Cullen's Anatomy XXXII. Fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a kis késésért, de volt néhány határidőre elvégzendő dolog a magánéletemben, ami nem tűrt halasztást, emiatt kevesebbet tudtam írni. De most meghoztam a friss fejezetet, amiben sok izgalmas dolog történik majd. Remélem, mindenkinek tetszik majd! Jó olvasást!

Puszi! Carly

[július 9.]

-Készen álltok?-pillantott ránk Addison az eredményeimmel a kezében, mire Carlisle és én is azonnal rábólintottunk előbbi kérdésére.-Rendben, akkor kezdjük is-nyitotta ki a mappámat, miközben sietve nekiállt, hogy átfussa a megannyi teszteredményt. Semmi mást nem láttam magam előtt, mint a rengeteg megválaszolatlan kérdést, semmi mást, mint a megannyi lehetséges rendellenességet és betegséget…mintha egy kórélettan könyvet lapoztam volna a fejemben.-Úgy látom, az adrenális hiperpláziát azonnal kizárhatjuk-mosolyodott el megkönnyebbülten.-Nem látom semmi nyomát a mellékvese túlmüködésének.

-Ez…jó hír-sóhajtottam kissé megkönnyebbülten, miközben szemeimet sietve Carlisle-ra emeltem.

-Igen, minden bizonnyal-simogatta meg a vállamat nyugtatóan, miközben ismét Addisonra pillantottunk.

-Az enzimtesztek is mind negatívak-folytatta.-Ez szintén jó hír, mivel így a főbb aminosav-rendellenességek is kizárhatók-mosolyogta ismét.-A Fabry- és Gaucher-kór eredményei is negatívak.

-Ez megkönnyebbülés-csillant fel a hangom, amint éreztem, ahogy újabb és újabb kő esik le a szívemről.

-A kromoszómaszám vizsgálat pedig kimutatta, hogy nincs rendellenes kromoszóma sem-emelte ránk szemeit ismét.-Semmi nem utal Down-kórra, sem semmilyen kromoszomális rendellenességre. Nincs semmi gond.

-Istenem!-ámultam, a szívemről pedig mintha köddé vált volna minden súly, mintha… semmissé lett volna.-Semmi baja-mosolyogtam boldogan, amint Carlisle örömtől csillogó szemeibe pillantottam. Olyan volt mindez, mint…mint a  friss levegő. Olyan, mint egy szívdobbanás.

-Egészséges, mint a makk-nevetett fel Addison is, amint becsukta az eredményeimet tartalmazó mappát.-Gratulálok!

-Nem is tudod, mennyire hálásak vagyunk, Addison-emelte rá szemeit meghatottan Carlisle.-Egy szimpla köszönöm nem fejezi ki eléggé, amit érzünk…

-Nincs mit köszönnötök-legyintett, amint ismét ránk pillantott.-A munkám része, hogy segítsem a leendő szülőket mindenben, amiben csak kell. Legyen szó akrár egy vizsgálatról, akár egy tanácsról…vagy néhány baráti szóról-mosolyodott el ismét, mire a mi arcunkra is újból mosoly húzódott. Való igaz, Addison nyugtató szavai rengeteget jelentettek nekem az elmúlt 16 hét folyamán.-Nos, mit szólnátok, ha megvizsgálnánk ezt a kis apróságot az ultrahanggal is?

-Már alig várjuk-válaszoltam lelkesen, amint mind a hárman elindultunk a vizsgálószék felé Jól tudtam, a mai vizsgálat nem egy átlagos ultrahangos vizsgálat lesz.

-Mint tudjátok, elérkeztünk a 16. héthez-állt neki ismét Addison-Ezen a hét minden babát váró család életében fontos, mivel ekkor már egyértelműen megállapítható, hogy egy kisfiú érkezik-e a családba vagy egy kislány-mosolyodott el, amint kényelmesen elhelyezkedtem a nőgyógyászati székben.-Úgy hallottam, ti mind a ketten kislánynak gondoljátok Őt…

-Valóban-kuncogtam Carlisle-ra pillantva, amint Ő is helyet foglalt a számára előkészített kis széken-, szerintünk Ő kislány.

