Novella: Mindörökké --- [szülinapi novella]

Sziasztok!

A technikai gondjaim megoldódni látszanak, így amíg alkalmam volt rá, sietve elkészítettem a szülinapi novellát, és holnap még szolgálhatok majd némi meglepetéssel. A blog november 3-án lesz két éves, ám mindezek ellenére ez a novella nem sikeredett túl vidámra. A témája arról szól, hogy mi lett volna, ha a Breaking Dawn végén a Volturival való vita tettlegességig fajult volna...és nem maradt volna el egyes szereplők halála sem. Remélem a szomorkás téma ellenére azért tetszeni fog :)

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Amint a szemeim felnyíltak, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Minden annyira zavarosnak tűnt; nem tudtam, mi lett velem, mi ez a hely, és miként kerültem ide. Azt sem tudtam igazán, ki vagyok.

A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben, miközben a hatalmas fehér égboltra meredtem, ami mintha felhős lett volna, de mégis valamilyen élénk fény világított meg mindent, ami alatta elterült. A kezeimmel valami hideget éreztem magam alatt, és mikor sikerült ülő helyzetbe emelnem magamat, akkor láttam csak meg, hogy egy vékony hóréteggel fedett mezőn ülök, amit fátyolszerű köd ölelt magába a hatalmas fehérségben.

A rémület mindenemet átjárta. Nem láttam kiutat, nem láttam semmit, ami alapján bármerre is eligazodhatnék, mintha csapdába estem volna. Ám ebben a pillanatban a gondolataim közül egyetlen hangfoszlány kezdett el visszhangzani az emlékeimben, amire a szívem hatalmasat dobbant…Dobbant. Egy név volt az, ami hirtelen minden emlékem felidézte, amit elveszettnek hittem az elmúlt pár pillanatban. Ez nem volt más, mint Carlisle.

-Carlisle!-kiáltottam el magam kétségbeesetten, de a hatalmas ürességből sehonnan nem érkezett válasz. Mindössze az én hangom visszhangzott a messziségben, mint valamilyen hangszer.

Óvatosan felálltam a földről, ám a testemet többé már nem éreztem súlynak. Mintha lebegtem volna, pedig a lábam továbbra is a talajon volt, miközben lassan elindultam a hatalmas fehér köd felé. A szívem pedig továbbra is hevesen dobogott a mellkasomban.

Ezt az érzés már majdnem egy évszázada nem éreztem. Az érzést, miszerint a vér lüktetve száguld át az ereimen, mint valamilyen sebes folyó. Éreztem a hideget, az arcom pedig ismét meleg volt, amit ujjaimmal megérintettem azt.

Miközben az elmém lassan kitisztult, egyre inkább furcsának tűnt, az, ami egy ember számára természetes lett volna. Mindezek ellenére én mit sem törődtem ezekkel a furcsaságokkal, csak sírtam. Sírva kerestem az embert…a vámpírt, aki mindennél fontosabb a számomra, de még sincs itt, akárhol is legyen ez a hely; és én egyedül maradtam. Egyedül egy végtelennek tűnő labirintusban.

-Carlisle!-szólította szinte zokogva, mire az arcomon legördülő könnycsepp ismét a földre hullott, mint oly sok előtte.-Carlisle!

Úgy éreztem hiába szólítgatom, de nem bírtam feladni a reményt. Látnom kell az arcát, éreznem kell az érintéseit, hisz én nem élhetek nélküle, nélküle nincs értelme.

Összezuhanva rogytam vissza a földre, miközben arcomat kezeimbe temetve sírtam tovább, és neve újra és újra elhagyta ajkaimat. A fájdalom túl valós volt ahhoz, hogy mindezt csak álmodjam. Álmodjam? Hiszen vámpírként nem igazán tudnék álmodni. De valahol titkon legbelül még is reméltem…reméltem, hogy mindez csak egy szörnyű rémálom, és majd felébredek belőle.

-Esme, szívem-hallottam meg a nevemet, mire a szemeim abban a pillanatban felnyíltak.-Itt vagyok, kicsim, nincs semmi baj!-simította meg valaki a hajamat, ám én pontosan tudtam, ki az.

