Cullen's Anatomy XXVIII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is jöttem az új fejezettel, mint ahogy ígértem! :) Innentől kezdve rendszeresen érkezek majd friss fejezettel, és igyekszem minél hosszabb és tartalmasabb fejezeteket hozni :) Remélem, mindenkinek tetszik majd ez a kis fejezet. Jó olvasást!

Puszi!

Carly

[május 1.]

 (Esme szemszöge)

Amint a szervezet működésébe hiba csúszik, riasztások egész sora árasztja el minden sejtünket. Gyulladás esetén az érintett terület kipirul, megduzzad, forró és fájdalmas lesz. Ha vírus támad meg bennünket, a testünk megemeli a belső hőmérsékletünket, hogy ezzel is pusztítsa a bennünk lévő kórokozókat. A kihűlés ellen az izmok szabálytalan, gyors összehúzódásával válaszol… Minden minket fenyegető hatásra megvan a testünkben az ellenmechanizmus. Midössze rajtunk múlik, felismerjük-e a figyelmeztető kiáltásokat.

-Nancy, megtenne nekem valamit?-fordultam az egész ügyelet alatt engem segítő nővérhez, mire Ő apró bólintással jelezte beleegyezését.-Mielőtt hazamenne, előkészítené nekem Lindsay Carter, Adam Johnson és…Ginger Wave kartonját? Nagyon hálás lennék érte.

-Hogyne, Doktornő-mosolyogta.-Hová vigyem a dossziékat?

-Öhm…vigye csak le a recepcióra-válaszoltam némi gondolkodás után.-Tíz-tizenöt perc múlva értük megyek.

-Rendben, Dr. Cullen-bólintott ismét, majd egy halk sóhaj kísérte köszönöm után lassan tovaindultam a kórház kantinja felé.

Talán amiatt, hogy alig aludtam az előző esti ügyelet alatt; talán, hogy nem ettem semmit tegnap dél óta, de a fejfájás, amit okozott, alig hagyott gondolkodni. A folyamatos, tompa zúgás miatt nehezemre esett figyelni, így jobbnak láttam, ha a reggeli vizit előtt eszem néhány falatot, mivel nem lett volna jó, ha a figyelmetlenségem miatt bármit is elnéznék.

-Jó reggelt!-köszöntem kissé álmosan, amint a sor végére értem a szendvicses pultnál.

-Jó reggelt, Doktornő!-köszönt vissza a hölgy.-A szokásos csirkés szendvicset?

-Nem, most valahogy nem kívánom-válaszoltam néhány pillanatnyi gondolkodás után.-Inkább abból a tojásos-majonézesből kérnék-mutattam rá a pulton.

-Azonnal adom-sietett oda, majd miután gondosan egy papírszalvétába csomagolta, vissza is tért hozzám, hogy a kezembe adhassa.-Tessék!

-Köszönöm!-mosolyogtam, miközben kifizettem az előbb megkapott szendvics árát.-További szép napot!

-Magának is!-mosolyodott el Ő is, majd miután magamhoz vettem egy műanyag tálcát, sietve letelepedtem az egyik közeli asztalnál.

Nem igazán volt étvágyam, ez volt az oka annak is, hogy semmit nem ettem a tegnapi ebédem óta. De tudtam, hogyha nem eszem, az könnyen a munkám rovására mehet, így az enyhe émelygés ellenére is falatozni kezdtem a tojással és mindenféle sajttal megtöltött szendvicsből.

-Jó reggelt, Dr. Cullen!-hallottam meg egy meleg, simogató hangot, mire azonnal elmosolyodtam a megszólítás hallatán.

-Önnek is, Dr. Cullen!-pillantottam fel frissen csillogó szemeibe, mire Ő apró csókot hintett lágyan mosolygó ajkaimra.-Most jöttél be?

-Úgy tíz perce-simogatta meg a vállamat, miközben lassan mellém telepedett a kör alakú asztalnál.-És? Milyen volt az estéd?

-Fárasztó-sóhajtottam alig hallhatóan.-Semmit nem aludtam, mivel az éjjel több, mint tíz riasztásom volt. Amint elaludtam volna, mindig megszólalt a csipogóm-nevettem fel alig hallhatóan, miközben Ő ujjaival óvatosan a fülem mögé hajtotta az arcomba lógó kósza kis hajtincset.-Jobban kimerített ez az egy este, mint amikor négy napon át folyamatosan bent voltam.-lett rajtam úrrá ismét a fáradtság, amitől ismét halk sóhaj hagyta el ajkaimat.

-Gondolj arra, hogy ma este már otthon pihenhetsz-nyomott puszit a homlokomra, amitől ismét elmosolyodtam.