-Hát…hamarosan kiderül-jegyezte meg halk nevetve, majd miután egy kis zselét nyomott a hasamra, neki is állt, hogy felkutassa a kisbabánkat a már nem is olyan lapos pocakomban. Már alig vártam, hogy ismét láthassam.-Itt is van - fordította felénk a monitor kijelzőjét, mire azonnal elakadt a szavam, amint megpillantottam Őt. A legutóbbi alkalommal még alig volt 3 cm, mindössze akkora volt, mint egy kicsinyke dió. Most pedig…alig hittem el, hogy ez a jól fejlett baba, amit látok, az én apró kis diómból született.-Szép nagyra nőtt-állapította meg Addison egy újabb mosollyal az arcán-A feje tetejétől számítva most 16-17 cm.

-Nem csoda, hogy ilyen nagy lett a pocakom-simítottam meg oldalról kikerekedő hasamat, gondosan ügyelve arra, nehogy letöröljem az ultrahangvizsgálathoz használt gélt. Már egyértelműen látszott, hogy várandós vagyok, és ez napról napra egyre több ember számára is nyilvánvalóvá vált a kórház falai közt.

- Való igaz-nevetett fel Carlisle, miközben egyik kezét a hasamon lévő kezemre csúsztatta. Semmihez sem fogható érzés volt.-De ennek a gyorsan növő kis apróságnak bizony sok helyre van szüksége.

-Te pedig egy vékony testalkatú nő vagy, így hamar meglátszott rajtad az áldott állapot-tette hozzá Addison is, amint tekintetét ismét az ultrahang kijelzőjére emelte.-És most…készen álltok a nagy hírre?-pillantott ránk néhány pillanatnyi kutatás után, amire én és Carlisle is egy izgatott igennel válaszoltunk. -Akkor örömmel jelenthetem be-fordult hozzám-, hogy a néhány hónap múlva egy gyönyörű kislánynak adsz majd életet-mosolyogta, miközben ismét felénk fordította az ultrahang monitorját.-Kislányotok lesz.

-Istenem!-csuklott el a hangom, amint tobvább szemléltem Őt a kijelző kimerevített képén. A mi kislányunk. Láttam a pici kis sziluettjét, amint kirajzolódnak  a kis vonásai…Láttam a pici kezeit és lábait, és tudtam…mindig mellette leszek, hogy ezek a pici kezek bármikor támaszra találjanak majd, amíg világ a világ.

(Carlisle szemszöge)

Amint néztem Őt, mintha a szívem egy pillanatra megszűnt volna dobbanni. Semmi más nem számított, minthogy mindig megóvhassam Őt, semmi nem volt fontosabb, minthogy mindig foghassam a kezét. Bármi történjen is, bármilyen problémája legyen az életben, én mindig segítem majd, hiszen…Ő a mi kislányunk. A mi apró, pici kislányunk.

-Nézzétek csak!-mutatott Addison ismét a monitorra.-Nem látni semmilyen külső féri nemi jelleget-pillantott ránk, majd vissza a kijelzőre.-Ebben a testhelyzetben, amiben most Ő van, egyértelműen látszódna, ha kisfiú lenne.

-Ez…annyira csodás-mosolyodtam el meghatottan, amint Esme örömtől csillogó szemeibe pillantottam. Semmihez sem volt fogható az a boldogság.-A mi kislányunk.

-A mi kislányunk-ismételte utánam, amint egy apró könnycsepp gördült ki az egyik szeme sarkából.-A mi gyönyörű kislányunk…

-És van már névötletetek?-emelte ránk szemeit kíváncsian Addison.-Ugyanis ez a kislány itt nem maradhat név nélkül.

-Hát…már beszéltünk róla-pillantott rám Esme ismét, majd vissza Addisonra.-Volt néhány név, ami mindkettőnknek tetszett, de…egy, mindegyik más ötletet felülmúlta-mosolyogta, mire én is azonnal elmosolyodtam előbbi szavai hallatán.

-Lilly-nevettem halnak-A nővérem után-jelent meg újabb mosoly az arcomon, és éreztem, amint a meghatottásgtól ismét könnyek szöknek a szemeimbe.

Szinte hallottam, amint ezen a néven hívogatom majd Őt a játszótéren, amint így szólítgatom reggelente, hogy ébredjen, mert vár rá az iskola…És bár most még csak 19 cm, már most tudtam, tökéletesen illik majd hozzá.

