Sziasztok!
Meg is jöttem a következő fejezettel. Ebben végre fény derül arra a bizonyos válaszra, amire a kérdés már az előző fejezetben fel lett téve, valamint egyéb események is jelen lesznek majd ebben a részben, amik remélem, mind tetszeni fognak. Ez amolyan átvezető fejezet lesz egy eseményhez, amire szerintem már mindenki nagyon vár. Jó olvasást!
Puszi! Carly
(Esme szemszöge)
Alig hittem el, amit a saját
fülemmel hallottam. Én, mint a felesége? Én, mint…Dr. Cullen? Csak mosolyogtam,
miközben újra és újra kimondtam magamban a szót, amit akármennyire is ajkaimra
akartam formálni, most még sem ment. Mintha az izgalom a hangszálaimra ült volna,
ami miatt a szavaim nem szállhattak szabadon.
-Igen-mosolyogtam végül örömmel a
hangomban, mire azonnal láttam, amint szerelmem arca is megkönnyebbül ennek az
apró szónak a hatására.-Persze, hogy igen-öleltem volna meg, ám amint
megpróbáltam felülni, a csípőmbe nem is egy, hanem négy éles fájdalom hasított.
Azonnal felszisszentem erre az érzésre-Áu!
-Ne mozogj!-nyomott vissza puhán
az ágyba, és még örömén át is hallatszott az aggodalom a hangjában.-Hamarosan
hat a gyógyszer, és jobban leszel.
-Nincs semmi gond-legyintettem,
amint ismét kényelembe helyezkedtem.-Jól vagyok-biztosítottam erről, mire
szerelmem arca ismét mosollyal telt meg.-Menyasszony vagyok-ámultam el ismét
immár hangosan, mire Carlisle finoman a bal gyűrűsujjamra húzta a minket
összekötő ékszert.
-Az én csodaszép
menyasszonyom-hullajtott finom csókot ajkaimra.-El sem hiszem…
-Én sem-kuncogtam alig
hallhatóan.-Annyira hihetetlen mindez. Én, mint Dr. Cullen…
-Te, mint Dr. Cullen-hajolt ismét
hozzám, majd ajkait lassan ismét összeforrasztotta az én ajkaimmal. Amint puhán
újra és újra összesimultak, mintha minden maradék kín is elmerült volna a
semmiben. Semmihez sem volt fogható…
-Sziasztok!-hallottam meg anya
hangját, mire mind a ketten ráemeltük mosolygó pillantásunkat.-Megjöttünk!
-Szia, anya!-köszöntöttem örömmel
a hangomban, és amint beljebb lépett, megláttam a mögötte álló apámat, Liliant
és Henry-t is, valamint a kis Jaspert, aki amint szintén észrevett, azonnal
hozzám sietett.
-Esme, jól vagy?-pillantott rám
aggódva csillámló szemeivel.-Lilian nagyi mondta, hogy hatalmas tűkkel szúrkáltak,
és hogy emiatt fájni fog a lábad, és nem tudsz majd járni, és…
-Nincs semmi gond, kicsim!-simítottam
meg szőke hajacskáját, amitől láthatóan megnyugodott.-Jól vagyok, és hamarosan
haza is mehetek. Mindösszehárom napig kell itt maradnom.
-De örülök!-ölelt meg azonnal,
mire én óvatos mozdulatokkal öleltem viszont apró kis testét.
-Esme, mi az ott az
ujjadon?-kapta kezeit hirtelen a szája elé anyu, amint meglátta a bal kezemen
díszelgő ékszert.-Uram Isten, hadd nézzem!-szaladt hozzám örömködve, mire
Jasper picit arrébb állt, hogy anyám mellém léphessen.-Megkérték a kezedet?
-Igen-válaszoltam szelíd
mosollyal az arcomon, amire minden szerettem a kórteremben szinte azonnal
elmosolyodott.
-Jaj, drágám, ez
fantasztikus-nyomott puszit a homlokomra büszkeséggel a hangjában.-És mikor?
-Néhány perce-nevettem alig
hallhatóan.-Pont, mielőtt jöttetek.
-Gratulálok, fiam!-hallottam meg
Lilian örömteli hangját, miközben lágyan megölelte Carlisle-t.-És neked is,
Esme, annyira örülök, hogy a családunk része leszel-lépett hozzám őszinte
csillogással a hangjában.
