Cullen's Anatomy XXI. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben történik néhány érdekes dolog, és a történet ismét előrébb rendül. A következő fejezetben pedig megtörténnek az ezzel kapcsolatos fontos előkészületek is, amik ismét újabb eseményeket mozdítanak majd előre, ami meg egy annál is újabbat. Remélem, tetszeni fog!

Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

Amint a kezemben lévő kis üvegcsét szemléltem, nem hittem el, hogy a benne lévő vörös színű folyadék az szerelmem vére lenne. Nem hittem el, hiszen…lehet ember az, aki ennyire önzetlen? Aki ennyi mindent tesz feltétlen szeretetből, aki ennyire a lelkén viseli más emberek életét…az nem lehet földi. Minimum a mennyig kell menni ahhoz, hogy ilyen szívre lelhess, és még annak is a legmélyén kell kutatni, hogy olyannal találkozhass, mint az Ő lelke.

-Milyen szép kis üvegcséd van-szólalt meg Mark mellém sétálva, mire azonnal feleszméltem a gondolataimból.

-Esme mintája-pillantottam vissza a kémcsőre, ám amint szemeimet ismét Markra emeltem, azonnal szembe találtam magam elámult tekintetével.

-Csak nem terhes?-adott hangot a kérdésének, ami láthatóan már nagyon égette a torkát.-Ha gyereket csináltatok, akkor gratulálok, és…

-Nem, nincs semmi ilyesmiről szó-állítottam meg pergő mondandóját egy halovány kínos mosollyal az arcomon.-Ő szedi az Addison által felírt gyógyszert, és én is…óvatos vagyok, amikor együtt vagyunk-halkultam el picit, amint a témához értünk.-Megbeszéltük, hogy még várunk a kicsivel addig, amíg a gyakornoki vizsgáját le nem teszi, hogy a legnehezebb éven túl legyen. És szerintem ez a babának is sokkal jobb, hiszen így Esme is többet lehet majd mellette.

-Milyen kár…-sóhajtotta, mire alig hallhatóan felnevettem.-Pedig úgy megörültem, hogy láthatlak apukaként-pillantott rám kissé álmodozó tekintettel, amire ismételten nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.-Viszont megértem Esme döntését. Az első év nagyon kemény tud lenni, nem is beszélve arról, ha az ember még babázik is közben.

-Ez nem az Ő döntése volt-vallottam be őszintén, mire Mark szemei ismét elkerekedtek a meglepettségtől.-Én javasoltam, hogy…így csináljuk a dolgokat, mivel nem szeretném, ha miattam adná fel a karrierjét. Tudom, hogy számára egy kisbaba nem járna együtt ezzel, de…Ő kell ennek a szakmának-mondtam ki végül.-El kell indulnia ezen az úton. Ha elindul, onnantól kezdve szárnyalni fog. Bár…szerintem már most is szárnyal-sóhajtottam fel büszkén.-Ha hiszed, ha nem, ma kapta meg az első önálló esetét.

-Máris?-csodálkozott el.-Gyorsan halad, ami azt illeti…

-A vérvizsgálat is emiatt kell-emeltem fel ismét a vörös folyadékot.-Ha egyezik a fehérjéje a beteg kislányéval, akit kezel, akkor odaadja neki a csontvelőjét-mondtam mérhetetlen csodálattal a hangomban.-Hihetetlen nő nem igaz?

-Mit ne mondjak-veregette meg a vállamat-, kifogtad a legjobb nőt az egész világon. És ha nem haragszol meg érte-állt neki óvatosan-, el kell mondanom, hogy amellett, hogy lélekben fantasztikus, én szívesen…

-Mark!-állítottam le.-Ne! Kérlek…

-Csak azt akartam mondani, hogy nagyon csinos nő-tette fel a kezeit védekezően.-Nekem is… megfelelő kategória, és…

-Mark, most már leállhatnál-hallottam meg Dereket mögöttem, mire néhány pillanattal később már mellettem állt.-És? Hova ez a nagy sietség?

-A laborba-válaszolta helyettem Mark.-Talán úton van a baba-sutyorogta dallamosan, mire szemeimet megforgatva mosolyodtam el Derek várható reakcióján.

-Esme terhes?-pillantott rám csodálkozva.-Komolyan?

-Nem, csak a bolondját járatja veled-mosolyogtam hátra.-Fehérjeanalízishez kell az első saját esete kapcsán.