-Remek választás-jegyezte meg Addison, amint szemeit ismét az ultrahang monitorjára emelte.-Lilly nagyszerű nő volt, már amennyire ismertem. Nem sokszor láttam Őt-állt neki egy halk nevetéssel a hangjában.-De amikor igen, mindig mosolygott. Még a vajúdása alatt is-tette hozzá, mire nem bírtam megállni, hogy el ne hagyja az én ajkaimat is egy halk nevetés. Lilly mindig mindennek a jó oldalát nézte. Számára a pohár mindig félig teli volt, nem pedig félig üres, amiért mindig is csodáltam. Mindig képes volt mosolyogni.-Nos, úgy látom, mindennel végeztünk-tette el az ultrahangkészüléket, majd egy zsebkendővel óvatosan letörölte Esme hasáról a felesleges zselét.-A kicsi Lilly egészségesebb nem is lehetne.

-Köszönjük, Addison!-pillantott rá hálásan Esme, amint lesegítettem Őt a vizsgálószékről.-Tényleg, nagyon köszönjük!

-Már mondtam, hogy nincs mit megköszönnötök-mosolyogta, miközben feljegyzett még néhány dolgot Esme kartonjára.-Ez a munkám. Segítem a babát váró párokat, amivel csak tudom. Nem számít, hogy egy ismeretlen párról, vagy a barátaimról van szó-pillantott ránk örömmel a hangjában, miközben lassan elindult a vizsgáló kijárata felé.-Sajnálom, de most el kell mennem-nyitotta ki az ajtót, amin át mi is követtük Őt a folyosóra.-Az egyik betegemet császározni kell.

-Semmi gond, menj csak!-biccentettem, miközben lágyan megsimítottam szerelmem vállát.-Minket is vár a munka.

-Még egyszer gratulálok!-intett nekünk búcsút -Sziasztok!-köszönt el, amire néhány pillanattal később már el is tűnt a folyosó végén nyíló lift ajtajában.

Amint Esme arcára pillantottam, még mindig ott ült rajta az a bizonyos csillogás, ami már a pici Lilly híre hallatán mosollyá virágzott. Semmihez sem volt fogható az az öröm, ami a szemeiből tükröződött. Mintha minden aggodalma és félelme elszállt volna, mint egy könnyed kis pitypang szélben szálló fehér termése.

-Lilly-sóhajtotta, amint ujjait lágyan összekulcsolta az én ujjaimmal.-A mi kislányunk.

-A mi kislányunk-hajoltam hozzá, mire könnyed csókot hullajtottam selymes ajkaira. Szívem szerint sosem váltam volna el tőle, itt akartam ragadni ebben a mámoros pillanatban.-Alig várom, hogy láthassam Őt.

-Türelem, Dr. Cullen-simultak kezei a mellkasomra.-Ez a pici lány öt hónapig még mindenképp a hasamban lesz, így egy ideig még nem teljesíthetem a kérésedet.

-Nem baj, maradjon csak, amíg jól esik neki-pillantottam Esme kerekedő pocakjára.-A lényeg, hogy a kis Lilly egészséges és boldog legyen. Ha ehhez még öt hónap szükséges, én boldogan kívárom-mosolyogtam ismét. Szinte szárnyaltam a boldogságtól.

-Helyes-nyomott apró puszit az arcomra, mire alig hallhatóan felnevettem.-Most el kell mennem vizitelni-emelte rám csillámló, palaszín szemeit.-Hamarosan találkozunk…

- Jól van, szívem!-simítottam a füle mögé néhány vöröslő tincset-Hamarosan találkozunk-hullajtottam búcsúpuszit az arcára-Szia!

-Szia!-mosolyogta Ő is, majd miután sietve útnak indult, én is elindultam a folyosón a sürgősségi iránya felé.