-Köszönöm, Lilian!-pillantottam
rá mosolyogva.-Nekem is megtiszteltetés, hogy a Cullen család része lehetek.
-Én is gratulálok!-állt meg az
ágyam előttem Henry.-Mióta csak élek, azóta arra vártam, hogy a fiam egyszer
egy csodás nőt vegyen majd feleségül, és hogy boldognak lássam. Mikor
megismertelek…én már akkor tudtam, hogy te leszel az a hölgyemény-mosolyodott
el Ő is, mire éreztem, amint a sokfelől érkező bók hallatán az arcom azonnal
vörösbe borult. Mindössze egy ember nem szólt semmit…az édesapám.
-William-bökte szelíden oldalba
anya, mire Ő is azonnal rájött, hogy mondania kell valamit.
-Meglepődtem-ült le az ágyam
szélére, miközben lassan kezeibe vette a gyűrűt viselő bal kezemet-, hiszen még
csak most nőttél fel. Még csak nemrég voltál tizennyolc, még csak alig mentél
el az orvosi egyetemre, még csak…Te az én kislányom vagy-simította meg az
arcomat a könnyeivel küzdve, mire éreztem, amint az én szemeimbe is könnyek
szöknek.-Örülök, hogy férjhez mész. Őrülök, hogy ez a csodás ember lesz a
párod-vallotta be őszintén-, de nehéz lesz elengednem téged.
-Nem kell elengedned-simítottam
végig a karját.-Én mindig itt leszek neked, hisz tudod; attól még, hogy férjhez
megyek, a lányod maradok. Ezen semmi nem változtat-mosolyodtam el lágyan, mire
Ő szintén mosollyal az arcán hullajtott apró puszit fáradt homlokomra.
-Szeretlek, kicsim!-pillantott
rám megnyugvással a szemeiben.-Legyetek boldogok!
-Köszönöm, apa!-öleltem volna át,
ám amint fel akartam emelkedni, a csípőmbe hatoló fájdalom, ismét
megállított.-Áu!
-Bocsánat, bocsánat!-nyomott
vissza lágyan a párnák közé.-Nem akartam…
-Semmi gond-nevettem fel
halkan.-Ma már eljátszottam ezt egyszer, és túléltem. De már kaptam
fájdalomcsillapítót, ami hamarosan hatni fog.
-Mit jelent az, hogy megkérni a
kezét?-szólalt meg ekkor Jasper vékony kis hangon, amire mindenki alig
hallhatóan felnevetett. Mi itt lelkesedünk mindannyian, miközben a család
legkisebb tagja azt sem tudja, mi miatt örül ennyire ez a sok ember.
-Tudod, az azt jelenti-álltam
neki magyarázni.-, hogy két ember annyira szereti egymást, hogy egy életre
összekötik a saját életüket. A pár női tagja gyűrűt kap-mutattam meg neki az
enyémet-, a férfi pedig ezt követően feleségül veszi Őt egy szép napon, és
onnantól kezdve semmi nem választhatja el őket.
-Akkor ti most
összeházasodtok?-pillantott ránk kíváncsian, mire Carlisle és én azonnal
elmosolyodtunk.
-Igen, Jasper-simította meg pici
vállát szerelmem.-És tudod, mire gondoltam?-guggolt le hozzá mosolyogva.-Arra,
hogy mi lenne, ha majd te hoznád a gyűrűket oda, ahol majd feleségül veszem
Esme-t. Ez egy hatalmas feladat, másra nem merném rábízni-borzolta össze
játékosan szőke tincseit, amire Jasper lelkesen bólogatni kezdett.
-Jaj, de jó! Nálam lesznek a
gyűrűk; nálam lesznek a gyűrűk!-ugrált fel s alá a kórteremben, amire mindenki
nevetni kezdett, aki csak látta Őt. Hihetetlen volt, hogy milyen apróságokért
képes ennnyire lelkesedni.
-Micsoda öröm van
idebent-hallottam meg Addison hangját az ajtó felől, mire alig hallhatóan
felnevettem meglepett arcán.-Jó napot, Dr. Addison Montgomery
vagyok!-mutatkozott be mindenkinek, mivel a szobában rajtam és Carlisle-on kívül
senki nem igazán ismerte.-Esme mentora, és Carlisle legjobb barátjának a
felesége.
