Cullen's Anatomy XXIX. Fejezet

Sziasztok!

Meg is jöttem a következő fejezettel, amiben szintén fény derül néhány érdekes dologra. Remélem, mindenki élvezettel olvassa majd ezt a kis részt, amiben Carlisle és Esme babájának kilétét jobban is megismerhetjük.Valamint csináltam némi újítást  jobb oldalon a szereplőknél, akit érdekel, az mindenképp nézze meg! Jó olvasást! :)

Puszi!
Carly

(Esme szemszöge)

Már nem számított az émelygés és a fejfájás, nem számított, mennyire rosszul voltam ma reggel...csak Ő. Semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy egészséges-e, hogy nincs-e valami baja…Aggódtam; mint egy anya.

-Jól van, Esme-pillantott rám, amint egy gyors átöltözés után kényelmesen elhelyezkedtem a nőgyógyászati vizsgálószékben.-Csinálunk egy hüvelyi ultrahangot, hogy lássuk, minden rendben van a picivel, jó?

-Hogyne-bólintottam izgatottan, miközben szemeimmel az ultrahang monitorjára pillantottam.-Már alig várom, hogy lássam…

-Elhiszem-simította meg a karomat, majd lassan nekiállt, hogy a kis készülékkel felkutassa a hasamban növekvő kis apróságomat. A szemeimmel figyelmesen követtem, amint a kijelzőn lassan megjelenik a méhem, majd néhány másodperccel később a sötét színek árnyalta monitoron egy apró, fehér foltra lettem figyelmes…mindössze akkora volt, mint egy kicsinyke borsószem, de ott volt. Az én kisbabám.-Ő lenne az.

-Istenem!-teltek meg szemeim ismét könnyekkel, amint tovább figyeltem a hullámzó képernyőn fel-felvillanó aprócska kis életet.-Annyira…tökéletes-mosolyogtam boldogan, amint ujjaimmal lassan megsimítottam a monitor azon kis pontját.-És milyen pici…

-Olyan 8-9 milliméter lehet-állapította meg, amint jobban megvizsgálta.-És nézd csak!-mutatott a képernyő egy másik pontján lévő üregesnek tűnő kis képződményre.-Jól látszik mellette a szikhólyag is. Ezek szerint hat hete foganhatott.

-Már másfél hónapos?-csillantak fel szemeim meghatottan, amint meghallottam az általa kimondott számot. Már ennyi ideje itt vagy, és én még csak nem is sejtettem rólad semmit.

-Bizony ám-pillantott rám örömmel a hangjában, amint a kezembe adta a képernyőn kimerevített ultrahangkép nyomtatott mását.-És most már bárhol és bármikor láthatod őt ezen a kis képen. Mondjuk, nem sokáig marad ekkora-jegyezte meg mosolyogva, miközben a háta mögötti szekrényről elővett egy karomra csatolható vérnyomásmérőt.-Néhány napon belül majdnem a kétszeresére nő majd.

-Való igaz-nevettem fel örömteli hangon, amint tovább csodáltam a bennem növekvő kis apróságot a kezemben lévő nyomtatványon.-Alig várom, hogy elmondhassam Carlisle-nak…-pillantottam rá izgatottan.

-Nagyon fog örülni neki-helyezte a könyökhajtatom feletti részre a mérőeszköz szíjait.-Minjárt utadra is engedlek, csak még ellenőrzöm a vérnyomásodat, hogy teljesen biztos legyek a te egészséged felől is-állította be a kis gépet, ami hamarosan szorítani is kezdett a felkaromon enyhén szúró érzést maga után hagyva.-Nem szeretném, ha bármilyen olyan komplikáció adódna a terhességed során, ami akár a te, akár a pici egészségét veszélybe sodorná.

-Én sem-értettem vele egyet.-Nem is tudom, mi lenne velem, ha…az én hibámból valami baja esik a picinek-emeltem rá szemeimet aggódva, miközben lassan eltávolította a karomról a vérnyomásmérőt.-Orvosként jól tudom, mit szabad ilyenkor ennem, mit szabad innom, mit nem szabad tennem, de…mégis félek, mi van, ha elrondok valamit. Félek, hogy bármilyen rossz mozdulatommal kárt teszek ebben a még fejlődésben lévő kis életben.

