Cullen's Anatomy XXIII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő fejezettel, bár némi késéssel, mivel a múlthéten nem volt alkalmam befejezni. De remélem, megérte várni, mivel itt fontos dolgok történnek majd. És remélem, hogy nem haragszotok majd a függővégért, de szerintem úgy is sejtitek, mi következik. Jó olvasást!

Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

[ … ]

  

Egy hét…mennyi minden történhet ennyi idő alatt. Hét reggeli, hét ebéd, hét vacsora, hét éjjel, hét nappal, hét injekció, hét infúzió, hét vérvétel, hét laborteszt és hét intenzív kemoterápiás kezelés…Mindez megtörténhet egyetlen hét alatt.

Minden egyes nap serkentőinjekciót kaptam, hogy megfelelő mennyiségű csontvelőt vehessenek le tőlem a műtét során, aminek utolsó adagját a műtét előtti éjjel adta be nekem Carlisle szinte már rutinszerűen. A szükséges holmikat is összecsomagoltam még aznap éjjel, így mikor reggel az ébresztőóra megcsörrent, csupán a ruhámat kellett magamra öltenem, mielőtt mindketten elindultunk volna a Seattle Grace épülete felé.

-Annyira furcsa…-pillantottam körbe, amint egy kis bőröndöt magam után húzva beléptem a kórház ajtaján.-Ma nem megyek el az öltözők felé, ma nem veszem fel a köpenyemet…más erről az oldalról nézni ezt a helyet.

-Elhiszem-nevetett fel alig hallhatóan.-Más a kórházat ebből a szemszögből látni, hiszen…mi hozzá vagyunk szokva a másik oldalhoz. Számunkra az a természetes, ha fehér köpenybe járjuk a kórházat betegkartonnal vagy szikével a kezünkben, és nem az, hogy egy ágyban feküdve nekünk olvassák fel a mi kartonunkat-simította meg a vállamat, mire azonnal elmosolyodtam.-Kivetted a betegszabadságod?

-Ki-bólintottam-, a mai nappal együtt négy napot. Nem akarok túl sokáig kimaradni…

-Szerintem minimum egy hétig pihenned kellene-pillantott rám aggódva.-Három napig szigorú ágynyugalom van a műtét után, nem szabadna ennyire hamar munkába állnod.

-Tudom, de muszáj-sóhajtottam halkan.-Rezidensként nem tehetem meg, hogy ennél többet hiányzom a programból…

- Azért vigyázz magadra-nyomott apró puszit a homlokomra, majd néhány pillanattal múlva meg is érkeztünk a transzplantációs osztályra.

Ez a hely annyival másabb volt, mint a sebészet többi része. Volt benne valamiféle keserűség, ami miatt azonnal összeszorult a szívem, amint a folyosójára léptem, de ugyanakkor ott volt a remény, amely a mögött a megannyi új esély mögött rejtőzött, amit ez az osztály adott megannyi beteg embernek.

-Sziasztok!-hallottuk meg Addison hangját, amint ahhoz a kórteremhez értünk, ami néhány napon át az otthonom lesz.-Készen állsz, Esme?-pillantott rám kíváncsian, amire mosollyal az arcomon bólintottam egyet.

-Készen-sóhajtottam alig hallhatóan.-Bár be kell vallanom, annyira más így itt lenni…

-Én sem hittem, hogy a gyereketek születése előtt bármikor is páciensként látlak ezen a helyen-nevetett fel alig hallhatóan, amire mi is halkan felkuncogtunk.-És Carlisle-t sem sokszor láttam még itt civilben.

-Nekem sajnos ma dolgoznom kell-simította meg a vállamat kissé szomorúan.-Szóltam a traumán, hogy amihez nem kellek feltétlenül, azt ma oldják meg nélkülem, és hogy ellenőrizzék a potszoposaimat, de…bármikor befuthat egy olyan eset, amihez rám is szükség van.

-Akkor menj, és öltözz át!-unszolta Addison.-Én meg addig itt maradok Esme-vel, és megvárom Dr. Bailey-t és Dr. Torrest.

