Cullen's Anatomy XXV. Fejezet

Sziasztok!

Viharos gyorsasággal, még egy fejezettel érkeztem a héten, amivel remélem, sok örömöt okozok majd nektek. Immár elérkeztünk az esküvő előtti utolsó pillanatokhoz, és mindjárt eljön maga a nagy nap is, amit igyekszek majd minél gyorsabban hozni :) Jó olvasást!

Puszi! Carly

[március 17.]

-Szia, Esme!-hallottam meg Addison hangját mögöttem, amint éppen a közeli vizsgáló felé siettem.-Holnap lesz a nagy nap, nem igaz?

-De-mosolyodtam el azonnal.-Bár be kell vallanom, kissé ideges vagyok-túrtam a hajamba némi izgalommal a hangomban, mire Ő alig hallhatóan felnevetett.

-Nem kell annak lenned-simította meg a vállamat-, minden tökéletes lesz. Ma még elmegyünk az utolsó ruhapróbádra, és utána nem kell mást tenned, mint lazítani és kipihenni magad a holnapi napra. Mármint…csak a leánybúcsú után-tette hozzá finoman, mire a gondolataim egy pillanatra teljesen ledermedtek.

-Leánybúcsú?-pillantottam rá kissé ijedten ennek a szónak a hallatán.-Addison, én ezt…

-Muszáj!-nézett rám tettetett komolysággal az arcán.-Minden menyasszonynak kell leánybúcsú. De se sztriptízes férfiakat se italozást nem terveztem, erről biztosíthatlak -válaszolta nyugtatóan, mire alig hallhatóan felsóhajtottam.-Arra gondoltam, hogy eljöhetnél hozzánk, és ott beszélgetnénk, megnéznénk egy esküvős filmet…-kuncogott fel halkan.-És ott is aludnál, mivel a leendő férj és feleség nem lehetnek együtt az esküvő előtti éjjelen. Ez szabály-kötötte az orromra, amire ismételten elmosolyodtam.

-Ez így sokkal megnyugtatóbban hangzik-emeltem rá a szemeimet ismét.-És köszönöm a meghívást, de…nem leszek útban? Mármint Dr. Shepherd…

-Derek Carlisle-nak rendez legénybúcsút-legyintette Addison, ám mielőtt bármit is gondolhattam volna, folytatta.-Viszont a lelkére kötöttem, hogy semmilyen durva dologba nem viheti bele, úgyhogy emiatt ne aggódj!

-Miatta nem aggódom-pillantottam rá őszintén.-Megbízom benne, és tudom, hogy semmi olyat nem tenne, amivel engem megbánthat. Erről szól a házasság-nevettem fel halkan, amire Addison is ismét felnevetett.

-Valóban-simította meg a vállamat.-Viszont, ha már nincs más dolgod, akár indulhatunk is a ruhaszalonba-mutatott az órájára.-Még van háromnegyed óránk a négy órás időpontig, de megihatnánk egy kávét út közben, vagy ilyesmi…

-Sajnálom, de nem még nem mehetek-pillantottam rá bocsánatkérően.-Ma hívtam vissza Alice-éket az utolsó kontrollra, mielőtt végleg szabadulhatna a kórháztól-mosolyodtam el örömmel a hangomban.

Már lassan két hete, hogy Alice-t hazaengedhettem szüleivel, és immár járóbetegként jöhetett be minden másnap a vizsgálatokra. Többé nem volt ágyhoz kötve, a vérképe is minden alkalommal egyre jobb lett, és az étvágya is visszatért, ami betegsége miatt mindeddig elveszettnek látszott. Sokkal jobban volt.

-Ez nagyszerű!-csillantak fel szemei elismerően.-Akkor nem is zavarok, csináld csak a dolgodat. Én addig összepakolom a saját dolgaimat, és az aulában találkozunk, jó?

-Fél órán belül ott leszek-bólintottam, majd lassan folytattam utamat a 3-as vizsgáló felé.

Amint benyitottam a kórterem ajtaján, azonnal megláttam Alice mosolygó arcocskáját. A szemeiben olyan élet csillogott, amit, mióta ismerem, egyszer sem láttam, nem is beszélve a pirosló kis rózsácskákról a bőrén, amikből szinte áradt az az egészség, amire mindeddig vágyott. Öröm volt rá nézni.

-Szia, Alice!-üdvözöltem mosolyogva.-Rád sem lehet ismerni, nagyon sokat változtál-simítottam meg az arcát, amire ismét életteli mosoly húzódott az arcára. Mintha soha nem is lett volna az a beteg kislány, aki néhány héttel ezelőtt még azért küzdött, hogy megélje a következő napot, akibe minden nap tűket szúrtak, és gyógyszereket pumpáltak. Csupán a fején lévő rózsaszín macis kendő árulkodott arról, milyen betegségben is szenved.-Jól érzed magad?

