Cullen's Anatomy XXII. Fejezet

Sziasztok!

Sikerült erre a hétre is összehoznom egy fejezetet, ami szép lassan átvezeti a szálakat egy másik helyzetbe, amire itt fény is derül.Ez most nem annyira cselekményes, mint inkább átvezető fejezet, de semmi esetre sem lényegtelen a történet folytatását illetően. Remélem, mindenkinek tetszik majd :)

Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

Amint a recepciónál átvettük a vizsgálati eredményeket, izgatottan álltunk neki átlapozni a frissen kapott papírokat. A szemünk szinte átsiklott a lényegtelen részek fölött, mint a vércukorszint értéke vagy a koleszterin szint, bár pontosan tudom, hogy ezek a számok sem lekicsinyelni valók. Viszont most egy ennél sokkal fontosabb adatot kerestünk az eredmények hatalmas tömegében.

-Megvan-mutattam ujjammal a szöveg egy adott pontjára, mire szerelmem arca azonnal felvidult az ott leírt aprócska szó láttán.-Egyezés...

-Már három éve várnak egy donorra-bólintott meghatottan, miközben szemeiben halványan megcsillant néhány kósza könnycsepp.-Nem is hittem igazán, hogy az eredmény pozitív lehet, hiszen…ennek az esélye egy az egymilliárdhoz-nézett rám vissza.- Nem vagyunk semmilyen rokoni kapcsolatban, mindössze a vércsoportunk volt egy, és…mégis sikerült.

-Ennek így kellett történnie-simítottam meg a vállát.-Ide kellett jönniük ebbe a kórházba, hogy megismerhessenek téged-simultam hozzá még jobban.-Te vagy az Ő angyaluk.

-Ugyan-sütötte le a szemeit, mire azonnal elmosolyodtam szerénységén.-Csak azt teszem, amit bárki más is megtenne, ha lenne lehetősége segíteni egy beteg kislányon-pillantott rám őszinte, önzetlen csillámlással, mire a szívem ismét megtelt ámulattal. Még soha nem láttam ennyire csodás nőt mint Ő…

-De te nem bárki vagy-simítottam ujjaimat az arcára, mire szemeit ismét szemeimre emelte -Te Esme vagy; az én Esmém…az én szerelmem, az én…-folytattam volna,  ám ebben a pillanatban a csipogóm ismételten hangos jelzésbe kezdett kirántva engem a pillanatból. – A csudába…-csúszott ki a számon, amint a kijelzőre pillantottam.-Súlyos traumás baleset, mennem kell.

-Menj csak!-simította meg a vállamat.-Én majd visszamegyek a kantinba, miután beszéltem Brandonékkal. Eszem valamit-mutatott az említett helyiség irányába.-Ha végzel, ott megtalálsz…

-Majd sietek, amint tudok-nyomtam lágy puszit az ajkaira.-Szia!

-Szia!-mosolygott rám búcsúzóul, mire kissé nehéz szívvel indultam futásnak a trauma felé.

Amint bekanyarodtam a folyosón, már nem volt időm gondolkodni. Hallottam a szirénázó mentőautók hangját, a csikorgó fékeket, ami az emberben azonnal a magasba hajszolja az adrenalint, mint a dopamin injekció. Éreztem a lüktetést a mellkasomban, az ereimen át, éreztem az erőt, ami belülről hajtott…az életmentés vágya.

-Mit hoznak?-álltam meg Mark mellett, aki már ugrásra készen állt az ajtó előtt.

-Autóbaleset-válaszolta, miközben én is sietve felvettem a steril gumikesztyűt.-Nem tudom, pontosan mi történt, de…engem is megcsipogtattak.

-És engem is-állt meg a másik oldalamon Derek.-Vajon mi történt?

-Negyven éves férfi, súlyos trauma a mellkason és a fejen-nyílt meg ebben a pillanatban a sürgősségi ajtaja.-Volt vele egy nő is, Őt is mindjárt hozzák.