Fogalmam sem volt arról, hogy csinálja, de amikor megérintett, mindig sokkal jobban éreztem magam. Ilyenkor nem számított, hány órán át voltam álmatlan, nem számított, mennyi időt töltöttem éhen a sűrű beosztás miatt…ha mellettem volt, mindig minden könnyebbé vált. Mintha egy defibrillátor volna, ami újból életet lehel belém, amikor mindennél nagyobb szükségem van rá.

-Mikor végzel ma?-pillantottam fel az arcára, mire láttam, amint mélyen elmerül emlékei közt kutatva.

-Ha jól emlékszem, az utolsó bejegyzett műtétem egykor kezdődik-válaszolta néhány pillanatnyi csend után. -Ha minden jól megy, és nem lépnek fel komplikációk, háromkor végzek, és…-mosolyogta, ám néhány pillanat múlva a csipogója ütemes, hangos jelzésbe kezdett.-Bocsáss meg, most el kell mennem-emelte szemeit a kijelzőjről ismét rám. -Balesetest hoznak, öt percen belül itt vannak-állt fel mellőlem, miközben a kis készüléket ismét a baljára akasztotta.

-Nekem is mennem kell-álltam fel én is, miközben sietve összepakoltam egy kupacba a reggelim után maradt hulladékot.-Hamarosan kezdődik a vizitem…

-Délután találkozunk-hullajtott halovány puszit arcom mosolyvonalára, amitől aprócska mosolyom még inkább felvirágzott.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-nyomtam puszit az arcára, majd egy búcsúpillantást követően mind a ketten elindultunk a saját osztályunk felé.

 Nem voltam jól. A gyomrom háborgott, a gyomorsavam pedig fel-le táncolt a nyelőcsövemben. Olyan volt, mintha minden pillanattal rosszabbodott volna minden apró tünet; mintha pillanatról pillanatra jobban émelyegtem volna. Lassa már alig álltam a lábaimon, szinte teljesen elgyengültem…

-Esme jól vagy?-hallottam meg George hangját, amint próbáltam összeszedni magam nem messze a női mosdótól.

-Semmi gond-legyintettem.-Valami gyomorbaj, de mindjárt jobban leszek-sóhajtottam alig hallhatóan, amint homlokommal ismét a falnak simultam. A gyomrom annyira kavargott, mint egy erősen hullámzó óceán, amint a szél folyton korbácsol.-Semmi baj…-csuklott el a hangom, amint a gyomorsavam ismét útnak indult a nyelőcsövemben, ami ezúttal nem állt meg az kétharmadánál.

Azonnal rohanni kezdtem a néhány méterre lévő mosdó felé, és éppen csak beértem az egyik fülkébe, mikor már nem bírtam visszatartani a mai reggelimet. A gyomrom pillanatok alatt kiürült.

-Hahó, jól vagy?-hallottam meg egy női hangot kívülről, mire kicsit feljebb emeltem a fejemet, hogy válaszolhassak aggódó kérdésére.-Kell egy kis segítség?

-Nem, köszönöm!-utasítottam el finoman, amint a mosdó kövén ülve annak falának dőltem, hogy egy kis támaszt találjak.-Mindjárt jobban leszek-sóhajtottam fáradtan, ám már magam sem hittem el saját szavaimat. Mindeddig csak rosszabbodott az állapotom…

-Esme, jól vagy?-hangzott fel kicsit messzebbről George hangja is, ám a folyamatos hányinger miatt nem igazán tudtam válaszolni.-Van bent valaki, hogy segítsen?

-Igen, én itt vagyok-válaszolta a fiatal női hang, majd ismét hozzám szólt.-Hallom, hogy nem vagy jól, hadd segítsek.

-Rendben van-bólintottam kimerülten, mire néhány pillanattal később be is nyitott hozzám egy korombeli szőke rezidenslány.

-Gyere!-segített fel a földről, mire ismét éreztem, amint a gyomrom rendetlenkedni kezd. Ám ezúttal sikeresen visszatartottam annak maradék kis tartalmát.-Esme, igaz?

-Igen-válaszoltam erőtlenül.

-Én pedig Izzie-mutatkozott be kedvesen, ám nem igazán tudtam ebben a helyzetben viszonozni fénylő mosolyát.-Sajnálom, hogy ilyen helyzetben találkoztunk…

-Azt én is-nevettem fel alig hallhatóan, miközben lassan kitámogatott a mosdóból. Azonnal szembe találtam magam George aggódó arcával.

-Jól van?-fordult Izzie-hez, amint Ő óvatosan az egyik padhoz kísért.

-Hányt, és elég sápadt is-mesélte el az odabent történteket.-Nem hiszem, hogy minden rendben vele…

-Én elmegyek, és szólok Dr. Montgorery-nek-ajánlotta fel George.-Te addig bekísérnéd a hármas vizgálóba?-mutatott az említett helyiség irányába, amire Izzie készségesen rábólintott.