-Ez teljesen természetes-simította meg a karomat nyugtatóan.-Amint egy nő megtudja, hogy gyermeket vár, abban a pillanatban megérzi a felelősséget, amit egy gyermek kihordása maga után von. De nem kell aggódnod-pillantott rám bizalmat kérően.-Én, mint az orvosod, minden apró jelre figyelek majd, és nem hagyom, hogy bármi bajotok essen.

-Köszönöm!-emeltem rá szemeimet hálásan, amint Ő épp a kórlapomra írogatta az előbbi vizsgálatok eredményeit.

-Nincs mit, drága-fordult imét hozzám egy örömteli mosollyal az arcán.-Egyébként úgy néz ki, minden rendben. A vérnyomásod 115/ 86, ami picit alacsonyabb, mint a normális 120/80, de a terhesség alatti vérnyomáscsökkenés teljesen megszokott. Nincs semmi gond.

-Remek-mosolyogtam megkönnyebbülten, miközbena nőgyógyászati székról lehuppanva óvatosan a lábaimra álltam.-Akkor…

-Menj csak-biccentett kimondatlan kérdésemre, mire néhány pillanat múlva el is tűntem, hogy a paraván mögött magamra ölthessem világoskék munkaruhámat.-És…van már ötleted, miként közlöd a nagy hírt a büszke apukával?-fordult hozzám izgatottan a paravánon túlról, mire nem bírtam megállni, hogy az apuka szó hallatán ismét el ne mosolyodjak.

-Nem is tudom-szólaltam meg némi gondolkodás után.-Szeretném, ha ez a pillanat különleges lenne, hiszen…jön az első kisbabánk-csillantak fel a szemeim meghatottan, amint előléptem a paraván mögül immár a saját ruháimban.-Ő lesz az első.

-Hmmm…-állt meg egy pillanatra, ám néhány másodperc múlva ismét rám emelte ötletekkel teli szemeit.-Azt hiszem, van egy ötletem…

(Carlisle szemszöge)

-Szabad!-pillantottam az ajtó felé, mikor papírmunkám végzése közben halk kopogásra lettem figyelmes.

-Szia!-lépett be az ajtón szerelmem, mire azonnal felfigyeltem kissé izgatott arcára.-Nem zavarlak?

-Ugyan, gyere!-invitáltam beljebb, mire Ő egy kórlappal a kezében sietett oda a hatalmas fa íróasztalom elé.-Hogy ment a vizit?

-Jól, nem volt semmi gond-ült le velem szembe, és bár szavai másról árulkodtak, pillantásában láttam, hogy ma valami miatt még sem olyan volt, mint általában.-Öhm… egy betegem miatt jöttem hozzád-emelte rám szemeit ismét, amint a kezembe adta az általa behozott betegkartont.-26 éves nő, ma reggel rosszullétekkel jelentkezett az osztályon, de semmi különöst nem találtunk nála Addisonnal.

-Azonnal megnézem-nyitottam ki a fehér mappát, majd lassan nekiálltam, hogy átolvassam a benne felhalmozott adatokat. A vérképe teljesen tisztának tűnt. Minimális hemokrit érték növekedés volt megfigyelhető, de nem volt annyira súlyos, hogy bármi komolyra utalt volna, hiszen az eritrociták száma normális volt, és a limfociták és granulociták mennyisége sem volt magasnak mondható. Nem láttam sem alkohol, sem semmi semmilyen tudatmódosító szer jelenlétét a vérben, így a rosszullétet okozó hatások száma jelentősen lecsökkent.-Le tudod írni a pontos tüneteit?

-Panaszkodott a gyomrára, erősen émelygett-állt neki azonnal-, valamint a fejét is fájlalta. Állítása szerint általános gyengeséget is tapasztalt, ami az egész testére kiterjedt.