-Autó kontra szarvas-tolták be a mentősök a másik beteget.-Valószínűleg túl gyorsan hajtottak, és nem tudtak megállni időben-álltak meg, hogy mi is szemügyre vehessük újonnan érkezett pácienseinket.

A nő és a férfi is mind a ketten eszméletlenek voltak, bár a férfi sérülései jóval súlyosabbnak tűntek. Egy hatalmas üvegszilánk egyenesen a homlokába állt, ki tudja, milyen szöveti sérüléseket okozva ezzel a frontális lebenyben, mint ahogy a mellkasába is beékelődött egy jelentős darab rész a szélvédőből.

-Azonnal a műtőbe!-adta ki az utasítást Derek-Készítsék elő, és hívják Dr. Altmant is!

-A nőnek súlyosan roncsolódott az arca-állapította meg Mark.-Teli van vágásokkal, de más külső sérülést nem látok.

-CT, MRI, röntgen-soroltam a nőre váró vizsgálatokat.-Ha nincs semmi komolyabb, akkor Dr. Sloan átveheti-pillantottam Mark-ra, majd arra a néhány fiatal rezidensre, akik mögötte állva készültek átvenni női betegünket.-Ha bármi komoly fellépne, szóljanak nekem!

-Rendben, Dr. Cullen!-válaszolták kórusban, mire néhány pillanattal később én is útnak indulhattam a nem messze lévő műtők felé.

(Esme szemszöge)

-Remek hírem van!-léptem be Alice kórtermébe, mire a szülei azonnal rám kapták a tekintetüket.

-Mondja, doktornő, kérem!-pillantott rám Mrs. Brandon udvarias sürgetéssel, és láttam, hogy Mr. Brandon is tűkön ül, hogy hallhassa mondanivalómat.

-A teszt egyezést mutatott ki Alice és az én fehérjéim közt-mosolyogtam boldogan, mire láttam, hogy Mr. és Mrs. Brandon még így sem hiszik el, amit hallanak.-Ma elkezdjük a kezelést, így a jövőhéten az átültetésre is sor kerülhet. Alice-re egy hetes…

-Maga egy angyal-ölelt meg hirtelen Alice édesanyja, mire én sem bírtam megállni, hogy viszont ne öleljem. Éreztem, amint könnyeit a köpenyemre hullajtva kiadja magából a hosszú évek megpróbáltatását és mindazt a fájdalmat, amint anyaként kislánya betegsége miatt megélt…és túlélt -El sem hinné, micsoda ajándék ez nekünk.

-Ugyan-pillantottam ismét szemeibe.-Orvos vagyok, ez a dolgom…

-De nem átlagos, Dr. Platt-jegyezte meg Mr. Brandon.-Egy orvos se tette volna meg értünk azt, amit Ön-simította meg a vállamat, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak dicséreteik hallatán.

-Viszont még hosszú út áll előttünk-folytattam valamivel komolyabban.-Alice-re egy hetes kemoterápia vár majd, ami a hibás sejteket elpusztítja a szervezetében. Csak akkor kerülhet sor az átültetésre, ha minden beteg sejt eltűnik a testéből, különben nem lesz hatásos…-ismertettem a tényállásokat.

-Akkor most…meg fogsz szúrni?-hallottam meg Alice vékony kis hangját, mire abban a pillanatban elállt minden szavam. Most pont az ellenkezőjét készülök tenni annak, mint amit ígértem neki.

-Sajnos meg kell tennem-léptem hozzá közelebb, mire halk nyöszörgés kíséretében húzódott össze erre a néhány szóra.-Ne félj!-ültem mellé az ágyon egy bátorító mosollyal az arcomon.-Én majd vigyázok rád, és minden rendben lesz. Ha minden jól megy, akkor soha…soha nem kell többé végigcsinálnod.

-Biztos?-csillantak fel pici szemei ijedten, mire nem bírtam megállni, hogy aprócska kezeit kezeimbe ne vegyem.

-Teljesen biztos-bólintottam.-Ismét egészséges kislány lehetsz, aki úgy mászik majd fel a fára, mint egy mókuska-koppintottam játékosan az orrára, mire alig hallhatóan felnevetett.-Hagyod, hogy meggyógyítsalak?

-Ha olyan lehetek, mint egy mókus…-jelent meg arcán egy bájos kis mosoly, mire én is azonnal elmosolyodtam.

-Remek-álltam fel mellőle, miközben szemeimet lassan ismét Alice szüleire emeltem.-Kijönnének egy kicsit?-biccentettem az ajtó irányába, mire Ők azonnal értették a célzásomat. Nem Alice fülének való téma következik. -A lányuk most kapni fog egy háromcsövű centrális kanült-álltam neki komolyan.-Nem tudom, láttak-e már ilyet, de…három cső áll majd ki Alice mellkasából, amin keresztül megkaphatja majd a gyógyszereket, az infúziót, és ha meg kell vizsgálnunk, itt könnyen vehetünk bármikor vért is. A jövőhéten pedig, miután alávetettem magam a műtétnek, a csontvelősejtjeimet is a kanülön át kaphatja majd meg közvetlenül a műtét után.

-Sajnos volt már szerencsénk látni-bólintott aprót Mr. Brandon.-De köszönjük, hogy elmondta!

-Hamarosan visszajövök-pillantottam mindkettejükre.-Akkor majd bekötöm Alice-nek a centrális kanült, és már kezdhetjük is a kemoterápiát.

-Reméljük a legjobbakat!-sóhajtott fel bizalommal a hangjában Mrs. Brandon.-Köszönjük, Dr. Platt!

-Nincs mit köszönniük-mosolyodtam el biztatóan, majd lassan indultam útnak a kemoterápiás eszközökért.

(Carlisle szemszöge)

-Mindenki remek munkát végzett-pillantottam a műtét után Derekre és Dr. Altmanra, amint mindannyian a folyosóra értünk.-Remélhetőleg semmilyen maradandó károsodást nem szenvedett, és ott folytathatja az életét, ahol abbahagyta…

-Csak ne vezessen olyan gyorsan az olvadt jeges úton-jegyezte meg Derek kissé gúnyosan.-Majdnem megölte magát és a feleségét is, amiért nem képes betartani egy egyszerű szabályt.

-Elég felelőtlen, ezt el kell ismernem-vallottam be én is.-De egy ilyen trauma mindent megváltoztat. Nem hinném, hogy még egyszer valaha is száguldozni fog…

-Erre nem vennék mérget-pillantott ránk Dr. Altman.-Volt már nem is egy olyan páciensem, akikkel valami súlyos baleset történt, de még sem álltak le…például Mr. Harris, aki szenvedélyesen imádott sportvadászatokon részt venni, és egy balszerencsés napon egy vadásztársa mellkason lőtte. Ennek ellenére visszatért a versenyzéshez, és nem telt bele fél év, ismét elkövette azt a szabálytalanságot, hogy egy másik vadász elé került, így megint lelőtték…Ezt viszont már nem élte túl.

-Akkor inkább úgy mondom-módosítottam előbbi kijelentésem-, reméljük, hogy nem folytatja majd a száguldozást az utakon.

-Viszont nekem most mennem kell-pillantott a csipogójára Dr. Altman-, már vár rám egy koszorúér műtét a kardiológián. További szép napot!

-Önnek is, Dr. Altman!-köszöntem el mosolyogva, majd miután eltűnt a folyosó végén, ismét Derekhez fordultam.-Egyébként…nem tudod, hol van Addison?

-Azt hiszem, a szülészeten van-pillantott rám kissé furcsállóan.-Miért?

-Kell valamihez a segítsége-válaszoltam titokzatosan, amire Ő is azonnal felfigyelt. Nem hittem, hogy még túl sokáig rejtegethetem előtte a dolgot.-Majd később találkozunk-köszöntem el sietve, miközben megkönnyebbült sóhajjal az ajkaimon indultam el a szülészet irányába. Majdnem elszúrtam…

-Addison!-szóltam utána, amint bekanyarodva a szülészet folyosójára megláttam Őt.-Van néhány perced?

-A páciensem csak két centire van kitágulva, úgyhogy van-emelte rám a szemeit kíváncsian.-Miről van szó?

-Mutatnom kell valamit-húztam magammal a kezénél fogva. Találnom kellett egy olyan helyet, ahol senki más nem láthat meg minket, ahol csak mi ketten vagyunk. Erről a dologról más nem tudhat…

-Mi bajod van?-pillantott rám aggódva, amint megálltunk; mire alig hallhatóan felsóhajtottam. -Ezt nézd!-nyúltam a köpenyzsebembe izgatottan, ahol nem más lapult, mint egy kicsi, fekete bársonydoboz.-Na, milyen?

-Ez gyönyörű-vette át ámultan az apró, de annál hatalmasabb értéket képviselő ékszert.-Mikor akarod…

-Már néhány hete magamnál hordom-túrtam a hajamba halkan nevetve.-A megfelelő pillanatra vártam, ami már meg is volt, de… elszalasztottam. Most keresem az újabb alkalmat, de nagyon ideges vagyok. Mi van, ha nemet mond?

-Ne beszélj már hülyeségeket!-emelte rám szemeit biztatóan.-Nem fog nemet mondani, ebben biztos vagyok…

-És ha nem tetszik neki?-vettem ismét szemügyre az aprócska gyémántgyűrűt, ami a kórházi neonfényben sejtelmesen megcsillant az azt taró selyempárnácskák közt.-Nem túl…egyszerű?

-Tiszta és elegáns-állapította meg.-Pont olyan, mint a ti szerelmetek. Tökéletesebbet nem is találhattál volna.

-Annyira örülök, hogy ezt mondod-sóhajtottam fel megkönnyebbülten.-Féltem, hogy túl kicsi a gyémánt vagy esetleg a fehérarany nem illik egy ilyen alkalomra, és…jó ezt egy nő szájából hallani.

-Ha bármi kell, tudod, hogy rám számíthatsz-simította meg a vállamat biztatóan.-És mint mondtam, tökéletes lett. Tükrözi Esme visszafogottságát és szépségét, és…egyszerűen csodálatos-mosolyodott el őszinte csillámlással a szemeiben.-Legyetek nagyon boldogok!

-Köszönöm, Addison!-öleltem magamhoz hálásan, mire Ő alig hallhatóan felnevetett.-Tudtam, hogy te nem vagy olyan, mint Mark és Derek. Nekik nem merném elmondani, mert vagy viccet csinálnának belőle, vagy elkotyognák, mint két pletykás kisasszony a teadélutánon-nevettem fel alig hallhatóan, mire Ő is felkuncogott.-Fél napon belül tudná az egész kórház…

-Hát valóban-adott nekem igazat- a betegségeknél jobban csak a pletykák terjednek ezen a helyen…Apropó-jutott eszébe valami-, hallom, pozitív lett az eredménye a vérvizsgálatnak. Esme akkor jövőhéten átesik a műtéten?

-Valószínűleg-bólintottam.-El sem tudod hinni, mennyire büszke vagyok rá…

-Hát még én-mutatott magára mosolyogva.-Hihetetlenül tehetséges, minden megvan benne, hogy sikeres gyereksebész legyen. Empatikus, a szaktudása hibátlan, mindig tudja, mi a helyes döntés, és nem fél kockáztatni. Nem beszélve arról, mennyire jól ért a gyerekek nyelvén…

-Igazi anyatípus-sóhajtottam, miközben lassan visszaértünk a szülészet folyosójára.-Talán hamarosan…már mi is itt leszünk-pillantottam körbe.-Itt fog megszületni a mi gyönyörű kisbabánk, ami kis kincsünk-merültem el a gondolataimban, amik most egészen máshol jártak.

Szinte láttam magam előtt, amint először a kezeimben tarthatom majd a kislányomat vagy a kisfiamat; szinte éreztem, amint apró kis ujjait ösztönösen az én hatalmas ujjam köré csavarja, amint tudatosul bennem, hogy Ő az enyém…

-És te sem lennél utolsó apának-szakított ki merengésemből Addison, mire lassan ismét visszatértem a valóságba.-Valamint…tudod, miben vagyok még teljesen biztos?-emelte rám szemeit elgondolkodva.- Abban, hogy a gyerekeiteknek őrülten sok haja lesz, mert neked és Esme-nek is annyira sok van, hogy az hihetetlen-mosolyodott el halkan nevetve, mire én sem bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam. -De most komolyan…hogy lehet két embernek ennyi haja?

-Talán genetika-pillantottam rá mosollyal az arcomon, majd néhány búcsúszót követően mindketten folytattuk utunkat a saját osztályunk felé…

(Esme szemszöge)

-Akkor kezdhetjük a kezelést?-pillantottam Mr. és Mrs. Brandonra, akik kissé rémülten tekintettel rám pillantva bólintottak egyet előbbi kérdésemre.

-Kezdhetjük, doktornő!-válaszolta Mr. Brandon.

-Dalia, segítene egy kicsit?-szólítottam meg az ajtóban álló nővért, aki egy bátorító mosollyal Alice-re pillantva sétált mellém az aprócska kislány ágyához.-Jól van, kicsim-emeltem rá én is a szemeimet, miközben a centrális kanült a kezembe vettem-, ezt most fájni fog, de…nem szabad mozognod, jó? Dalia néni majd segít ebben-csuklott el egy pillanatra a hangom, mikor rájöttem, milyen fájdalmat készülök ezzel okozni neki.

-De nem akarom, Esme néni!-emelte rám szemeit könyörgően-Ne!

-Muszáj, édesem!-emeltem szemeimet rémült kis tekintetére, majd miután ujjamat a centrális véna futásához helyeztem, a lehető legóvatosabban mélyesztettem a hosszú tűt pici mellkasába. Azonnal összeszorította szemeit a fájdalmas érzésre.

-Látod, már meg is vagyunk-simítottam meg az arcát, amint a hármas cső a helyére került.-Most már sokkal jobb, ugye?

-Már nem fáj annyira-pillantott rám vissza kissé könnyes szemekkel.-De ettől jobban leszek, igaz?

-Pontosan-akasztottam fel a kemoterápiás zacskót az infúziótartóra, miközben szemeimet lassan ismét rá irányítottam.-És nézd csak!-mutattam az előbb említett infúzióra.-Ragasztottam rá neked egy kis meglepetést-mosolyogtam, mire a még mindig kissé könnyes szemei azonnal felvidultak az infúzión lévő kis matrica láttán.

-Egy mókus!-mosolyodott el örömteli pillantással.-Mennyire aranyoooos!

-Segít abban, hogy minél hamarabb meggyógyulj-árultam el neki a matrica titkos erejét.-Emiatt varázslatos, tudod? Ha bármikor rosszul lennél, csak nézz rá, és eszedbe jut, miért csinálod mindezt. Hidd el, azonnal jobban leszel…

-Köszönöm, Esme néni!-csillantak fel szemei hálásan, amire én ismételten elmosolyodtam. El sem tudtam hinni, hogy képes még ennyi év szenvedéssel a háta mögött is mosolyogni. Hiszen annyira fiatal és annyira törékeny…de a lelke hihetetlenül erős, ehhez kétség sem fért.

-Nincs mit-emelkedtem fel mellőle, hogy a sóoldatos infúziót is beköthessem a kanülbe.-Ha rosszul lesz-fordultam a szüleihez-, szóljanak egy nővérnek, és Ő majd azonnal rám csipog.

-Köszönjük, Dr. Platt!-biccentett Mr. Brandon.-És még egyszer, nagyon hálásak vagyunk azért, amit értünk tesz. Megérte ebbe a kórházba jönnünk…

-És még egyszer…nincs mit köszönniük-mosolyodtam el, majd a kórterem ajtaján kilépve indultam el lassan, hogy elfogyasszam az első étkezésemet a mai napon.