-Hogyne-válaszolta, majd miután felsegített, el is indultunk, hogy lepihenhessek az előbb említett kis szobában.

Gyengének éreztem magam, még az odabent lévő vizsgálóasztalra is alig bírtam felmászni, hogy lepihenhessek. De hála újonnan megismert rezidenstársamnak, hamarosan kényelembe helyezhettem magam, hogy kiheverhessem a néhány perce átélteket.

-Kicsit kellemetlenül érzem magam-szólaltam meg néhány pillanatnyi csend után.-Nyilván nem szeretné az ember, hogy ilyen helyzetben ismerkedjen meg valaki mással…

-Nyugi, már el is van felejtve-mososlyodott el ismét, amitől azonnal megkönnyebbültem.-Inkább próbáljuk meg kideríteni, hogy mitől lettél rosszul-ajánlotta, amire én ismét rábólintottam.-Ettél valamit, amitől gyomorrontást kaptál?

-Nem tudom-válaszoltam fejemet csóválva.-Ma reggel nem a szokásos szendvicset ettem, de ennyi. Talán nem volt friss a tojás vagy a majonéz, de…már előtte is kellemetlenül éreztem magam, szinte egyáltalán nem volt étvágyam.

-Akkor valami más lehet-állapította meg elgondolkodva.-Elkaphattál valamit a kórházban? Bármit…

-Nemrég volt egy vírusos gyomorhurutban szenvedő kisfiú a gyerekosztályon, akit én kezeltem-jutott hirtelen eszembe, és amint belegondoltam, ez teljesen ésszerű magyarázata lehetne a tüneteimnek. Egyetet kivéve…-Bár nem érzem, hogy lázas lennék…

-Talán még nem annyira súlyos a hőemelkedésed, hogy érzed-pillantott rám kicsit tanácstalanul, ám mielőtt tovább találgathatott volna, meghallottuk a vizsgáló ajtajának halk nyitódását.

-Már itt is vagyok-lépett be a szobába Addison, majd ezzel a lendülettel Izzie felé fordult.-Üdv, Dr. Addison Montgomery!-nyújtotta neki az egyik karját.-Mi még nem is találkoztunk.

-Dr. Isobel Stevens-köszönt vissza udvariasan, majd kicsit hátrébb lépett, hogy Addison hozzám férhessen.

-Ha megbocsájt- fordult vissza hozzá még egy pillanatra-, most szeretnék egyedül maradni Dr. Cullennel.

-Hogyne, persze -bólintott megértően, mire néhány pillanattal később már csak ketten maradtunk a kicsinyke vizsgáló magas falai közt.

-Sajnálom, hogy iderángattalak-szólaltam meg bűnbánóan. Biztos voltam benne, hogy sok ezer más dolga lenne, minthogy engem istápoljon.

-Ugyan, Esme-lépett hozzám egy vérvételes tűvel a kezében.-A feladataim közé tartozik az is, hogy vigyázzak a rezidenseimre. De most inkább koncentráljunk rád- fertőtlenítette le a karomat, majd óvatosan a vénámba mélyesztette a nagyobbacska tűt. -Csináltatok egy átfogó vérképet, hátha kiderül abból, mi lehet a probléma, de nem hinném, hogy túl komoly lenne a helyzet-pillantott rám megnyugtatóan, miközben lassan befejezte az előbb megkezdett kis procedúrát.- És mielőtt elmegyek, elvégzek itt is néhány vizsgálatot-tette el a gondosan lezárt kis ampullát, majd kezeivel óvatosan nekiállt, hogy megtapogassa a hasam minden kis szegletét.-Mikor kezdődött a rosszulléted?

-Tegnap dél óta vannak kisebb tüneteim-álltam neki mondandómnak.-Akkor még csak étvágytalan voltam, nem is ettem semmit ma reggelig. Aztán ma úgy döntöttem, mindenképp ennem kell legalább egy szendvicset, nehogy a munkám rovására menjen az alacsony vércukorszint vagy bármi más. Emellett kellemetlen fejfájást is tapasztaltam, de azt betudtam az esti ügyelet mozgalmasságának-tettem hozzá, majd folytattam.-A nap folyamán súlyosbodtak a tüneteim, a vizit végére már nagyon rosszul éreztem magam. Folyamatosan émelyegtem, szédültem mígnem…idáig jutottam.

-Talán valamilyen vírus lehet-vette elő a sztetoszkópját.-Még gyorsan megnézem a légzésed és a szívverésed, hogy minden mást kizárjunk, és már viszem is a mintádat a laborba-emelte a mellkasomhoz a hűvös tapintású eszközt, majd figyelmesen hallgatni kezdte a szívem érezhetően szaporább ritmusát.-Mintha kicsit hevesen verne a szíved.