-Szerintem ételmérgezés-állapítottam meg elgondolkodva.-Semmi mást nem tudok mondani így hirtelen…

-Először én is erre gondoltam-állt fel az asztaltól, majd lassan mellém sétált-, de aztán megtaláltuk ezeket az értékeket-lapozott párat, mire néhány oldallal később megláttam néhány kiugróan magas hormonszintet. A HCG, progeszteron és ösztrogén szintje szinte az eget verdeste-, valamint ez az eredmény sem elhanyagolandó-lapozott mégegyet, ahol megláttam egy frissen nyomtatott ultrahangképet mellette egy kis kék cetlivel, amin ez állt: Gratulálok, apuka!

A szívem azonnal meglódult, amint rájöttem, miről is van szó. Ez a 26 éves beteg…ez nem más mint az én Esmém. Az én Esmém kórlapja van most a kezemben, és az Ő ultrahangképét nézem most ámultan. Az ultrahangképet, amin jól látható egy apró, picike baba.

-Esme…-pillantottam fel meghatottan csillogó szemeibe, amiből tudtam, hogy nem tévedek-Esme, nekünk kisbabánk lesz?

-Igen-bólintotta könnyek áztatta mosollyal, mire nem bírtam megállni, hogy azonnal magamhoz  ne öleljem Őt.

Alig hittem el, mintha hirtelen az egész világ a feje tetejére állt volna. Fél órával ezelőtt még a műtőben álltam, és egy ember életéért küzdöttem. Néhány pillanattal ezelőttig még minden olyannak tűnt, mint egy átlagos péntek délelőtt. Néhány másodperce még nem tudtam…hamarosan apa leszek.

-Istenem, szívem-nyomtam lágy csókot az ajkaira, mire ő alig hallhatóan felnevetett.-Ezt el sem hiszem, biztos ez?

-Teljesen biztos-mutatott boldogan a még mindig a kezemben lévő ultrahangképre-, te is láthatod.

-Látom, de még mindig alig hiszem-pillantottam ismét örömtől sugárzó arcára.-Annyira apró-emeltem szemeimet ismét az ultrahangfelvételre-, és annyira…gyönyörű-simítottam meg a képen lévő apró kis fehér foltot.-A mi kisbabánk.

-A mi kisbabánk-ismételte utánam, miközben ujjaival Ő is lágyan megsimogatta a mindössze borószemnyi kis apróságunkat.

-Olyan hat hetes lehet-állapítottam meg a méreteit és a mellette lévő szikhólyagot szemlélve.-Jól sejtem?

-Teljesen-simult hozzám, miközben elindultam vele, hogy a szobában álló kis kanapéra telepedjünk-Addison szerint is másfél hónapos a pici, el is végzett minden vizsgálatot, ami egy ilyen korú babánál szükséges. Szerinte egészségesebb már nem is lehetne

-Egy gyönyörű, egészséges kisbaba-pillantottam a most még lapos hasára, majd vissza szerelmem csillogó arcára.-Istenem…

-Tudod arra gondoltam-állt neki ismét-, hogy hamarosan közölhetnénk a szüleinkkel is a nagy hírt. De nem tudom, nem túl korai-e, vagyhogy te mit gondolsz…

-Szerintem nyugodtan elmondhatjuk nekik-bólintottam egyetértően.-Mindannyiuk életét felpezsdítené egy új családtag híre-nevettem fel alig hallhatóan, mire Ő is halkan felkuncogott.

-Akkor már hozom is a mobilomat-állt fel mellőlem, majd sietve az ajtóhoz sétált.-Mindjárt visszajövök.

-Menj csak!-mosolyogtam örömteli hangon.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-pillantott még vissza a szemeimbe, majd sietve elindult, hogy az öltözőben lévő telefonját minél hamarabb magánál tudhassa.

(Esme szemszöge)

-Kicsörög-emeltem a szemeimet Carlisle-ra, amint a kihangosított telefont jellegzetes búgó hangja felhangzott. Rettenetesen izgultam, mivel még én sem számítottam most erre a pici babára, és féltem, vajon a szüleim hogyan reagálnak erre. Talán még sem örülnek majd neki…

-Szia, Esme!-hallottam meg anyu hangját, mire egy pillanatra elakadt a lélegzetem.-Régen beszéltünk, hogy vagy?