-Igen, Esme néni-válaszolta lelkesen.-Tegnap már megettem egy egész tányér makarónit, és fagyiztam is-mesélte nekem teljes odaadással, amire nem bírtam megállni, hogy fel ne kuncogjak.-Anyu pedig azt mondta, hogy miután Esme néni megvizsgált, elmehetünk a kedvenc éttermemben, ahol nagyon finom a sült krumpli.

-Akkor mindenképp igyekezni fogok-biztosítottam erről, miközben a sztetoszkópomat finoman Alice törékeny kis mellkasára helyeztem. A szíve tökéletes ritmusban vert…erős volt.-A szíved teljesen rendben van. Hadd nézzem a kanülödet!-emeltem fel jobban a pulóverét, hogy ellenőrizzem a mellkasában lévő eszközt. Teljesen tiszta volt, a környékén sem láttam fertőzés nyomát.-Ezzel sincs semmi baj, mindössze annyi, hogy még mindig itt van-vettem a kezembe egy steril gézt, majd ismét visszaléptem hozzá.-Még leveszek tőled egy kis vért, és utána már ki is veszem azt a csúúnya csövet-koppintottam játékosan az orrára, amire halkan felkacagott. Amint lefektettem a vizsgálóasztalra, óvatosan a kanülbe mélyesztettem a vérvételes tűt, majd miután sikerült egy ampullányi vért levennem tőle, a steril gézt a seb széléhez tartva megszabadítottam őt a már meglehetősen kényelmetlenné váló kórházi eszköztől.

-Készen is vagy-helyeztem a nyomára a gézdarabot, miközben néhány erre a célra szolgáló tapasszal rögzítettem azt.-Ezt még ne vedd le ma estig, jó?- pillantottam rá komolyan.-Majd mikor elmész fürödni, leszedheted, de addig nem szabad piszkálnod!

-Majd figyelünk rá, Dr. Platt-ültette fel kislányát Mr. Brandon.-Minden bizonnyal sokkal könnyebb lesz így a tisztálkodás, hogy nem lesz útban az a cső-nevetett fel örömmel a hangjában, mire én is azonnal elmosolyodtam. Gondtalannak látszott…annyira mint amilyennek még soha.

-Való igaz-nevettem fel én is.-Viszont nekem most el kell vigyem Alice mintáját a laborba-vettem a kezembe a gondosan lezárt üvegcsét.-Remélhetőleg, nem lesz semmi gond, és hamarosan már az étteremben eheti a finom sültkrumplit-pillantottam rá csillámlással a hangomban, amire azonnal fellelkesült.-Sietek vissza.

-Csak nyugodtan, Doktornő!-mosolyodott el Mrs. Brandon, miközben én sietve útnak indultam a labor iránya felé.

(Carlisle szemszöge)

-Dr. Cullen?-hallottam meg a nevemet a folyosón sétálva, és amint megfordultam, egy nyomozót láttam felém jönni talpig öltönyben.

-Igen, én lennék-válaszoltam készségesen.-Miben segíthetek?-emeltem rá szemeimet érdeklődve, mire Ő a zsebéből egy kisebb jegyzetfüzetett húzott elő.

-Maga Ms. Jeninks orvos?-olvasta fel a betegem nevét, amire aprót bólintottam.

-Igen, mióta behozták gázolással-pillantottam rá komolyan.-Az állapota azóta sokat javult, de amellett, hogy a mellkasa súlyosan sérült, mindkét lába és a jobb karja is eltört, a bal térde pedig kiugrott a helyéről. Még hosszú út vár rá a felépülésig.

-Talán könnyebben gyógyul majd, ha megtudja, hogy elfogtuk a gázolót-ismertette velem a tényeket, amire azonnal felkaptam a tekintetemet.-Azért tartott ennyi ideig, mert elhagyta Washington államot, és rejtőzködött; viszont amint áttette a lábát az államhatáron, egy járókelő felismerte Őt a fantomkép alapján, és azonnal jelentette. Azonban…menekülés közben balesetezett, és megsérült. Nem komoly-tette hozzá-, de össze kéne varrni a fejét, kint ül a járőrkocsiban.

-Most arra kér-álltam neki némi haraggal a hangomban, amit igyekeztem minél jobban visszafojtani-, hogy segítsek azon az emberen…aki majdnem megölt egy ártatlan nőt?

-Igen, arra kérem-válaszolta hivatalos hangon, mire néhány pillanatig el kellett számolnom magamban, hogy megőrizhessem a hidegvéremet.

-Hozza be!-sóhajtottam ki az eddig mélyen bent tartott levegőt, miközben elindultam az ellenkező irányba.-A 2-es kórteremben várom.

-Köszönjük, Doktor Úr!-biccentett aprót, miközben lassan Ő is elindult a kórház parkolója felé.

