Cullen's Anatomy XXVIII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is jöttem az új fejezettel, mint ahogy ígértem! :) Innentől kezdve rendszeresen érkezek majd friss fejezettel, és igyekszem minél hosszabb és tartalmasabb fejezeteket hozni :) Remélem, mindenkinek tetszik majd ez a kis fejezet. Jó olvasást!

Puszi!

Carly

[május 1.]

 (Esme szemszöge)

Amint a szervezet működésébe hiba csúszik, riasztások egész sora árasztja el minden sejtünket. Gyulladás esetén az érintett terület kipirul, megduzzad, forró és fájdalmas lesz. Ha vírus támad meg bennünket, a testünk megemeli a belső hőmérsékletünket, hogy ezzel is pusztítsa a bennünk lévő kórokozókat. A kihűlés ellen az izmok szabálytalan, gyors összehúzódásával válaszol… Minden minket fenyegető hatásra megvan a testünkben az ellenmechanizmus. Midössze rajtunk múlik, felismerjük-e a figyelmeztető kiáltásokat.

-Nancy, megtenne nekem valamit?-fordultam az egész ügyelet alatt engem segítő nővérhez, mire Ő apró bólintással jelezte beleegyezését.-Mielőtt hazamenne, előkészítené nekem Lindsay Carter, Adam Johnson és…Ginger Wave kartonját? Nagyon hálás lennék érte.

-Hogyne, Doktornő-mosolyogta.-Hová vigyem a dossziékat?

-Öhm…vigye csak le a recepcióra-válaszoltam némi gondolkodás után.-Tíz-tizenöt perc múlva értük megyek.

-Rendben, Dr. Cullen-bólintott ismét, majd egy halk sóhaj kísérte köszönöm után lassan tovaindultam a kórház kantinja felé.

Talán amiatt, hogy alig aludtam az előző esti ügyelet alatt; talán, hogy nem ettem semmit tegnap dél óta, de a fejfájás, amit okozott, alig hagyott gondolkodni. A folyamatos, tompa zúgás miatt nehezemre esett figyelni, így jobbnak láttam, ha a reggeli vizit előtt eszem néhány falatot, mivel nem lett volna jó, ha a figyelmetlenségem miatt bármit is elnéznék.

-Jó reggelt!-köszöntem kissé álmosan, amint a sor végére értem a szendvicses pultnál.

-Jó reggelt, Doktornő!-köszönt vissza a hölgy.-A szokásos csirkés szendvicset?

-Nem, most valahogy nem kívánom-válaszoltam néhány pillanatnyi gondolkodás után.-Inkább abból a tojásos-majonézesből kérnék-mutattam rá a pulton.

-Azonnal adom-sietett oda, majd miután gondosan egy papírszalvétába csomagolta, vissza is tért hozzám, hogy a kezembe adhassa.-Tessék!

-Köszönöm!-mosolyogtam, miközben kifizettem az előbb megkapott szendvics árát.-További szép napot!

-Magának is!-mosolyodott el Ő is, majd miután magamhoz vettem egy műanyag tálcát, sietve letelepedtem az egyik közeli asztalnál.

Nem igazán volt étvágyam, ez volt az oka annak is, hogy semmit nem ettem a tegnapi ebédem óta. De tudtam, hogyha nem eszem, az könnyen a munkám rovására mehet, így az enyhe émelygés ellenére is falatozni kezdtem a tojással és mindenféle sajttal megtöltött szendvicsből.

-Jó reggelt, Dr. Cullen!-hallottam meg egy meleg, simogató hangot, mire azonnal elmosolyodtam a megszólítás hallatán.

-Önnek is, Dr. Cullen!-pillantottam fel frissen csillogó szemeibe, mire Ő apró csókot hintett lágyan mosolygó ajkaimra.-Most jöttél be?

-Úgy tíz perce-simogatta meg a vállamat, miközben lassan mellém telepedett a kör alakú asztalnál.-És? Milyen volt az estéd?

-Fárasztó-sóhajtottam alig hallhatóan.-Semmit nem aludtam, mivel az éjjel több, mint tíz riasztásom volt. Amint elaludtam volna, mindig megszólalt a csipogóm-nevettem fel alig hallhatóan, miközben Ő ujjaival óvatosan a fülem mögé hajtotta az arcomba lógó kósza kis hajtincset.-Jobban kimerített ez az egy este, mint amikor négy napon át folyamatosan bent voltam.-lett rajtam úrrá ismét a fáradtság, amitől ismét halk sóhaj hagyta el ajkaimat.

-Gondolj arra, hogy ma este már otthon pihenhetsz-nyomott puszit a homlokomra, amitől ismét elmosolyodtam.

Fogalmam sem volt arról, hogy csinálja, de amikor megérintett, mindig sokkal jobban éreztem magam. Ilyenkor nem számított, hány órán át voltam álmatlan, nem számított, mennyi időt töltöttem éhen a sűrű beosztás miatt…ha mellettem volt, mindig minden könnyebbé vált. Mintha egy defibrillátor volna, ami újból életet lehel belém, amikor mindennél nagyobb szükségem van rá.

-Mikor végzel ma?-pillantottam fel az arcára, mire láttam, amint mélyen elmerül emlékei közt kutatva.

-Ha jól emlékszem, az utolsó bejegyzett műtétem egykor kezdődik-válaszolta néhány pillanatnyi csend után. -Ha minden jól megy, és nem lépnek fel komplikációk, háromkor végzek, és…-mosolyogta, ám néhány pillanat múlva a csipogója ütemes, hangos jelzésbe kezdett.-Bocsáss meg, most el kell mennem-emelte szemeit a kijelzőjről ismét rám. -Balesetest hoznak, öt percen belül itt vannak-állt fel mellőlem, miközben a kis készüléket ismét a baljára akasztotta.

-Nekem is mennem kell-álltam fel én is, miközben sietve összepakoltam egy kupacba a reggelim után maradt hulladékot.-Hamarosan kezdődik a vizitem…

-Délután találkozunk-hullajtott halovány puszit arcom mosolyvonalára, amitől aprócska mosolyom még inkább felvirágzott.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-nyomtam puszit az arcára, majd egy búcsúpillantást követően mind a ketten elindultunk a saját osztályunk felé.

 Nem voltam jól. A gyomrom háborgott, a gyomorsavam pedig fel-le táncolt a nyelőcsövemben. Olyan volt, mintha minden pillanattal rosszabbodott volna minden apró tünet; mintha pillanatról pillanatra jobban émelyegtem volna. Lassa már alig álltam a lábaimon, szinte teljesen elgyengültem…

-Esme jól vagy?-hallottam meg George hangját, amint próbáltam összeszedni magam nem messze a női mosdótól.

-Semmi gond-legyintettem.-Valami gyomorbaj, de mindjárt jobban leszek-sóhajtottam alig hallhatóan, amint homlokommal ismét a falnak simultam. A gyomrom annyira kavargott, mint egy erősen hullámzó óceán, amint a szél folyton korbácsol.-Semmi baj…-csuklott el a hangom, amint a gyomorsavam ismét útnak indult a nyelőcsövemben, ami ezúttal nem állt meg az kétharmadánál.

Azonnal rohanni kezdtem a néhány méterre lévő mosdó felé, és éppen csak beértem az egyik fülkébe, mikor már nem bírtam visszatartani a mai reggelimet. A gyomrom pillanatok alatt kiürült.

-Hahó, jól vagy?-hallottam meg egy női hangot kívülről, mire kicsit feljebb emeltem a fejemet, hogy válaszolhassak aggódó kérdésére.-Kell egy kis segítség?

-Nem, köszönöm!-utasítottam el finoman, amint a mosdó kövén ülve annak falának dőltem, hogy egy kis támaszt találjak.-Mindjárt jobban leszek-sóhajtottam fáradtan, ám már magam sem hittem el saját szavaimat. Mindeddig csak rosszabbodott az állapotom…

-Esme, jól vagy?-hangzott fel kicsit messzebbről George hangja is, ám a folyamatos hányinger miatt nem igazán tudtam válaszolni.-Van bent valaki, hogy segítsen?

-Igen, én itt vagyok-válaszolta a fiatal női hang, majd ismét hozzám szólt.-Hallom, hogy nem vagy jól, hadd segítsek.

-Rendben van-bólintottam kimerülten, mire néhány pillanattal később be is nyitott hozzám egy korombeli szőke rezidenslány.

-Gyere!-segített fel a földről, mire ismét éreztem, amint a gyomrom rendetlenkedni kezd. Ám ezúttal sikeresen visszatartottam annak maradék kis tartalmát.-Esme, igaz?

-Igen-válaszoltam erőtlenül.

-Én pedig Izzie-mutatkozott be kedvesen, ám nem igazán tudtam ebben a helyzetben viszonozni fénylő mosolyát.-Sajnálom, hogy ilyen helyzetben találkoztunk…

-Azt én is-nevettem fel alig hallhatóan, miközben lassan kitámogatott a mosdóból. Azonnal szembe találtam magam George aggódó arcával.

-Jól van?-fordult Izzie-hez, amint Ő óvatosan az egyik padhoz kísért.

-Hányt, és elég sápadt is-mesélte el az odabent történteket.-Nem hiszem, hogy minden rendben vele…

-Én elmegyek, és szólok Dr. Montgorery-nek-ajánlotta fel George.-Te addig bekísérnéd a hármas vizgálóba?-mutatott az említett helyiség irányába, amire Izzie készségesen rábólintott.

-Hogyne-válaszolta, majd miután felsegített, el is indultunk, hogy lepihenhessek az előbb említett kis szobában.

Gyengének éreztem magam, még az odabent lévő vizsgálóasztalra is alig bírtam felmászni, hogy lepihenhessek. De hála újonnan megismert rezidenstársamnak, hamarosan kényelembe helyezhettem magam, hogy kiheverhessem a néhány perce átélteket.

-Kicsit kellemetlenül érzem magam-szólaltam meg néhány pillanatnyi csend után.-Nyilván nem szeretné az ember, hogy ilyen helyzetben ismerkedjen meg valaki mással…

-Nyugi, már el is van felejtve-mososlyodott el ismét, amitől azonnal megkönnyebbültem.-Inkább próbáljuk meg kideríteni, hogy mitől lettél rosszul-ajánlotta, amire én ismét rábólintottam.-Ettél valamit, amitől gyomorrontást kaptál?

-Nem tudom-válaszoltam fejemet csóválva.-Ma reggel nem a szokásos szendvicset ettem, de ennyi. Talán nem volt friss a tojás vagy a majonéz, de…már előtte is kellemetlenül éreztem magam, szinte egyáltalán nem volt étvágyam.

-Akkor valami más lehet-állapította meg elgondolkodva.-Elkaphattál valamit a kórházban? Bármit…

-Nemrég volt egy vírusos gyomorhurutban szenvedő kisfiú a gyerekosztályon, akit én kezeltem-jutott hirtelen eszembe, és amint belegondoltam, ez teljesen ésszerű magyarázata lehetne a tüneteimnek. Egyetet kivéve…-Bár nem érzem, hogy lázas lennék…

-Talán még nem annyira súlyos a hőemelkedésed, hogy érzed-pillantott rám kicsit tanácstalanul, ám mielőtt tovább találgathatott volna, meghallottuk a vizsgáló ajtajának halk nyitódását.

-Már itt is vagyok-lépett be a szobába Addison, majd ezzel a lendülettel Izzie felé fordult.-Üdv, Dr. Addison Montgomery!-nyújtotta neki az egyik karját.-Mi még nem is találkoztunk.

-Dr. Isobel Stevens-köszönt vissza udvariasan, majd kicsit hátrébb lépett, hogy Addison hozzám férhessen.

-Ha megbocsájt- fordult vissza hozzá még egy pillanatra-, most szeretnék egyedül maradni Dr. Cullennel.

-Hogyne, persze -bólintott megértően, mire néhány pillanattal később már csak ketten maradtunk a kicsinyke vizsgáló magas falai közt.

-Sajnálom, hogy iderángattalak-szólaltam meg bűnbánóan. Biztos voltam benne, hogy sok ezer más dolga lenne, minthogy engem istápoljon.

