Sziasztok!
A technikai gondjaim megoldódni látszanak, így amíg alkalmam volt rá, sietve elkészítettem a szülinapi novellát, és holnap még szolgálhatok majd némi meglepetéssel. A blog november 3-án lesz két éves, ám mindezek ellenére ez a novella nem sikeredett túl vidámra. A témája arról szól, hogy mi lett volna, ha a Breaking Dawn végén a Volturival való vita tettlegességig fajult volna...és nem maradt volna el egyes szereplők halála sem. Remélem a szomorkás téma ellenére azért tetszeni fog :)
Puszi!
Carly
(Esme szemszöge)
Amint a szemeim felnyíltak,
azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Minden annyira zavarosnak tűnt; nem
tudtam, mi lett velem, mi ez a hely, és miként kerültem ide. Azt sem tudtam
igazán, ki vagyok.
A gondolataim össze-vissza
cikáztak a fejemben, miközben a hatalmas fehér égboltra meredtem, ami mintha
felhős lett volna, de mégis valamilyen élénk fény világított meg mindent, ami
alatta elterült. A kezeimmel valami hideget éreztem magam alatt, és mikor
sikerült ülő helyzetbe emelnem magamat, akkor láttam csak meg, hogy egy vékony
hóréteggel fedett mezőn ülök, amit fátyolszerű köd ölelt magába a hatalmas
fehérségben.
A rémület mindenemet átjárta. Nem
láttam kiutat, nem láttam semmit, ami alapján bármerre is eligazodhatnék,
mintha csapdába estem volna. Ám ebben a pillanatban a gondolataim közül
egyetlen hangfoszlány kezdett el visszhangzani az emlékeimben, amire a szívem
hatalmasat dobbant…Dobbant. Egy név volt az, ami hirtelen minden emlékem
felidézte, amit elveszettnek hittem az elmúlt pár pillanatban. Ez nem volt más,
mint Carlisle.
-Carlisle!-kiáltottam el magam
kétségbeesetten, de a hatalmas ürességből sehonnan nem érkezett válasz.
Mindössze az én hangom visszhangzott a messziségben, mint valamilyen hangszer.
Óvatosan felálltam a földről, ám
a testemet többé már nem éreztem súlynak. Mintha lebegtem volna, pedig a lábam
továbbra is a talajon volt, miközben lassan elindultam a hatalmas fehér köd
felé. A szívem pedig továbbra is hevesen dobogott a mellkasomban.
Ezt az érzés már majdnem egy
évszázada nem éreztem. Az érzést, miszerint a vér lüktetve száguld át az
ereimen, mint valamilyen sebes folyó. Éreztem a hideget, az arcom pedig ismét
meleg volt, amit ujjaimmal megérintettem azt.
Miközben az elmém lassan
kitisztult, egyre inkább furcsának tűnt, az, ami egy ember számára természetes
lett volna. Mindezek ellenére én mit sem törődtem ezekkel a furcsaságokkal,
csak sírtam. Sírva kerestem az embert…a vámpírt, aki mindennél fontosabb a számomra,
de még sincs itt, akárhol is legyen ez a hely; és én egyedül maradtam. Egyedül
egy végtelennek tűnő labirintusban.
-Carlisle!-szólította szinte
zokogva, mire az arcomon legördülő könnycsepp ismét a földre hullott, mint oly
sok előtte.-Carlisle!
Úgy éreztem hiába szólítgatom, de
nem bírtam feladni a reményt. Látnom kell az arcát, éreznem kell az érintéseit,
hisz én nem élhetek nélküle, nélküle nincs értelme.
Összezuhanva rogytam vissza a
földre, miközben arcomat kezeimbe temetve sírtam tovább, és neve újra és újra
elhagyta ajkaimat. A fájdalom túl valós volt ahhoz, hogy mindezt csak álmodjam.
Álmodjam? Hiszen vámpírként nem igazán tudnék álmodni. De valahol titkon
legbelül még is reméltem…reméltem, hogy mindez csak egy szörnyű rémálom, és
majd felébredek belőle.
-Esme, szívem-hallottam meg a
nevemet, mire a szemeim abban a pillanatban felnyíltak.-Itt vagyok, kicsim,
nincs semmi baj!-simította meg valaki a hajamat, ám én pontosan tudtam, ki az.
-Carlisle!-öleltem magamhoz
hirtelen, miközben ismét kitört belőlem egy újabb heves zokogás. Annyira
szorosra fontam körülötte karjaimat, mintha egy magas helyen álltam volna, és
azért kapaszkodtam volna, hogy le ne zuhanjak.
