajtót, még mit sem sejtettem a dolog komolyságáról. A rendőrfőnök egy kis pénztárcát adott a kezembe, és elmondta, hogy egy kis cetlire rá volt írva a címem, így jutott el hozzám. Elmondta, hogy Carlisle már két napja nem jár be a kórházba, és nyomozni kezdtek utána…Ezt követően mondta ki azt a szót, amit legszívesebben örökre elfelejtettem volna, de mintha folyamatosan visszatekerték volna a gondolataimat, újra és újra elhagzottak ezek a kegyetlen szavak a fejemben.

Carlisle-t megtámadák, és valószínűleg nem élte túl. A testét sem találták. Azonban a tárcáját nem sokkal a mi házunktól találták meg egy kis utcában, amiben egy gyűrű is volt, mellékelve egy kis kártyával, amin ez állt:

Lélek lettél a szívemben; ami eddig üresen tátongott. Nélküled nem teljes az életem; ezt te is tudod. Mit adhatnál még nekem az életben? Semmi mást nem kérek…csak légy a feleségem.

Miközben ismét elolvastam a papíron álló mondatokat, akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Az ujjamon most is ott volt a gyűrű, és semmi nem vett volna rá, hogy levegyem onnan. Anyám előtt sem maradt titok, mennyire magam alatt vagyok, de ő mindezt csak annak tulajdonította, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok. Azonban nekem ez sokkal több volt mint puszta fellángolás, pontosan tudtam. Mióta azt az éjszakát együtt töltöttük, mintha valami megváltozott volna bennem. Valamivel több lettem, de én magam sem tudtam, hogy mivel…

-Kicsim-lépett hozzám anyu, miközben egy pohár teát iszogattam.-Tudom, mennyire magad alatt vagy, de…én nem értelek. Mármint azt igen, hogy szerelmes vagy, de ennyire komoly volt a dolog köztetek? Ezért viseled a gyűrűt?

-Azért viselem, mert nekem szánta-mondtam kicsit hidegen.-Meg akarta kérni a kezem. Érted, anya?

-De nem tette-nézett rám komolyan.-Tovább kell lépned. A múlton nem érdemes rágódni, ha egyszer nem tudod megváltoztatni.

-Én őt sosem fogom elfeledni-néztem ismét az ujjamon díszelgő ékszerre.-Mindig velem lesz, akármi is történjen.

-Ha ismét szerelmes leszel, minden meg fog változni-ült le velem szemben.-Figyelj! Carlisle nagyszerű ember volt, de a sors elrendelte, hogy meghaljon. Ha nem így lenne, még mindig itt lenne veled, de nincs itt. Érted? Nincs itt.

-Carlisle nem halt meg-álltam fel indulatosan.-Ne mondd ez, mert nem tudod bebizonyítani!

-Akkor még is hol van?-szállt velem szembe.-Mindenképp eltűnt, és nincs melletted. Hiába szereted, ha ő nem tud viszont szeretni. Ezt ennyire nehéz megérteni?

-Nem nehéz-mondtam alig hallhatóan.-Csupán nem akarom-kezdtek el hullani a könnyeim, miközben sietve indultam el a szobám csendje felé.

Egyedül akartam lenni. Szerettem volna elgondolkodni a jövőmet illetően, mert valóban volt mit magammal is megbeszélnem. Mi lesz, ha többé nem talál meg a szerelem? Mi lesz, ha Carlisle volt az az ember, akit feltétel nélkül szeretni tudtam? Annyi mindenre lettem volna még hivatott mellette. Mennyasszony, lelki társ, anya…

Mit meg nem adtam volna, ha felnevelhettem volna  az Ő kisbabáját. A szívem nem is lett volna boldogabb, ha a kezemben tarthattam volna azt a csodás kis lényt, aki részben Carlisle. Szemei élettől telten csillogtak volna, miközben esti mesét olvastam volna neki, vagy éppen Carlisle nyakában ülve játszottak volna annak a háznak az udvarán, amit álmaimban is láttam. Erre a gondolatra szinte összeszorult a szívem.

Nem is tudom, mikor aludtam el. Miután napok óta nem hunytam le a szemem, rettenetesen fáradt voltam, ezért nem is csodálkoztam azon, hogy amint a párnába fúrtam az arcom, azonnal elnyomott az álom. De még álmomban is sírtam,  jól tudom. Elveszettnek éreztem magam, mintha többé nem lennék élő. A lelkemet veszítettem el Carlisle által…