Elhagyva XLIV. Fejezet

Sziasztok!

Siettem, amennyire csak tudtam, és el is készültem ezzel a kicsit rövidebb átvezető fejezettel. Remélem, mindenkinek tetszeni fog, és amit tudom, hozom a fordulópontnak számító fejezetet is :) Köszönöm mindenkinek a türelmét :)

Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

1922. február 23.

Kedves Naplóm!

Immár minden rendeződni látszik az életemben, ami Carlisle eltűnése óta elromlott benne. Minden semmissé lett nélküle, de mintha az én kis csillagommal minden szebbnek tűnne. Mintha ismét teljesebb lennék…

-Istenem-sóhajtottam, miközben szerelmemre pillantottam naplója lapjairól.-Mi mindenen mehettél át nélkülem.

-Aurorával minden könnyebben ment-mondta őszintén.-De a hiányod mindig is ott volt a lelkemben. Mint most az övé…

-Ssshh, nincs semmi baj-simítottam meg a vállát.-Reméljük, minden rendben van vele. Szerintem hamarosan ismét velünk lehet. És honnal tudom?-Erre tanácstalanul rámemelte bánatos szemeit, mire folytattam.

-Mert Ő mindig mellettünk marad-mutattam a szívemre.-Itt bennt. Mostmár itt él a lelkünkben mindörökké.

-Tudom-csillant fel arcán némi remény-, de inkább mutatnék valamit-azzal elkezdett átlapozni a kicsiny könyv oldalain. Pillanatok múltak el, mire ismét elmerülhettem Esme emlékeiben.

1922. május 22.

Kedves Naplóm!

Mi minden történt eddig ezalatt az öt hónap alatt, de amiben ma volt részem, az semmihez nem volt hasonlítható. Pont itt ültem, mikor az én csillagom megmozdult a pocakomban. Attól a pillanattól kezdve mindig mellettem van, most is itt mocorog. Nem is tudom, miként alszom majd el, ha ilyen marad. Bár itt lenne már Ő is…itt…

-Ezt a hatodik hónap határán írtam-simította meg az oldal peremét.-Annyira örültem Aurorának, mintha az életemet nyertem volna vissza. Ha Ő nem lett volna, mindenemet elvesztettem volna.

-Sajnálom-pusziltam meg az arcát.-Miattam mentél át ennyi mindenen. Ha melletted lehettem volna, ott lettem volna, mikor Aurora a világra jön. Én lettem volna ott, nem más; és én adtam volna a lányunkat karjaidba. Annyi mindent tehettem volna.

-Nem kell ennyi volnát használnod-pillantott szemeimbe.-Te mindent megtettél, amit egy jó apának tennie kell. Mellette voltál, mikor én nem lehettem; ha fájdalma volt, mindig hozzád szaladt. Te voltál neki a minden.

-Hiányzik-sóhajtottam.-De annyira rossz múltként gondolni rá. Ő nem halt meg. Él, ha nem is mellettünk.

-Én is remélem-mondta halkan.-Jobb remélni valamit, mint tudni, ami minden szülő rettegett álma…

-Kincsem-simítottam meg álla vonalát-, ne sírj! Ma nem kellene sírnod.

-Tudom-bólintott.-De minden annyira távolinak tűnik. Minden emlékem annyira homályos; mintha köd lenne az elmémen.

-Elhiszem-nyomtam puszit ajkaira.-De amint kitisztul az elméd, minden emlék kitisztul vele. Én is átéltem, amit te.

-És te mikorra tanultad meg uralni a...

-Nem volt annyira nehéz. Mivel nem ittam...nem állati élelmet, nem hiányoltam. Minden az önuralmon múlik.

-Én nem hinném, hogy menne-mondta bizalmatlanul.-Annyira fáj, amit a torkommal csinál…mintha nem lenne bennem semmi emberi. Mintha minden pillanatban azt suttogná valami…Ölnöd kell!

-Nincs semmi baj-simítottam meg karamellaszín tincseit.-Nem kell félned. Nem lettél más, mindössze vámpír lettél. Nem kell rossznak lennünk; nem kell vámpírként élnünk…Élhetünk emberként.

-Hihetetlen-kuncogott fel halkan-, annyi optimizmus van benned.

-Ez nem optimizmus-ellenkeztem.-Mindössze látom, milyen emberi maradtál mindezek után, ami történt. Ha nem lenne benned ott a lelkiismeret, nem félnél a feletted uralkodó ösztön kitörésétől.

-Biztosan nem haltam meg?-pillantott rám kételkedve.-Csak mert nem hiszem el, amit a szememmel látok. Nem érdemelhettem az élettől ilyen csodálatos embert, mint te.

-Nem haltál meg-simítottam meg az arcát.-És mostmár mindörökké élhetünk…ha Aurora nélkül nem is teljes életet...