Az Ő teste is meleg volt, akár
csak az enyém, és éreztem, amit a mellkasában dobogó szív olyan gyorsan verdes,
mintha ki akarna szabadulni fogságából. Az arcán legördülő könnycsepp pedig
súrolta az enyémet.
-Carlisle, én annyira
féltem-emeltem rá a tekintetem akadozva, mire a szemeibe pillantva láttam, hogy
már nem arany, hanem két tengerszín írisz tekint rám vissza.
-Nem kellene itt lenned-simította
meg az arcomat.-Nem kellene…Te nem halhattál meg…
-Meghalni?-ütötte meg fülemet ez
a szó, mire hirtelen minden bevillant. A Volturi, a harc, amikor Carlisle-t
megölték…amikor minket megöltek.-Meghaltunk-jelentettem ki könnyeimmel
küszködve, azonban ismét nem bírtam megállni, hogy pár könnycsepp ne cseppenjen
le az arcomról.
-Jaj, kicsim-nyult puhán az állam
alá, mire szemeimet ismét tekintetébe mélyesztettem.-Istenem, milyen régen
találkoztam ezzel a barnaszín tekintettel-sóhajtott fel halkan.-Amikor utoljára
ilyen meleg volt az arcod, mindössze tizenhat voltál-nevetett fel alig hallhatóan, mire
én is halkan felnevettem.-Annyira rég volt.
-Én soha nem láttalak kék
szemmel-simítottam meg az arcát, ám amint zafírszín szemei ismét találkoztak az
enyémmel, mintha hirtelen valami szikra gyúlt volna kettőnk közt. Pont olyan
volt, mint amikor a szemeibe pillantottam az első éjjelen, amit együtt
töltöttünk…Mint amikor először pillantottuk egymás szemébe a teljesség hevült
pillanatában; mint amikor kimondta, hogy mindennél jobban szeret.
-Szerinted olyan lenne, mint
amikor még éltünk?-ziháltam halkan, miközben kezemmel hosszan simítottam meg
meleg arcát.
-A vámpír énünk már nincs
velünk-hajolt hozzám közelebb.-Már nem lenne olyan, mint vámpírként; hanem,
mintha mindketten emberek lennénk.
-Emberek-hunytam le szemeimet,
mire puhán nyomott csókot ajkaimra; majd újabbat ...és ismét újabbat. Talán
mindennél édesebbnek éreztem minden mozdulatát, mintha valamiféle tiltott
gyümölcsből készült ambrózia lett volna, amit egyszerű halandó nem kaphatna
meg. De Ő most még is itt volt nekem.
Ujjai lassan indultak el blúzom
gombjai után, majd miután lassú mozdulatokkal kigombolta azt, a földre
terítette hatalmas kabátját,hogy ne fázzak a hóban. Én is nekiálltam éjszínű
ingjének eltávolításához, ám az ujjaim valami miatt annyira remegtek, hogy csak
sokadik nekifutásra csúszott le válláról a finom anyag, ami fedetlen mellkasát
mindeddig eltakarta…ami semmit sem változott a halálunk után. Ujjait puhán
futtatta végig minden kis porcikámon, szinte újra memorizálva minden kis
részletet, amit rajtam látott, miközben én is lágyan túrtam bele aranyszín
hajkoronájába. Nem akartam mást, mint érezni a csókjait, az érintéseit…érezni a
szerelmét.
Hamarosan minden kis részlet
eltűnt, ami elválasztott minket egymástól. Halkan zihálva váltunk el egy
pillanatra egymástól, és mikor ismét a szemeibe néztem, már nem voltak
koromfeketék, mint vámpírként…de ott volt az a csillogás, amit mindig láttam,
mikor együtt voltunk. Ezt mindenhol felismertem volna.
Puhán simította meg az arcomat,
miközben én ismét lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy élvezzem az
érintését, majd pillanatokkal később ismét ránéztem.
-Where you go I go- kezdett halkan énekelni- what you see I see…
-I know I’d never be me-ziháltam halkan- without the security…
-Of your loving arms-csuklott el a hangja.
-Keeping me from harm…
-Put your hand in my hand-vette kezeimet kezeibe-and we’ll stand-hajolt ismét hozzám,
majd egymás szemeibe pillantva váltunk ismét teljessé…még itt a halál után is.
§
Nem tudom, mennyi idő telhetett
el…talán már napok, mikor ismét tisztán tudtam gondolkodni mindarról, ami az
imént történt. Pillantásom ismét Carlisle-ra esett, aki még most is mellettem
feküdt, miközben karjaival puhán ölelt magához, mintha mindez csupán az
otthonunkban játszódna, és nem fent az angyalok birodalmában. Mintha minden
olyan lenne, mint néhány nappal ezelőtt.