-Sietek vissza!-hullajtott puha csókot ajkaimra, majd egy biztató mosolyt követően sietve indult útnak az öltözők iránya felé.

-Akkor…mi lenne, ha mi is mennénk?-intett Addison, mire ismét rá emeltem a tekintetemet Carlisle távolodó alakjáról.-Mint mondtam, hamarosan itt lesz Dr. Bailey és Dr. Torres, hogy megvizsgáljanak a műtét előtt, és addig neked is át kellene venned a ruháidat.

-Oh, persze-mosolyodtam el zavartan bambaságom miatt, mire Ő alig hallhatóan felkuncogott előbbi reakcióim láttán.-Bocsánat…

-Drága, még mindig ennyire el tud bűvölni?-simította meg a vállamat, mire ismételten zavarba jöttem.-Természetesen igen, nem is kell mondanod…

-Valóban-mosolyodtam el, miközben az ágy mellé támasztottam a bőröndömet-, viszont…mostanában mintha…mintha más lenne-jegyeztem meg furcsállóan.-Sokszor visszahúzódik, a szemkontaktust kerüli, mintha…rejtegetne valamit.

-Ugyan már-legyintett-, nem rejteget Ő semmit. Kicsit kimerült és ideges a sok ügyelet miatt, de ez nem ellened szól.

-Persze, hogy nem-adtam neki igazat.-Soha egyetlen rossz szót sem szólt hozzám, csak látom rajta mennyire feszült és fáradt és…annyira aggódom miatta. Viszont hiába kérdezem, semmit se mond.

-A férfiak már csak ilyenek-pillantott rám megnyugtatóan.-Nem szeretnek gyengének tűnni, de hidd el…minden rendben vele-simította meg a vállamat, mire éreztem, amint a kissé megkönnyebbül a lelkem szavainak hatására.-Na de most már tényleg menj öltözni! Gyerünk, gyerünk!-sürgetett mosolyogva, mire halkan nevetve álltam neki a paraván mögött a ruháim átvételének.

Miután elkészültem, kissé bátortalanul helyeztem kényelembe magam a kórtermi ágy fehér párnái közt. Mintha idegen lettem volna a már ismerős közegben, mintha betolakodó lettem volna a saját otthonomban…Teljesen más volt, mint ott állni az ágy végénél.

-Felteszem neked a tapaszokat, jó?-mutatott a szívmonitor tapaszaira, amire apót bólintottam.-Ezzel is időt takaríthatunk meg a műtét előtt.

-Köszönöm, hogy segítesz!-pillantottam rá hálásan.-Más szakorvos már leszedte volna azért a fejemet, amit tettem, de te…annyira elnéző vagy velem.

-A cél szentesíti az eszközt-kuncogott fel alig hallhatóan, miközben a gép bekapcsolása után felhangzott a jól ismert pittyegő hang.-Más esetben haragudtam volna egy rezidensre, aki a tudtom nélkül vág bele valami őrültségbe, de…ez most más volt-emelte rám szemeit mosolyogva, amitől az én arcomra is halovány mosoly húzódott.-Csodás dolgot teszel.

-Szerintem is-hallottam meg Carlisle hangját az ajtó felől, akit az ajtón belépve egy magasabb és egy alacsonyabb fehér köpenyes nő is követett az ágyam oldalához. Nyilvánvalóan Dr. Bailey és Dr. Torres…

-Jó reggelt, Dr. Platt!-köszönt nekem a sötétebb bőrű, alacsonyabb doktornő.-Dr. Miranda Bailey vagyok, általános sebész. Ő pedig itt Dr. Calliope Torres-mutatott a kreol bőrű, fekete hajú nőre-, ortopéd sebész. Mi leszünk az orvosai az elkövetkezendő néhány napban.

-Örvendek Dr. Platt!-biccentett Dr. Torres.-Ha nem bánja, nem is húznám az időt más felesleges dolgokkal, és feltennék önnek néhány kérdést-vette elő a köpenyzsebében rejlő tollat, majd a betegkartont, amin az én nevem állt.-Volt bármilyen betegsége, ami a csontjait érintette volna? Törés, ficam…

-Semmi ilyesmi-válaszoltam készségesen.