-Igen, én is érzem-erősítettem meg megállapítását. Még sosem voltam ennyire rosszul. Utoljára kislányként volt emésztőrendszeri megbetegedésem, de az sem volt annyira súlyos, mint ez a mostani. Olyan volt, mintha valami folyamatosan gerjesztette volna bennem a tüneteket, ami így egyre jobban és jobban meggyengítette állóképességemet.

-Még most sem gondolom, hogy aggódnunk kéne-mosolyogta megkönnyebbülten.-A szívverésed szerintem a hirtelen ijedtség miatt gyorsult fel, de amint megnyugszol, az is enyhülni fog-simogatta meg a karomat biztatóan, majd a mellette lévő infúziós állványt mellém állította. -És hogy véletlenül se száradj ki, bekötök neked egy kis izotóniás sóoldatot is -akasztotta rá az infúziós tasakot az állványra, majd miután mindent előkészített, lassan a a karomba szúrta a tűt, ami a szervezetembe juttatja az előbb említett folyadékot.-Már meg is van-rögzítette, hogy nehogy elmozdujon.-Amíg elviszem a mintádat, beküldök valakit, úgy jó lesz?

-Hogyne, persze- pillantottam rá hálásan.-És köszönöm, hogy segítettél…

-Igazán nincs mit-pillatott vissza rám mosolyogva, majd sietve útnak is indult a vérmintámmal a nem messze lévő labor felé.

Amint az üres szobában feküdtem, megpróbáltam felidézni pár dolgot, ami felfedheti a tüneteim mögött álló betegség milétét. Fejfájás, gyomorpanaszok, általános gyengeség…továbbra is a gyomorinfluenza látszott a legvalószínűbb diagnózisnak, de az ételmérgezés is egy lehetséges opciónak tűnt, mivel a tojásos és majonézes ételek mind hajlamosak a gyors megromlásra. Minden esetre reméltem, hogy a vérvizsgálat eredménye ad majd valami magyarázatot a történtekre.

-Meg is jöttek az eredmények-lépett be a vizsgálóba Addison, mire kíváncsian feljebb húzódszkodtam a vizsgálóasztalon, hogy szemmagasságba kerülhessek vele.-Köszönöm, hogy vigyázott Esme-re, Emily!-pillantott a mellettem álló nővérre.-Minden rendben volt?

-Továbbra is hányingere volt, így adtam neki egy kis B6 vitamint-tájékoztatta az elmúlt fél óra eseményeiről, miközben óvatosan eltávolította a karomból a lefolyt infúziót.-De semmi más nem történt.

-Remek-sétált hozzám egy megkönnyebbült mosollyal az arcán, ám egy pillanatra még visszafordult.-Most már nyugodtan elmehet, Emily-emelte rá szemeit.-Köszönöm!-biccentett, mire Emily hamarosan kettesben is hagyott minket az eredményeimmel a papíron. 

-Akkor nézzük!-nyitotta ki az adataimat tartalmazó mappát, majd figyelmesen nekiállt, hogy áttanulmányozza az egyes sorokat.-A hemokritod normálisnak tűnik, csak egy picivel magasabb az átlagnál, de az a hányás miatt van. Ez azt is megmutatja, hogy nincs gyulladásod, ami jó-mosolyogta, ám amint tovább olvasott, mintha valami olyasmit talált volna, amit nem tud mire vélni. Láttam az arcán.

-Mi a baj?-emeltem rá pillantásomat aggódva, mire Ő felocsúdott előbbi ámulatából.

-Semmi, csak…-ámult el újból.-Az öszrogén és a progeszteron szintje szokatlanul magas a véredben, nem is beszélve a HCG szintedről, ami 5200 mIU / ml-emelte rám ismét a szemeit, mire én alig hittem el, amit a saját fülemmel hallottam. Ha mindez igaz, az minden mást megmagyaráz.-Nem számítottam erre.

-Én sem-nevettem fel a könnyeimmel küzdve, amint lassan tudatosult bennem minden.-Addison…

-Dr. Esme Anne Cullen-állt meg egy pillanatra-orvos, feleség…anyuka -mosolyodott el örömmel a hangjában, mire nem bírtam tovább. Amint kimondta, azonnal hullani kezdtek a könnyeim.-Gratulálok!

-Anya leszek-mosolyogtam, miközben továbbra is alig hittem el a saját magam által mondottakat.-El sem hiszem…

-Pedig minden bizonnyal csodás anya leszel-simogatta meg a vállamat, amitől ismét azonnal elmosolyodtam.-Gyere, menjünk át a nőgyógyászatra, hogy jobban megvizsgálhassalak-invitált, mire én örömtől átjárva indultam el utána a szomszédos osztály felé.