-Ó, az első saját eset-révedt a múltba Derek.-Milyen rég volt…

-Annyira azért nem rég-szólt közbe Mark.-Csak a harmincas éveinkben vagyunk, ne tegyünk már úgy, mintha idős bácsik lennénk, akik a hintaszékben nosztalgiáznak-mondta kissé önérzetesen, mire Derek és én is alig hallhatóan felnevettünk.

-Carlisle viszont belehúzhatna a családalapításba-jegyezte meg Derek is, mire lemondóan megcsóváltam a fejemet. A barátaim most már mindig ezzel a témával fognak nyaggatni.-Ha már másból nem lesz apa közülünk…

-Engem miért húzol ki?-lepődött meg Mark kezeit széttárva, mire mi Derekkel azonnal egyre gondoltunk.

-Talán mert…nem tudsz megállapodni senki mellett-mondta ki óvatosan Derek.-És mivel mi Addisonnal már jó pár éve nem tudunk összehozni egy babát, valószínűleg a mi időnk is lejárt. Ha gyerek jön ebbe a baráti társaságba-mutatott hármunkra-, akkor az csak az Ő gyereke lehet.

-Én bármikor csinálok gyereket, ha ezt szeretnétek-ajánlotta fel, mire mi ismét felnevettünk merész kijelentését. Na, igen. Ez történik, ha valaki meg meri kérdőjelezni a képességeit.-De komolyan!

-Elhisszük-legyintett rá Derek.-Csak nehogy igazad legyen, mert akkor a nővérek, akikkel nemrég együtt voltál, hamarosan…gömbölyödni fognak-írt le egy ívet a kezével a hasa aljáig, mire Mark kissé megrökönyödve maradt le mögöttünk az előbb elhangzott mondat hallatán.

-Ez nem vicces!-szólalt meg a hangjából egy kisebb kétségbeesés Derek kuncogása hallatán, miközben láthatóan feldúlt lendülettel indult útnak a nővérszoba irányába.

-Azt hiszem, tényleg elfelejtett valamit-nevetett tovább alig hallhatóan legjobb barátom, mire én mosollyal az arcomon megcsóváltam a fejemet.

-Nem is értem, miért barátkozom veletek-csodálkoztam el magamon.-Olyanok vagytok, mint az óvodások.

-Ezért kell közénk egy felnőtt-veregette meg a vállamat, amire én némán felkuncogtam.-De visszatérve rád…Miután itt végeztünk, mit szólnál, ha egy kávé mellett elmesélnéd, miért is kell Esme-nek ez a vizsgálat? Ha jól sejtem, készül valamire…

-És nem is akármire-mosolyodtam el ismét büszkén.-Valami csodásra…

(Esme szemszöge)

-Jó hírem van!-léptem be Brandonék kórtermébe, mire a karikás szemű, sápadt kislány azonnal rám emelte hatalmas kék szemeit.

-Nézd, Alice!-simította meg vékony kis kezeit anyukája.-Itt van az a doktornéni, aki majd segít rajtad…

-Nem akarok több tűszúrást!-nézett rám már szinte könyörgően, mire a szívem majd megszakadt csilingelő kis hangja hallatán.-Annyira fáj mind, nem szeretnék többet!

-Semmi baj, kicsim!-nyugtattam meg lassan közelebb lépve hozzá.-Nem foglak megszúrni, ígérem. Nincs nálam tű-mutattam meg a kezeimet, mire láthatóan nyugodtabbá vált.-Esme néni vagyok, a te saját doktornénid.

-Csókolom, Esme néni!-köszönt nekem kissé megszeppenten, miközben édesanyja lassan megsimította apró kis fekete haját.

-És mi a jó hír, doktornő?-pillantott rám kíváncsian Mr. Brandon, mire nekiálltam, hogy vázoljam az új felállást előttük is.

-Talán lenne Alice számára egy donor-mondtam ki egyenesen, mire a Brandon szülők szeme azonnal felcsillant.-Ez még nem biztos, de…a mintát nemrég küldtem le a laborba, és ha a fehérjeanalízis egyezést mutat, akkor megvan a donor, akire már három éve várnak.

-Hallod ezt, John?-mosolyodott el Mrs. Brandon reménykedően, mire férje szemeiben is felcsillant egy reményteli szikra.-Alice meggyógyulhat!

-Hallom, szívem-mosolyodott el Ő is, miközben lassan ismét rám emelte a szemeit.-És ki ez az ember? Férfi? Nő? De nem is számít-legyintett.-Csak szeretnénk megköszönni neki, hogy segít a kislányunkon.