-Annyira szeretlek-szólalt meg Ő
először.-Ez is bizonyítja, hogy a mi szerelmünk nem egy életen át tart, hanem
örökké.
-Ezt a halál sem veheti el
tőlünk-sóhajtottam fel halkan.-És semmi más sem…majdnem száz év nem múlhat el
nyomtalanul-sütöttem le a szemeimet, miközben pironkodva húztam magamra
Carlisle kabátját, amit nem bírt megállni nevetés nélkül.
-Végre láttam milyen, amikor
elpirulsz-simította meg az arcomat.-Azonban lenne valami, ami miatt most muszáj
lenne felöltöznünk.
-Micsoda?-pillantottam rá
kíváncsian.
-Majd mindent hamarosan látni
fogsz -állt fel mellőlem, mire mind a ketten sietve álltunk neki öltözni a
hatalmas mező közepén.
Néhány pillanattal később el is
indultunk valamerre, amerre Carlisle vezetett engem a hatalmas fehérségben, ami
előttünk tátongott. Én nem tudtam, merre is járunk pontosan, de feltétel nélkül
megbíztam benne, mintha vak lettem volna, és Ő lett volna az én szemem világa.
-Itt lennénk-állt meg valahol,
mire az előttünk lévő ködfátyol lassan eloszlott a szemünk elől, és ekkor
megláttam…
Nem volt más, mint az otthonunk.
Ott állt, mintha nem is mentünk volna el sehová…mintha még mindig itt élnénk
mindketten.
-Itthon vagyunk-teltek meg a
szemeim könnyekkel.-De miként…
-Az otthonunk a mi mennyországunk
volt-simította meg a vállamat.-De nem ez az, ami miatt most itt
vagyunk-mutatott az ajtó irányába, mire azon pár pillanattal később nem más
szaladt ki, mint az én kisfiam. Igen, azonnal megismertem őt.
Amikor utoljára láttam őt,
mindössze egy háromnapos kisbaba volt, akinek mindössze néhány tincsnyi
karamellás haja volt, és mostanra…mostanra annyira megnőtt. Szinte alig hittem
el, amit láttam.
-Anyu!-rohant hozzám örömmel az
arcán, mire nem bírtam tovább. A könnyeim ismét hullani kezdtek mikor magamhoz
öleltem őt, miközben Ő úgy ölelt engem, mintha ez a világ minden kincsénél
többet érne neki…mindkettőnknek.
-Istenem, kicsim-szólaltam meg
halkan.-Milyen nagy lettél-nevettem fel halkan, ám a könnyeim továbbra is
hullottak.
-Mindössze hat éves-villantotta
rám pici fogait.-Lélekben mindig is veled voltam, mama. Ha nem lettél volna, és
sem lennék most itt.
-Azt hiszem-állt mellém
Carlisle-, hogy mikor majdnem meghaltál, lélekben ennyit változtál hihetetlenül
rövid idő alatt-pillantott rám.-Az ember minden traumával öregszik valamennyit
idebent-mutatott a mellkasára.-Ezért lett Ő is ennyi idős.
-Apu, most már mindannyian együtt
lehetünk?-csillantak fel pici szemei, mire a szívem szinte örömtáncot járt,
amikor apunak hívta Carlisle-t az én William-em. Valami miatt annyira
hasonlítottak, mintha Ő lenne Willy vérszerinti apja...és nem Charles.
-Természetesen, kicsim-nevetett
fel szerelmem.-Most már mindannyian itt leszünk…mindörökké-simította meg kusza
vörös haját, majd mind a hárman besétáltunk a mi mennybéli otthonunkba, ahol
már nincs többé veszély, nincs több fájdalom és nincs többé kín sem…
Szia!
VálaszTörlésHú, hát... először is megtörlöm a szememet, ugyanis sikerült végigsírnom az egész novellát. De tényleg. Novellán még nem sírtam ennyit, mint ezen...
Annyira szép volt, de komolyan, ezt nem is tudom szavakba önteni. És valahogy annyira igazinak tartom ezt az egészet. Mármint, ha tényleg rossz vége lett volna a Volturi látogatásának, akkor biztos vagyok benne, hogy Carlisle és Esme pontosan egy ilyen helyre került volna. :)
Nagyon tetszett, hogy belevetted a Skyfallt is, azt a számot még mindig imádom (olyannyira, hogy a csengőhangom is az xD). :)
Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy nagyon tetszett! :)
És alig várom a holnapi meglepit is :)
Puszi:
Winnie
Szia, Winnie!