-Van tudomása bármilyen allergiáról vagy érzékenységről, ami miatt a műtét nem végezhető el?-tette fel a következő kérdést, amire a válaszom ismételten ugyanaz volt.

-Nincs, erről sem tudok -csóváltam meg a fejem.

-Volt mostanában komolyabb fertőzése vagy vírusos megbetegedése?-pillantott fel rám a kartonom lapjairól.-Gondolok itt például a nemrég lezajlott influenzajárványra vagy bármilyen más ilyen jellegű betegségre.

-Szerencsére nem kaptam el-sóhajtottam.-Mindössze még mindig kissé kimerült vagyok a hosszú ügyelet miatt, amit a járvány időszakában ledolgoztam. De ennyi…

-Kilencven órát ügyelt-hangsúlyozta ki Addison a kilencvenes számot.-Szerintem Ő volt az egyetlen rezidens, aki egyetlen egy napot sem hiányzott az alatt az időszak alatt.

-Szép munka, Dr. Platt!-nézett rám elismerően Dr. Bailey.-Bár ilyen rezidensek rohangálnának minden folyosón.

-Valóban könnyebb lenne a munkánk-nevetett fel halkan Dr. Torres, amire én is elmosolyodtam.-Részemről ennyi. Dr. Bailey?-fordult hozzá, mire Ő egy picit közelebb lépve az ágyamhoz állt neki a minden esetben elvégezendő rutinvizsgálatoknak.

-Tapasztalt mostanában hastájéki érzékenységet?-nyomogatta meg finoman a hasfalamat, mire megráztam a fejemet.

-Nem igazán-válaszoltam.

-Hányás, hasmenés?-puhatolózott tovább, amire válaszom ismét ugyan az volt.-Úgy tűnik minden rendben.-állapította meg.

-Mikor műtik meg?-csillantak fel Carlisle szemei aggódva. Láttam rajta, mennyire félt ettől az egésztől.

-Egy órán belül felvisszük a műtőbe-csukta össze a kartonomat Dr. Torres.-Hamarosan találkozunk. Viszlát!

-Viszlát!-köszöntem el én is, miközben lassan mindkét doktornő elhagyta a kórterem meghitt kis terét.

(Carlisle szemszöge)

-Mikor majd hazamegyünk-simítottam meg Esme pihenő arcát-, főzök valami finomat vacsorára-merültem el a pillantásába, mire Ő azonnal elmosolyodott.- A kedvencedre gondoltam.

-Natúr csirkemell paradicsommal?-nevetett fel alig hallhatóan, mire én mosollyal az arcomon bólintottam egyet.

-Pontosan-simítottam ujjaimat a vállára. Annyira féltettem Őt…Féltettem a fájdalomtól, ami a műtét után rá vár, de…semmit sem tehettem. Mindössze a fájdalomcsillapító erejében bízhattam.

-Ne aggódj!- állította meg kezével idegesen fel-lemozgó lábamat.-Ez egy rutinműtét, még ha altatásban végzik is.

-Tudom-mosolyodtam el ismét.-De miattad aggódom, és nem a műtét miatt. A kettő között fontos különbség van-nyomtam puszit a homlokára, mire az Ő arcára is ismét szelíd mosoly húzódott.

-Ideje mennünk!-hallottam meg Dr. Torres hangját a hátam mögött, mire a hideg azonnal végigfutott a hátamon ennek a mondatnak a hallatán.-Dr. Cullen?

-Azonnal-pillantottam hátra, majd vissza szerelmemre.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-nyomott puszit az ajkaimra, ám amint visszahullott volna a párnákra, én ismét csókot hullajtottam selymes ajkaira. Nem bírtam elereszteni.

-Dr. Cullen, muszáj felvinnem Őt a műtőbe-lépett közelebb, mire kissé elhátráltam az előttem lévő ágytól.-Köszönöm!

-Vigyázzon rá!-pillantottam kérlelően Dr. Torresre, mire egy bizalmat viszont kérő pillantás után, el is tolta Esme-t a műtők irányába.