-Ugyan, Esme-lépett hozzám egy vérvételes tűvel a kezében.-A feladataim közé tartozik az is, hogy vigyázzak a rezidenseimre. De most inkább koncentráljunk rád- fertőtlenítette le a karomat, majd óvatosan a vénámba mélyesztette a nagyobbacska tűt. -Csináltatok egy átfogó vérképet, hátha kiderül abból, mi lehet a probléma, de nem hinném, hogy túl komoly lenne a helyzet-pillantott rám megnyugtatóan, miközben lassan befejezte az előbb megkezdett kis procedúrát.- És mielőtt elmegyek, elvégzek itt is néhány vizsgálatot-tette el a gondosan lezárt kis ampullát, majd kezeivel óvatosan nekiállt, hogy megtapogassa a hasam minden kis szegletét.-Mikor kezdődött a rosszulléted?

-Tegnap dél óta vannak kisebb tüneteim-álltam neki mondandómnak.-Akkor még csak étvágytalan voltam, nem is ettem semmit ma reggelig. Aztán ma úgy döntöttem, mindenképp ennem kell legalább egy szendvicset, nehogy a munkám rovására menjen az alacsony vércukorszint vagy bármi más. Emellett kellemetlen fejfájást is tapasztaltam, de azt betudtam az esti ügyelet mozgalmasságának-tettem hozzá, majd folytattam.-A nap folyamán súlyosbodtak a tüneteim, a vizit végére már nagyon rosszul éreztem magam. Folyamatosan émelyegtem, szédültem mígnem…idáig jutottam.

-Talán valamilyen vírus lehet-vette elő a sztetoszkópját.-Még gyorsan megnézem a légzésed és a szívverésed, hogy minden mást kizárjunk, és már viszem is a mintádat a laborba-emelte a mellkasomhoz a hűvös tapintású eszközt, majd figyelmesen hallgatni kezdte a szívem érezhetően szaporább ritmusát.-Mintha kicsit hevesen verne a szíved.

-Igen, én is érzem-erősítettem meg megállapítását. Még sosem voltam ennyire rosszul. Utoljára kislányként volt emésztőrendszeri megbetegedésem, de az sem volt annyira súlyos, mint ez a mostani. Olyan volt, mintha valami folyamatosan gerjesztette volna bennem a tüneteket, ami így egyre jobban és jobban meggyengítette állóképességemet.

-Még most sem gondolom, hogy aggódnunk kéne-mosolyogta megkönnyebbülten.-A szívverésed szerintem a hirtelen ijedtség miatt gyorsult fel, de amint megnyugszol, az is enyhülni fog-simogatta meg a karomat biztatóan, majd a mellette lévő infúziós állványt mellém állította. -És hogy véletlenül se száradj ki, bekötök neked egy kis izotóniás sóoldatot is -akasztotta rá az infúziós tasakot az állványra, majd miután mindent előkészített, lassan a a karomba szúrta a tűt, ami a szervezetembe juttatja az előbb említett folyadékot.-Már meg is van-rögzítette, hogy nehogy elmozdujon.-Amíg elviszem a mintádat, beküldök valakit, úgy jó lesz?

-Hogyne, persze- pillantottam rá hálásan.-És köszönöm, hogy segítettél…

-Igazán nincs mit-pillatott vissza rám mosolyogva, majd sietve útnak is indult a vérmintámmal a nem messze lévő labor felé.

Amint az üres szobában feküdtem, megpróbáltam felidézni pár dolgot, ami felfedheti a tüneteim mögött álló betegség milétét. Fejfájás, gyomorpanaszok, általános gyengeség…továbbra is a gyomorinfluenza látszott a legvalószínűbb diagnózisnak, de az ételmérgezés is egy lehetséges opciónak tűnt, mivel a tojásos és majonézes ételek mind hajlamosak a gyors megromlásra. Minden esetre reméltem, hogy a vérvizsgálat eredménye ad majd valami magyarázatot a történtekre.

-Meg is jöttek az eredmények-lépett be a vizsgálóba Addison, mire kíváncsian feljebb húzódszkodtam a vizsgálóasztalon, hogy szemmagasságba kerülhessek vele.-Köszönöm, hogy vigyázott Esme-re, Emily!-pillantott a mellettem álló nővérre.-Minden rendben volt?

-Továbbra is hányingere volt, így adtam neki egy kis B6 vitamint-tájékoztatta az elmúlt fél óra eseményeiről, miközben óvatosan eltávolította a karomból a lefolyt infúziót.-De semmi más nem történt.

-Remek-sétált hozzám egy megkönnyebbült mosollyal az arcán, ám egy pillanatra még visszafordult.-Most már nyugodtan elmehet, Emily-emelte rá szemeit.-Köszönöm!-biccentett, mire Emily hamarosan kettesben is hagyott minket az eredményeimmel a papíron. 

-Akkor nézzük!-nyitotta ki az adataimat tartalmazó mappát, majd figyelmesen nekiállt, hogy áttanulmányozza az egyes sorokat.-A hemokritod normálisnak tűnik, csak egy picivel magasabb az átlagnál, de az a hányás miatt van. Ez azt is megmutatja, hogy nincs gyulladásod, ami jó-mosolyogta, ám amint tovább olvasott, mintha valami olyasmit talált volna, amit nem tud mire vélni. Láttam az arcán.

-Mi a baj?-emeltem rá pillantásomat aggódva, mire Ő felocsúdott előbbi ámulatából.

-Semmi, csak…-ámult el újból.-Az öszrogén és a progeszteron szintje szokatlanul magas a véredben, nem is beszélve a HCG szintedről, ami 5200 mIU / ml-emelte rám ismét a szemeit, mire én alig hittem el, amit a saját fülemmel hallottam. Ha mindez igaz, az minden mást megmagyaráz.-Nem számítottam erre.

-Én sem-nevettem fel a könnyeimmel küzdve, amint lassan tudatosult bennem minden.-Addison…

-Dr. Esme Anne Cullen-állt meg egy pillanatra-orvos, feleség…anyuka -mosolyodott el örömmel a hangjában, mire nem bírtam tovább. Amint kimondta, azonnal hullani kezdtek a könnyeim.-Gratulálok!

-Anya leszek-mosolyogtam, miközben továbbra is alig hittem el a saját magam által mondottakat.-El sem hiszem…

-Pedig minden bizonnyal csodás anya leszel-simogatta meg a vállamat, amitől ismét azonnal elmosolyodtam.-Gyere, menjünk át a nőgyógyászatra, hogy jobban megvizsgálhassalak-invitált, mire én örömtől átjárva indultam el utána a szomszédos osztály felé.

Cullen's Anatomy XXVII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is jöttem a következő fejezettel, amiben immár elérkezett a pillanat, amikor Carlisle és Esme örök hűséget fogadnak egymásnak házasságuk keretei között, majd ezután hamarosan a nászutas fejezetek is jönni fognak, remélhetőleg minél hamarabb. Jó olvasást!

Puszi! Carly

[március 18.]

  

(Carlisle szemszöge)

-Mi a fenét csináltunk mi tegnap?-hallottam meg Mark kissé rekedt hangját, amint csatlakozott hozzánk otthonának konyhájában.-Nem emlékszem semmire…

-Elmentünk inni Joe bárjába-állt neki Derek a mondandójának, miközben feloldott egy aszpirin tartalmú pezsgőtablettát egy pohár vízben.-Iszogattunk…nem is kicsit-dörzsölte meg a homlokát.-Carlisle alig ivott, neki nem is lett baja, de mi…

-Kicsit kiütöttétek magatokat-vettem át helyette a szót, mikor láttam, mennyire nehezére esik a beszéd.-Derek viszonylag józan maradt, de te annyira részeg voltál, hogy…

-Rámozdultál a pincérnőre-szólalt meg Derek ismét, miután megitta a fejfájását enyhítő folyadékot-, de mielőtt bármi hülyeséget csináltál volna, Carlisle és Én elhoztunk onnan.

-Kössz!-pillantott ránk hálával a hangjában, miközben mellénk helyezkedett a hatalmas faasztalnál.-Adnátok egy ibuprofent? Mindjárt szétrobban a fejem…

-Hol tartod?-emeltem rá szemeimet kérdően.

-Jobbról a második szekrényben-válaszolta kissé bágyadtan, mire néhány pillanattal később oda is adtam neki a megváltást jelentő kapszulát.

-A tanúim szétcsapták magukat-ráztam meg a fejem egy halk sóhaj kíséretében.-Mi lesz most így velem? Össze tudjátok szedni magatokat egy órán belül?

-Egy órán belül?-lepődött meg Mark előbbi mondatom hallatán.-Miért, mennyi az idő?

-Már majdnem délután fél kettő van-álltam fel a székről, hogy én is nekiállhassak a készülődésnek.-Úgyhogy gyerünk! Háromra a kórházban kell lennünk!-csaptam össze a tenyereimet lelkesítően, mire, ha kissé nehezen is, de mind a ketten nekiálltak, hogy kiöltözzenek a nemsokára megkezdődő ceremóniára.

Én sietve lezuhanyoztam, megborotváltam az arcomat, majd a fogmosás és a fésülködés után, lelkes örömmel az arcomon öltöttem magamra az esküvői öltönyömet.

-Remekül nézel ki-veregette meg a vállamat Mark, akin fél óra elteltével már meg sem látszottak a tegnap esti kiruccanásunk hatásai.-Jól áll ez az óarany öltönymellény.

-Köszönöm!-igazgattam meg a nyakkendőcsomómat, miközben a szemeimet ismét rá emeltem.-Te is sokkal jobban nézel ki a reggelinél, hogy csináltad?

-Ibuprofen plusz hideg zuhany…-válaszolta elégedettséggel a hangjában.-Nincs is jobb ellenszere a másnaposságnak.

-Én is elkészültem-állt meg mellettünk Derek-, indulhatunk.

-Akkor Mark kocsijával elmegyünk a kórházba-álltam neki a menetrend tisztázásának.-Én utána ott még elrendezek néhány dolgot, ti pedig elmentek a szüleimhez, és elhozzátok a feldíszített Mercedes-t. Fél négyre mindennek készen kell lennie!

-Ahogy a vőlegény parancsolja-karolta át a vállamat Derek, mire lassan mind a hárman elindultunk a ház előtt álló autó felé.

(Esme szemszöge)

-Jó reggelt!-pillantott rám Addison mosollyal az arcán, mikor még mindig kissé álmatagon lelépdeltem a nappaliba vezető lépcsőn.-Illetve inkább jó délutánt, mivel már majdnem két óra van.

-Neked is jó reggelt!-nevettem fel alig hallhatóan, miközben csatlakoztam hozzá a nappaliban álló kanapén.-Már rég aludtam ennyire jól…

-Elhiszem-simította meg a vállamat.-A kórházi munka elég sok alvásmegvonással jár-mosolyodott el ismét, miközben mellőlem felállva lassan elindult a konyha felé.-Csináltam egy kis reggelit, hogy ne teljesen üres gyomorral menjünk az esküvőre-tért vissza hozzám egy finom omlettel a kezében.-Az enyémet már megettem, ez itt mind a tiéd…

-Köszönöm!-vettem át tőle, majd a finoman ráhelyezett kis villa segítségével neki is álltam a késői reggelim elfogyasztásának.-Hmmm…ez nagyon finom-mosolyogtam rá őszintén.

-Reméltem, hogy ízleni fog-helyezkedett ismét mellém, miközben a számhoz emeltem egy újabb ízletes falatot.-Viszont most már csak két óránk van az esküvőig, úgyhogy össze kell kapnunk magunkat-jelentette ki határozottan, amire én is egyetértően bólintottam egyet.-Miután megreggeliztél, veszel egy kellemes fürdőt; utána megcsinálom a hajad és a sminked…Ha ügyesek vagyunk, akkor háromra készen lehetünk mindennel.

-Az remek lenne-fejeztem be a finom reggelit.-Gyorsan elmosom a tányéromat, és már megyek is fürödni…

-Majd én elmosogatok, menj!-vette át tőlem, majd folytatta.-Most az a fontos, hogy mindennel ekészülj, majd én intézem a többi apróságot-indult el a konyha irányába, így már nem tudtam a szemébe mondani, mennyire hálás vagyok neki…mindenért. Ha most nem lenne mellettem, minden bizonnyal teljesen szét lennék esve az izgalomtól, de neki hála minden rendezetten megy. Miatta olyan minden, mint amilyennek mindig is képzeltem.

Miután megmostam a hajam, Addison minden egyes tincsemet beállította. A hajam után megcsinálta a sminkemet, megcsinálta a saját sminkjét, és mire hármat ütött az óra…mindennel megvoltunk.