-Hát…én lennék az-sütöttem le a szemeimet egy pillanatra, amint kimondtam ezeket a szavakat.-Az én vércsoportom is nulla negatív pont, mint Alice-é; és bár én nem vagyok hivatalos donor, de…

-Annyira köszönjük!-ölelt meg hirtelen Mrs. Brandon.-Köszönjük, köszönjük, köszönjük!-ismételte, miközben örömkönnyektől csillámló szemeit lassan ismét rám emelte.-El sem tudom mondani, hogy mennyire.

-Mi az, anyu?-pillantott ide kíváncsian Alice édesapja karjaiból, amire édesanyja azonnal visszasietett hozzá.

-Kicsim, lehet, hogy hamarosan meggyógyulsz-simította meg fáradt kis arcát.-A doktornéni talán tud segíteni nekünk, és minden rendben lesz.

-Viszont mint mondtam, nem biztos a siker-csitítottam el kicsit az örömöt, nehogy túl hamar beleéljék magukat a bizonytalan reménybe.-Van 50 százalék esély arra, hogy azok a bizonyos fehérjék, amik a csontvelő átültetéshez kellenek, megegyezzenek, de van másik ötven százalék arra is, hogy sajnos nem. Még bármi történhet, és ez a bármi nem biztos, hogy pozitív…

-Nekünk már 50 százalék is csodával ér fel-csillantak fel Mr. Brandon könnyes szemei is, mire abban a pillanatban rájöttem, mi is a reményük ereje. Ők már ebben az 50 százalékban sem reménykedhettek.-Köszönjük!

-Nincs mit köszönniük –mosolyodtam el én is örömük láttán.-Amint eredményeim lesznek, azonnal értesítem Önöket. Addig is menjenek, és igyanak egy kávét!-ajánlottam nekik, ám egymásra pillantásukból láttam, hogy nem szeretnék magára hagyni a kislányukat.-Nagyon fáradtnak tűnnek, és szerintem azok is. Én addig majd vigyázok Alice-re, nem lesz semmi baj.

-Köszönjük, Dr. Platt!-nézett rám hálásan Alice édesapja.-Szia, kicsim! Légy jó kislány, amíg távol vagyunk!-intett neki örömmel a hangjában, majd kislányuk kissé erőtlen nevetését követően megkönnyebbült mosollyal az arcukon indultak el a kórház kantinja felé.

Én eközben lassan egy széket húztam Alice ágyához, ahol ez az apró, törékeny kis manócska hatalmas szemekkel figyelt engem, és bár némiképp bizalmatlannak tűnt velem, mégis kissé nyugodtabban pillantott vissza szemeimbe, amint a sztetoszkópomat a szekrényre helyeztem.

-A doktornéni nem fog bántani, ugye?-csillant fel pillantásában némi félelem, mire kezeimet megnyugtatóan lassan  pici kezeire simítottam.

-Sosem bántottam még gyerekeket-pillantottam rá mosolyogva, mire ő alig hallhatóan felsóhajtott a megkönnyebbültségtől.-Ennyire félsz tőlem?

-Csak kicsit-vallotta be kissé megszeppenve.-Attól félek, hogy megszúrsz egy tűvel, vagy te is csövet vezetsz a mellkasomba, mint a többi orvos-mutatott a kis mellkasára, amin már látható nyoma volt a mögötte álló komolyabb kezeléseknek.

-Jaj, édesem-simítottam meg az arcát, amitől egy pillanatra megremegett, de nem húzódott el tőlem.-Tudod egyáltalán, mi zajlik most a testedben? Tudod, miért szurkálnak a doktornénik és a doktorbácsik mindenféle tűvel?

-Nem igazán-rázta meg a fejét.-Anyu elmondta, hogy van valami…leukémiám, és hogy az nagyon veszélyes-mesélte nekem szinte felnőtt komolysággal az arcán.-És még azt is tudom, hogy nem játszhatok a barátaimmal, és hogy nagyon kell vigyáznom magamra, bármit is csinálok. Ja, és hogy mikor megpróbálnak meggyógyítani, akkor kihullik a hajam, de utána majd visszanő, mint most is-mutatott kis fekete hajjal borított fejére, mire lágyan elmosolyodtam.