(Esme szemszöge)

-Jó napot, Mrs. Peterson!-léptem be a kórterme ajtaján, mire Ő azonnal rámemelte kissé fáradt szemeit.-Engem még nem ismer, Dr. Esme Cullen vagyok-mutatkoztam be udvariasan.-Dr. Montgomery épp a műtőben van, így ma én vizsgálom meg a babát-pillantottam rá biztatóan, amint a betegkartonjával a kezemben hozzá sétáltam.-Ha jól látom, nemrég esett át egy foetoszkópiás tracheális okklúzió nevezetű eljáráson, amely során Dr Montgomery egy ballont vezetett le a baba légcsövébe, és ezzel megakadályozta a tüdőben keletkező folyadék kiszivárgását a magzatvízbe-álltam neki a műtét felvázolásának. -Ez jelentősen ösztönzi majd a pici tüdejének a fejlődését, ami így megerősödik, és méreténél fogva visszaszorítja a hasi szerveket a hasüregbe, ahol lenniük kell-folytattam, amint ismét rá pillantottam.-És ez az, amit ez alatt a négy hét alatt el szeretnénk érni.

-Maga okos kis rezidens-mosolyodott el erőtlenül, amint kicsit feljebb húzóckodott a betegágyán, mire nem bírtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek.

-Köszönöm!-álltam meg az ágya mellett, majd nekiálltam, hogy leellenőrizzem a karjába csöpögő infúziót. Úgy láttam, minden helyesen van beállítva, se nem túl gyors, se nem túl lassú a csepegése.

-Csak nem maga is várandós?-emelte rám szemeit kíváncsian, amint meglátta a kék műtősruhámon át is gömbölyödő hasamat.

-De-bólintottam egy büszke mosollyal az arcomon. Még most, négy hónappal a hír után is annyira hihetetlen volt mindez.

-Gratulálok!-pillantott rám őszinte mosollyal az arcán.-Mennyi idős a pici?

-16 hetes-válaszoltam boldogan, amint magamhoz húztam a tőlem nem messze lévő ultrahangkészüléket.-A férjemmel már nagyon várjuk Őt.

-Az én kisfiam 28 hetes-simította meg a hasát, amint mellé helyezkedtem, hogy megvizsgálhassam Őt.-Remélem, most már minden rendben lesz vele…

-Bízzunk benne-pillantottam rá biztatóan, majd nekiálltam, hogy az ultrahang segítségével ellenőrizzem ennek a pici fiúnak az állapotát. Óvatosan pásztáztam végig a hasát, ügyelve arra, nehogy megsértsem a műtét nyomát. Minél fájdalommentesebben szerettem volna elvégezni ezt a vizsgálatot.-Nos, jól látszik az ultrahangon a baba légcsövébe helyezett ballon-mutattam rá a képernyőn.-3 nappal a műtét után még nem látni sok javulást, de hamarosan nőni kezd majd a tüdeje, ami eddig nem fejlődött a sérv miatt.

-Ezek szerint jól van?-emelte rám a szemeit izgatottan, amire apró bólintással válaszoltam.

-Stabil az állapota, ami jelen helyzetben a legjobb-válaszoltam optimistán.-Ha minden rendben megy, a pici egészségesen jön majd a világra.

-Ez nagyszerű, doktornő-pillantott rám hálásan, amint óvatosan letörölgettem a hasáról az ultrahangos gélt.-Jobb hírt nem is kaphattam volna.

-Ennek örülök-álltam fel mellőle, majd miután óvatosan megtapogattam a sebe környékét, nekiálltam, hogy a vizsgálat eredményeit papíron is rögzítsem.-Amint Dr. Montgomery végez a műtéttel, Ő is benéz majd magához-tettem zsebre a tollamat.-Addig is pihenjen sokat!

-Úgy lesz, Dr. Cullen!-biccentett mosolyogva, amire néhány pillanattal később finoman csuktam be magam mögött a kórterem ajtaját.

(Carlisle szemszöge)

-Mindjárt meg is vagyunk-mosolyodtam el elégedetten, amint a műtét végéhez érkeztünk.-Hármas selymet kérek-pillantottam a műtős nővérre, majd sietve nekiálltam, hogy az utolsó öltésekkel összezárjam a műtéti sebet.-Emberek, mindenki nagyszerű munkát végzett-emeltem szemeimet a kollégáimra, akik az egész műtét alatt segítettek engem.-Mindannyiunk érdeme, hogy egy a fiatalember még hosszú időn át élvezheti az élet minden szépségét. Bár remélem, mostantól jobban vigyáz majd, ami a vezetési stílusát illeti-tettem hozzá, amint végignéztem az alig 17 éves fiú sápadt, elgyengült arcán.-Ha lassabban ment volna, minden bizonnyal nem hajt neki annak az oszlopnak.