-Carlisle!-öleltem magamhoz hirtelen, miközben ismét kitört belőlem egy újabb heves zokogás. Annyira szorosra fontam körülötte karjaimat, mintha egy magas helyen álltam volna, és azért kapaszkodtam volna, hogy le ne zuhanjak.

Az Ő teste is meleg volt, akár csak az enyém, és éreztem, amit a mellkasában dobogó szív olyan gyorsan verdes, mintha ki akarna szabadulni fogságából. Az arcán legördülő könnycsepp pedig súrolta az enyémet.

-Carlisle, én annyira féltem-emeltem rá a tekintetem akadozva, mire a szemeibe pillantva láttam, hogy már nem arany, hanem két tengerszín írisz tekint rám vissza.

-Nem kellene itt lenned-simította meg az arcomat.-Nem kellene…Te nem halhattál meg…

-Meghalni?-ütötte meg fülemet ez a szó, mire hirtelen minden bevillant. A Volturi, a harc, amikor Carlisle-t megölték…amikor minket megöltek.-Meghaltunk-jelentettem ki könnyeimmel küszködve, azonban ismét nem bírtam megállni, hogy pár könnycsepp ne cseppenjen le az arcomról.

-Jaj, kicsim-nyult puhán az állam alá, mire szemeimet ismét tekintetébe mélyesztettem.-Istenem, milyen régen találkoztam ezzel a barnaszín tekintettel-sóhajtott fel halkan.-Amikor utoljára ilyen meleg volt az arcod, mindössze tizenhat voltál-nevetett fel alig hallhatóan, mire én is halkan felnevettem.-Annyira rég volt.

-Én soha nem láttalak kék szemmel-simítottam meg az arcát, ám amint zafírszín szemei ismét találkoztak az enyémmel, mintha hirtelen valami szikra gyúlt volna kettőnk közt. Pont olyan volt, mint amikor a szemeibe pillantottam az első éjjelen, amit együtt töltöttünk…Mint amikor először pillantottuk egymás szemébe a teljesség hevült pillanatában; mint amikor kimondta, hogy mindennél jobban szeret.

-Szerinted olyan lenne, mint amikor még éltünk?-ziháltam halkan, miközben kezemmel hosszan simítottam meg meleg arcát.

-A vámpír énünk már nincs velünk-hajolt hozzám közelebb.-Már nem lenne olyan, mint vámpírként; hanem, mintha mindketten emberek lennénk.

-Emberek-hunytam le szemeimet, mire puhán nyomott csókot ajkaimra; majd újabbat ...és ismét újabbat. Talán mindennél édesebbnek éreztem minden mozdulatát, mintha valamiféle tiltott gyümölcsből készült ambrózia lett volna, amit egyszerű halandó nem kaphatna meg. De Ő most még is itt volt nekem.

Ujjai lassan indultak el blúzom gombjai után, majd miután lassú mozdulatokkal kigombolta azt, a földre terítette hatalmas kabátját,hogy ne fázzak a hóban. Én is nekiálltam éjszínű ingjének eltávolításához, ám az ujjaim valami miatt annyira remegtek, hogy csak sokadik nekifutásra csúszott le válláról a finom anyag, ami fedetlen mellkasát mindeddig eltakarta…ami semmit sem változott a halálunk után. Ujjait puhán futtatta végig minden kis porcikámon, szinte újra memorizálva minden kis részletet, amit rajtam látott, miközben én is lágyan túrtam bele aranyszín hajkoronájába. Nem akartam mást, mint érezni a csókjait, az érintéseit…érezni a szerelmét.

Hamarosan minden kis részlet eltűnt, ami elválasztott minket egymástól. Halkan zihálva váltunk el egy pillanatra egymástól, és mikor ismét a szemeibe néztem, már nem voltak koromfeketék, mint vámpírként…de ott volt az a csillogás, amit mindig láttam, mikor együtt voltunk. Ezt mindenhol felismertem volna.

Puhán simította meg az arcomat, miközben én ismét lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy élvezzem az érintését, majd pillanatokkal később ismét ránéztem.

-Where you go I go- kezdett halkan énekelni- what you see I see…

-I know I’d never be me-ziháltam halkan- without the security…

-Of your loving arms-csuklott el a hangja.

-Keeping me from harm…

-Put your hand in my hand-vette kezeimet kezeibe-and we’ll stand-hajolt ismét hozzám, majd egymás szemeibe pillantva váltunk ismét teljessé…még itt a halál után is.

§

Nem tudom, mennyi idő telhetett el…talán már napok, mikor ismét tisztán tudtam gondolkodni mindarról, ami az imént történt. Pillantásom ismét Carlisle-ra esett, aki még most is mellettem feküdt, miközben karjaival puhán ölelt magához, mintha mindez csupán az otthonunkban játszódna, és nem fent az angyalok birodalmában. Mintha minden olyan lenne, mint néhány nappal ezelőtt.

-Annyira szeretlek-szólalt meg Ő először.-Ez is bizonyítja, hogy a mi szerelmünk nem egy életen át tart, hanem örökké.

-Ezt a halál sem veheti el tőlünk-sóhajtottam fel halkan.-És semmi más sem…majdnem száz év nem múlhat el nyomtalanul-sütöttem le a szemeimet, miközben pironkodva húztam magamra Carlisle kabátját, amit nem bírt megállni nevetés nélkül.

-Végre láttam milyen, amikor elpirulsz-simította meg az arcomat.-Azonban lenne valami, ami miatt most muszáj lenne felöltöznünk.

-Micsoda?-pillantottam rá kíváncsian.

-Majd mindent hamarosan látni fogsz -állt fel mellőlem, mire mind a ketten sietve álltunk neki öltözni a hatalmas mező közepén.

Néhány pillanattal később el is indultunk valamerre, amerre Carlisle vezetett engem a hatalmas fehérségben, ami előttünk tátongott. Én nem tudtam, merre is járunk pontosan, de feltétel nélkül megbíztam benne, mintha vak lettem volna, és Ő lett volna az én szemem világa.

-Itt lennénk-állt meg valahol, mire az előttünk lévő ködfátyol lassan eloszlott a szemünk elől, és ekkor megláttam…

Nem volt más, mint az otthonunk. Ott állt, mintha nem is mentünk volna el sehová…mintha még mindig itt élnénk mindketten.

-Itthon vagyunk-teltek meg a szemeim könnyekkel.-De miként…

-Az otthonunk a mi mennyországunk volt-simította meg a vállamat.-De nem ez az, ami miatt most itt vagyunk-mutatott az ajtó irányába, mire azon pár pillanattal később nem más szaladt ki, mint az én kisfiam. Igen, azonnal megismertem őt.

Amikor utoljára láttam őt, mindössze egy háromnapos kisbaba volt, akinek mindössze néhány tincsnyi karamellás haja volt, és mostanra…mostanra annyira megnőtt. Szinte alig hittem el, amit láttam.

-Anyu!-rohant hozzám örömmel az arcán, mire nem bírtam tovább. A könnyeim ismét hullani kezdtek mikor magamhoz öleltem őt, miközben Ő úgy ölelt engem, mintha ez a világ minden kincsénél többet érne neki…mindkettőnknek.

-Istenem, kicsim-szólaltam meg halkan.-Milyen nagy lettél-nevettem fel halkan, ám a könnyeim továbbra is hullottak.

-Mindössze hat éves-villantotta rám pici fogait.-Lélekben mindig is veled voltam, mama. Ha nem lettél volna, és sem lennék most itt.

-Azt hiszem-állt mellém Carlisle-, hogy mikor majdnem meghaltál, lélekben ennyit változtál hihetetlenül rövid idő alatt-pillantott rám.-Az ember minden traumával öregszik valamennyit idebent-mutatott a mellkasára.-Ezért lett Ő is ennyi idős.

-Apu, most már mindannyian együtt lehetünk?-csillantak fel pici szemei, mire a szívem szinte örömtáncot járt, amikor apunak hívta Carlisle-t az én William-em. Valami miatt annyira hasonlítottak, mintha Ő lenne Willy vérszerinti apja...és nem Charles.

-Természetesen, kicsim-nevetett fel szerelmem.-Most már mindannyian itt leszünk…mindörökké-simította meg kusza vörös haját, majd mind a hárman besétáltunk a mi mennybéli otthonunkba, ahol már nincs többé veszély, nincs több fájdalom és nincs többé kín sem…