-Szia, anya!-szóltam bele én is, mire a hangom kissé megremegett.-Jól vagyok köszönöm, és Carlisle is-pillantottam rá, majd visszafordultam a telefonhoz.-Ő is itt van mellettem, ki vagytok hangosítva.

-Üdv, Liz!-szólalt meg mellettem Ő is.-Jól vagytok? Mi a helyzet Colombus-ban?

-Köszönjük, minden rendben-válaszolta mosolygós hangon.-Dolgozunk, minden megy a maga módján.

-Figyelj, anya-vettem át ismét a szót-, ide tudnád hívni aput is? Fontos dologról kell beszélnünk…

-Azonnal, szívem-válaszolta, majd hallottam amint sietős léptekkel távozik a nappaliban lévő vezetékes telefontól. Amíg nem volt senki a vonalban, kissé idegesen tördeltem az ujjaimat. Nem tudtam, mire számítsak aputól, mivel én még mindig az Ő a pici lánya vagyok. Vajon felkészült már erre?

 -Sziasztok!-érkezett meg apa, amitől egy kicsit megremegtem.-Nincs sok időm, éppen nagy munkában vagyok, úgyhogy jó lenne, ha azonnal belevágnánk-jegyezte meg halkan nevetve, amitől egy kicsit alább hagyott a feszültségem.

-Nem is tudom, hogy kezdjem-álltam neki nehezen.-Anyu-szólítottam meg először őt-, emlékszel arra, mikor Karácsonykor nálunk jártatok?

-Hogyne, drágám!-hangzott fel ismét a hangja, és szinte láttam magam előtt, amint újból elmosolyodik.-Azóta sem győzzük megköszönni azt a csodás estét.

-És arra is emlékszel-folytattam kissé bátortalanul-, amikor azt mondtam, hogy te leszel az első, aki megtudja, ha babát várok?-mondtam ki végül, mire azonnal hallottam, amint anyám szava elakad. A vonal, mintha teljesen elnémult volna, amitől rettenetesen megrémültem.-Anyu? Apu?

-Édes Istenem…-hallottam meg remegő hangját, amit néhány pillanat múlva halk sírás követett a telefonon át. Azonnal tudtam, hogy ezek örömkönnyek.-Nagyszülők leszünk?

-Igen-bólintottam meghatottan, mire Carlisle puhán megsimította kissé remegő kezemet.

-Kicsim…ez…csodás-szólalt meg apu is, mire egy hatalmas kő esett le kissé rémült szívemről.-Gratulálunk! Nagyon-nagyon örülünk nektek…

-Köszönjük!-biccentett mellettem Carlisle.

-És mikor? Hogy?-nevetett fel anya, mire mi sem bírtuk megállni, hogy el ne nevessük magunkat.

-Hat hetes a pici-válaszoltam mosolyogva.-Teljesen egészséges, pont olyan, mint egy ilyen korú magzat. A mérések szerint 8-9 milliméter nagyságú, de hamarosan már kétszer ekkora lesz-tettem hozzá, mire hallottam, amint a vonal másik oldalán a szüleim ismét felnevettek.-Két hét múlva megyek a következő vizsgálatra.

-Drágám, ez nagyszerű-mosolyogta anyu örömteli hangon.-Még egyszer gratulálunk, és mindenképp meglátogatunk majd valamikor-ígérte.-De sajnos most mennünk kell, a munka nem várat magára.

-Rendben anya-bólintottam, mire kissé megkönnyebbültem, hogy ilyen jól fogadták a hírt.-Bármikor jöhettek, csak egy telefonhívás.

-Jól van, kicsim-sóhajtott fel még mindig meghatottan.- Pihenj minél többet, és igyál sok vizet!-tanácsolta, amin azonnal elmosolyodtam.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-hallottam meg aput, mire a szemeimbe ismét könnyek szöktek.-Vigyázz magadra!

-Úgy lesz-bólintottam halkan nevetve.-Szeretlek titeket!

-Szia, kicsim, legyetek jók!-búcsúzott, majd néhány viszont búcsúszó után, három apró pittyegés jelezte a vonal megszakadását.

Kimondhatatlanul boldog voltam. Hatalmas megkönnyebbülés volt a számomra, hogy micsoda örömöt okoztam nekik ezzel a hírrel. Mintha teljesen felvillanyozta volna őket, bár mit is gondolhattam…hiszen Ő lesz az első unokájuk.

-Ez remekül ment, nem gondolod?-pillantott rám Carlisle, amire én egyetértően bólintottam egyet.

-Jobban, mint reméltem-mosolyodtam el ismét, majd héhány pillanat múlva folytattam-Akkor? Jöhetnek a te szüleid?

-Már hívom is őket-pötyögte be a számukat, mire néhány másodperc múlva hallani is lehetett, amint a telefon kicsöng.

-Szia, Carlisle!-hangzott fel Lilian csillogó hangja a telefonban.-Hogy vagy, kisfiam?

-Jól anya, jobban nem is lehetnék-pillantott rám, majd vissza a mobiljára.-Illetve lehetnénk, mivel itt ül mellettem Esme is. Ki vagy hangosítva.

-Szia, Esme!-fordult hozzám, mire én is visszaköszöntem neki a telefonon át.-Jól vagy kedvesem? Hogy megy a munka?

-Köszönöm, minden a legnagyobb rendben-válaszoltam mosologva.-Ahogy Carlisle mondta: Jobban nem is lehetnénk.

-Anya-vette vissza tőlem a szót Carlisle-, megtennéd, hogy idehívod apát is a telefonhoz? Fontos dologról kéne beszélnünk.

-Jaj, drágám, Ő most nincs itthon-válaszolta kissé szomorúan.-Elvitte Jaspert az állatkertbe, mivel olyan szép idő volt. De…miről lenne szó?

-Hát…-emelte rám szemeit beleegyezést kérően, amire én azonnal rábólintottam. Ha már nekiálltunk, nem érdemes most visszavonni az elhatározásunkat.-Az a helyzet, hogy ezt úgy akartuk elmondani, hogy apa is hallja, de…majd átadod neki.

-Csak mondjad már, kicsim!-sürgette meg egy picit, mire mi nem bírtuk megállni, hogy ezen fel ne nevessünk.-Lemegy a nap, mire kinyögöd, amit akarsz.

-Örömmel jelenthetem be-állt neki büszkeséggel a hangjában-, hogy úton van a második kisunokátok.

-Istenem!-csuklott el a hangja a meghatottságtól, majd néhány csendes másodperc után hallottuk, amint halk sírásba kezd a vonal túloldalán. Az örömkönnyei hullottak.-Most nem viccelsz, ugye, fiam? Mert ha mégis…

-Nem viccelek, anya-nevetett fel örömteli hangon.-Esme-nek és nekem kisbabánk lesz.

-Már másfél hónapos a pici-mosolyogtam boldogan, mire ismét meghatódtam, amint kimondtam ezt a számot.- Ma voltam vizsgálaton, és minden a lehető legnagyobb rendben. Erős, egészséges baba…

-Nem is tudom…mit mondjak-nevetett könnyeivel küzködve.-Ennél csodásabb hírt nem is kaphattam volna. Ha ezt Henry meghallja…

-Biztosan nagyon örül majd neki-tette hozzá Carlisle mosolyogva, miközben felém eső karjával lágyan magához ölelt.

-Jaj, gyerekek…-sóhajtott fel most már nyugodtabban, és szinte láttam, amint arcáról letörli az ott maradt néhány könnycseppet.-Gratulálok, bár ez nem fejezi ki eléggé, amit most érzek-nevetett fel mosolygós hangon, amire mi azonnal elmosolyodtunk.-Nagyon vigyázzatok magatokra! Esme-fordult hozzám ismét-, ha adhatok neked egy jó tanácsot, mindenképp egyél sok gyümölcsöt, zöldséget, és ami még fontosabb, fehér húst. Abban sok a fehérje, ami most nagyon kell a picinek.

-Köszönöm, Lilian!-biccentettem hálásan.-Mindenképp megfogadom…

-Amint leteszem, hívom is Henry-t-mondta izgatottan.-Sziasztok! És sok boldosgágot!

-Köszönjük, anya! Szia!-búcsúzott el Carlisle is, amire néhány pillanattal később a vonal újból elnémult.