-Ráadásul még tapasztalatlan sofőr-tette hozzá Dr. Altman, aki segítségemre volt az aorta helyreállításánál.-Fele ilyen sebességgel is több esélye van egy karambolra vagy bármilyen más balesetre, mint egy tapasztaltabb személynek. Mikor is kapta meg a jogosítványát?

-A szülei szerint egy hónapja-sóhajtottam, miközben az utolsó öltéseket is végrehajtottam.-De szerintem tanult a leckéből, és soha többé nem hajt gyorsan. -vágtam el a varróanyagot, így nem maradt más hátra, mint egy steril tapasszal leragasztanom az érzékeny területet.

-Dr. Cullen-szólalt meg mellettem Dalia, aki mindvégig remek aszisztencia volt a műtét alatt-, tudom, hogy nem ide való, amit most kérdezni fogok…

-Mondja csak nyugodtan!-pillantottam rá egy újabb mosollyal az arcomon.

-Szóval…-állt neki kissé nehezen-, azt vettük észre néhányan, hogy Dr. Cullen, mármint… a másik Dr. Cullen-helyesbített- kissé…nem is tudom, hogy fogalmazzam meg-nevetett fel tanácstalanul.-Talán az a legjobb szó, hogy kissé kikerekedett-mutatott a hasa tájékára, mire azonnal felkuncogtam a kifejezés hallatán.-És terjed néhány pletyka a kórházban, miszerint…Dr. Cullen esetleg babát vár.

-Nos-nevettem fel mosollyal a hangomban-, először is ott kezdeném, hogy a pletykák itt gyorsabban terjednek, mint egy fertőző betegség. De azt hiszem, most már nincs miért titkolnunk-sóhajtottam boldogan.-A pletykák igazak, tényleg kisbabánk lesz.

-Ez nagyszerű, Dr. Cullen!-pillantott rám Dr. Altman őszinte örömmel a hangjában.-Gratulálunk!

-Köszönöm!-mosolyogtam, amint néhány utolsó mozdulatot követően befejeztem a műtétet.-Egészséges, 16 hetes baba-sóhajtottam meghatottan.

-Már 16 hetes?-ámult el Dalia.-Akkor már azt is tudni, hogy kisfiú vagy kislány…

-Kislány-nevettem ismét.-Lilly lesz a neve-csillant fel a szemem, amint ismét kimondtam, ezt a számomra oly sokat jelentő nevet.

-Csodás név, Dr. Cullen!-pillantott rám Dalia, amint lassan elindultunk a beteg fiúval az intenzív osztály felé.

Amint a folyosó végére értünk, azonnal szembe találtam magam a fiú szüleinek aggódó arcával. Édesanyjának szemei még mindig teli voltak könnyekkel, amint rám emelte őket, mindössze férje tartotta benne a lelket, aki szorosan magához ölelve vígasztalta  . Azonnal felugrott a helyéről, amint meglátott.

-Dr. Cullen, ugye Thomas jól van?-pillantott rám félelemmel a hangjában.-Ugye rendben lesz?

-Nyugodjon meg, Mrs. Adams-tettem kezeimet a vállára nyugtatóan.-A műtét sikeres volt, a fiuk állapota stabil.

-Mi van Thomasszal, jól van?-érkezett meg az édesapja is, mire a kezeimet csitítóan felraktam, hogy mindent elmagyarázhassak nekik.

-Thomas rendbe fog jönni-állítottam meg Őt is.-Dr. Altman helyrehozta a megrepedt aortát, én pedig helyreállítottam a hasfal sérülését-tájékoztattam őket a történtekről.-Szerencsés volt, sokkal rosszabbul is járhatott volna.

-Nem is tudom, hogyan köszönhetnénk meg-pillantott rám Mr. Adams hálásan.-Tudom, talán nem tűnünk jó szülőknek az eddigi ismeretségünk alapján, de…bármit megtennénk a fiunkért. Az életemet is odaadnám, ha ez megmentené.

-Én is nemsokára apa leszek-álltam neki mosolyogva.- Még olyan pici a lányom, hogy a két tenyeremben elférne-nevettem-, de…máris tudom, bármit tesz is, bármilyen hibát is követ majd el az életben, én mindig mellette állok majd. Ameddig csak élek…