-Örvendünk, Dr.
Montgomery!-rázott vele kezet Henry.-Én Henry Cullen vagyok, Carlisle édesapja.
Ő pedig a feleségem, Lilian-mutatta be őt is.
-Lilian, Henry, örülök, hogy
megismerhetem önöket-mosolyodott el őszinte udariassággal, majd néhány pillanat
múlva apu is elé lépett.
-Én pedig William Platt
vagyok-nyújtotta oda a jobb kezét-, Esme édesapja, és Ő itt mellettem a feleségem,
Elizabeth.
-Nagyon örvendek,
doktornő-mosolyodott el anya.-Esme sokat mesélt már önről, és csupa jót. Minden
bizonnyal nagyszerű orvos.
-Köszönöm, Elizabeth!-nevetett
fel alig hallhatóan, miközben lassan a vidáman ugráló kis Jasper-hez
fordult.-Te meg minden bizonnyal Jasper vagy. Emlékszek ám rád még nagyon pici
korodból. Itt születtél öt éve. Milyen nagyra nőttél-simította meg a
kezecskéit, amire Jasper azonnal elmosolyodott.
-Nagyot nőttem, mindenki ezt
mondja-húzta ki magát büszkén.
-Hatalmas a család, mit ne
mondjak-nevetett fel ismét, miközben lassan közelebb sétált hozzám.-Ennyi
szeretet közt, minden bizonnyal gyorsan gyógyulsz majd.
-Minden bizonnyal-mosolyodtam el
kissé kimerülten, ám amint ismét rám pillantott, nem telt bele fél percbe sem,
mire feltűnt neki az ujjamon díszelgő apró ékszer.
-Istenem, hát
megtette?-lelkesedett fel hirtelen, amire ismételten csak bólogatni tudtam.-Ez
nagyszerű! Hisz ez…ti lesztek a sebészet új házaspárja.
-Nagyon úgy néz ki-nevetett fel
Carlisle mosolyogva, mire Addison boldogan megölelte Őt.
-Tudtam, hogy hamarosan
megteszed-pillantott Carlisle-ra örömmel a hangjában.-Tudtam, hogy nem bírsz
már sokáig várni ezzel, ismerlek!-bizonygatta sejtéseit, amire Carlisle alig
hallhatóan felsóhajtott.
-És mikorra tervezitek az
esküvőt?-fordult hozzám anya, amire nem is tudtam, mit válaszoljak.
-Én…még nem is gondolkodtam
ezen-vallottam be őszintén.-Mondjuk én mindig is tavaszi esküvőről álmodtam,
amikor minden megújul, és ami csodás szimbóluma egy esküvőnek.
-Akkor legyen tavasszal-vágta rá
azonnal Carlisle, miközben hozzám visszasétálva egy apró csókot hullajtott
ajkaimra.-És azon belül mikor szeretnéd? Akkor tartjuk, amikor csak akarod.
-Szerintem a március a tavasz
legszebb hónapja-válaszoltam némi gondolkodás után.-Viszont, ha én dönthetek a
hónapról, szeretném, ha te döntenél a napjáról-pillantottam szerelmem
tengerszín szemeibe kérlelően.-Ne én mondjam ki a végszót mindenről, ez a
kettőnk napja lesz, nem csak az enyém.
-Rendben van-merült el a
gondolataiban, majd néhány pillanat múlva ismét rám nézett.-Mit szólnál március
18-hoz?-ajánlotta, majd folytatta.-Tudod…ez a nap fontos az életemben,
mert…ezen a napon született a nővérem. És ha már nem lehet itt velünk az
életben-sóhajtott fel halkan-, szereném, ha így emlékeznénk meg rá.
-Ez csodás dolog lenne-simítottam
meg az ágyamon pihenő kezét, mire azonnal elmosolyodott.-Nincs semmi
ellenvetésem.
-Jaj, kisfiam-simította meg a
vállát Lilian-, ez nagyon szép tőled. Lilly biztosan örül ennek, bárhol is
legyen most.
