Gyógyító szerelem XXXVIII. Fejezet

Sziasztok! :)

A hét végére még is sikerült összehoznom a fejezetet :) Ebben is lesz egy-két meglepi, bár nem tudom, hogy nektek mennyire az. Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

-Szívem, mennünk kell!-hallottam meg egy angyali hangot a fülem mellett, mire álmos szemeim egy lassú mozdulattal kinyíltak. A hevességünktől párás ablakon éppen csak átszűrődtek a nap gyengéd sugarait, amik szivárványként törtek meg kedvesem apró cseppekkel borított, törékeny testén. Mintha egy angyal jött el volna hozzám az éjszaka.

-Tudom, de még úgy maradnék-sóhajtottam, miközben végigsimítottam nedves arcát.

-Ne búsulj!-csókolt meg vigasztalóan.-Most már akármikor megismételhetjük ezt az alkalmat, te is tudod.

-Csak annyira csodás volt veled lenni-mosolyogtam.- Már nagyon hiányoztál.

-Te is nekem-szorította meg a kezemet-de tudod, hogy várnak a gyerekeink.

-El sem tudnám felejteni őket-csókoltam meg lágyan.- De ahhoz előbb meg kéne találnunk a ruháinkat.

-Nem mehettek messze-fordult körbe maga körül.

-Talán az első ülésen lesznek-hajoltam előre óvatosan.

-Hagyd csak-húzott vissza magához-majd én megkeresem!

-Jól van, szívem-pusziltam meg óvatosan.-Akkor viszont siessünk, mert már nem maradt sok időnk az indulásig!

-Még a végén itt ragadunk még egy napra-kuncogott fel halkan, miközben keresgélni kezdtük a tegnap szétdobált ruháinkat.

-Hát itt vagytok?-ölelte magához Esmét Addison, mikor végre hazaérkeztünk a kirándulásról.

-Igen, most már megérkeztünk-nevetett fel halkan.

-Minden rendben volt?-kérdezte érdeklődve.

-Nem is tudod, mi mindent csináltunk-válaszoltam, mire kedvesem láthatóan zavarba jött.

-Elhiszem, Dr. Csábító-bökött mellkason-de most már visszafogottan a picik előtt!

-Megígérem, Dr. Addison-nevettem fel hangosan, amit már Esme sem bírt megállni kacagás nélkül.

 -Inkább menjünk be-kuncogott tovább Addison-a babák már nagyon várnak titeket!

-Nekünk is nagyon hiányoztak már-sóhajtotta szerelmem, majd egymás kezét fogva sétáltunk fel az emeleten lévő babaágyak mellé.

Mikor felértünk, a gyerekek még mélyen aludtak. Szinte egyszerre mozdult apró kicsi mellkasuk, miközben néha-néha gőgicsélni kezdtek álmaikban. Hihetetlen volt, milyen nagyot nőttek.

-Köszönjük, Addison!-fordultam hozzá hálásan, miközben óvatosan magamhoz öleltem szerelmemet.

-Igazán nincs mit-mosolyogta-szívesen tettem.

-Nem volt velük semmi baj?-kérdezte Esme érdeklődve.

-Tündéri gyerekek-nevetett fel ismét.-Ha akarnának, sem tudnának nekem bajt okozni.

-Ezt örömmel hallom-húzódott arcomra büszke vigyor.

-További szép napot!-köszönt el tőlünk mosolyogva, majd nemsokára már úton is volt a lakása felé…

(Esme szemszöge)

-Nézd, milyen édesen mosolyog!-lelkesedtem boldogan, miközben meghatottan figyeltem a kisfiam arcára kiülő aprócska vigyort.

-Az első nevetés, nagyfiú?-csikizte meg a pocakját.

-Pont úgy csinál, mint te-ért el hirtelen a felismerés.

-Ezt hogy érted?-nézett rám érdeklődve.

-Az arcán ugyan olyan mosoly van, mint a tiéden-magyaráztam-de ezen kívül sok egyéb dologban is hasonlítotok egymásra.

-Például?

-Például a szemetek-válaszoltam.-De a szemetek Rosie-val is nagyon hasonlít, talán még jobban is.

-Az arca pedig olyan, mint a tiéd-simította meg az állam vonalát.

-Valamilyen szinten mind a kettőnkre hasonlítanak-mondtam ki végül határozottan.-Mintha bizonyos vonásainkat erősebben örököltek volna, mint bármi mást.

-Ikrek, még is mit vártál?-kuncogott fel hangosan.

-Mintha nem tudnám-böktem mellkason.-Szerinted ki hordta őket kilenc hónapig a hasában?

-Jól van, te nyertél-adta meg végül magát-de ne mondd, hogy nem ismerem a gyerekeimet!

-Eszemben sincs-nyomtam puszit az arcára.

-Még azt is tudom, mikor nyögött fel először Jazz- húzódott arcára büszke vigyor.

-Gratulálok, ezt nem is gondoltam volna-mondtam elismerően.

-És van még valami-vett elő a fiókból két aprócska dobozt.

-Mik ezek?-kérdeztem kíváncsian.

-Nézd meg magad-adta őket a kezembe, mire izgatottan kezdtem el kibontani az apró csomagokat. Majd megláttam…

-Istenem, de gyönyörűek!-vettem ki az apró párnákra elhelyezett ékszereket.

-Apámnak volt egy gyűrűje, amin ugyan ez a címer volt látható-magyarázta a nyakláncon és karszíjon elhelyezett mintára mutatva.-Ez most jelenleg is nálam van, de eddig nem éreztem arra méltónak magam, hogy én is viseljem.

-És mit jelentenek a minták?

-Az oroszlán a bátorság, a lóherék az öröklét, a kéz pedig az őszinteség; a hit és az igazságosság szimbólumai.

-Öröklét?-kérdeztem vissza érdeklődve.

-Édesapám vallásos volt, és erősen hitt a túlvilági életben -magyarázta.

-Varázslatosak-csodáltam tovább-egy igaz családi címer.

-Neked is van-húzódott arcára halovány mosoly, mire én azonnal felkaptam a fejem.

-Hol?

-Emlékszel a dobozra, amit a szüleidnél adtam neked?

-Te már akkor tudtad, hogy egy család leszünk-szöktek szemeimbe meghatott könnycseppek.

-Én már akkor tudtam, mikor megláttalak-csókoltam meg lágyan.-Ha idehozod, akkor fel is adom neked.

-Máris-öleltem magamhoz lelkesen, majd gyors léptekkel szaladtam át, a szobánkban levő kis éjjeliszekrény felé.

Emlékszem, azt mondta, hogy csak akkor nyissam ki, mikor úgy érzem, elérkezett az idő. Sosem értettem, mire is gondolt ezzel, így nem igazán tudtam, mit kéne érezzek. Pedig olyan kézzelfogható volt a válasz, hogy észre sem vettem. A válasz, a család.

-Parancsolj!-helyezte rá a csuklómra a díszes karperecet.

-Én nem is tudom, mit mondjak-suttogtam zavaromban.

-Ne mondj semmit!-hallgattatott el az ujjaival.

-Ez túl nagy megtiszteltetés-ellenkeztem-hiszen én még nem is vagyok Cullen.

-Számomra mindig is az voltál-húzta fel a pecsétgyűrűt az ujjára.-Te vagy az, aki teljesen megváltoztattad az életem. És te ne lennél Cullen?

-Köszönöm!-néztem rá hálásan, miközben lassan visszaindultunk az ikrek szobája felé...