Gyógyító szerelem XXXIX. Fejezet

Sziasztok!

Ismét egy friss fejezettel jelentkeznék :) Ezt a rövidített hétnek köszönhetitek, bár még így is van mit tanulnom, de szerencsére még nem annyi. Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

-Most megfürdetünk titeket-vettem a kezembe Jazzt, míg Carlisle Rosalie-t is kiemelte békés álmából.

-Remélem nem fognak megint akkora rumlit csinálni-kuncogott fel halkan.

-Nem hiszem-simítottam meg kisfiam buksiját -akkor nem volt valami jó a hangulatuk, és azért voltak annyira morcosak.

-Emlékszem, amikor először a kezembe adták Rose-t, már akkor is megjegyezte a nővér, mennyire nem szereti a melegvizet-sóhajtotta.- Azóta mennyi minden történ…

-Sokat nőttek, az biztos-vettem le kisfiamról az utolsó ruhadarabot is, majd lassan a kellemesen meleg vízbe helyeztem.

-Most tényleg nem sír-lepődött meg szerelmem.

-Biztosan örülnek az ajándékodnak-húzódott arcomra apró vigyor.

-Szerencsére gyerek méretben is meg tudtam csináltatni, ezért már öt éves korukban is felvehetik, ha akarják-magyarázta.

-Egy ilyen csodálatos ajándékot ki ne szeretne?-tisztítottam meg közben Jazzy arcát.

-Remélem, hogy igazad lesz-öltöztettük fel a gyerekeket, miközben lassan mi is elkezdtünk visszarázódni a napi rutinunkba.

Kedvesem átöltözött a munkába menetelre, miközben én is tiszta ruhát vettem magamra, mivel nekem is volt elintéznivalóm az iskolában. Gondoltam, nem baj, ha a gyerekeket is magammal viszem, ezért alaposan betakargattam őket a babakocsiba, nehogy megfázzanak a hűvös levegőn.

-Biztos, hogy ne vigyelek el?-nézett rám érdeklődve.

-Nem kell, jót tesz most egy kis séta-vettem magamra a kabátomat.

-Miért kell bemenned az iskolába?

-Carmen helyettesít engem, amíg szabadságon vagyok-kezdtem magyarázatba-és mondta, hogy a gyerekek már nagyon hiányolnak.

-Ezért bemész meglátogatni őket-érte el a felismerés.

-Pontosan-bólintottam, miközben megmarkoltam a babakocsit, majd lassan elindultam az iskola felé.

-Szia, Esme! Hát megjöttél?-üdvözölt engem Carmen.

-Csak bejöttem meglátogatni az osztályomat-válaszoltam.

-Nem is tudod, mennyire hiányolnak téged-mesélte lelkesen.- Mindig azt mondják, hogy Esme néni ezt így csinálta; meg úgy tanította…

-Nem is hittem volna, hogy ekkora befolyással lennék rájuk-néztem rá meglepetten.

-Nézd  csak meg a saját szemeddel-nyitotta ki az ajtót,  mire az eddig csendes osztálytermet hangos zsivaly zaja töltötte be egy pillanat alatt.

-Esme néni, de jó, hogy itt tetszik lenni-ölelt magához hirtelen Nick.

-Én is örülök, kincsem-simítottam meg az arcát boldogan.

-És ők a tanárnéni kisbabái?-kérdezte érdeklődve Lily a babakocsi szélébe kapaszkodva.

-Lily, csak óvatosan-szedte le a csimpaszkodó kislányt a kocsiról-nehogy kiborítsd a piciket!

-Ugyan, Carmen, nem lesz semmi baj-léptem oda a megszeppent Lily-hez.

-Én nem akartam rosszat csinálni-csöppent ki egy könnycsepp pici szeméből.

-Nem csináltál semmi rosszat-simítottam meg az arcát-csupán csak megijesztetted Carmen nénit.

-Elbűvölő kisbabák-vette alaposabban szemügyre őket kolléganőm.

-Szerintem mindenben Carlisle tulajdonságait örökölték-húzódott arcomra apró mosoly.