-Én is ezt remélem, anya-vette
kezeibe eddig vállán pihenő kezeit, nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak
Bárcsak ismerhettem volna
Lilly-t. Bizonyára nagyszerű ember volt, hiszen akinek ilyen szerető családja
van, az nem lehet rossz ember. Nem is beszélve erről a csodálatos kisfiúról,
akit sajnos itt kellett hagynia a világon a nélkül a szeretet nélkül, amit
eddig Ő adott neki. Csak azt remélhettem, hogy most egy olyan helyen van, ahol
jobb neki, mintha gépekre kötve feküdne a kórházban.
Ebben a pillanatban gondolataimból
Carlisle csipogójának hangja szakított ki, aminek ütemes jeléze most kötelezően
elszólította mellőlem, mint traumás orvost.
-Sajnálom, mennem kell!-nyomta ki
a készüléket.-Sietek vissza!-fordult vissza hozzám egy apró csókra, majd
hatalmas léptekkel indult útnak a traumás osztály felé.
(Carlisle szemszöge)
-Szívást!-pillantottam Dr.
O’Malley-re, aki rezidensként segített nekem gázolásos balesetnél.
Szerencsétlen nőn áthajtott egy autó, és az illető még csak meg sem állt neki
segíteni. Felháborító milyen emberek vannak.-Megpróbálom elállítani a vérzést a
pulmonális artériánál, kérem a szorítót!
-Itt van, Dr. Cullen!-adta a
kezembe Dalia az említett eszközt.
-Nem áll el a vérzés-csóváltam
meg a fejemet tehetetlenül.-Még több szívást!
-A vérnyomás esik-pillantott rám
Dr. O’Malley.
-Gézt kérek, és nullás
vért!-utasítottam egy másik nővért, aki már fel is telefonált a vérbanknak az
utóbbi kérésemért.-Ez a nő nem fog itt meghalni.
-Lassan stabilizálódik-emelte
szemeit ismét a monitorra George.-Vérnyomás 120/80, de még mindig aritmiás.
-Mindjárt megvan-koncentráltam,
és néhány pillanat múlva meghallottam a normál szinuszritmus megnyugtató
hangját.-Sikerült.
-Gratulálok, Dr. Cullen!-nézett
rám őszinteséggel a hangjában Dr. O’Malley.-És nem csak a műtéthez.
-Maga meg miről
beszél?-pillantottam rá csodálkozóan, amint a vérzést csillapító most már
szükségtelen gézdarabokat eltávolítottam a betegből.
-Hallottam az
eljegyzésről-válaszolta kissé semlegesen.-Tudja, itt a pletykák nagyon gyorsan
terjednek.
-Igen, tudom-bólintottam.-És
köszönöm! Ezek szerint a műtőben mindenki tud már róla…
-Igen, Doktor Úr-bólintott Dalia.- És én is szeretnék gratulálni Önnek! Nagyszerű párt alkotnak Dr. Plattel.
-Köszönöm, Dalia!-mosolyogtam a
maszkom mögül.-Igazán kedves…
-Dr. Cullen, szüksége van még a
nullás vérre?-pillantott rám vissza a telefonnál álló másik nővér.
-Igen, de a kórterembe vitesse,
és majd ott bekötjük neki-válaszoltam. Szüksége van némi vérpótlásra, de egyelőre
stabil az állapota.
-Akkor szólok a
vérbanknak-biccentett aprót, miközben ismét elkezdte bepötyögni a vérbank
számkódját a telefonba.
-És szabad megkérdeznem-folytatta
bátortalanul George-, hogy mikor lesz az esküvő?
-Márciusban-válaszoltam.-Március
18-án.
-Az elég közel van, Dr. Cullen-jegyezte
meg finoman Dalia.-Lesz idejük ennyi idő alatt mindent megszervezni? A legtöbb
templomba már fél évvel előtte időpontot kell foglalni.
-Erre nem is gondoltam-ötlött
eszembe.-Azt hiszem, lesznek még itt szervezési malőrök…
-Viszon-folytatta-, ha megengedni…
ajánlanám a kórházi kápolnát. Ide nem kell semmilyen időpont, csak fel kell
kicsit díszíteni.
-Ez nem is rossz
ötlet-pillantottam rá elismerően.-Mindenképp megfontolandó, de előtte még
beszélnem kell erről Dr. Plattel. Nélküle nem szeretnék dönteni…
-Hogyne, ez
természetes-mosolyodott el szintén.-És egyébként, hogy van a doktornő? A műtét
híre is elterjedt az utóbbi időben.