Csak álltam és álltam…mintha az idő megdermedt volna, és az a pillanat, mikor eltűnt az ajtóban, sosem múlna el. Mintha Ő örökre elment volna, és én itt maradnék egyedül, örökké, ennek az aprócska kis kórteremnek a zárt falai közt. Tudtam, hogy nem így lesz, de még is ilyen volt nem érezni kezeit a kezeim közt.

-Nem lesz semmi baj-állt meg mellettem Derek, és csak ekkor vettem észre, hogy egészen a folyosóig jutottam gondolataim között elmerengve.-Dr. Torres tudja, mit csinál.

-Ebben nem kételkedem-sóhajtottam halkan.-Csak nagyon rossz érzés kitennem Őt ennyi fájdalomnak.

-Először is-vetette át karját a vállamon, miközben elindult velem a műtő galériája felé-, nem te teszed ki. Saját maga vállalta ezt a műtétet, és azt is pontosan tudja, milyen következményekkel jár-magyarázta.-Másodszor pedig, nem kell Őt féltened csak azért, mert szereted. Mert emiatt érzel így, nem szeretnéd még véletlenül sem elveszíteni, és ezért mindentől óvni akarod. Mit csinálsz majd akkor, ha teherbe ejted? Megszülöd helyette a gyereketeket?

-Jó igazad van, túl sokat aggódom-bólintottam előbbi mondataira.-Mostanában kicsit talán túlzottan sokat is, de ha tudnád, mi áll a háttérben, akkor megértenéd.

-De nem tudom-mondta kissé szemrehányóan.-A legjobb barátod vagyok az istenért; mi az, amit nem mondhatsz el?

-Na, jó…-sóhajtottam fel halkan, miközben lassan a zsebembe nyúltam.-De csak akkor mutatom meg, ha senkinek nem mondod el. Senkinek…

-Becs szó-pillantott rám őszinteséggel a hangjában, mire éppen csak annyira, hogy más észre ne vegye, előbújtattam a fekete kis bársonydobozt a köpenyzsebemből.

-Megkéred a kezét?-lepődött meg kicsit hangosan, mire én azonnal csendre intettem.-Bocsánat…-vette vissza a hangerőt, majd halkabban folytatta.-Megkéred a kezét?

-Igen-suttogtam szintén.- Csak Addison tud róla meg az édesanyám. Senki más, úgyhogy ez maradjon is így addig, amíg meg nem teszem.

-A feleségem hamarabb tudott róla, mint én?-tette a kezeit karba számon kérően, mire én kissé idegesen túrtam ujjaimmal szőke hajamba.

-Hát…igen-vallottam be, majd mielőtt bármit is hozzátehettem volna, Derek ismét átvette a szót.

-Ne csináld már, csak ugratlak-veregette meg a vállamat.-Inkább mondd el, mikor jutottál el a gondolatig, hogy ezt kell tenned?

-Én magam sem tudom-nevettem fel halkan.-Egyik nap egyszerűen csak bevillant, hogy vajon mi lenne, ha megtenném. Másnap már mentem gyűrűt venni az ebédszünetemben.

-Akkor emiatt nem találtalak egyik nap-érte el a felismerés.-Minden esetre előre is gratulálok! Drukkolok!-kacsintott rám halkan nevetve.

-Kössz!-kuncogtam fel alig hallhatóan.-Viszont mint mondtam, most már tényleg senki más nem tudhat róla, úgyhogy egy szót se többet.

-Értettem-tette jobb kezét a szívére fogadóan, miközben lassan meg is érkeztünk a hármas műtő feletti galériába.

Amint lenéztem, azonnal megláttam Esme békésen pihenő arcát. Még annak ellenére is gyönyörű volt, hogy az intubáció miatt csövek álltak ki puha ajkai közül, arcát meg az azokat rögzítő tapaszok fedték el…és még így is áttűnt az a mérhetetlen szeretet és jóság az arcából, amit már első pillanattól kezdve csodáltam benne, amivel azonnal elbűvölt, amint megláttam Őt a lift ajtajában.