TörlésHát...örülök, hogy tetszett a novella, és hogy meghatott. Igyekeztem annyira meghatóra írni, amennyire csak lehet. Hiszem Carlisle és Esme megérdemlik azt a mennyországot, amit kijárna nekik, ha meghaltak volna.
Én is imádom a Skyfallt, ma egész nap ezt hallgattam, miközben írtam, és innen jött az ötlet, hogy belekerüljön. :) A holnapi meglepit még délelőtt felteszem majd, és remélem, hogy az is tetszeni fog :)
Puszi!
Carly
Szia!
VálaszTörlésHű, őő, pillanatnyilag megszólalni sem tudok... És ez elég ritka nálam, hogy így reagáljak valamire... De ez a novella... Erre nem lehet mást mondani, csak, hogy fantasztikus lett. Igaza van Winnie-nek, ha Alice látomása beteljesülne, Carlisle és Esme bizonyára egy ilyen helyre kerülnének. Ó, de hogy mennyire örültem neki, hogy belevetted a novellába Esme kisfiát is *.*
Na, most kezdenek visszajönni a gondolataim... Az elején nagyon örültem, hogy a csatából már nem kellett semmit sem látnunk. Hogy nem kellett Esme szemeivel végignéznünk azt a borzalmat, amint Carlisle... ezt még leírni sem tudom :( De, te jó ég, ha erre így reagálok, mi lesz ha a filmet nézem majd...?
Egy szóval csak úgy tudnám jellemezni, hogy fantasztikus lett! Még ha ilyen áron is, de megkapták azt, amire mindig is vágytak. Együtt lenni örökké emberként!
Várom én is a holnapi meglepit! :) Kíváncsi vagyok, mivel rukkolsz még elő :)
Puszi, Juliet
Szia, Juliet!
TörlésNem is hittem, hogy a novella ilyen hatással lesz rátok. Örülök neki, hogy tetszett, még akkor is, ha ez nem éppen a legvidámabb novella lett. És ismét csak megerősíteni tudom, hogy Carlisle&Esme biztosan ilyen helyre kerülnének, ha ez a szörnyűség megtörtént volna.
A csatás rész sem szerettem volna beleírni, hiszen el sem tudom egynelőre képzelni, hogy miként is történik majd mindez, és nem akartam olyat leírni, amit aztána film megváltoztat. És ráadásul képes sem lettem volna rá, hiszen ha rágondolok, már arra is összeszorul a szívem.
Esme kisfiát úgy éreztem muszáj belevennem, hiszen ŐP Esme életének egy fontos szereplője volt, és hát afelől sincs kétségem, hogy Ő is oda került volna, ahol Carlisle&Esme is van. És arra is késztetést éreztem, hogy a kisfiú apunak szólítsa Carlisle-t :)
Még egyszer, örülök, hogy tetszett :)
Puszi!
Carly
Szia :)
VálaszTörlésNagyon tetszett a novella. Carlisle és Esme biztos, hogy ilyen helyre kerülnének a haláluk után. Azért remélem, hogy nem fognak tényleg meghalni a filmben, hiszen a könyvben sem haltak meg. Nagyon tetszett az a megoldás is, hogy csak az emberi énjük kerül a mennyországba a vámpír nem. Esme kisfia is nagyon édes volt, örülök, hogy apunak szólította Carlisle-t
Puszi:) Alicebrandon
Szia, Alicebrandon!
TörlésElőször is, nagyon örülök, hogy itt látlak :D Másodszor pedig szerintem is ilyen helyre kerülnének a haláluk után. Ők megérdemelnének egy kis helyet a mennyországban, hiszen ők azok, akik mindennél jobban megérdemlik. Próbáltam valami különlegeset kitalálni, és mivel úgy gondoltam, hogy Cullenéknak sokkal több emberi oldaluk van, mint a többi vámpírnak, innen jött az ötlet. És Esme kisfiát meg nem hagyhattam ki a novellából.
Puszi!
Carly
Szia Carly!
VálaszTörlésNagyon jó lett.:)
Egy kicsit sírtam,főleg mikor Esme kisfia megjelent és Apunak hívta Carlisle-t.
Azért remélem nem halnak majd meg a filmben..
Puszi. Vikki
Szia, Vikki!
TörlésNagyon örülök neked :) Nem állt szándékomban mindenkit megríkatni...Esme kisfiát pedig semmiképp nem akartam kihagyni a novellából, hiszen Ő Esme életének egyik legfontosabb szereplője volt. Én is nagyon remélem, hogy nem halnak meg a filmben...nagyon.
Puszi!
Carly