-Viszonylag jól-válaszoltam
örömmel a hangomban.-Jól viselte a műtétet, bár van némi fájdalma, ami
természetes. De néhány napon belül otthon is lehet.
-Oh, ez remek-jegyezte meg George
is.-Ha nem bánja, én is szeretném meglátogatni-hozta szóba óvatosan-, hiszen a…
barátom. De csak, ha nem bánja.
-Dehogy, menjen most-biccentettem
a műtő ajtaja felé.-Én ezt befejezem egyedül, addig lesz ideje beszélgetni
vele.
-Köszönöm, Dr. Cullen!-nézett rám
hálásan, majd némi hezitálás és meglepettség után lassan el is indult a műtő
kijárata felé.
-Nos-szólaltam meg ismét-, ideje
összevarrni ezt a szegény nőt-sóhajtottam fel alig hallhatóan.- El sem hinné az
ember, micsoda alakok vezetnek autót, akiknek semmi felelősségérzetük nincs,
aztán…itt az eredménye.
-Való igaz-helyeselte Dalia,
miközben lassan nekiálltam, hogy összeöltsem a műtőasztalon fekvő hölgy
összezúzódott mellkasát.-Az ilyeneknek el kéne venni a jogosítványát, és
börtönbe kéne zárni.
-Valaki nem tud esetleg valamit
arról, hogy a rendőrség megtalálta-e a gázolót?-néztem körbe, de a válasz
mindenkitől csak egy fejcsóválás volt.-Kár…szívesen a szemébe mondanám a
magamét-jegyeztem meg hangosan, miközben lassan befejeztem a műtét utolsó
mozzanatait is…
(Esme szemszöge)
-Köszönöm, hogy segítesz,
Addison!-pillantottam rá hálásan, miközben nagyon óvatosan átsegített engem egy
tolószékbe. Még a gyógyszerekkel az szervezetemben is rettenetesen fájt minden
mozdulat, de nem nagyon szerettem volna kimutatni, különben azt, amire
készülök, nem tehettem volna meg.-Annyira szeretném látni Alice-t, muszáj
látnom Őt!
-Elhiszem-tette át az infúziómat
a tolókocsira rögzíthető tartóba, miközben lassan elindult velem az onkológia
felé.-Ráadásul lehet, hogy most mentetted meg egy öt éves kislány életét,
úgyhogy büszke lehetsz magadra. Nem mindennapi orvos vagy-pillantott rám őszinte
csodálattal, amitől azonnal elmosolyodtam.
-Köszönöm!-nevettem fel alig
hallhatóan.-Csak remélem, hogy igazad lesz, és Alice hamarosan normális életet
élhet, mint bármelyik kisgyerek-sóhajtottam fel halkan.-Látnom kell, hogy van
értelme annak, amit csinálok…
-Hogyne lenne-simította meg a
vállamat biztatóan.-Mi mind azért lettünk orvosok, hogy életet mentsünk. Az
életmenésnek pedig mindig van értelme…
Teljesen igaza volt. Nem is
értettem, mi miatt ingott meg a gyógyításba vetett hitem egy pillanatra, talán
amiatt, mert egy ilyen komoly betegséggel szemben indítottam harcot, aminek a
túlélői elég kevés számban találhatók meg a világon; de nem szabad elveszítenem
a gyógyításba vetett bizalmamat. Hiszen, mint mondta…amiatt lettem orvos, hogy
életet mentsek. Még akkor is, ha mindenkinél nem járhatok sikerrel.
-Itt is vagyunk-állt meg azelőtt
a kórterem előtt, ahol még a műtőnél is sterilebb körülmények találhatók. Benne
mindenhol maszkos emberek álltak, köztük Alice szülei, egy maszkos nővér, és még
én is az arcomra helyeztem egy kék maszkot, ami meggátolja majd, hogy bármilyen
fertőzést vagy betegséget átadjak Alice-nek, ami a kórházban rám találhat. A
mellkasába vezető három cső egyikébe ott folydogált a tőlem levett csontvelő, a
másikba pedig sóoldatos infúziót vezettek, amibe különböző
fájdalomcsillapítókat és gyógyszereket adagoltak az egy hetes kemoterápia
okozta kellemetlen tünetekre. Az pici arca pedig… rettenetesen elgyötört volt;
szinte már élettelenül elgyötört.