-Kezdhetjük?-hallottam meg Dr. Torres hangját lentről, mire az igenlő bólintások után kezébe vette a fertőtlenítős vattapamacsot. Óvatosan kezelte le vele a csípőlapát környékét, majd miután minden teljesen steril volt, a hatalmas, vaskos tűt lassan mélyesztette bele a csontvelőben dús spina iliaca posteriorba. A fecskendő tubusa azonnal telítődni kezdett a reményt jelentő vöröses színű folyadékkal.

-Mindjárt kész az első-fordult oda a nővérhez, aki már adta is oda neki a másik ugyanilyen tubust.-Köszönöm!

-Mennyit vesznek le tőle?-pillantott rám kíváncsian Derek, mire én anélkül, hogy szemeimet egy pillanatra is levettem volna szerelmemről, válaszoltam kérdésére.

-Esme 51 kiló és 165 cm magas-álltam neki mondandómnak.-Mivel minimum 2,5×10^8/kg sejtet vesznek le a testsúly függvényében, így…ha jól számolom még kétampullányit.

-Nagyon bátor volt tőle mindez-emelte rám szemeit ismét Derek..-Tudom, hogy már elmondtam egyszer, de…én nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire önzetlen, lelkes és odaadó rezidenst a pályám alatt.

-Én sem-húzódott halovány mosoly az arcomra.-De én a rezidens helyett emberben gondolkodom…

(Esme szemszöge)

Amint ébredezni kezdtem, minden annyira tompa volt. Mindössze a a kórtermet beborító éles kórházi neonfényt, és a monitorok erőteljescsipogó  hangját tudtam kivenni magam körül, miközben erőtlen pislogásokkal próbáltam kitisztítani a körülöttem lévő képet. Némi kísérlet után már ki tudtam venni a szoba éleit, az ablakon megcsillanó nap aranyos fényeit, mígnem végre teljesen kitisztult a kép, és szembe találtam magam szerelmem csodálatosan kék, csillámló pillantásával.

-Szia, szívem!-simította meg az arcomat, amire kissé kábult mosollyal az arcomon, szinte némán visszaköszöntem.-Hogy érzed magad? Nem fáj semmid?

-Egyenlőre semmit sem érzek-válaszoltam halkan, ám az altató hatása alól lassan szabaduló szervezetem, néhány pillanat múlva máris jelezni kezdte a medencémből érkező fájdalmat.-Illetve…egy picit fáj a…csípőm-szorítottam össze a szemeimet az egyre erősödő érzésre.

-Gyorsan múlik az altató hatása-állapította meg, miközben a mellette lévő szekrényhez nyúlt, majd néhány ampullát a kezébe vett, és egyesével lassan az infúziómba adagolta őket.-Roxicet, Tylenol kodeinnel és Naproxen. Ezek majd enyhítik a fájdalmaidat.

-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, miközben Ő lassan visszahelyezkedett a mellettem lévő székre.-Alice megkapta az őssejtjeimet?

-Nem is annyira rég-simított ki egy hajtincset az arcomból.-Úgy tudom, semmi baj nem volt, nincs immunreakció.

-Az jó-sóhajtottam mosolyogva, ám láttam, hogy Carlisle gondolatai kissé más felé járnak. Mintha még mindig nyomta volna valami a lelkét; pedig azt hittem, hogy a műtétem miatt volt ennyire feszült mostanában.-Valami baj van?

-Nem, nincs semmi-válaszolta az elmúlt héten oly annyiszor hangoztatott mondatot.-Illetve, van itt valami, de…ez nem probléma-állt neki keresgélni a zsebében, mire kíváncsian pillantottam egyre inkább izgatott arcára.

Ekkor azonban egy gyönyörű fekete bársonydobozt húzott elő a köpenyéből, mire hirtelen elállt minden
szavam. A szívem megszűnt dobbanni, amint lassan felnyitotta a titkokat rejtő kis fedelet, amiben a fehér párnácskák közt nem más lapult, mint egy csodaszép gyémántgyűrű, ami a kórterem fényében sejtelmesen mégis tündöklően csillant meg a rajta lévő gyönyörű kis gyémánttal, mintha egy csillag hullott volna alá a Seattle-i égboltról. Nem is tudtam, mit mondhatnék…

-Dr. Esme Anne Platt-pillantott rám csillámlással a szemeiben-, hozzám jössz feleségül?