-És szeretnéd tudni, mi történik benned?-pillantottam ismét szemeibe, mire Ő kíváncsian bólintott rá előbbi ajánlatomra.- Akkor képzeld el, hogy az te és az én csontjaim is olyanok, mint a pillangó-óvodák-álltam neki néhány pillanat gondolkodás után egy gyermekbarát magyarázatnak. -A pici hernyók, amik a te vörös vérsejtjeid lesznek, születésük után ott tanulják meg, mi a feladatuk a világon, mit hogyan kell csinálniuk-magyaráztam, miközben pici arcára pillantva láttam, hogy érdeklődve figyel.-És miután mindannyian pillangóvá váltak, elindulnak, hogy a már megszerzett tudásukkal tartsák rendben a szervezetet. Azonban nálad-tértem rá a betegségére-, ezek a pillangók túl hamar hagyják el az óvodát, és még pici hernyók, akik nem tudják ellátni a feladatukat. Nem működik emiatt a szervezeted rendesen, és emiatt vagy beteg.

-És ha te segítesz rajtam-emelte rám hatalmas szemeit ismét kíváncsian-, akkor mi történne?

-Talám ott kezdeném, hogy a többi orvos már sokféleképp próbált segíteni rajtad-álltam neki ismét.-Megpróbálta elpusztítani azokat a kis hernyókat, amik idő előtt el akarták hagyni az óvodát, hogy olyanok születhessenek, amik ezt nem akarják. Ez azonban sajnos nem sikerült-sóhajtottam, mire Ő aprót bólintott előbbi mondatomra. Látszott rajta, hogy pontosan tudja, miről beszélek.-De ha szerencsénk van-folytattam-, akkor az én kis hernyóimat odaadhatom a te beteg hernyóid helyére, és akkor ezekből a hernyókból csodaszép, egészséges pillangók válhatnak.  Ismét egészséges lehetsz.

-És mi lesz, ha nem sikerül?-szöktek könnyek pici szemébe.-Mi lesz ha…meghalok?-tette fel a pici gondolataiban már régen megfogalmazódott kérdést, amire nem nagyon tudtam, miként felelhetnék. Egy öt éves kislánnyal miként beszélhetnék a halálról?

-Kicsim, erről…ne beszéljünk—húzódott arcomra erőltetett mosoly, hogy elűzzem az arcán megjelent bánatot.

-Tudom, hogy mindenki meghal-erősködött.-Volt egy cicám, akit sajnos nem sokat láthattam az utóbbi időben a betegségem miatt. A nagymamámnál lakott, és egyik nap nem ébredt fel. A mamám csak annyit mondott, hogy nagyon öreg volt, és amikor valaki megöregszik, egy idő után a mennybe akar menni. Cirmos is ezt tette-hajtotta le pici fejét szomorúan, majd lassan ismét a szemeimbe nézett.-De Ő öreg volt. Ha én halnék meg, hova kerülnék?

-Nem tudom, édes-töröltem le egy arcán lecsorduló apró könnycseppet.-Senki sem tudja, de minden bizonnyal angyal lennél-mosolyodtam el, mire az Ő arcán is megjelent egy apró hálás mosoly. Nem hiszem, hogy eddig bárkivel is tudott volna erről beszélni.

-Szeretném, ha anyuéknak nem fájna, ha majd elmegyek-szólalt meg néhány pillanatnyi csend után.-Már így is eleget sírnak miattam, amikor azt hiszik, nem hallom. Nem lenne jó, ha emiatt még többet sírnának.

-Nem fogsz meghalni-néztem rá komolyan, bár minden bizonnyal észrevette az én szemeimben is megcsillanó könnycseppeket.-Nem hagyom. Ha kell, az egész világot átkutatom a gyógymódért, de nem hagyom, hogy elmenj-simítottam meg vékony kis vállát.-Élni fogsz, hallod, Alice?

-Igen, Esme néni-mosolyodott el bizalommal a szemeiben, ám néhány pillanattal később meghallottam a halk léptek kíséretében kinyíló kórtermi ajtó hangját.

-Visszajöttünk!-pillantott kislányára Mr. Brandon, mire Alice azonnal ráemelte csillámló szemeit.-Minden rendben volt, doktornő?

-Nagyszerű kislányuk van-mondtam őszintén, miközben még mindig a bennem felgyűlt érzelmeket próbáltam visszafojtani.-Szerencsések, hogy van.

-Tudjuk-bólintott aprót Alice édesanyja, miközben ismét lánya mellé telepedett az ágyon.-A mi egyetlen kincsünk.