-Szia, Alice!-köszöntem neki a
maszkon át, mire azonnal rám villantotta fáradt mosolyát. Sokkal jobban ki volt
merülve, mint az elmúlt egy hétben.-Hogy vagy, kicsikém?
-Fáj a mellkasom-suttogta alig
hallhatóan-, és a hasam is.
-Ma nincs valami jól-szólalt meg
mellettem az édesanyja.-Már nagyon kimerült, alig eszik valamit, már ha eszik
egyáltalán. Annyira aggódom miatta…
-Alice, muszáj enned-simítottam
volna meg az arcát, ám rájöttem, hogy ez a jelen helyzetben nem a legjobb
ötlet, így visszahúztam a kezemet.-Ha nem eszel, legyengülsz, és akkor mi miatt
küzdöttél ennyi időn át?
-De minden kijön
belőlem-válaszolta erőtlenül.-Nem akarok…többet hányni.
-Ahhoz, hogy meggyógyulj, enned
kell-ismételtem el komolyan.-Emlékezz a mókusos matricára! Szeretnél olyan
lenni, mint egy kis mókus, igaz?
-Igen-bólintott aprót, ám mielőtt
folytathatta volna, minden levegője elfogyott.
-Most pihenjél!-mosolyodtam el
ismét, ám amint megpróbáltam kicsit előrébb hajolni, a fájdalom bár tompábban,
de mégis belém hasított.-Majd még jövök hozzád-csuklott meg a hangom, amit
Addison azonnal észre is vett.
-Most mennünk kell!-szólalt meg
helyettem, mivel tudta, hogy én nem fogom önmagamtól rászánni magam a
búcsúzásra. Szívem szerint itt lettem volna egész nap.-A doktornőnek még erős
fájdalmai vannak, neki is szüksége van némi pihenésre.
-Természetesen-bólintott egyet
Mr. Brandon.-Gyógyuljon, Dr. Platt!
-Köszönöm, Mr.
Brandon!-pillantottam rá hálásan, majd miután Addison elindította a
tolókocsimat, hamarosan már úton is voltunk a transzplantosztály felé.
-Jól vagy?-hajolt hozzám közelebb
aggódva, amire alig hallhatóan felsóhajtottam.
-Jól-válaszoltam.-Hidd el, ha a
szüleim és Carlisle nem unszolnának pihenésre, már most dolgoznék-kuncogtam fel
halkan, mire szinte láttam, amint lemondóan megcsóválja a fejét.
-Te nem változol-simogatta meg
fél kézzel a vállamat, mire nem bírtam megállni, hogy ezen el ne mosolyodjak. Addison
néha olyan, mintha anyukámat hallanám.-És…merre van most a nagy család?
-Mind elmentek a városba-nevettem
örömmel a hangomban.-A szüleim még nem látták Seattle-t, így Lilian és Henry
megmutatja nekik. Anya majd hoz valami finomat enni, és…mind együtt leszünk.
-Esme!-hallottam meg a nevemet
valamerről.-Esme, jól vagy?-állt meg előttem George kissé kimerülten, mire
Addison megállította a kerekesszékem.
-Jól, nincs semmi gond-simítottam
meg a kezét, amivel a tolókocsi szélére támaszkodott.-Valami baj van?
-Nem, nincs-szusszant fel, majd
fél pillanat múlva már folytatta is.-Jó napot, Dr. Montgomery!
-Jó napot, Dr. O’Malley!-köszönt
vissza, amint gyorsan kinyomta az éppen megszólaló csipogót.-Nekem most mennem
kell a szülészetre. Visszavinné Esme-t a kórtermébe, ha megkérem?-pillantott
rá, majd rám, amire George azonnal rábólintott.
-Hogyne, Dr. Montgomery-állt a
tolókocsim mögé.-Menjen csak!
-Köszönöm!-nézett rá hálásan,
majd egy „Jobbulást!” pillantást követően, sietve indult útnak a szülészet
felé.
-Bocsánat, hogy
lerohantalak!-indította el a kerekesszékemet a megadott irányba, amire aprót
legyintettem a kezemmel.