-Tényleg nagyon hasonlítanak-állapította meg nevetve-de nem csak rá, hanem rád is.

-Esme néni, mikor tetszik visszajönni?-tette fel a következő kérdést Lily.

-Nem tudom-válaszoltam komolyan.-Ha a kisbabáim elég nagyok lesznek, akkor mindenképpen visszajövök.

-Örülök, hogy a tanárnéninek és a bácsinak vannak gyerekei-húzódott arcára őszinte mosoly.

-Köszönöm, kicsim!-öleltem magamhoz.

-Nincs, mit Esme néni-ölelt viszont, majd egy gyors búcsúzást követően lassan elindultam, hogy lefektessem a kicsiket…

(Carlisle szemszöge)

-Szia, kicsim!-szóltam bele a telefonba, miközben az utolsó aktákat pakoltam be a táskámba.-Haza értél?

-Már a kicsiket is lefektettem-válaszolta nyugodtan.- Te mikor jössz?

-Csak a papírokat kell elrendeznem, és már indulok is haza-húzódott arcomra széles vigyor.

-Ennek örülök-sóhajtotta-már azt hittem, hogy bent kell maradnod éjszakára.

-Te csak ne reménykedj!-kuncogtam halkan.

-Nem is szándékoztam-nevetett fel ő is.-Itthon várlak.

-Sietek!-dobtam neki egy puszit.-Szia!

-Szia!-rakta le a telefont, miközben sietve indultam útnak a parkoló felé.

Minnél hamarabb szerettem volna otthon lenni. Hiányzott a családom, és ezt semmilyen munka nem tudta elfeledtetni velem, akármiről is legyen szó. Még a műtőben is fel-felvillant néha szerelmem életvidám arca, ami erőt adott, amikor semmi más nem vigasztalhatott volna. Számomra ők voltak a remény.

-Siettem, ahogy tudtam-öleltem magamhoz hevesen, mikor megláttam boldog arcát.

-Istenem, de hiányoztál-húzott magához mosolyogva.

-Te is nekem-sóhajtottam.-Nem is tudtam másra gondolni, mint rád.

-Készítettem vacsorát-ragadott karon, miközben a konyha felé kezdett húzni.-Valami könnyűt akartam készíteni, mert estére nem jó ötlet zsírosat enni. Ezért esett a választásom a párolt csirkemellre.

-Azt imádom-lelkesedtem fel hirtelen.-Zöldséggel vagy krumplival?

-Természetesen zöldséggel-válaszolta.

-Te olvasol a gondolataimban-nyomtam puszit az arcára.

-Csak jól ismerlek-ültünk le egyszerre az asztalhoz, majd kényelmesen álltunk neki a már megmelegített finomságnak.

Esme mindig is remekül főzött. Pontosan tudta, mit kell kezdeni az étellel ellentétben velem. Ezért mindig is becsültem, és becsülni fogom.

-Na, hogy ízlik?-nézett rám kíváncsian.

-Isteni-válaszoltam elégedetten-ennél jobbat még sosem ettem.

-Ennek örülök-húzódott arcára szerény mosoly.

-Ne szerénykedj!-simogattam meg bátorítóan.-Fantasztikus vagy!

-Azért remélem, nem a főztömért szerettél belém-kuncogott fel halkan.

-Talán annak is van némi köze hozzá-húzódott arcomra széles mosoly.-De mint mondtam, azért szeretlek, aki vagy. Se több, se kevesebb nem számítana.

-Aranyos vagy-hajolt közelebb suttogva, miközben egy könnyed mozdulattal összeforrasztottam az ajkainkat.

-Nem kéne aludnunk?-váltam el tőle egy pillanatra.

-Talán-válaszolta-de itt is maradhatunk.

-Sajnálom, de holnap dolgoznom kell-simítottam meg puha arcát.

-Értem-húzódott hátrébb önfegyelmezően.

-Kárpótollak, ígérem-nyomtam puszit az arcára, miközben lassan elindultunk a hálószobánk felé.