A vizsgálóba beérve előkészítettem a varróeszközt és a lidokain injekciót, bár szívem szerint ennek a beadását most szívesen elhagytam volna. A varrás okozta fájdalom még csekély is lett volna ahhoz képest, amit Ő okozott annak a szegény nőnek, akit majdnem halálra gázolt, és aki még egy hónappal a baleset után sem bír kimozdulni a kórházi ágyából. Annyira egyszerű lenne megtenni…de még sem tehetem.

-Itt van, Dr. Cullen-nyitott be az ajtón az előbbi nyomozó két másikkal az oldalán, akik közre fogták az erősen vérző férfit.-Jackson Andrews, húsz éves, enyhén ittas állapotban ült a volán mögött, mikor elkaptuk-ültette le magas, fekete hajú sofőrt, akinek amint felnézett rám, azonnal láthatóvá váltak az összeszűkült pupillái.

-Valamint ha jól látom, tudatmódosító szert is fogyasztott-világítottam a szemébe, amiben így még jobban látszottak a gombostűfejnyire összehúzódott szembogarai.-Mit használ? Crack? Kokain? Esetleg heroin?

-Köze?-szorította össze szemeit az erős fényre, mire ismét meg kellett ismételnem a számolós gyakorlatot, hogy most azonnal neki ne ugorjak.

-Csak annyi, hogy én tudom, hogy az alkohol és a kokain nem jó barátok-folytattam kissé nyugodtabb hangon.-A kokaetilén, ami ilyenkor a szervezetében keletkezhet, rövid időn belül megölheti magát. Tehát csak titkolózzon-hagytam rá a dolgot, mire láttam rajta, hogy megrémült szavaim hallatán.-Nos? Mit fogyasztott?-tettem fel ismét a kérdést, amire néhány pillanat után válaszolt.

-Kokaint-vallotta be-, de nem sokat-tette hozzá pánikszerűen.-Ugye nem halok meg?

-Nyugodjon meg, nem haldoklik!-vettem a kezembe egy steril gézt, amivel megtisztítottam a fején lévő hasadás környékét.-Ha többet vett be volna, most már nem ülne itt, abban biztos lehet. Érez bármilyen szédülést? Elájult a balesetkor?

-Nem és nem-válaszolta kissé kínlódva.-Csak azon a részen fáj a fejem, ahol felszakadt-szisszent fel, amint az injekciót a seb környékébe mélyesztettem.-Ne kínozzon már!

-Most akarja, hogy összevarrjam a fejét, vagy inkább így ülne le minimum öt évet egy cellában?!-emeltem meg kicsit a hangom, ám amint ezt észre vettem, azonnal vissza is vettem belőle. Orvosként nem tehetem meg, hogy ítélkezzek.-Gondolom az előbbi lehetőséget választja.

-Igen-válaszolta kicsit flegma kifejezéssel az arcán, miközben én lendületes mozdulatokkal kezdtem el összeölteni a homlokán lévő sebet.

-Tudja-álltam neki néhány pillanat csend után-, nekem nem is annyira rég…még volt egy nővérem. Volt egy kisfia -nevettem fel keserűséggel a hangomban, ami neki is azonnal feltűnt-, akitől egy olyan felelőtlen, idióta alak, mint maga…elvette az életével együtt-szisszentem fel haragosan, miközben a varrat lezárása után az asztalra helyeztem a fémesen csattanó varróeszközt.-A sofőr drogos volt…akkor is, amikor a baleset történt. Heroint használt-szökött néhány könnycsepp a szemeimbe, ám nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy meggyengülni lásson, így még mielőtt kicsordulhattak volna, felszárítottam őket.-A férfi is meghalt a balesetben vele együtt. De soha nem bocsájtok meg neki-hangsúlyoztam ki a soha szót-, mint ahogy magának sem. Remélem, hogy ha egyszer maga is meghal-folytattam dühtől vezérelve-, akkor a pokolban fog szenvedni.

-Doktor Úr, kérem!-hallottam meg a nyomozó hangját, mire azonnal rájöttem, hogy ezt már nem kellett volna. Még soha nem hozott ki senki ennyire a józan ítélőképességemből.

-Elnézést, Biztos Úr!-álltam fel a székről, amin eddig ültem, majd hozzátettem.-Elvihetik, nincsen életveszélyben. De ha mégis rosszul lenne…hívjanak-nyitottam ki az ajtót, majd lassan folytattam az utamat Ms. Jenkins kórterme felé.

Valahol belül szégyelltem a viselkedésemet, hiszen nem volt orvoshoz méltó…de örültem, hogy megtettem. Lilly halála óta egyszer sem adtam ki a balesetet okozó sofőr miatt bennem felgyűlt feszültséget, ami most hirtelen feltört belőlem, mint egy robbanás, amit eddig elfojtottak.

-Jó reggelt, Lena!-léptem be Ms. Jenkinshez, aki sérülései miatt szinte alig bír megmozdulni a töréseit rögzítő csavarok és kötések súlya alatt.-Hogy van ma reggel?

-Nem túl jól, Dr. Cullen-vallotta be őszintén.-Úgy érzem, ide vagyok szögezve ehhez az ágyhoz, és soha többé nem fogok felkelni-sóhajtotta halkan.-Mondja, hogy nem így lesz!

-Nem így lesz-mosolyodtam el biztatóan, mire az Ő arcára is fáradt mosoly húzódott.-És azt hiszem, egy jó hírrel is szolgálhatok a mai napra-álltam neki ismét, amire a szemei kíváncsian felcsillantak.-A gázolóját nemrég elfogták, és már be is vitték a rendőrőrsre. Nem árthat már magának…

-Ez hatalmas megkönnyebbülés-pillantott rám ismét, és szinte láttam, amint a lelke egy súlyos tehertől szabadul meg ennek a mondatnak a hallatán.-De nem magam miatt, hanem mások miatt. Így nem szedhet több áldozatot a felelőtlenségével…

-Teljes mértékben egyet értek önnel-vettem a kezembe a sztetoszkópomat, hogy ellenőrizhessem a szívverését.-Lélegezzen mélyeket!-kértem udvariasan, hogy a légzését is megvizsgálhassam, de szerencsére semmi rendelleneset nem hallottam.-A tüdeje is rendben van, semmi nyoma a műtétnek.

-Az jó-nevetett fel alig hallhatóan.-Bárcsak a csontjaimról is ezt mondanák…

-Dr. Torres nem mondott legutóbb semmit a felépülési idejéről?-pillantottam rá kíváncsian.-Meddig kell még így feküdnie?

-Szerinte még minimum két hétig nem állhatok lábra-válaszolta kissé csalódottan.-De utána elkezdhetek egy bizonyos járógipszes gyógytornát, vagy mit…ami állítólag nem lesz könnyű-mondta kissé lehangoltan, mire éreztem, hogyha most nem mondok neki valami biztatót, könnyen feladhatja. És ez az, amit nem akarok…

-Figyeljen!-emeltem rá szemeimet komolyan.-Ne keseredjen el! Két hét nem is annyira hosszú, ha azt nézi, mennyi ideje itt van már-bátorítottam.-Fele annyi idő, mint amennyi a műtét óta eltelt, és azt is kibírta. Ez is menni fog-simítottam meg a karját, amire ismételten elmosolyodott.-Maradjon erős!

-Köszönöm, Dr. Cullen!-pillantott rám hálásan.-Nem is tudja, milyen sokat jelent ezt nekem öntől hallani.

-Nincs mit, Lena-indultam el a kórterem ajtaja felé.-Pihenjen sokat!-búcsúztam el egy jó tanáccsal, majd mosollyal az arcomon indultam el a gyermekosztályra, hogy a leendő feleségemmel lehessek.

Rettenetesen hiányzott, szinte már fájón, ami a fizikai részét illette. Miután két hétig a műtét miatt nem lehettünk együtt, utána meg Derek és Addison tett meg mindent, hogy minél többször távol legyünk egymástól, a szívem már attól is heves iramban kezdett verni, ha megláttam…Nem számított, hányszor pillantottam meg egy nap.

-Na, hogy megy a cölibátus?-lépett mellém Derek Markkal maga mellett, miközben mind a ketten azonnal felnevettek.

-Ha tudnád, mennyire…ki nem állhatlak emiatt-sóhajtottam kissé összeszorított fogakkal, amire ismét nevetni kezdtek.

-Már nincs sok hátra-veregette meg a vállamat Derek.-Mindössze egy nap…

-De attól még láthatom a menyasszonyomat, igaz?-pillantottam rá tettetett engedélykéréssel, amire válasza tettetett szigorral hangzott el.

-De nincs tipi-tapi!-emelte fel a mutatóujját.-És minél hamarabb öltözz át, mert ma este legénybúcsú!

-Juhé!-mosolyodtam el hüvelykujjaimat felmutatva.-Várj, mi?-álltam meg egy pillanatra, amint ráeszméltem, mit is mondott.-Legénybúcsú?

-Ugyan, semmiség-legyintett.-Elmegyünk Joe bárjába inni egyet, mint ahogy régen, de semmi más, nyugodj meg!-pillantott rám őszintén, mire alig hallható sóhaj hagyta el ajkaimat.-Ennyi lesz.

-Jól van-nevettem fel megkönnyebbülten.-De semmi trükk!

-Semmi-mosolyodott el ismét, miközben mindannyian folytattuk utunkat a már nem is annyira messze lévő gyerekosztály felé.