-Nem rohantál le-emeltem rá a
szemeimet .-Mi van veled? A múlt héten alig láttalak…
-Ha hiszed, ha nem, a
vőlegényeddel dolgoztam a traumán-nevetett fel halkan kihangsúlyozva a vőlegény
szót, ami így nem kerülhette el az én figyelmemet sem.-Igen, hallottam az
eljegyzésről…
-Sajnálom, hogy nem mondtam
hamarabb-pillantottam rá megbánóan.-Csak még én is annyira…el sem bírom hinni-mosolyogtam
csillogással a hangomban.-Annyira új mindez…
-Semmi gond-állította meg a
tolókocsim, amint a kórtermemhez értünk.-A lényeg, hogy boldog vagy, nem igaz?
-De-bólintottam lelkesen-, annyira,
mint még soha…
Szia Carly!
VálaszTörlésÓ, meglett a várva-várt válasz Carlisle kérdésére, bár ez számunkra igen költői kérdés volt, hiszen a választ már tudtuk. :D
A március egy szép dátumnak tűnik, ráadásul, hogy ezzel a nappal Carlisle nővérére is emlékezni akarnak, még szebbé teszi majd az ünneplést. Mondjuk, én személy szerint egy téli esküvőnek is örülnék, az is szép tudna lenni, ha esik a hó, bár ők már kifelé mennek a télből, itt a történetben. :D
De amúgy minden időpont jó csak a nyári nem, mert akkor meleg van, elfolyik az ember sminkje! :D
Carlisle megint szépen helytállt a műtőben és bravúrosan megoldotta a műtétet. Jól sejtem amúgy, hogy az említett gázolóval találkozhatunk még esetleg később? Ahogy a végén Carlisle megjegyezte, hogy szívesen a szemébe mondaná a magáét, valamiért egyből Jasper apja jutott eszembe. Vagy az az illető, aki Lilly halálát okozta, mert ha jól emlékszem, ő is autóbalesetben halt meg, nem igaz? Szóval, én arra következtettem, hogy esetleg feltűnik még ez az illető.
Ami Esmét és a gyógyítást illeti, nagyon tetszett, ahogy megfogalmazta magában, hogy azért választotta az orvosi hivatást, mert az embereken szeretne segíteni. Sajnos erről az is eszembe jutott, hogy nem mindenki van ezzel így, aki orvosnak áll és ezt legnagyobb sajnálatomra tapasztalatból kell mondanom... Nálunk az új körzeti orvos szörnyű ember. Egy beteg állítólag miatta halt meg a közelmúltban, mert amikor rosszul lett az illető és kihívták hozzá, nem ment ki, mert - ezt ugyan nem mondta ki, de ez a lényege a dolognak - mert ha gyógyszert kéne fölírnia, akkor kézzel kéne megírnia a receptet, az irodában meg ugye ez számítógéppel megy... Szóval... A mentő meg messzebbről jött, későn ért ki, így nem volt mit tenni. :/
De azért azt remélem, hogy vannak még olyan orvosok is, mint Esme, vagy Addison, vagy Carlisle, vagy bárki akikről írsz ebben a történetben. :) Mert ez adna azért még egy kis reményt, hogy nem veszett még ki az emberség mindenkiből. :)
Azt hiszem, megint kicsit hosszúra nyújtottam a kommentemet... XD
De igazából ez azért van, mert olyan tartalmas és jó a fejezet, hogy elgondolkodtatja az embert és eszembe jut egy csomó dolog, miközben olvasom. :D
Szóval, kíváncsian várom a folytatást! :)
Puszi:
Winnie
Szia, Winnie! :D
TörlésValóban, ez inkább egy költői kérdés volt, hiszen már mindannyian tudtok előre, mi lesz a válasz :D
Azért választottam a márciust időpontnak, mert ilyenkor még minden csak virágzik, nincsen túlzottan meleg sem (ami mint mondtad, a nyár hátránya), ami ideális ebből a szempontból. Plusz van másik oka is, de azt nem árulom el egyenlőre ;)
Carlisle valóban mestere a szakmájának, viszont a gázoló nem Jasper apja és nem is a Lilly halálát okozó sofőr, habár Jasper apja majd felbukkan a későbbiek során a történetben. Viszont Carlisle megmondja majd neki a magáét, ezt előre elmondhatom.