-Valóban-mosolyodtam el, majd miután halkan elköszöntem, ugyanilyen némán léptem ki a meghitté váló kórterem ajtaján. Szerettem volna kicsit magukra hagyni őket.

Alig, hogy kikanyarodtam a folyosóról, Addisonnal találtam szembe magam, aki amint rám pillantott, azonnal megindult az irányomba. A szemeiben láttam, hogy mindent tud, ám én ennek ellenére automatikusan megpróbáltam elrejteni a bal könyökhajlatomban lévő sebtapaszt, mint amikor egy kisgyerek félve a lebukástól a háta mögé rejti a máris gyerektől elvett játékot.

-Esme, beszélhetnénk?-pillantott rám komolyan, mire szemeimet azonnal a földre szegeztem.

-Tudom, hogy…nem lett volna szabad-álltam neki kissé megbánóan, ám legbelül éreztem, hogy még így is helyesen tettem, amit tettem.-Szólnom kellett volna…

-Kellett volna-nézett rám szigorúan.-Esme, te arra készülsz, hogy néhány napon belül megműtsenek!-emelte meg kissé a hangját, ám amint rájött, hogy kiabálni készül, visszafogta magát.-Egy csontvelő átültetés komoly műtét, és nem is éppen fájdalommentes. Mégis mikor akartad elmondani?

-Amint kiderül, van-e egyezés-vallottam be.-Carlisle vitte el a mintámat a laborba, és…

-Szóval Mark tőle tudja-rázta meg a fejét, amint elérte a felismerés.-Dr Sloan mondta el nekem véletlenül, mivel azt hitte tudok a dologról. De én csak néztem, és teljesen hülyének éreztem magam, hogy a gyakornokom a hátam mögött a saját műtétét szervezi.

-Hidd el, nem volt más választásom-nyeltem aprót, miközben ezt kimondtam.-Nem vagyok hivatalos donor, emiatt el kell végeztessek minden ehhez szükséges vizsgálatot, ami időbe telik. Ennek a lánynak viszont nincs túlzottan sok felesleges ideje-magyaráztam.-A vércsoportunk megegyezik, így arra is van esély, hogy megmenthessem az életét, és nem csak úgy, mint ahogy orvosként megtehetném.

-Túlzottan a szíveden viseled mindenkinek a sorsát…-csóválta meg a fejét lemondóan.-Jó, csináld, amit elkezdtél!-mosolyodott el végül néhány pillanatnyi feszült csend után, mire az én arcomra is széles mosoly húzódott.-De vigyázz magadra! Nem szeretném, ha a legjobb gyakornokomnak bármi baja esne…

-Köszönöm, Addison!-pillantottam rá hálásan.-Köszönöm!

-Csak nyugodtan!-intett Ő is búcsút, miközben én örömmel az arcomon indultam útnak, a kórház kantinja felé…

(Carlisle szemszöge)

-Azt hisze, bajban vagyok-ült le hozzánk Mark a kantinba, miközben kissé idegesen emelte ránk riadt tekintetét.-És azt hiszem, te is-fordult hozzám.

-Kitalálom-állt neki Derek.-Teherbe ejtetted az egyik nővért, és megpróbáltad elhitetni vele, hogy Carlise vett rá arra, hogy lefeküdj vele. Tehát ez közvetve az Ő hibája.

-Nem!-rázta meg a fejét tiltakozóan.-Ennél sokkal rosszabb-folytatta komolyan.-Elszóltam magam Addisonnak, amiről nem is tudtam, hogy nem szólhatok. Elmondtam, hogy Esme mire készül, és teljesen kiborult.

-A csudába-túrtam a hajamba.-Elfelejtettem mondani, hogy ne mondj erről semmit…

-Ugyan, Addison sosem haragudna Esme-re-szólt közbe Derek nyugtatóan.-Talán mérges egy kicsit, de…mire egymás útjába kerülnek, megnyugszik.

-Viszont azt hiszem, téged megöl majd-nevetett fel Mark Derekre pillantva.-Talán említettem, hogy te is…velünk voltál, amikor Carlisle erről beszélt.

-Jaj, ne!-borult arccal az asztalra, miközben én ujjaimat idegesen összekulcsoltam magam előtt.

-Ott van Esme-szólalt meg Mark, mire szemeimet azonnal szerelmemre emeltem. Épp egy üveges ásványvizet vett a pénztárnál.-Nem néz ki túl szomorúnak…

-Talán csak nem találkozott még Addisonnal-mondta Derek szintén Őt figyelve, és most már én sem tudtam tovább csendben maradni.

-Szívem!-szóltam oda hozzá, mire Ő azonnal rám emelte palaszín szemeit.-Gyere!-intettem,  mire Ő kissé félénken sétált ide a szakorvosokkal teli asztalhoz.

-Jó, napot Dr. Shepherd!-köszönt udvariasan.-Magának is, Dr. Sloan!

-Üljön le, kedves!-mutatott a mellettem lévő szabad helyre Derek.-Szeretnénk kérdezni valamit.

-Találkoztál már Addisonnal?-simítottam meg a vállát, mikor mellém helyezkedett.-Mármint reggel óta…

-Igen, találkoztam-pillantott rám őszintén.-Pont néhány perccel ezelőtt beszéltünk a folyosón, és…

-Nagyon mérges volt?-szólt közbe hirtelen Mark, amitől szerelmem láthatóan meglepődött.-Mondott valamit arról, hogy mit fog tenni vele?-mutatott Derekre, aki kissé idegesen várta szerelmem válaszát az előbbi kérdésre.

-Kicsit-vallotta be.-De nem kiabált, és nem hinném, hogy bármit is tervezne Dr. Shepherddel-folytatta, mire Derek láthatóan megkönnyebbült.

-Na, csak nem lesz megvonás, Derek-veregette meg a vállát Mark, mire Esme azonnal lesütötte szemeit a kínos kijelentésre.-Reméljük, hogy ez nem a vihar előtti csend, és akkor nem lesz semmi gond. Tiéd az éjszaka…

-Én inkább…most elmennék-állt volna fel szerelmem sietve, ám Derek finoman visszatartotta.

-Maradjon csak!-mosolyodott el biztatóan.-Én és Dr. Sloannal úgy is indulni készültünk-tolta ki a székét, mire Mark is követte Őt.-Majd találkozunk, Carlisle!

-Rendben van-intettem én is búcsút, majd miután Esme ajkait is elhagyta egy „Viszlát!”, immár ismét kettesben maradtunk a kantin négyszemélyes asztalánál.

-Sajnálom a viselkedésüket-nyomtam puszit a homlokára, miközben Ő lassan kinyitotta a kezében lévő mentes vizet.-Kicsit túlontúl közvetlenek, ami a témát illeti…

-Semmi gond-mosolyodott el szelíden.-Felnőttek vagyunk, mindannyiunknak van szerelmi élete, és mindenkinek megvan a jóga, hogy beszéljen róla…

-Én viszont sosem adnám ki a titkainkat-simítottam meg a vállát, mire Ő arcát lágyan mosollyal a vállamra hajtotta.-De még ennek ellenére is az volt a mai téma, hogy esetleg terhes vagy.

-Komolyan?-nevetett fel halkan, mire én is felkuncogtam.-És mégis mi miatt hitték ezt?

-A vérminta miatt-magyaráztam.-Azt hitték, hogy terhességi teszthez kell, és ekkor mondtam el az egész fehérjeanalízist és minden mást…

-Pedig nem is lenne rossz, ha már úton lenne a baba-pillantott fel ismét a szemeimbe.-És tudom, hogy megbeszéltük, hogy várunk még, de…azért jó lenne.

-Igen, tudom-mosolyodtam el én is.-De azt is, hogy jobb a picinek, ha egy nyugodtabb évbe születik-pillantottam rá komolyabban.-Te is többet lehetsz majd mellette, és nem kell amiatt idegeskedned, hogy a túl sok ügyelés miatt nem lehetsz olyan anya, mint amilyen lenni szeretnél. Tudom, hogy ez mardosná a lelkedet…

-És jól tudod-húzódott arcára újabb mosoly.-Viszont remélem, hogy amint eljön az ideje, te is annyira örülsz majd annak a babának, mint én…

-Én leszek a legboldogabb férfi a Földön-nyomtam puszit ajkaira, ám mielőtt még tovább élvezhettem volna szerelmem édes érintését, a jól ismert pittyegő hang kiszakított minket ebből a pillanatból.

-A labor az-mondtam a kijelzőre pillantva.-Szóltam, hogy csipogjanak rám, amint megvannak az eredmények.

-Akkor most elmész értük?-pillantott rám kíváncsian, amint felálltam az asztaltól, ám én ekkor felé nyújtottam a kezemet.

-Elmegyünk értük-segítettem föl, mire egymás kezét fogva indultunk el a kórház másik végében lévő labor felé…