-Ellenőrizzük -ajánlotta, mikor elérkezett az indulás pillanata.-A ruha nálam van-mutatott a kezében lévő csomagra.-A sminked kész, a hajad kész…A ruha, amiben a nászútra mész, megvan?

-Lilian hozza majd el, mikor jönnek az esküvőre-bólintottam némi izgalommal a hangomban.

-Akkor nincs más hátra, mint autóba ülni-pillantott rám lelkesen, miközben lassan mind a ketten elindultunk az autó irányába.-Oh, a nászutas csomagjaid?

-Már a Mercedes-ben vannak-álltam meg a kocsi előtt, ami hamarosan ki is nyílt három ütemes csipogást követően.

-Így viszont már tényleg semmi sem hiányzik-ült be a volán mögé, majd szemeit ismét lassan rám irányította.-Készen állsz?

-Készen-bólintottam mosollyal az arcomon.-Semmire sem álltam még ennyire készen…

-Akkor induljunk!-fordította el a slusszkulcsot, majd egy hangos berregést követően útnak is indultunk a Seattle Grace épülete felé.

(Carlisle szemszöge)

Amint a kápolna bejáratánál álltam, a szemeimet nem bírtam levenni a velem szemben lévő falióráról. A mutatók pillanatról pillanatra előrébb haladtak, előbb negyed négyet, majd felet és háromnegyedet mutattak; és ezzel a meneteléssel a szívritmusom is egyre hevesebbé gyorsult. Semmi mást nem akartam, minthogy négyet üssön az az óra.

-Carlisle!-hallottam meg Jasper vékony kis hangját, ami azonnal kiszakított engem elmélkedéseim mélyéről.

-Na, mi van, kisember?-kaptam fel a földről nevetve, amire Ő is halkan kacagni kezdett.-Készen állsz a nagy szereplésre?-nyomtam puszit a buksijára, mire Ő lelkesen bólogatni kezdett előbbi mondatomra.

-Viszem majd a gyűrűket-csillantak fel örömmel teli kis szemei, miközben ismét a lábaira állítottam Őt.

-Bizony ám-nevettem fel örömteli hangon, miközben szemeimet lassan az elegánsan kiöltözött szüleimre emeltem.-Mindennel megvagytok?

-Mindennel-pillantott rám anya megnyugtatóan.-Ellenőriztük a fogadás helyszínét, a gyűrűk itt vannak a táskámban, és az autó is készen áll-mosolyodott el boldogan, miközben megsimogatta Jasper szőke kis kobakját.

-A repjegyek is le lettek ellenőrizve-tette még hozzá apa.-A gép ma este tizenegykor indul, de tízre már ott kell lenni a beszálláshoz.

-Rendben, ezt majd mindenképp észben tartom-emeltem rá szemeimet hálásan, amire néhány pillanattal később Elizabeth és William is megérkezett hozzánk a kórházi kápolna bejárata elé.

-Sziasztok!-pillantott körbe William, amint mind a ketten megálltak a szüleim jobb oldalán.-Hogy van mindenki?

-William, Liz-fordult hozzájuk anyám mosolyogva-, annyira jó ismét látni titeket. Milyen volt az út?

-Hosszú, de mindenképp megérte-pillantott rá Elizabeth örömteli csillámlással a szemeiben.-De már sietünk is tovább Esme-hez, ha nem bánjátok…

-Dehogy, menjetek csak!-álltam arrébb udvariasan.-Ha itt elmentek egyenesen, akkor néhány ajtóval később ott egy ügyeleti szoba-mutattam abba az irányba, ahová Addison elvitte Esme-t-, ott megtaláljátok.

-Köszönjük, Carlisle!-pillantott rám William hálásan, mire mind a ketten izgalommal az arcukon indultak útnak az előbb mutatott irány felé. Most már mindenki itt volt…

-Nos, mi lenne, ha bemennénk-ajánlottam, amit szemeim ismét az órára tévedtek.-Hamarosan kezdődik a ceremónia.

- Jaspernek mikor kell majd a gyűrűket hozni?-állított meg ebben a pillanatban anya.-Csakhogy…odaüljön hozzánk, vagy…

-Szerintem ti maradjatok majd hátul-válaszoltam némi gondolkodás után, majd folytattam.-Majd előrekíséred, miután Esme bejött az ajtón, addig pedig apa foglalja neked a helyet. Jó lesz így?

-Természetesen-bólintott aprót anya, majd lassan mindannyian besétáltunk a kápolna meghitt kis terébe.

(Esme szemszöge)

-Készen is vagy-húzta meg még egyszer a fűzőmet Addison lezárva ezzel az esküvő előtti teendők hosszú sorozatát.-Hogy tetszel magadnak?-fordított finoman az ügyeletiben álló tükör felé, mire azonnal szembe találtam magamat viruló tükörképemmel.

-Hű…-ámultam el halkan nevetve. El sem hittem, hogy saját magammal állok szemben, amint a tükörbe pillantottam. Vöröslő tincseim szinte virítottak, amint lágyan a vállamra omlottak, mintha tűz gyúlt volna egy jégmezőn, míg a sminkem finoman emelte ki palaszín szemeim csillogását, mint a köd, amin áttűz a Hold fénye…Nem hittem a saját szemeimnek.

-Ezt örömmel hallom-simította meg a vállamat alig hallható kuncogással, amire én is ismét felnevettem. Ekkor azonban meghallottam a mögöttem lévő ajtó halk nyíló hangját.-Áh, Mr. és Mrs. Platt-pillantott rájuk örömmel a hangjában, amire én is azonnal hátrafordultam.-Hogy vannak?

-Remekül, Dr. Montgomery-mosolyodott el anya, miközben mind a ketten beljebb léptek apámmal. Azonnal elállt a lélegzete, amint meglátott.-Istenem!-emelte rám szemeit meghatottan.-Kicsim…te…annyira gyönyörű vagy.

-Köszönöm, anyu!-mosolyodtam el én is, amint rám pillantott. Annyi öröm csillogott mindkét szemében, mintha…két fénylő csillag bújt volna meg a szempillái mögött.

-El sem hittem, hogy ennyire hamar eljön ez a pillanat-simította meg a vállamat, amire ismételtem elmosolyodtam-, hiszen…nem is annyira rég még mindössze egy pici lány voltál. Egy pici lány hatalmas álmokkal…és minden álmod valóra vált.

-Majdnem minden-tettem hozzá lesütött pillantással, hiszen volt még valami, amire mindennél jobban vágytam…mindennél. Egy pici lényre, aki olyan mint Carlisle, és olyan, mint én…aki olyan, mint mi.-Gyerekem még nincsen…

-Majd az is lesz-simította meg a vállamat Addison.-Időd, mint a tenger.

-Annyi azért még sincs-említette meg apu, amint az órájára pillantott.-Fél perc múlva négy óra lesz…

-Akkor indulás!-sietett anyu az ajtóhoz, mire mindannyian követtük Őt a folyosó felé.-Én már be is ülök, majd hamarosan beszélünk-nyomott puszit az arcomra, majd néhány pillanat múlva el is tűnt, amint belépett a nem messze lévő kápolnába.

-Hamarosan mi jövünk-simította meg a vállamat Addison bátorítóan.-Majd mondom, ha induljunk…

-Rendben van-bólintottam izgatottan, mire apu nyugalommal a pillantásában vette kezeibe remegő kezeimet.

-Nem lesz semmi baj-simogatta meg a csuklómat, amire ismételten elmosolyodtam.-Vigyázok rád, mint minden alkalommal, amikor új lépést tettél.

-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, amire néhány pillanattal később meg is hallottam a bevonulózeném dallamát. Eljött az idő…

Lassan indultam el…láttam amint minden ismerős rám pillant, amint mindenki feláll a helyéről…Ám amint szemeimmel az oltár felé pillantottam , már nem láttam semmi mást, mint Őt. Semmi mást, mint aranyszín, csillámló haját; semmi mást, mint tengerszín, csillogó szemeit; semmi mást, mint örömteli mosolyát…semmi mást, mint az Ő csodás lelkét.

-Gyönyörű vagy-pillantott rám megannyi szerelemmel a hangjában, amint elé értem, mire én azonnal elmosolyodtam.

-Kedves Jegyespár!-hangzott fel a pap méltóságteljes hangja, amire Carlisle és én is ráemeltük a tekintetünket.- Eljöttetek ide ebbe a kápolnába, hogy az Úr megpecsételje és megszentelje szívetek szeretetét, egyházának szolgája és a hívek közösségének színe előtt. Krisztus Urunk egy külön szentség kegyelmével gazdagít és erősít meg titeket, hogy kölcsönös örök hűségben vállalni tudjátok a házastársak szent kötelességeit. Feleljetek hát az Egyház kérdéseire!-zárta le mondológját, miközben lassan közelebb lépdelt Carlisle-hoz.-Dr. Carlisle Cullen, megfontoltad-e Isten előtt a szándékodat, hogy házasságot köss?

-Igen, megfontoltam-válaszolta mosolyogva, miközben ujjaival lágyan megsimogatta kezeiben pihenő kezeimet.

-Ígéred-e, hogy leendő feleségedet szeretni és tisztelni fogod, míg a halál el nem választ benneteket egymástól?-pillantott fel az előtte lévő könyvből.

-Ígérem, hogy szeretni és tisztelni fogom Őt-csillantak fel szemei őszinte csillogással-, míg a halál el nem választ.

-Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat?

-Igen, elfogadom-bólintott egyet ismét.- Egytől egyik minden fiamat és lányomat, akikkel megajándékoz az Úr.

-Köszönöm!-emelte rá szemeit hálásan, majd néhány pillanat múlva hozzám fordult.-Dr. Esme Anne Platt, megfontoltad-e Isten előtt a szándékodat, hogy házasságot köss?

-Igen, megfontoltam-biccentettem mosollyal az arcomon.

-Ígéred-e, hogy leendő férjedet tisztelni és szeretni fogod, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

-Ígérem-emeltem szemeimet Carlisle-ra, majd folytattam.-Tisztelni és szeretni fogom Őt egészen halálom pillanatáig.

-Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat?-ismételte el a kérdést, amire válaszom mindennél egyértelműbb volt.

-Elfogadom-szöktek könnyek a szemeimbe.-És minden gyermekemet szeretettel és gondoskodással nevelem majd.

-Köszönöm!-pillantott rám vissza ugyanazzal a hálával a szemeiben, mint amivel Carlisle-ra.-Most pedig következik az a szent pillanat, amikor ünnepélyesen kinyilvánítjátok, hogy egymásnak házastársai akartok lenni, hogy ezzel az isteni kapoccsal erősítsétek meg egymás iránt érzett szerelmeteket-fordult hozzánk ismét, majd néhány pillanat múlva Carlisle-hoz lépett. -Mondd tehát utánam: „Én, Carlisle Cullen, Isten színe előtt feleségül veszlek téged, Esme Anne Platt.”

-Én, Carlisle Cullen, Isten színe előtt feleségül vesznek téged, Esme Anne Platt-merült el a pillantásomban, amire én azonnal elmosolyodtam.

-Mondd utánam-fordult ezután hozzám-„Én, Esme Anne Platt, Isten színe előtt feleségül megyek hozzád, Carlisle Cullen.”

-Én, Esme Anne Platt-ismételtem boldogan-, Isten színe előtt feleségül megyek hozzád, Carlisle Cullen.

-Most pedig esküvel is erősítsétek meg azt, amit az imént egymásnak ígéretetek!-tárta szét karjait, amivel így utat nyitott nekünk.

-Esme, Szívem-emelte rám szemeit szerelmes csillogással a hangjában Carlisle-, mikor azon a csodás Seattle-i reggelen megismertelek, mikor megláttalak a lift előtt…mintha minden a feje tetejére állt volna az életemben. Más lettem-simította feljebb ujjait a karomra, majd vissza a csuklómhoz.-Annyi szerelemmel ajándékoztál meg…ami semmihez sem fogható. Mindenemnél jobban szeretlek-hangsúlyozta ki a „mindennél” szót, amire nem bírtam megállni, hogy el ne piruljak.-Örökké melletted leszek.

-Amikor megláttalak azon a reggelen-álltam neki mosolyogva-, minden azonnal világossá vált…ami szürke volt, színessé; ami sötét volt, fényessé…mintha újjá születtem volna. A részed lettem-simult hozzá a pillantásom.-Már bennem élsz. És most már mindörökké a lényem leszel.

-Húzzátok egymás ujjára a hűség gyűrűjét-vette vissza a szót ismét a pap-, ami mostantól eme frigy jelképe, ami összeköt titeket-vitte le a hangsúlyt, mire a mellettünk álló kicsi Jasper mosolyogva hozzánk lépett. Annyira aranyos volt, amint ott állt a kis öltönyében, mintha Carlisle állt volna ott kisfiúként.

-Nagyon ügyes vagy-simította meg a buksiját, majd miután elvettük a fehér párnán pihenő csillámló gyűrűket, lassan egymás ujjaira húztuk, mint szerelmünk összekötő jelképeit.

-Most megkötött házasságotokat az Egyház nevében érvényesnek nyilvánítom, és megáldom az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében-írt le ujjaival egy keresztet a levegőben.-Megcsókolhatja a menyasszonyt.

Carlisle finom ajkai pillanatok alatt ajkaimhoz simultak. Azonnal elvesztem, mintha szálltam volna, mintha a mennyben lettem volna. Az égen szálltam vele, mint egy madár, ami először röppent fel, ami immár röpképes. És semmi nem húzott minket vissza a föld felé.

Cullen's Anatomy XXVI. Fejezet

Sziasztok!

Meg is jöttem az új fejezettel, bár néhány nappal később, mint terveztem. Itt végre sor kerül a leány és legénybúcsú néhány részletére, és mindarra, ami az esküvő előtti napon történt még szerelmeseinkkel. Az ezt követő fejezetben pedig eljön majd az esküvő napja is. Remélem, mindenkinek tetszeni fog!

Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

-Siess, Esme!-pillantott rám Addison kissé sürgetően, amint az aulába értem-, tíz perc múlva ott kell lennünk!

-Tudom, tudom-vettem fel a kabátomat sietve.-Indulhatunk is…

-Szívem, várj!-hallottam meg szerelmem hangját mögöttem, mire azonnal hangja irányába kaptam a fejemet.-Hadd lássam az én gyönyörű menyasszonyomat még egyszer, mielőtt elmenne-állt meg előttem csillámlással a szemeibe, amire azonnal lesütöttem a pillantásomat.

-Carlisle, muszáj mennünk!-sürgette meg Addison, amire mind a ketten alig hallhatóan felnevettünk.

-Azonnal engedem-pillantott rá, majd vissza rám. A szemeiben annyi minden kavargott. Annyi finomság és vágy, amit semmi nem múlhat felül, amit semmi más nem mond el ennyire mélyen.-Hiányzol…

-Te is hiányzol-simultam hozzá.-De most muszáj elmennem. Mindjárt a ruhaszalonban kell lennünk…

-Biztosan meseszép leszel-futtatta ujjait a vállamra.-Gyönyörű…

-Az lesz-állt meg mellettünk Addison.-Viszont most már tényleg mennünk kéne-pillantott rám az előbbinél sürgetőbben-, de csak, ha még hozzá mennél-biccentett Carlisle felé, amire ismételten mindannyian nevetni kezdtünk.

-Természetesen még mindig hozzá mennék-mosolyodtam el kacagva.-Semmi kétség…

-Akkor induljunk!-simította meg a vállamat Addison.-Hosszú nap áll még előttünk.

-Holnap találkozunk-nyomott puszit az arcomra szerelmem.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-pillantottam rá csillámlással a hangomban, majd némi unszolás után, el is indultam Addisonnal az Elizabeth ruhaszalon felé.

Amint az autóban ültem, egy kis gondolat folyamatosan ott zakatolt a fejemben, és nem hagyott nyugodni. Olyan érzésem volt, hogy elfelejtettem valamit, de hiába törtem a fejemet, semmi sem jutott eszembe. Végigpörgettem az utolsó teendők listáját a fejemben, hogy felhívtam-e a dekorost, hogy nem felejtettem-e el valamit elhozni a kórházból, hogy anyáméknak jó időpontot mondtam-e a holnappal kapcsolatban, de minden megvolt. Brandonéknál sem mulasztottam el semmit, ám még azután is ott motoszkált bennem az a gondolat, miután mindent nyugtáztam magamban.

-Valami baj van, Esme?-fordult hozzám Addison, miután már néhány perce egy szót sem szóltam.

-Nem, nincs semmi-csóváltam meg a fejemet.-Csak úgy érzem...mintha valamit elfelejtettem volna-árultam el neki gyanúmat.-Valamit nem csináltam meg ma, amit meg kellett volna, de…egyszerűen nem tudom, mi az.

-Megírtad Alice Brandon papírjait?-pillantott rám vissza kérdően, amire csak bólintani tudtam.

-Igen, már végigpörgettem magamban mindent-válaszoltam, majd sorolni kezdtem.-Elvittem a mintáját a laborba, majd miután megkaptam az eredményt, ami egyébként bámulatosan jó volt, majdnem kétszer olyan jó, mint amikor bejött-meséltem ámultan-, megírtam a zárójelentést, és előírtam neki az évenkénti kontrollt az onkológián.

-Akkor nem ezzel kapcsolatos-gondolkodott el Ő is, miközben lassan leparkolt a ruhabolt előtt.-Dekor? Pap? Virágok? Torta?

-Minden megvan-válaszoltam kérdéseire.-De valami még sincs…

-Szerintem ne törd magad rajta-simította meg a vállamat.-A mai napon az a dolgod, hogy pihenj, és jól érezd magad; holnap pedig férjhez mész egy csodás emberhez-nézett szemeimbe nyugtatóan.-Minden mást hagyj rám, hiszen…ez egy koszorús lány dolga, nem igaz?

-De-nevettem fel alig hallhatóan, miközben lassan a bennem gyűlő feszültség is távozott ezzel az apró nevetéssel.-Köszönöm!

-Nincs mit köszönnöd-mosolyodott el biztatóan.-Inkább menjünk be, mert már két perce rajtad kéne legyen az a gyönyörű ruha, amiben holnap az oltár elé állsz-kapcsolta ki az biztonsági övét mosolyogva, mire én is mosollyal az arcomon indultam utána a hatalmas városi szalon bejárata felé.

Az öltözőben izgatottan vártam, hogy felvehessem a gyönyörű, tört fehér, A-vonalú sifon ruhát, amit olyan szűk határidővel készítettek el a bolt nagylelkű dolgozói, hogy azt a legtöbb üzlet  nem is vállalná. Más munkájukat félre tolva dolgoztak az én ruhámon szinte éjjel nappal, amiért rendkívül hálás voltam nekik…kimondhatatlanul.

-Meg is vagyunk!-húzta össze a fűzőmet az a kedves hölgy, aki mindvégig segítségemre volt az esküvői készületek ezen részénél.-Tökéletesen simul a vonalaira, jobban nem is állhatna-fordított a tükör felé, mire teljesen elámultam, amint szembe találtam magam a tükörképemmel.

A ruha egyszerűen tökéletes volt. Bár eleinte ódzkodtam a váll nélküli fazontól, de Addison hatására mégis felpróbáltam ezt a gyönyörű modellt, ami végül elkísér majd az életem egyik legszebb napján a házasságkötés oltára elé.

-Gyönyörű, nem igaz?-simította meg a vállamat, amire nem tudtam mást tenni, mint meghatottan bólintani egyet. Annyira más volt így látnom magamat, szinte el sem hittem…de holnap férjhez megyek.

-Gyere, Esme, hadd lássam!-hallottam meg Addison hangját odakintről, és szinte láttam magam előtt, amint széles mosoly villan lelkes arcára.-Hadd lássam a menyasszonyt!

-Azonnal megyek-szólaltam meg könnyeimmel küzdve, miközben egy lecsorduló kósza könnycseppet lesimítottam az arcomról.-Jöjjön, kedves-nyitotta ki nekem az ajtót-,mutassa meg magát!-unszolt tovább, mire én továbbra is az arcomat törölgetve léptem ki az egyetlen főből álló közönségem elé.

-Jaj, de gyönyörű vagy!-mosolyodott el őszintén.-Nem is tudom, mi mást mondhatnék még…tökéletes.

-Én is ezt mondtam neki-igazította meg a szoknyarész hátulját.-Hibátlanul követi az alkatát, az alsó szatén szoknyarész lágyan tartja ki a rá simuló sifon felső szoknyát, ezzel megadva a ruha tökéletes A-vonalát-mutatta meg az említett szakaszt a derekamtól a szoknya aljáig. -Oh, és mielőtt elfelejtem-sietett vissza az öltözőbe, majd néhány pillanat múlva már vissza is tért egy hosszú, fehér fátyollal a kezei közt-, itt a hozzá tartozó fátyol is-illesztette a hajamba, mire nem bírtam tovább…eltört a mécses.-Drágám, te sírsz?-lépett hozzám Addison vigasztaló mosollyal az arcán, amire alig hallhatóan felnevettem.

-Nincs semmi gond-simítottam le arcomról néhány újabb könnycseppet.-Mindössze kissé…elérzékenyültem.

-Ez minden menyasszonynál megesik-segített le a szalonban dolgozó hölgy a kis emelvényről, amin álltam.-Akkor? Csomagolhatom a ruhát?

-Igen, hogyne-bólintottam rá azonnal.-És még egyszer, nagyon köszönöm, amit értünk tett!-pillantottam rá hálásan.-Önök nélkül nem mennék holnap férjhez.

-Ugyan, kedvesem, ne köszöngessen!-legyintett aprót, miközben lassan nekiállt kioldani a ruha hátulját összefűző szalagokat.-Az üzletünk mottója is az, hogy „Egy esküvőnek nincsen gátja.” –nevetett fel halkan, amire én is felkuncogtam.-És szabad megkérdeznem, hogy hívják a kedves vőlegényt?

-Dr. Carlisle Cullen-válaszoltam mosolygással a hangomban.-Mind a ketten a Seattle Grace-ben vagyunk orvosok.

-Bizonyára csodás esküvőjük lesz-segítette le rólam a ruhát, mire én is visszavonultam a paraván mögé, ahol minden más ruhadarabomat is hagytam.-Hol lesz a ceremónia?

-A kórház kápolnájában-mosolyogtam ismét, miközben a pulóveremet magamra véve el is készültem az öltözködéssel.-Számunkra ez a hely annyira sokat jelent…-meséltem tovább.-A kórházban ismertük meg egymást, ott bontakozott ki minden…Mellette más lettem, valami jobb.

-Remélem, hogy hosszú, boldog házasságuk lesz-mosolyodott el, majd miután átnyújtotta nekem az esküvői ruhámat, útnak is indultunk Addisonnal a belvárosi otthonuk felé.

(Carlisle szemszöge)

Mire mindennel végeztem a kórházban, addigra teljesen besötétedett az égbolt Seattle felett. Kissé kimerülten raktam le a kezemben lévő tollat, amivel az utóbbi néhány órába annyi papírt írtam alá, hogy szinte minden tinta kifogyott belőle; majd lassan nekiálltam, hogy Derek és Mark sürgető hívásaira válaszolva elinduljak Joe bárjába.

Ez az ára, ha az ember huzamosabb időre elutazik, bár kimondani sem tudtam, mennyire vártam, hogy nászútra utazhassunk szerelmemmel. Kicsit kimozdulunk a mindennapokból, a kórházi légkörből, és ami mindennél fontosabb…csak mi ketten leszünk.

-Áhhh, hát itt a vőlegény!-hallottam meg Mark hangját, amint beléptem a hangulatos kis bárba az út túloldalán.-Joe, azonnal három guin tonic-ot!-intett a pulthoz, amire régi ismerősünk azonnal készíteni is kezdte az előbb rendelt italokat.-Csakhogy ideértél végre, már azt hittük, el sem jössz.

-Bocsánat, csak rengeteg papírmunkám volt még a holnapi utazás miatt-ültem le hozzájuk, amivel egy időben meg is érkezett az asztalunkhoz a három guin.

-És hová mentek nászútra?-pillantott rám Derek kíváncsian.-Európában valahová, vagy…maradtok a kontinensen?

-Nem mintha bármit is látnának a külvilágból-jegyezte meg Mark egy célzó mosollyal az arcán, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak ezen.

-Franciaországba-válaszoltam lényegre törően.-Saint Tropez és környéke, utána Párizs…csodás lesz.

-Azt meghiszem-veregette meg a vállamat Derek.-De azért a városnézés mellett szenteljetek jóóó sok időt is egymásra-kacsintott rám ugyanazzal a célzó pillantással, mint Mark, mire én lemondóan megcsóváltam a fejemet.

-A szerelmi életem hadd tartozzon rám-állítottam le finoman.-Tudjátok, ez a dolog amiatt intim, hogy nem beszélünk róla mindenkivel…

-De mi nem mindenki vagyunk, hanem a legjobb barátaid-karolta át a vállamat Mark.-Egy-két pikáns részlet belefér egy beszélgetésbe…

-Az én válaszom akkor is nem-ittam egy kortyot az előttem lévő gin tonic-ból.-Eddig sem mondtam semmit arról, ami Esme és köztem történik a hálószobában, és ez most sem fog változni. Tisztelem Őt annyira, hogy nem árulom el a titkainkat…

-Csak annyit mondj, hogy hány percig bírjátok? Gyorsan lezavarjátok, vagy romantikusan elhúzzátok…

-Mark, megmondta, hogy nem akar beszélni róla-bökte meg nevetve Derek, amire ismételten felsóhajtottam.- Csak ugratunk, ne is figyelj ránk ilyenkor-ütögette meg a vállamat vidámítóan, amire végre én is halkan nevetni kezdtem.-Inkább emeljük poharunkat az itt ülő vőlegényre-emelte meg a még félig ginnel teli poharát-, aki holnaptól már férj lesz, és arra is, hogy minél több szép gyereket hozzanak össze minél hamarabb!

-Csak nem szálltok le a témáról-emeltem meg én is a poharamat, majd egy koccintás után én is tovább iszogattam a kezemben lévő jéggel hűtött gin tonic-ot.

(Esme szemszöge)

-Meg is jöttünk-nyitott be Addison egy, az én régi lakásomnál lényegesen nagyobb belvárosi otthonba.-Szerintem az első legyen az, hogy mindent a nappaliba pakolunk, mert onnan biztosan nem tűnik el semmi sem-mutatott a rövidke folyosó végén nyíló ajtóra. -A ruhádat…majd a kanapéra terítjük, hogy ne gyűrődjön-folytatta elgondolkodva-, mi pedig kényelmesen elleszünk a másik két fotelban-akasztotta fel a kabátját, majd ismét hozzám fordult.-Jó lesz így?

-Hogyne-bólintottam mosolyogva.-De miattam semmit nem kell átrendezni, vagy megvariálni…

-Jaj, már-legyintett, miközben átvette tőlem az esküvői ruhámat, hogy én is levetkőzhessek.-Érezd magad otthon, helyezkedj kényelembe…-simította meg a vállamat biztatóan, mire én is elmosolyodtam-, ne érezd magad úgy, mint egy vendég.

-Igyekszem-nevettem fel alig hallhatóan, miközben én is elindultam utána a nappali irányába. A szoba egyszerűen hatalmas volt. Mindenhol sötétbarna fa bútorok álltak a bézs falak mentén, a szintén bézses színű kanapé két oldalán pedig egy-egy hasonló színű fotel foglalta el a helyét, mintha csak egy őszi tájba léptem volna be a kinti tavaszból.

-Nagyon szép az otthonotok, Addison-pillantottam körbe elámultan.-Olyan meleg és barátságos…

-Köszönjük!-mosolyodott el, miközben a ruhámat az előbb említett hosszú kanapéra terítette.-Bár ráférne már egy kis felújítás-tette hozzá halkan nevetve, miközben lassan tova is indult a nem messze lévő konyha irányába.-Csinálok egy kis popcornt, jó? -pillantott vissza rám.-Addig mi lenne, ha felmennél, vennél egy forró fürdőt, és kicsit kényeztetnéd magad a nagy nap előtt-ajánlotta, mire én nem is tudtam, mit mondhatnék nagylelkűségére.-Van a fürdőben finom levendula illatú fürdősó, meg mindenféle fürdőolaj is…használd őket bátran, mintha csak a tiéd volna…

-Addison, én…

-Gyerünk, gyerünk-szakított félbe, mielőtt bármi mást mondhattam volna-, ne kelljen kétszer mondanom!-pillantott rám tettetett komolysággal, mire nem tehettem mást; lassan elindultam az általa mutatott fürdőszoba iránya felé.

Amint az emeletre értem, néhány sikertelen kísérlet után rá is leltem az említett helyiségre. Megnyitottam a melegvizes csapot, majd miután a finom, fehér porcelánkád melletti székre raktam a ruháimat, óvatosan elmerültem a nyakamig érő, habokkal teli vízbe.

Tényleg nagyon jól esett ez a forróvizes fürdő. Az izmaim teljesen ellazultak, a pulzusom lassulni kezdett…mintha álomba szenderültem volna egy meleg paplan alatt.

-Van néhány tiszta törülköző a szekrényben-hallottam meg néhány perc múlva Addison hangja az ajtó túloldaláról-, nyugodtan használd azokat, és majd a folyosó végén balra, a vendégszobába találsz néhány ruhát is.

-Köszönöm!-mosolyogtam hálásan, majd miután kiszálltam fürdőkádból, a törülközőt magam köré csavarva indultam el a nem messze lévő szoba irányába.

-Na, ellazított ez a kis fürdés?-pillantott fel rám Addison, miután egy gyors öltözködést követően elindultam lefelé a nappaliba.

-Nagyon jól esett-ismertem el mosolyogva, miközben mellé helyezkedtem a másik fotelba.-Pihentető volt.

-Rá is kell ám pihenni az esküvőre-nevetett fel halkan, miközben az asztalhoz hajolva kezeibe vette az ott heverő DVD-k egyikét.-Közben kiválogattam néhány filmet, amik illenének a mai alkalomhoz, és…én erre gondoltam-mutatta fel a borítót, amin ez állt: 27 idegen igen.-Láttad már?

-Nem, még nem-válaszoltam.-Hallottam már róla, de sajnos még nem volt alkalmam megnézni.

-Akkor itt az ideje-nyitotta ki a dobozát, majd miután a lejátszóba rakta, a fotel kényelmében merültünk el a film esküvői hangulatába.

Cullen's Anatomy XXV. Fejezet

Sziasztok!

Viharos gyorsasággal, még egy fejezettel érkeztem a héten, amivel remélem, sok örömöt okozok majd nektek. Immár elérkeztünk az esküvő előtti utolsó pillanatokhoz, és mindjárt eljön maga a nagy nap is, amit igyekszek majd minél gyorsabban hozni :) Jó olvasást!

Puszi! Carly

[március 17.]

-Szia, Esme!-hallottam meg Addison hangját mögöttem, amint éppen a közeli vizsgáló felé siettem.-Holnap lesz a nagy nap, nem igaz?

-De-mosolyodtam el azonnal.-Bár be kell vallanom, kissé ideges vagyok-túrtam a hajamba némi izgalommal a hangomban, mire Ő alig hallhatóan felnevetett.

-Nem kell annak lenned-simította meg a vállamat-, minden tökéletes lesz. Ma még elmegyünk az utolsó ruhapróbádra, és utána nem kell mást tenned, mint lazítani és kipihenni magad a holnapi napra. Mármint…csak a leánybúcsú után-tette hozzá finoman, mire a gondolataim egy pillanatra teljesen ledermedtek.

-Leánybúcsú?-pillantottam rá kissé ijedten ennek a szónak a hallatán.-Addison, én ezt…

-Muszáj!-nézett rám tettetett komolysággal az arcán.-Minden menyasszonynak kell leánybúcsú. De se sztriptízes férfiakat se italozást nem terveztem, erről biztosíthatlak -válaszolta nyugtatóan, mire alig hallhatóan felsóhajtottam.-Arra gondoltam, hogy eljöhetnél hozzánk, és ott beszélgetnénk, megnéznénk egy esküvős filmet…-kuncogott fel halkan.-És ott is aludnál, mivel a leendő férj és feleség nem lehetnek együtt az esküvő előtti éjjelen. Ez szabály-kötötte az orromra, amire ismételten elmosolyodtam.

-Ez így sokkal megnyugtatóbban hangzik-emeltem rá a szemeimet ismét.-És köszönöm a meghívást, de…nem leszek útban? Mármint Dr. Shepherd…

-Derek Carlisle-nak rendez legénybúcsút-legyintette Addison, ám mielőtt bármit is gondolhattam volna, folytatta.-Viszont a lelkére kötöttem, hogy semmilyen durva dologba nem viheti bele, úgyhogy emiatt ne aggódj!

-Miatta nem aggódom-pillantottam rá őszintén.-Megbízom benne, és tudom, hogy semmi olyat nem tenne, amivel engem megbánthat. Erről szól a házasság-nevettem fel halkan, amire Addison is ismét felnevetett.

-Valóban-simította meg a vállamat.-Viszont, ha már nincs más dolgod, akár indulhatunk is a ruhaszalonba-mutatott az órájára.-Még van háromnegyed óránk a négy órás időpontig, de megihatnánk egy kávét út közben, vagy ilyesmi…

-Sajnálom, de nem még nem mehetek-pillantottam rá bocsánatkérően.-Ma hívtam vissza Alice-éket az utolsó kontrollra, mielőtt végleg szabadulhatna a kórháztól-mosolyodtam el örömmel a hangomban.

Már lassan két hete, hogy Alice-t hazaengedhettem szüleivel, és immár járóbetegként jöhetett be minden másnap a vizsgálatokra. Többé nem volt ágyhoz kötve, a vérképe is minden alkalommal egyre jobb lett, és az étvágya is visszatért, ami betegsége miatt mindeddig elveszettnek látszott. Sokkal jobban volt.

-Ez nagyszerű!-csillantak fel szemei elismerően.-Akkor nem is zavarok, csináld csak a dolgodat. Én addig összepakolom a saját dolgaimat, és az aulában találkozunk, jó?

-Fél órán belül ott leszek-bólintottam, majd lassan folytattam utamat a 3-as vizsgáló felé.

Amint benyitottam a kórterem ajtaján, azonnal megláttam Alice mosolygó arcocskáját. A szemeiben olyan élet csillogott, amit, mióta ismerem, egyszer sem láttam, nem is beszélve a pirosló kis rózsácskákról a bőrén, amikből szinte áradt az az egészség, amire mindeddig vágyott. Öröm volt rá nézni.

-Szia, Alice!-üdvözöltem mosolyogva.-Rád sem lehet ismerni, nagyon sokat változtál-simítottam meg az arcát, amire ismét életteli mosoly húzódott az arcára. Mintha soha nem is lett volna az a beteg kislány, aki néhány héttel ezelőtt még azért küzdött, hogy megélje a következő napot, akibe minden nap tűket szúrtak, és gyógyszereket pumpáltak. Csupán a fején lévő rózsaszín macis kendő árulkodott arról, milyen betegségben is szenved.-Jól érzed magad?

-Igen, Esme néni-válaszolta lelkesen.-Tegnap már megettem egy egész tányér makarónit, és fagyiztam is-mesélte nekem teljes odaadással, amire nem bírtam megállni, hogy fel ne kuncogjak.-Anyu pedig azt mondta, hogy miután Esme néni megvizsgált, elmehetünk a kedvenc éttermemben, ahol nagyon finom a sült krumpli.

-Akkor mindenképp igyekezni fogok-biztosítottam erről, miközben a sztetoszkópomat finoman Alice törékeny kis mellkasára helyeztem. A szíve tökéletes ritmusban vert…erős volt.-A szíved teljesen rendben van. Hadd nézzem a kanülödet!-emeltem fel jobban a pulóverét, hogy ellenőrizzem a mellkasában lévő eszközt. Teljesen tiszta volt, a környékén sem láttam fertőzés nyomát.-Ezzel sincs semmi baj, mindössze annyi, hogy még mindig itt van-vettem a kezembe egy steril gézt, majd ismét visszaléptem hozzá.-Még leveszek tőled egy kis vért, és utána már ki is veszem azt a csúúnya csövet-koppintottam játékosan az orrára, amire halkan felkacagott. Amint lefektettem a vizsgálóasztalra, óvatosan a kanülbe mélyesztettem a vérvételes tűt, majd miután sikerült egy ampullányi vért levennem tőle, a steril gézt a seb széléhez tartva megszabadítottam őt a már meglehetősen kényelmetlenné váló kórházi eszköztől.

-Készen is vagy-helyeztem a nyomára a gézdarabot, miközben néhány erre a célra szolgáló tapasszal rögzítettem azt.-Ezt még ne vedd le ma estig, jó?- pillantottam rá komolyan.-Majd mikor elmész fürödni, leszedheted, de addig nem szabad piszkálnod!

-Majd figyelünk rá, Dr. Platt-ültette fel kislányát Mr. Brandon.-Minden bizonnyal sokkal könnyebb lesz így a tisztálkodás, hogy nem lesz útban az a cső-nevetett fel örömmel a hangjában, mire én is azonnal elmosolyodtam. Gondtalannak látszott…annyira mint amilyennek még soha.

-Való igaz-nevettem fel én is.-Viszont nekem most el kell vigyem Alice mintáját a laborba-vettem a kezembe a gondosan lezárt üvegcsét.-Remélhetőleg, nem lesz semmi gond, és hamarosan már az étteremben eheti a finom sültkrumplit-pillantottam rá csillámlással a hangomban, amire azonnal fellelkesült.-Sietek vissza.

-Csak nyugodtan, Doktornő!-mosolyodott el Mrs. Brandon, miközben én sietve útnak indultam a labor iránya felé.

(Carlisle szemszöge)

-Dr. Cullen?-hallottam meg a nevemet a folyosón sétálva, és amint megfordultam, egy nyomozót láttam felém jönni talpig öltönyben.

-Igen, én lennék-válaszoltam készségesen.-Miben segíthetek?-emeltem rá szemeimet érdeklődve, mire Ő a zsebéből egy kisebb jegyzetfüzetett húzott elő.

-Maga Ms. Jeninks orvos?-olvasta fel a betegem nevét, amire aprót bólintottam.

-Igen, mióta behozták gázolással-pillantottam rá komolyan.-Az állapota azóta sokat javult, de amellett, hogy a mellkasa súlyosan sérült, mindkét lába és a jobb karja is eltört, a bal térde pedig kiugrott a helyéről. Még hosszú út vár rá a felépülésig.

-Talán könnyebben gyógyul majd, ha megtudja, hogy elfogtuk a gázolót-ismertette velem a tényeket, amire azonnal felkaptam a tekintetemet.-Azért tartott ennyi ideig, mert elhagyta Washington államot, és rejtőzködött; viszont amint áttette a lábát az államhatáron, egy járókelő felismerte Őt a fantomkép alapján, és azonnal jelentette. Azonban…menekülés közben balesetezett, és megsérült. Nem komoly-tette hozzá-, de össze kéne varrni a fejét, kint ül a járőrkocsiban.

-Most arra kér-álltam neki némi haraggal a hangomban, amit igyekeztem minél jobban visszafojtani-, hogy segítsek azon az emberen…aki majdnem megölt egy ártatlan nőt?

-Igen, arra kérem-válaszolta hivatalos hangon, mire néhány pillanatig el kellett számolnom magamban, hogy megőrizhessem a hidegvéremet.

-Hozza be!-sóhajtottam ki az eddig mélyen bent tartott levegőt, miközben elindultam az ellenkező irányba.-A 2-es kórteremben várom.

-Köszönjük, Doktor Úr!-biccentett aprót, miközben lassan Ő is elindult a kórház parkolója felé.

A vizsgálóba beérve előkészítettem a varróeszközt és a lidokain injekciót, bár szívem szerint ennek a beadását most szívesen elhagytam volna. A varrás okozta fájdalom még csekély is lett volna ahhoz képest, amit Ő okozott annak a szegény nőnek, akit majdnem halálra gázolt, és aki még egy hónappal a baleset után sem bír kimozdulni a kórházi ágyából. Annyira egyszerű lenne megtenni…de még sem tehetem.

-Itt van, Dr. Cullen-nyitott be az ajtón az előbbi nyomozó két másikkal az oldalán, akik közre fogták az erősen vérző férfit.-Jackson Andrews, húsz éves, enyhén ittas állapotban ült a volán mögött, mikor elkaptuk-ültette le magas, fekete hajú sofőrt, akinek amint felnézett rám, azonnal láthatóvá váltak az összeszűkült pupillái.

-Valamint ha jól látom, tudatmódosító szert is fogyasztott-világítottam a szemébe, amiben így még jobban látszottak a gombostűfejnyire összehúzódott szembogarai.-Mit használ? Crack? Kokain? Esetleg heroin?

-Köze?-szorította össze szemeit az erős fényre, mire ismét meg kellett ismételnem a számolós gyakorlatot, hogy most azonnal neki ne ugorjak.

-Csak annyi, hogy én tudom, hogy az alkohol és a kokain nem jó barátok-folytattam kissé nyugodtabb hangon.-A kokaetilén, ami ilyenkor a szervezetében keletkezhet, rövid időn belül megölheti magát. Tehát csak titkolózzon-hagytam rá a dolgot, mire láttam rajta, hogy megrémült szavaim hallatán.-Nos? Mit fogyasztott?-tettem fel ismét a kérdést, amire néhány pillanat után válaszolt.

-Kokaint-vallotta be-, de nem sokat-tette hozzá pánikszerűen.-Ugye nem halok meg?

-Nyugodjon meg, nem haldoklik!-vettem a kezembe egy steril gézt, amivel megtisztítottam a fején lévő hasadás környékét.-Ha többet vett be volna, most már nem ülne itt, abban biztos lehet. Érez bármilyen szédülést? Elájult a balesetkor?

-Nem és nem-válaszolta kissé kínlódva.-Csak azon a részen fáj a fejem, ahol felszakadt-szisszent fel, amint az injekciót a seb környékébe mélyesztettem.-Ne kínozzon már!

-Most akarja, hogy összevarrjam a fejét, vagy inkább így ülne le minimum öt évet egy cellában?!-emeltem meg kicsit a hangom, ám amint ezt észre vettem, azonnal vissza is vettem belőle. Orvosként nem tehetem meg, hogy ítélkezzek.-Gondolom az előbbi lehetőséget választja.

-Igen-válaszolta kicsit flegma kifejezéssel az arcán, miközben én lendületes mozdulatokkal kezdtem el összeölteni a homlokán lévő sebet.

-Tudja-álltam neki néhány pillanat csend után-, nekem nem is annyira rég…még volt egy nővérem. Volt egy kisfia -nevettem fel keserűséggel a hangomban, ami neki is azonnal feltűnt-, akitől egy olyan felelőtlen, idióta alak, mint maga…elvette az életével együtt-szisszentem fel haragosan, miközben a varrat lezárása után az asztalra helyeztem a fémesen csattanó varróeszközt.-A sofőr drogos volt…akkor is, amikor a baleset történt. Heroint használt-szökött néhány könnycsepp a szemeimbe, ám nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy meggyengülni lásson, így még mielőtt kicsordulhattak volna, felszárítottam őket.-A férfi is meghalt a balesetben vele együtt. De soha nem bocsájtok meg neki-hangsúlyoztam ki a soha szót-, mint ahogy magának sem. Remélem, hogy ha egyszer maga is meghal-folytattam dühtől vezérelve-, akkor a pokolban fog szenvedni.

-Doktor Úr, kérem!-hallottam meg a nyomozó hangját, mire azonnal rájöttem, hogy ezt már nem kellett volna. Még soha nem hozott ki senki ennyire a józan ítélőképességemből.

-Elnézést, Biztos Úr!-álltam fel a székről, amin eddig ültem, majd hozzátettem.-Elvihetik, nincsen életveszélyben. De ha mégis rosszul lenne…hívjanak-nyitottam ki az ajtót, majd lassan folytattam az utamat Ms. Jenkins kórterme felé.

Valahol belül szégyelltem a viselkedésemet, hiszen nem volt orvoshoz méltó…de örültem, hogy megtettem. Lilly halála óta egyszer sem adtam ki a balesetet okozó sofőr miatt bennem felgyűlt feszültséget, ami most hirtelen feltört belőlem, mint egy robbanás, amit eddig elfojtottak.

-Jó reggelt, Lena!-léptem be Ms. Jenkinshez, aki sérülései miatt szinte alig bír megmozdulni a töréseit rögzítő csavarok és kötések súlya alatt.-Hogy van ma reggel?

-Nem túl jól, Dr. Cullen-vallotta be őszintén.-Úgy érzem, ide vagyok szögezve ehhez az ágyhoz, és soha többé nem fogok felkelni-sóhajtotta halkan.-Mondja, hogy nem így lesz!

-Nem így lesz-mosolyodtam el biztatóan, mire az Ő arcára is fáradt mosoly húzódott.-És azt hiszem, egy jó hírrel is szolgálhatok a mai napra-álltam neki ismét, amire a szemei kíváncsian felcsillantak.-A gázolóját nemrég elfogták, és már be is vitték a rendőrőrsre. Nem árthat már magának…

-Ez hatalmas megkönnyebbülés-pillantott rám ismét, és szinte láttam, amint a lelke egy súlyos tehertől szabadul meg ennek a mondatnak a hallatán.-De nem magam miatt, hanem mások miatt. Így nem szedhet több áldozatot a felelőtlenségével…

-Teljes mértékben egyet értek önnel-vettem a kezembe a sztetoszkópomat, hogy ellenőrizhessem a szívverését.-Lélegezzen mélyeket!-kértem udvariasan, hogy a légzését is megvizsgálhassam, de szerencsére semmi rendelleneset nem hallottam.-A tüdeje is rendben van, semmi nyoma a műtétnek.

-Az jó-nevetett fel alig hallhatóan.-Bárcsak a csontjaimról is ezt mondanák…

-Dr. Torres nem mondott legutóbb semmit a felépülési idejéről?-pillantottam rá kíváncsian.-Meddig kell még így feküdnie?

-Szerinte még minimum két hétig nem állhatok lábra-válaszolta kissé csalódottan.-De utána elkezdhetek egy bizonyos járógipszes gyógytornát, vagy mit…ami állítólag nem lesz könnyű-mondta kissé lehangoltan, mire éreztem, hogyha most nem mondok neki valami biztatót, könnyen feladhatja. És ez az, amit nem akarok…

-Figyeljen!-emeltem rá szemeimet komolyan.-Ne keseredjen el! Két hét nem is annyira hosszú, ha azt nézi, mennyi ideje itt van már-bátorítottam.-Fele annyi idő, mint amennyi a műtét óta eltelt, és azt is kibírta. Ez is menni fog-simítottam meg a karját, amire ismételten elmosolyodott.-Maradjon erős!

-Köszönöm, Dr. Cullen!-pillantott rám hálásan.-Nem is tudja, milyen sokat jelent ezt nekem öntől hallani.

-Nincs mit, Lena-indultam el a kórterem ajtaja felé.-Pihenjen sokat!-búcsúztam el egy jó tanáccsal, majd mosollyal az arcomon indultam el a gyermekosztályra, hogy a leendő feleségemmel lehessek.

Rettenetesen hiányzott, szinte már fájón, ami a fizikai részét illette. Miután két hétig a műtét miatt nem lehettünk együtt, utána meg Derek és Addison tett meg mindent, hogy minél többször távol legyünk egymástól, a szívem már attól is heves iramban kezdett verni, ha megláttam…Nem számított, hányszor pillantottam meg egy nap.

-Na, hogy megy a cölibátus?-lépett mellém Derek Markkal maga mellett, miközben mind a ketten azonnal felnevettek.

-Ha tudnád, mennyire…ki nem állhatlak emiatt-sóhajtottam kissé összeszorított fogakkal, amire ismét nevetni kezdtek.

-Már nincs sok hátra-veregette meg a vállamat Derek.-Mindössze egy nap…

-De attól még láthatom a menyasszonyomat, igaz?-pillantottam rá tettetett engedélykéréssel, amire válasza tettetett szigorral hangzott el.

-De nincs tipi-tapi!-emelte fel a mutatóujját.-És minél hamarabb öltözz át, mert ma este legénybúcsú!

-Juhé!-mosolyodtam el hüvelykujjaimat felmutatva.-Várj, mi?-álltam meg egy pillanatra, amint ráeszméltem, mit is mondott.-Legénybúcsú?

-Ugyan, semmiség-legyintett.-Elmegyünk Joe bárjába inni egyet, mint ahogy régen, de semmi más, nyugodj meg!-pillantott rám őszintén, mire alig hallható sóhaj hagyta el ajkaimat.-Ennyi lesz.

-Jól van-nevettem fel megkönnyebbülten.-De semmi trükk!

-Semmi-mosolyodott el ismét, miközben mindannyian folytattuk utunkat a már nem is annyira messze lévő gyerekosztály felé.

Cullen's Anatomy XXIV. Fejezet

Sziasztok!

Meg is jöttem a következő fejezettel. Ebben végre fény derül arra a bizonyos válaszra, amire a kérdés már az előző fejezetben fel lett téve, valamint egyéb események is jelen lesznek majd ebben a részben, amik remélem, mind tetszeni fognak. Ez amolyan átvezető fejezet lesz egy eseményhez, amire szerintem már mindenki nagyon vár. Jó olvasást!

Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

Alig hittem el, amit a saját fülemmel hallottam. Én, mint a felesége? Én, mint…Dr. Cullen? Csak mosolyogtam, miközben újra és újra kimondtam magamban a szót, amit akármennyire is ajkaimra akartam formálni, most még sem ment. Mintha az izgalom a hangszálaimra ült volna, ami miatt a szavaim nem szállhattak szabadon.

-Igen-mosolyogtam végül örömmel a hangomban, mire azonnal láttam, amint szerelmem arca is megkönnyebbül ennek az apró szónak a hatására.-Persze, hogy igen-öleltem volna meg, ám amint megpróbáltam felülni, a csípőmbe nem is egy, hanem négy éles fájdalom hasított. Azonnal felszisszentem erre az érzésre-Áu!

-Ne mozogj!-nyomott vissza puhán az ágyba, és még örömén át is hallatszott az aggodalom a hangjában.-Hamarosan hat a gyógyszer, és jobban leszel.

-Nincs semmi gond-legyintettem, amint ismét kényelembe helyezkedtem.-Jól vagyok-biztosítottam erről, mire szerelmem arca ismét mosollyal telt meg.-Menyasszony vagyok-ámultam el ismét immár hangosan, mire Carlisle finoman a bal gyűrűsujjamra húzta a minket összekötő ékszert.

-Az én csodaszép menyasszonyom-hullajtott finom csókot ajkaimra.-El sem hiszem…

-Én sem-kuncogtam alig hallhatóan.-Annyira hihetetlen mindez. Én, mint Dr. Cullen…

-Te, mint Dr. Cullen-hajolt ismét hozzám, majd ajkait lassan ismét összeforrasztotta az én ajkaimmal. Amint puhán újra és újra összesimultak, mintha minden maradék kín is elmerült volna a semmiben. Semmihez sem volt fogható…

-Sziasztok!-hallottam meg anya hangját, mire mind a ketten ráemeltük mosolygó pillantásunkat.-Megjöttünk!

-Szia, anya!-köszöntöttem örömmel a hangomban, és amint beljebb lépett, megláttam a mögötte álló apámat, Liliant és Henry-t is, valamint a kis Jaspert, aki amint szintén észrevett, azonnal hozzám sietett.

-Esme, jól vagy?-pillantott rám aggódva csillámló szemeivel.-Lilian nagyi mondta, hogy hatalmas tűkkel szúrkáltak, és hogy emiatt fájni fog a lábad, és nem tudsz majd járni, és…

-Nincs semmi gond, kicsim!-simítottam meg szőke hajacskáját, amitől láthatóan megnyugodott.-Jól vagyok, és hamarosan haza is mehetek. Mindösszehárom napig kell itt maradnom.

-De örülök!-ölelt meg azonnal, mire én óvatos mozdulatokkal öleltem viszont apró kis testét.

-Esme, mi az ott az ujjadon?-kapta kezeit hirtelen a szája elé anyu, amint meglátta a bal kezemen díszelgő ékszert.-Uram Isten, hadd nézzem!-szaladt hozzám örömködve, mire Jasper picit arrébb állt, hogy anyám mellém léphessen.-Megkérték a kezedet?

-Igen-válaszoltam szelíd mosollyal az arcomon, amire minden szerettem a kórteremben szinte azonnal elmosolyodott.

-Jaj, drágám, ez fantasztikus-nyomott puszit a homlokomra büszkeséggel a hangjában.-És mikor?

-Néhány perce-nevettem alig hallhatóan.-Pont, mielőtt jöttetek.

-Gratulálok, fiam!-hallottam meg Lilian örömteli hangját, miközben lágyan megölelte Carlisle-t.-És neked is, Esme, annyira örülök, hogy a családunk része leszel-lépett hozzám őszinte csillogással a hangjában.

-Köszönöm, Lilian!-pillantottam rá mosolyogva.-Nekem is megtiszteltetés, hogy a Cullen család része lehetek.

-Én is gratulálok!-állt meg az ágyam előttem Henry.-Mióta csak élek, azóta arra vártam, hogy a fiam egyszer egy csodás nőt vegyen majd feleségül, és hogy boldognak lássam. Mikor megismertelek…én már akkor tudtam, hogy te leszel az a hölgyemény-mosolyodott el Ő is, mire éreztem, amint a sokfelől érkező bók hallatán az arcom azonnal vörösbe borult. Mindössze egy ember nem szólt semmit…az édesapám.

-William-bökte szelíden oldalba anya, mire Ő is azonnal rájött, hogy mondania kell valamit.

-Meglepődtem-ült le az ágyam szélére, miközben lassan kezeibe vette a gyűrűt viselő bal kezemet-, hiszen még csak most nőttél fel. Még csak nemrég voltál tizennyolc, még csak alig mentél el az orvosi egyetemre, még csak…Te az én kislányom vagy-simította meg az arcomat a könnyeivel küzdve, mire éreztem, amint az én szemeimbe is könnyek szöknek.-Örülök, hogy férjhez mész. Őrülök, hogy ez a csodás ember lesz a párod-vallotta be őszintén-, de nehéz lesz elengednem téged.

-Nem kell elengedned-simítottam végig a karját.-Én mindig itt leszek neked, hisz tudod; attól még, hogy férjhez megyek, a lányod maradok. Ezen semmi nem változtat-mosolyodtam el lágyan, mire Ő szintén mosollyal az arcán hullajtott apró puszit fáradt homlokomra.

-Szeretlek, kicsim!-pillantott rám megnyugvással a szemeiben.-Legyetek boldogok!

-Köszönöm, apa!-öleltem volna át, ám amint fel akartam emelkedni, a csípőmbe hatoló fájdalom, ismét megállított.-Áu!

-Bocsánat, bocsánat!-nyomott vissza lágyan a párnák közé.-Nem akartam…

-Semmi gond-nevettem fel halkan.-Ma már eljátszottam ezt egyszer, és túléltem. De már kaptam fájdalomcsillapítót, ami hamarosan hatni fog.

-Mit jelent az, hogy megkérni a kezét?-szólalt meg ekkor Jasper vékony kis hangon, amire mindenki alig hallhatóan felnevetett. Mi itt lelkesedünk mindannyian, miközben a család legkisebb tagja azt sem tudja, mi miatt örül ennyire ez a sok ember.

-Tudod, az azt jelenti-álltam neki magyarázni.-, hogy két ember annyira szereti egymást, hogy egy életre összekötik a saját életüket. A pár női tagja gyűrűt kap-mutattam meg neki az enyémet-, a férfi pedig ezt követően feleségül veszi Őt egy szép napon, és onnantól kezdve semmi nem választhatja el őket.

-Akkor ti most összeházasodtok?-pillantott ránk kíváncsian, mire Carlisle és én azonnal elmosolyodtunk.

-Igen, Jasper-simította meg pici vállát szerelmem.-És tudod, mire gondoltam?-guggolt le hozzá mosolyogva.-Arra, hogy mi lenne, ha majd te hoznád a gyűrűket oda, ahol majd feleségül veszem Esme-t. Ez egy hatalmas feladat, másra nem merném rábízni-borzolta össze játékosan szőke tincseit, amire Jasper lelkesen bólogatni kezdett.

-Jaj, de jó! Nálam lesznek a gyűrűk; nálam lesznek a gyűrűk!-ugrált fel s alá a kórteremben, amire mindenki nevetni kezdett, aki csak látta Őt. Hihetetlen volt, hogy milyen apróságokért képes ennnyire lelkesedni.

-Micsoda öröm van idebent-hallottam meg Addison hangját az ajtó felől, mire alig hallhatóan felnevettem meglepett arcán.-Jó napot, Dr. Addison Montgomery vagyok!-mutatkozott be mindenkinek, mivel a szobában rajtam és Carlisle-on kívül senki nem igazán ismerte.-Esme mentora, és Carlisle legjobb barátjának a felesége.

-Örvendünk, Dr. Montgomery!-rázott vele kezet Henry.-Én Henry Cullen vagyok, Carlisle édesapja. Ő pedig a feleségem, Lilian-mutatta be őt is.

-Lilian, Henry, örülök, hogy megismerhetem önöket-mosolyodott el őszinte udariassággal, majd néhány pillanat múlva apu is elé lépett.

-Én pedig William Platt vagyok-nyújtotta oda a jobb kezét-, Esme édesapja, és Ő itt mellettem a feleségem, Elizabeth.

-Nagyon örvendek, doktornő-mosolyodott el anya.-Esme sokat mesélt már önről, és csupa jót. Minden bizonnyal nagyszerű orvos.

-Köszönöm, Elizabeth!-nevetett fel alig hallhatóan, miközben lassan a vidáman ugráló kis Jasper-hez fordult.-Te meg minden bizonnyal Jasper vagy. Emlékszek ám rád még nagyon pici korodból. Itt születtél öt éve. Milyen nagyra nőttél-simította meg a kezecskéit, amire Jasper azonnal elmosolyodott.

-Nagyot nőttem, mindenki ezt mondja-húzta ki magát büszkén.

-Hatalmas a család, mit ne mondjak-nevetett fel ismét, miközben lassan közelebb sétált hozzám.-Ennyi szeretet közt, minden bizonnyal gyorsan gyógyulsz majd.

-Minden bizonnyal-mosolyodtam el kissé kimerülten, ám amint ismét rám pillantott, nem telt bele fél percbe sem, mire feltűnt neki az ujjamon díszelgő apró ékszer.

-Istenem, hát megtette?-lelkesedett fel hirtelen, amire ismételten csak bólogatni tudtam.-Ez nagyszerű! Hisz ez…ti lesztek a sebészet új házaspárja.

-Nagyon úgy néz ki-nevetett fel Carlisle mosolyogva, mire Addison boldogan megölelte Őt.

-Tudtam, hogy hamarosan megteszed-pillantott Carlisle-ra örömmel a hangjában.-Tudtam, hogy nem bírsz már sokáig várni ezzel, ismerlek!-bizonygatta sejtéseit, amire Carlisle alig hallhatóan felsóhajtott.

-És mikorra tervezitek az esküvőt?-fordult hozzám anya, amire nem is tudtam, mit válaszoljak.

-Én…még nem is gondolkodtam ezen-vallottam be őszintén.-Mondjuk én mindig is tavaszi esküvőről álmodtam, amikor minden megújul, és ami csodás szimbóluma egy esküvőnek.

-Akkor legyen tavasszal-vágta rá azonnal Carlisle, miközben hozzám visszasétálva egy apró csókot hullajtott ajkaimra.-És azon belül mikor szeretnéd? Akkor tartjuk, amikor csak akarod.

-Szerintem a március a tavasz legszebb hónapja-válaszoltam némi gondolkodás után.-Viszont, ha én dönthetek a hónapról, szeretném, ha te döntenél a napjáról-pillantottam szerelmem tengerszín szemeibe kérlelően.-Ne én mondjam ki a végszót mindenről, ez a kettőnk napja lesz, nem csak az enyém.

-Rendben van-merült el a gondolataiban, majd néhány pillanat múlva ismét rám nézett.-Mit szólnál március 18-hoz?-ajánlotta, majd folytatta.-Tudod…ez a nap fontos az életemben, mert…ezen a napon született a nővérem. És ha már nem lehet itt velünk az életben-sóhajtott fel halkan-, szereném, ha így emlékeznénk meg rá.

-Ez csodás dolog lenne-simítottam meg az ágyamon pihenő kezét, mire azonnal elmosolyodott.-Nincs semmi ellenvetésem.

-Jaj, kisfiam-simította meg a vállát Lilian-, ez nagyon szép tőled. Lilly biztosan örül ennek, bárhol is legyen most.

-Én is ezt remélem, anya-vette kezeibe eddig vállán pihenő kezeit, nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak

Bárcsak ismerhettem volna Lilly-t. Bizonyára nagyszerű ember volt, hiszen akinek ilyen szerető családja van, az nem lehet rossz ember. Nem is beszélve erről a csodálatos kisfiúról, akit sajnos itt kellett hagynia a világon a nélkül a szeretet nélkül, amit eddig Ő adott neki. Csak azt remélhettem, hogy most egy olyan helyen van, ahol jobb neki, mintha gépekre kötve feküdne a kórházban.

Ebben a pillanatban gondolataimból Carlisle csipogójának hangja szakított ki, aminek ütemes jeléze most kötelezően elszólította mellőlem, mint traumás orvost.

-Sajnálom, mennem kell!-nyomta ki a készüléket.-Sietek vissza!-fordult vissza hozzám egy apró csókra, majd hatalmas léptekkel indult útnak a traumás osztály felé.

(Carlisle szemszöge)

-Szívást!-pillantottam Dr. O’Malley-re, aki rezidensként segített nekem gázolásos balesetnél. Szerencsétlen nőn áthajtott egy autó, és az illető még csak meg sem állt neki segíteni. Felháborító milyen emberek vannak.-Megpróbálom elállítani a vérzést a pulmonális artériánál, kérem a szorítót!

-Itt van, Dr. Cullen!-adta a kezembe Dalia az említett eszközt.

-Nem áll el a vérzés-csóváltam meg a fejemet tehetetlenül.-Még több szívást!

-A vérnyomás esik-pillantott rám Dr. O’Malley.

-Gézt kérek, és nullás vért!-utasítottam egy másik nővért, aki már fel is telefonált a vérbanknak az utóbbi kérésemért.-Ez a nő nem fog itt meghalni.

-Lassan stabilizálódik-emelte szemeit ismét a monitorra George.-Vérnyomás 120/80, de még mindig aritmiás.

-Mindjárt megvan-koncentráltam, és néhány pillanat múlva meghallottam a normál szinuszritmus megnyugtató hangját.-Sikerült.

-Gratulálok, Dr. Cullen!-nézett rám őszinteséggel a hangjában Dr. O’Malley.-És nem csak a műtéthez.

-Maga meg miről beszél?-pillantottam rá csodálkozóan, amint a vérzést csillapító most már szükségtelen gézdarabokat eltávolítottam a betegből.

-Hallottam az eljegyzésről-válaszolta kissé semlegesen.-Tudja, itt a pletykák nagyon gyorsan terjednek.

-Igen, tudom-bólintottam.-És köszönöm! Ezek szerint a műtőben mindenki tud már róla…

-Igen, Doktor Úr-bólintott Dalia.- És én is szeretnék gratulálni Önnek! Nagyszerű párt alkotnak Dr. Plattel.

-Köszönöm, Dalia!-mosolyogtam a maszkom mögül.-Igazán kedves…

-Dr. Cullen, szüksége van még a nullás vérre?-pillantott rám vissza a telefonnál álló másik nővér.

-Igen, de a kórterembe vitesse, és majd ott bekötjük neki-válaszoltam. Szüksége van némi vérpótlásra, de egyelőre stabil az állapota.

-Akkor szólok a vérbanknak-biccentett aprót, miközben ismét elkezdte bepötyögni a vérbank számkódját a telefonba.

-És szabad megkérdeznem-folytatta bátortalanul George-, hogy mikor lesz az esküvő?

-Márciusban-válaszoltam.-Március 18-án.

-Az elég közel van, Dr. Cullen-jegyezte meg finoman Dalia.-Lesz idejük ennyi idő alatt mindent megszervezni? A legtöbb templomba már fél évvel előtte időpontot kell foglalni.

-Erre nem is gondoltam-ötlött eszembe.-Azt hiszem, lesznek még itt szervezési malőrök…

-Viszon-folytatta-, ha megengedni… ajánlanám a kórházi kápolnát. Ide nem kell semmilyen időpont, csak fel kell kicsit díszíteni.

-Ez nem is rossz ötlet-pillantottam rá elismerően.-Mindenképp megfontolandó, de előtte még beszélnem kell erről Dr. Plattel. Nélküle nem szeretnék dönteni…

-Hogyne, ez természetes-mosolyodott el szintén.-És egyébként, hogy van a doktornő? A műtét híre is elterjedt az utóbbi időben.

-Viszonylag jól-válaszoltam örömmel a hangomban.-Jól viselte a műtétet, bár van némi fájdalma, ami természetes. De néhány napon belül otthon is lehet.

-Oh, ez remek-jegyezte meg George is.-Ha nem bánja, én is szeretném meglátogatni-hozta szóba óvatosan-, hiszen a… barátom. De csak, ha nem bánja.

-Dehogy, menjen most-biccentettem a műtő ajtaja felé.-Én ezt befejezem egyedül, addig lesz ideje beszélgetni vele.

-Köszönöm, Dr. Cullen!-nézett rám hálásan, majd némi hezitálás és meglepettség után lassan el is indult a műtő kijárata felé.

-Nos-szólaltam meg ismét-, ideje összevarrni ezt a szegény nőt-sóhajtottam fel alig hallhatóan.- El sem hinné az ember, micsoda alakok vezetnek autót, akiknek semmi felelősségérzetük nincs, aztán…itt az eredménye.

-Való igaz-helyeselte Dalia, miközben lassan nekiálltam, hogy összeöltsem a műtőasztalon fekvő hölgy összezúzódott mellkasát.-Az ilyeneknek el kéne venni a jogosítványát, és börtönbe kéne zárni.

-Valaki nem tud esetleg valamit arról, hogy a rendőrség megtalálta-e a gázolót?-néztem körbe, de a válasz mindenkitől csak egy fejcsóválás volt.-Kár…szívesen a szemébe mondanám a magamét-jegyeztem meg hangosan, miközben lassan befejeztem a műtét utolsó mozzanatait is…

(Esme szemszöge)

-Köszönöm, hogy segítesz, Addison!-pillantottam rá hálásan, miközben nagyon óvatosan átsegített engem egy tolószékbe. Még a gyógyszerekkel az szervezetemben is rettenetesen fájt minden mozdulat, de nem nagyon szerettem volna kimutatni, különben azt, amire készülök, nem tehettem volna meg.-Annyira szeretném látni Alice-t, muszáj látnom Őt!

-Elhiszem-tette át az infúziómat a tolókocsira rögzíthető tartóba, miközben lassan elindult velem az onkológia felé.-Ráadásul lehet, hogy most mentetted meg egy öt éves kislány életét, úgyhogy büszke lehetsz magadra. Nem mindennapi orvos vagy-pillantott rám őszinte csodálattal, amitől azonnal elmosolyodtam.

-Köszönöm!-nevettem fel alig hallhatóan.-Csak remélem, hogy igazad lesz, és Alice hamarosan normális életet élhet, mint bármelyik kisgyerek-sóhajtottam fel halkan.-Látnom kell, hogy van értelme annak, amit csinálok…

-Hogyne lenne-simította meg a vállamat biztatóan.-Mi mind azért lettünk orvosok, hogy életet mentsünk. Az életmenésnek pedig mindig van értelme…

Teljesen igaza volt. Nem is értettem, mi miatt ingott meg a gyógyításba vetett hitem egy pillanatra, talán amiatt, mert egy ilyen komoly betegséggel szemben indítottam harcot, aminek a túlélői elég kevés számban találhatók meg a világon; de nem szabad elveszítenem a gyógyításba vetett bizalmamat. Hiszen, mint mondta…amiatt lettem orvos, hogy életet mentsek. Még akkor is, ha mindenkinél nem járhatok sikerrel.

-Itt is vagyunk-állt meg azelőtt a kórterem előtt, ahol még a műtőnél is sterilebb körülmények találhatók. Benne mindenhol maszkos emberek álltak, köztük Alice szülei, egy maszkos nővér, és még én is az arcomra helyeztem egy kék maszkot, ami meggátolja majd, hogy bármilyen fertőzést vagy betegséget átadjak Alice-nek, ami a kórházban rám találhat. A mellkasába vezető három cső egyikébe ott folydogált a tőlem levett csontvelő, a másikba pedig sóoldatos infúziót vezettek, amibe különböző fájdalomcsillapítókat és gyógyszereket adagoltak az egy hetes kemoterápia okozta kellemetlen tünetekre. Az pici arca pedig… rettenetesen elgyötört volt; szinte már élettelenül elgyötört.

-Szia, Alice!-köszöntem neki a maszkon át, mire azonnal rám villantotta fáradt mosolyát. Sokkal jobban ki volt merülve, mint az elmúlt egy hétben.-Hogy vagy, kicsikém?

-Fáj a mellkasom-suttogta alig hallhatóan-, és a hasam is.

-Ma nincs valami jól-szólalt meg mellettem az édesanyja.-Már nagyon kimerült, alig eszik valamit, már ha eszik egyáltalán. Annyira aggódom miatta…

-Alice, muszáj enned-simítottam volna meg az arcát, ám rájöttem, hogy ez a jelen helyzetben nem a legjobb ötlet, így visszahúztam a kezemet.-Ha nem eszel, legyengülsz, és akkor mi miatt küzdöttél ennyi időn át?

-De minden kijön belőlem-válaszolta erőtlenül.-Nem akarok…többet hányni.  

-Ahhoz, hogy meggyógyulj, enned kell-ismételtem el komolyan.-Emlékezz a mókusos matricára! Szeretnél olyan lenni, mint egy kis mókus, igaz?

-Igen-bólintott aprót, ám mielőtt folytathatta volna, minden levegője elfogyott.

-Most pihenjél!-mosolyodtam el ismét, ám amint megpróbáltam kicsit előrébb hajolni, a fájdalom bár tompábban, de mégis belém hasított.-Majd még jövök hozzád-csuklott meg a hangom, amit Addison azonnal észre is vett.

-Most mennünk kell!-szólalt meg helyettem, mivel tudta, hogy én nem fogom önmagamtól rászánni magam a búcsúzásra. Szívem szerint itt lettem volna egész nap.-A doktornőnek még erős fájdalmai vannak, neki is szüksége van némi pihenésre.

-Természetesen-bólintott egyet Mr. Brandon.-Gyógyuljon, Dr. Platt!

-Köszönöm, Mr. Brandon!-pillantottam rá hálásan, majd miután Addison elindította a tolókocsimat, hamarosan már úton is voltunk a transzplantosztály felé.

-Jól vagy?-hajolt hozzám közelebb aggódva, amire alig hallhatóan felsóhajtottam.

-Jól-válaszoltam.-Hidd el, ha a szüleim és Carlisle nem unszolnának pihenésre, már most dolgoznék-kuncogtam fel halkan, mire szinte láttam, amint lemondóan megcsóválja a fejét.

-Te nem változol-simogatta meg fél kézzel a vállamat, mire nem bírtam megállni, hogy ezen el ne mosolyodjak. Addison néha olyan, mintha anyukámat hallanám.-És…merre van most a nagy család?

-Mind elmentek a városba-nevettem örömmel a hangomban.-A szüleim még nem látták Seattle-t, így Lilian és Henry megmutatja nekik. Anya majd hoz valami finomat enni, és…mind együtt leszünk.

-Esme!-hallottam meg a nevemet valamerről.-Esme, jól vagy?-állt meg előttem George kissé kimerülten, mire Addison megállította a kerekesszékem.

-Jól, nincs semmi gond-simítottam meg a kezét, amivel a tolókocsi szélére támaszkodott.-Valami baj van?

-Nem, nincs-szusszant fel, majd fél pillanat múlva már folytatta is.-Jó napot, Dr. Montgomery!

-Jó napot, Dr. O’Malley!-köszönt vissza, amint gyorsan kinyomta az éppen megszólaló csipogót.-Nekem most mennem kell a szülészetre. Visszavinné Esme-t a kórtermébe, ha megkérem?-pillantott rá, majd rám, amire George azonnal rábólintott.

-Hogyne, Dr. Montgomery-állt a tolókocsim mögé.-Menjen csak!

-Köszönöm!-nézett rá hálásan, majd egy „Jobbulást!” pillantást követően, sietve indult útnak a szülészet felé.

-Bocsánat, hogy lerohantalak!-indította el a kerekesszékemet a megadott irányba, amire aprót legyintettem a kezemmel.

-Nem rohantál le-emeltem rá a szemeimet .-Mi van veled? A múlt héten alig láttalak…

-Ha hiszed, ha nem, a vőlegényeddel dolgoztam a traumán-nevetett fel halkan kihangsúlyozva a vőlegény szót, ami így nem kerülhette el az én figyelmemet sem.-Igen, hallottam az eljegyzésről…

-Sajnálom, hogy nem mondtam hamarabb-pillantottam rá megbánóan.-Csak még én is annyira…el sem bírom hinni-mosolyogtam csillogással a hangomban.-Annyira új mindez…

-Semmi gond-állította meg a tolókocsim, amint a kórtermemhez értünk.-A lényeg, hogy boldog vagy, nem igaz?

-De-bólintottam lelkesen-, annyira, mint még soha…