Sajnálattal hallom, hogy a körzeti orvos nálatok egy szörnyű ember. Nem értem, miért megy valaki orvosnak, ha csak keserűen kényszerből csinálja, amit csinál. Én nem sokat voltam eddigi életem alatt kórházban, mivel nem vagyok egy gyengélkedő típus, maximum megfázni szoktam kicsit, így nincs konkrétabb tapasztalatom. Akiket ismerek azok szerencsémre mind rendesek és elhivatottak voltak. :)
És nagyon örülök, hogy ilyen érzéseket váltanak ki a fejezeteim, és elgondolkodtatnak, mert ezek szerint van miért csináljam :D
Sietek a folytatással!
Puszi!
Carly
Szia!:)
VálaszTörlésNa, végre én is itt vagyok :) Olvastam eddig is minden fejezetet, csak írni nem tudtam, sajnos...
Nagyon tetszett ez a fejezet és az összes többi is, amihez nem írtam kommentet:) És örülök, hogy mostanában kicsit hosszabbak is, mindig olyan rossz, amikor vége van egy fejezetnek és úgy olvasnám tovább :D
A fejezetre visszatérve, én is úgy örülök, hogy Carlisle végre megkérte Esme kezét. Már éppen ideje volt! :D És tényleg szép gesztus ez tőlük, hogy így emlékeznek meg Carlisle nővérére az esküvőjük napján.:)
Amikor olvastam Carlisle szavait a műtét után, feltűnt, hogy nem véletlenül emelted ki ezt a részt, de csak akkor jöttem rá, hogy mi lehet ennek a lényege, amikor Winnie leírta a kommentben. Lehet, hogy megjelenik Jasper apja is a történetben? :s
Nagyon kíváncsi vagyok már rá!
Valamint itt van még Esme műtétje is. Eszméletlen, hogy mennyire lelkiismeretesen végzi a munkáját és, hogy a saját életét kockára teszi, hogy megmentsen egy beteget.. eszméletlen:) De nem is vártam tőle mást:)
Tényleg elég szomorú, hogy manapság milyen orvosok vannak és sajnos van is velük személyes tapasztalatom, nem is egy, ezért kell odafigyelni rá, hogy kihez megyünk. Egy Esmére vagy egy Carlisle-ra például szó nélkül rábíznám magam :D
Nagyon várom már a folytatást!
Puszi, Juliet
Szia, Juliet!
TörlésÖrülök, hogy az eddigi fejezetek és a mostani is tetszett. A hosszúság pont emiatt változott, mivel sokszor volt szó arról, hogy még olvastátok volna, így már nem vágom el ott, ahol először gondolom, hanem tovább írom, és így szép hosszúra nyúlik egy-egy fejezet :D Ez még azért is furcsa, mert rettenetesen kevés időm van, mégis hosszabbak a fejezetek, mint voltak XD
Ami az esküvőt illeti, ez valóban egy csodás gesztus Carlisle-éktól, és nem ez lesz az egyedüli dolog, ami Lilly emlékét őrzi majd a történetben :D
Mint Winnie-nek is írtam, nem Jasper apja lesz az a bizonyos gázoló, bár meg fog jelenni a későbbiekben. Viszont Carlisle megmondja a magáét a gázolónak, ez biztos.
Sajnálom, hogy neked is rossz tapasztalataid vannak az orvosokkal, és valóban oda kell figyelni, kihez megy az ember. De Carlisle-ra és Esme-re én is szó nélkül rábíznám magamat :D
Sietek a folytatással!
Puszi! Carly
Szia Carly!
VálaszTörlésÉs "igen-t" mondott. :P Bár számítottam rá. :D És kicsi Jasper újra itt van! *.* El is képzeltem egy kis öltönyben, amint viszi a gyűrűket az esküvőn. :D Biztos nagyon aranyos lesz.
Kicsi Alice...:S Annyira sajnálom szegénykét, de remélem most már jobban lesz. És hátha találkozna Jasper-el. :P
Nagyon tetszett ez a fejezet is. Várom a folytatást. :D
Puszi, Vikki.
Szia, Vikki!
TörlésValóban, mi mást is mondhatott volna? :D És ismét megjelent a kis Jasper is, aki valóban kis öltönyben viszi majd a gyűrűket az oltárhoz :D
Alice jobban lesz, ezt megígérhetem, és fog találkozni Jasperrel is :D
Sietek a folytatással!
Puszi! Carly
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés