Elhagyva XV. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő fejezettel. Ebben végre fény derül egy aprócska dologra, aminek remélem, ti is örülni fogtok. Ráadásul Esme életébe is hoz majd egy kis fényt az eddigi keserűségbe. Remélem, tetszeni fog.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Az idő rettenetesen lassan telt, mintha valamilyen ólom nehezítette volna, hogy szabálytalanul fusson. Carlisle nélkül nem volt értelme a napjaimnak, ráadásul a lelkemben lévő fájdalom az idővel nem hogy enyhülni, hanem inkább rosszabbodni kezdett. Már nem tudtam vidáman nevetni. A lelkem napról-napra mélyebbre menekült a szívem erdejében, de ez ellen semmit sem tudtam tenni. Ha nem tanítottam, akkor kimentem arra a mezőre, ahol először megcsókolt, és megpróbáltam visszaemlékezni a szép napjainkra, amiket együtt tölthettünk.

Mikor összeütköztünk az utcán, mikor először megcsókolt, mikor együtt töltöttük azt az éjszakát…Minden itt volt a fejemben, és egy hónap elteltével sem feledtem el belőlük egyetlen pillanatot sem. Ezzel némiképp enyhíteni tudtam a kínjaimon, legalább is a lelkin…

-Egy újabb szenvedéssel teli nap- jegyeztem meg magamban, miközben lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet egy hosszú éjszaka után. Szédültem a kialvatlanságtól, ami már szinte mindennapivá vált az elmúlt egy hét alatt, de valahogyan erőt vettem magamon, és kisétáltam a fürdőszobáig. Nem is igazán tudtam, hová nyúljak, mert a szédüléstől mindenből kettőt láttam, és a gyomrommal sem volt minden rendben, de már ez sem lepett meg igazán. Végül valahogyan még is meg tudtam kapaszkodni a mosdókagyló szélében. Az egész világ forgott körülöttem, és a tükörbe nézve rá se ismertem az onnan visszatekintő sápadt, fájdalommal telt arcú nőre. És itt jött el az a pont, ahonnan már nem bírtam tovább.

A szédülés és a hányinger erőt vett rajtam, és éppen felé tudtam hajolni az előttem lévő kézmosónak, mielőtt a lábaim összecsuklottak volna alattam. Talán még sosem éreztem magam ennyire gyengének, és pontosan tudtam, hogy valami nincs rendben velem. Ez nem lehet pusztán kimerültség, itt valami más is van.

-Kicsim, mi történt?-segített fel anyu ijedten a földről.-Hallottam lent a puffanást, és azonnal jöttem. Nem esett bajod?

-Nem, nincs semmi gond-toltam el finoman magamtól.-Csak elcsaphattam valamivel a gyomromat, semmi más-mondtam, bár ebben én magam sem voltam biztos.

-De hiszen napok óta nem ettél-simította meg az arcomat.-Ráadásul még sosem láttalak ennyire sápadtnak. El kéne menned orvoshoz.

-Biztos semmi komoly-legyintettem, azonban a hányinger ismét rám tört. Anya még időben fogta össze a hajam, nehogy az is a tegnap esti csekély vacsorám mellett landoljon, én pedig ijedten kapaszkodtam meg a mosdókagyló szélében. Talán valóban el kéne mennem a kórházba.

-Rendben van-sóhajtottam.-Tanítás után kivizsgáltatom magam.

-Szerintem ma nem is kéne bemenned-kísért vissza a szobámba.-Pihensz egy picit, és utána már mész is a kórházba. Ezzel nem szabad játszani.

-De…

-Nincs de-tette ujjait ajkaimra csitítóan.-Ez anyai utasítás. Értetted?

-Értettem-húzódott arcomra apró mosoly, majd lassan nekiálltam, hogy felvegyem a mai napra kikészített ruhámat.

A tea valóban jól esett, és miután kicsivel jobban éreztem magam, el is indultam a kórház felé. Az út még így is rettenetesen hosszúnak tűnt a fejfájás miatt, de szerettem volna minél hamarabb túlesni rajta, és vissza akartam térni a hétköznapjaimba. Végül is…csupán egy kis gyomorrontás, mi más lehetne?

Még nem voltak sokan a váróban. Mindössze egy beteg kisgyerek várakozott az anyukájával mellettem. Láthatóan sokkal rosszabbul volt, mint én, így hát előre engedtem őket, amíg én megpróbáltam kicsit kipihenni magam. A fejemet nekidöntöttem a falnak, és a szemeimet lehunyva merültem el ismét a gondolataimba.

A kórházról azonnal Carlisle jutott eszembe, akármennyire is küzdöttem ellene. Szinte éreztem forró leheletét a nyakamnál, puha kezei pedig védelmezően vontak magunkhoz. Mintha még most is itt lett volna velem, pedig tudtam, hogy mindez csupán a képzeletem szüleménye.

-Miss Platt-szólított a nővér.-Dr. Silverman már várja Önt.

-Azonnal megyek-álltam fel a székről, miközben sietve indultam el a kórterem ajtaja felé. Kissé ideges voltam, hiszen nem igazán ismertem az orvost, és nem szerettem, ha idegen ember nyúl hozzám. Nem igazán bíztam meg senkiben, mióta Carlisle eltűnt, éppen ezért most is tartottam kicsit ettől a vizsgálattól.

-Jó napot!-köszönt rám mosolyogva.-Milyen napja van?

-Nem valami jó-nevettem fel keserűen.-Ha az lenne, most nem lennék itt.

-Üljön le, kérem-mutatott a vizsgálóasztalra, amire nagy nehezen, de sikerült felküzdenem magam.-Mik a panaszai?

-Fejfájás, hányinger, sokat szédültem és rosszul is alszom-mondtam el mindazt, ami hirtelen eszembe jutott.-És nem is tudtam emiatt sokat enni mostanában.

Láthatóan elgondolkodott a szavaimon, de nem fűzött hozzá különösebb véleményt. Azonban így kimondva engem is emlékeztetett valamire ez a tünet együttes, méghozzá…

-A legjobb lenne, ha csinálnánk egy teljes vérképet-vett elő egy kisebb injekcióstűt.-Ha nem bánná…

-Nem…nem bánom-mondtam kissé félénken, majd lassan a karomba szúrta a vérvételes tűt.

Miután mindennel megvoltunk, én kisétáltam a váróba, és idegesen vártam az eredményeimet. Azt mondták nem lehet több, mint pár óra, de nekem még így is hosszú napoknak tűnt a várakozás. Idő közben pedig ismét rám tört a hányinger, ezért a mosdóba is ki kellett szaladnom, mielőtt még a kórház padlójában teszek kárt a rosszulléteimmel. Azonban ha kicsit lassan is, de végül ismét beszólítottak a vizsgálóba.

-Miss Platt-fordult hozzám az orvos.-Az eredményei nem igazán leptek meg a tünetei alapján- vizsgálgatta a kezében lévő eredményeket.-Azonban fel kell tennem Önnek egy kérdést, mielőtt ezt közölném…

-Mi lenne az?-néztem rá kíváncsian.

-Volt valaha férfival?-lapozta továbbra is hitetlenkedve a papírokat.-Csak mert…

-Mert?-néztem rá kicsit kétségbeesetten.-Valami gond van?

-Hát, ha ez magának gond-nevetett fel halkan.-Mindenesetre örömmel közölhetem, hogy minden bizonnyal várandós.

-Micsoda?-szöktek könnyek a szemeimbe. Már a vizsgálat közben is eszembe jutott, de nem hittem volna, hogy ez valóban megtörténhetett. El sem hittem, hogy itt van a hasamban egy pici lény, aki minden tekintetben a lehető legtökéletesebb és leggyönyörűbb kisbaba lesz az egész világon. És az édesapja nem más, mint a legcsodásabb ember, aki valaha élt ezen a földön…

Elhagyva XIV. Fejezet

Sziasztok!

Ismét egy friss fejezettel jelentkeznék. Az ezt követő fejezetben majd olyan dologra fog fény derülni, amit szerintem már sejtettetek, és az egész történet menetére is kihat majd. De ebben egyenlőre Carlisle első vadászata és erejének próbálgatása lesz benne.

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Miközben az éjszaka sötétjében száguldottam, akaratlanul is felpillantottam az égre. Vajon Esme mit érezhet most? Tudtam, hogy miattam került ilyen állapotba, de vajon sikerül-e majd elfelejtenie, ha nem térhetek vissza hozzá? Ha annyira erős a bennem tomboló szörnyeteg, hogy soha többé nem láthatom, megtalálja-e ismét a szerelmet?

Belegondolni sem mertem, mivé lennék nélküle, de azt szerettem volna, ha boldog lenne. Ilyen távolságból nem tudtam volna megvédeni, nem tudtam volna szeretni…Nem tudtam volna neki megadni, ami minden nő álma.

Ha még mindig vele lennék, nemsokára házasok lennénk, majd nem sokkal ezután megszületne a mi közös kisbabánk. Ő lenne az én szemem fénye, imádnám mindennél jobban, még a saját életemnél is jobban félteném. Ha kislány lenne, mindig játszanék vele, amit csak szeretne; még ha ez azt is jelenti, hogy teáztatnom kell egy plüssmackót. Ha kisfiú lenne, megtanítanám zenélni, úriemberként viselkedni és minden másra, amit egy udvarias férfinak tudnia kell. Sajnos, mindez már sosem teljesülhet…

-Carlisle, most merre?-nézett rám várakozóan Elezar, mire azonnal felocsúdtam elmélkedésemből.

-Keletre-biccentettem.-Arról jön az illat-mondtam, majd ismét átadtam magam az ösztöneimnek, amik most megállíthatatlanul járták át az egész testemet.

Mintha valamilyen ragadozó lettem volna. Nem is érzékeltem a körülöttem lévő világ létezését, csak követtem a nemrég erre botorkáló áldozat illatát. Minden egyes megtett lépéssel csak növekedett bennem ez az állatias ösztön, és amint megláttam azt a bizonyos szarvast, aminek az illatát már messziről megéreztem, gondolkodás nélkül rávetettem magam. Szerencsétlen állatnak esélye sem volt ellenünk, pillanatok alatt leterítettük, és minden csepp vérét kiszívtuk. A torkomat kaparó érzés azonnal enyhülni kezdett, a fejemet teljesen beborító köd pedig lassan oszlani kezdett felőlem. Mintha csak erre lett volna szükségem egész életemben.

-Szerinted bevált?-nézett rám kíváncsian barátom.-Mert az íze nem a legjobb, ha már kóstoltál emberi vért.

-Szerencsére nem tettem-mondtam megkönnyebbülten.-De szerintem működik a dolog. Én már sokkal inkább emberinek érzem magamat. Mintha ismét önmagam lennék.

-Én is jobban érzem magam-állapította meg kissé kelletlenül.-Bár mint mondtam, nekem elég szokatlan az íze, miután egy hónapon keresztül embervért ittam.

 -Nem lesz gond, ebben szinte teljesen biztos lehetsz-lelkesítettem tovább.-Ismét emberek lehetünk, mint bárki más. Te ismét újságíró lehetsz, én pedig visszatérhetek Esme-hez, és végre elvehetem, ahogyan eddig is terveztem. Kell ennél több?

-Nem hiszem-mosolyodott el ő is.- De egy valamire azért kíváncsi lennék…-meredt rá az előtte lévő kőtömbre.-Szerinted mekkora erőnk van? Mert mióta vámpír lettem, nem nagyon próbálgattam a futáson kívül más ösztönömet. Szerinted van más is?

-Hát-túrtam a hajamba.-Én egyetlen ugrással fent termettem Esme ablakában, ami azt illet…Biztosan nem csak futni tudunk.

-Akkor próbáld ki-mutatott az előbbi sziklára.-El tudod törni?

-Nem is tudom-vontam össze a szemöldökömet.-Ha még sem menne, akkor elég csúnyán eltörhetem a kezemet. Anélkül meg nem tudnék vadászni.

-Carlisle, legyél már kicsit bevállalósabb-bökött oldalba.-Ha nem teszed meg, akkor én fogom eltörni a kezed, és nem a szikla-nevetett fel hangosan.-Ugye nem szeretnéd?

-Úgy sem tennéd meg-nevettem én is.-De, ha ennyire szeretnéd-léptem oda az előttem csúcsosodó kisebb sziklához, majd kicsit jobban szemügyre vettem, felmérve ezzel is az esélyeimet. Ami azt illeti, elég keménynek tűnt, és józan ember módjára nem is szándékoztam ráütni, azonban mivel az „ember” szó nem igazán volt rám mondható, kicsit nagyobb bátorsággal álltam a dolog elé.

Meglendítettem a kezemet, majd amekkora erővel csak tudtam, ökleimmel hatalmasat ütöttem a szikla - általam vélt - leggyengébb pontjára. Arra azonban nem számítottam, ami ezután történt.

A kőtömb hosszan megrepedt az ütésem nyomán, mintha valamilyen vájó eszközzel hasították volna ketté, vagy valamilyen természeti erővel szemben adta volna meg magát. Hihetetlennek találtam, de Elezar arcán sem láttam az „erre számítottam” arckifejezést, amit már jól megszoktam tőle.

-Ez elképesztő-mondta elhülve.-El sem hiszem, hogy te csináltad.

-Hát én magam sem-néztem a kezemre, amin még csak meg sem látszódott az előbbi akcióm nyoma.-Nincs rajtam semmilyen zúzódás.

-Pedig azt hittem, tényleg eltört a kezed-mondta megkönnyebbülten.-Amikor azt az éles reccsenést hallottam, be kell vallanom, hogy megijedtem.

-Ezt meg kell tanulnom kezelni-ötlött eszembe.-Ha véletlenül elvesztem a testem felett az uralmat…bele sem akarok gondolni, mit művelhetnék Esme-vel.

-Még mindig vissza akarsz menni?-nézett rám bizonytalanul.-Talán még is jobb lenne, ha…

-Nincs ha!-néztem rá szigorúan.-Meg tudom csinálni. Bármit megtennék érte, és egy ilyen kis semmiség nem állhat közénk.

-Ezt nem nevezném semmiségnek-mutatott rá előbbi tettem maradékára.-Egyetlen mozdulatoddal megölheted. A csontjai ehhez a kőhöz képest pillanatok alatt összeroppannának az erőd alatt.

-Nem hagynám megtörténni-ellenkeztem tovább, de ő félbeszakított.

-Ez nem rajtad múlik-mondta komolyan.-De a te lelkeden száradna, ha valami baj történne. Te is tudod, mennyire önmarcangoló tudsz lenni.

-Ne is mondd-sóhajtottam.-Mire lennék képes? Azt nem szeretném megtudni. Mindössze emberi szeretnék maradni…

Elhagyva XIII. Fejezet

Sziasztok!

Most egy rövidebb fejezettel érkeznék, mert úgy éreztem, Esme érzéseinek is kijár egy önálló fejezet anélkül hogy belekevernék bármi mást. Az ezt követő fejezetben ismét Carlisle-ról hallhatunk majd, hogy vajon sikeres lesz e az a bizonyos állatvérfogyasztás, de szerintem erre tudjuk a választ. Az azt követőben pedig érdekes dolgok fognak történni.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Három nap…Talán másnak ez valóban csak ennyit jelentett, de számomra egy felfoghatatlannak tűnő végtelen volt. Mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből, és csak céltalanul lebegtem volna a semmiben, miközben egyre csak kevesebb lettem volna anélkül a hiányzó darab nélkül.

Először arra gondoltam, valami közbejöhetett, és másnap mindent elmagyaráz, és majd mindent ott folytatunk, ahol abbahagytunk. Mikor második nap sem jelentkezett, egy pillanatra megfordult a fejemben az a gondolat, hogy talán naiv kislány mivoltomból adódóan mindössze egy éjszakára kellettem neki. Ezt azonban azonnal elhessegettem a fejemből, hiszen minden más érv Carlisle mellett szólt. De harmadnap minden megváltozott…

Emlékszem, mikor kinyitottam az ajtót, még mit sem sejtettem a dolog komolyságáról. A rendőrfőnök egy kis pénztárcát adott a kezembe, és elmondta, hogy egy kis cetlire rá volt írva a címem, így jutott el hozzám. Elmondta, hogy Carlisle már két napja nem jár be a kórházba, és nyomozni kezdtek utána…Ezt követően mondta ki azt a szót, amit legszívesebben örökre elfelejtettem volna, de mintha folyamatosan visszatekerték volna a gondolataimat, újra és újra elhagzottak ezek a kegyetlen szavak a fejemben.

Carlisle-t megtámadák, és valószínűleg nem élte túl. A testét sem találták. Azonban a tárcáját nem sokkal a mi házunktól találták meg egy kis utcában, amiben egy gyűrű is volt, mellékelve egy kis kártyával, amin ez állt:

Lélek lettél a szívemben; ami eddig üresen tátongott. Nélküled nem teljes az életem; ezt te is tudod. Mit adhatnál még nekem az életben? Semmi mást nem kérek…csak légy a feleségem.

Miközben ismét elolvastam a papíron álló mondatokat, akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Az ujjamon most is ott volt a gyűrű, és semmi nem vett volna rá, hogy levegyem onnan. Anyám előtt sem maradt titok, mennyire magam alatt vagyok, de ő mindezt csak annak tulajdonította, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok. Azonban nekem ez sokkal több volt mint puszta fellángolás, pontosan tudtam. Mióta azt az éjszakát együtt töltöttük, mintha valami megváltozott volna bennem. Valamivel több lettem, de én magam sem tudtam, hogy mivel…

-Kicsim-lépett hozzám anyu, miközben egy pohár teát iszogattam.-Tudom, mennyire magad alatt vagy, de…én nem értelek. Mármint azt igen, hogy szerelmes vagy, de ennyire komoly volt a dolog köztetek? Ezért viseled a gyűrűt?

-Azért viselem, mert nekem szánta-mondtam kicsit hidegen.-Meg akarta kérni a kezem. Érted, anya?

-De nem tette-nézett rám komolyan.-Tovább kell lépned. A múlton nem érdemes rágódni, ha egyszer nem tudod megváltoztatni.

-Én őt sosem fogom elfeledni-néztem ismét az ujjamon díszelgő ékszerre.-Mindig velem lesz, akármi is történjen.

-Ha ismét szerelmes leszel, minden meg fog változni-ült le velem szemben.-Figyelj! Carlisle nagyszerű ember volt, de a sors elrendelte, hogy meghaljon. Ha nem így lenne, még mindig itt lenne veled, de nincs itt. Érted? Nincs itt.

-Carlisle nem halt meg-álltam fel indulatosan.-Ne mondd ez, mert nem tudod bebizonyítani!

-Akkor még is hol van?-szállt velem szembe.-Mindenképp eltűnt, és nincs melletted. Hiába szereted, ha ő nem tud viszont szeretni. Ezt ennyire nehéz megérteni?

-Nem nehéz-mondtam alig hallhatóan.-Csupán nem akarom-kezdtek el hullani a könnyeim, miközben sietve indultam el a szobám csendje felé.

Egyedül akartam lenni. Szerettem volna elgondolkodni a jövőmet illetően, mert valóban volt mit magammal is megbeszélnem. Mi lesz, ha többé nem talál meg a szerelem? Mi lesz, ha Carlisle volt az az ember, akit feltétel nélkül szeretni tudtam? Annyi mindenre lettem volna még hivatott mellette. Mennyasszony, lelki társ, anya…

Mit meg nem adtam volna, ha felnevelhettem volna  az Ő kisbabáját. A szívem nem is lett volna boldogabb, ha a kezemben tarthattam volna azt a csodás kis lényt, aki részben Carlisle. Szemei élettől telten csillogtak volna, miközben esti mesét olvastam volna neki, vagy éppen Carlisle nyakában ülve játszottak volna annak a háznak az udvarán, amit álmaimban is láttam. Erre a gondolatra szinte összeszorult a szívem.

Nem is tudom, mikor aludtam el. Miután napok óta nem hunytam le a szemem, rettenetesen fáradt voltam, ezért nem is csodálkoztam azon, hogy amint a párnába fúrtam az arcom, azonnal elnyomott az álom. De még álmomban is sírtam,  jól tudom. Elveszettnek éreztem magam, mintha többé nem lennék élő. A lelkemet veszítettem el Carlisle által…

Elhagyva XII. Fejezet

Sziasztok!

Ma reggel eléggé belelendültem az írásba, és már el is készültem az újabb fejezettel. Ebben most megtudhatjuk, mi is történt Carlisle-lal, és hogy hogyan fogadta el ezt a sorsot.

Remélem, tetszeni fog nektek!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

A fájdalom még hosszú időn át kínzott, és nem akart alább hagyni. Már nem tudtam azt, ki vagyok, és mi történik velem, de volt egy olyan érzésem, hogy talán még is meghaltam, és éppen a pokol tüzében égek az elkövetett bűneim után. Pedig mindössze annyi vétkem volt, hogy szerelmes voltam. Próbáltam felidézni az otthonomat, a munkatársaimat, de valami miatt az sem sikerült. Mi történik velem?

-Már nincs sok hátra-szólalt meg ismét a megmentőm.-Én is átéltem, és tudom. Csak a mai napot kell már kibírnod.

Könnyű azt mondani-nevettem fel magamban keserűen. Ezt az égető tüzet nem lehet kibírni, de még csak elviselni sem. Mintha szétszakadtak volna az ereim, és valamilyen bénító folyadék terjedne szét a testemben.

Egyszerre viszont enyhülni kezdett a fájdalom, és végre meg tudtam mozdítani az ujjaimat. Éreztem a talajon lévő havat, ami furcsa módon nem volt hideg, de még is örültem, hogy- ezek szerint -nem a pokolban vagyok. Az égető érzés lassan az egész karomból eltűnt, majd a lábaimból, és egyre haladt felfelé, mire a szívem egyre hevesebb iramban kezdett verni, mintha ki akarna törni az őt fogságban tartó mellkas börtönéből.

A fájdalom mindeddig semmi volt, de most legszívesebben ordítottam volna kínjaimban. A szívembe fúródott penge pedig egyre csak forgott és forgott, mintha ki akarta volna vájni a helyéről. Végül a szívem lassulni kezdett, a légzésem is rendeződni látszott, majd egy erős dobbanást éreztem, és vége lett.

Nem éreztem már a fájdalmat, csak az arcomra hulló apró hópelyhet és a kellemes szellőt. Intenzív illatokat lengtek körül, közülük is kiemelkedett a fenyő illat, amiből rájöttem, hogy az erdőben vagyok. Viszont a szemeimet még mindig nem mertem kinyitni…

-Barátom, vége van!-éreztem meg Elezar kezét a vállamon.-Nyisd ki a szemed! Életben vagy!

Amint erőt vettem magamon, azonnal szembe találtam magam legjobb barátom aggódó arcával. Szemei olyan vörösek voltak, mint azoké, akik megtámadtak, de ez már meg sem lepett azok után, amit átéltem. A táj is teljesen sötét volt, azonban én mindent tökéletesen láttam a legapróbb részletekig. Még a hó szemcsés, fagyott felszínét is el tudtam különíteni a többitől.

-Mi történt velem?-kérdeztem kissé bizonytalanul.-És hogy kerültem az erdőbe?

-Én hoztalak ide-válaszolta.-Miután azok a vámpírok megtámadtak…

-Micsoda?-szakítottam félbe hitetlenkedve.-Várj! Jól hallottam? Most ugye csak viccelsz, hiszen… vámpírok nem léteznek.

-Ha nem léteznének, szerinted én hogy lehetek itt?-vonta fel a szemöldökét.-Gondolkozz! Nem tűnik logikusnak, de valóban létezik a természetfeletti. Én is közéjük tartozom, mióta elkaptak majdnem ugyanazon a helyen, ahol három nappal ezelőtt téged, és…

-Micsoda?-kaptam fel a fejemet a hármas szám hallatán.-Három napig feküdtem itt tehetetlenül?

-Igen, de...

-Istenem-túrtam idegesen a hajamba. Esme biztosan azt hiszi, hogy kihasználtam. Azok után, amin keresztül mentünk az az előtti éjszakán, félreérthetetlen lenne az eltűnésem. Pedig nekem eszem ágában sem lett volna őt elhagyni. Látnom kell! Látni akarom Őt!-Most el kell mennem!

-Carlisle, nem mehetsz az emberek közé!-kapta el a karomat.-Mindjárt felkel a nap, és ha valaki meglát, azonnal…

-Mi? Talán elégek a napon?-nevettem fel ironikusan.-Már ne haragudj, de a szerelmem, akinek éppen megkérni készültem a kezét, minden valószínűség szerint azt hiszi, hogy kihasználtam! Tudni akarom, mi van vele!

-És ha rátámadsz?-emelte meg a hangját.-Carlisle, vámpír vagy!

-Köszönöm, hogy emlékeztettél rá-ráztam le magamról a kezeit, majd mit sem törődve Elezarral futásnak indultam Esme otthona felé. El sem hittem, hogy ekkora erő rejtőzik bennem. A fák szinte elmosódtak mellettem, ahogyan emberfeletti sebességgel szántottam keresztül az erdő sűrűjén, de még sem mentem neki egyiknek sem. Mintha a reflexeim is sokkal élesebbek lettek volna, nem is beszélve a látásomról és a…hallásomról. Már messziről meghallottam Esme szívverését.

Amint a ház ablaka alá értem, nem is késlekedtem sokáig. Elrugaszkodtam a földtől, majd egyetlen ugrással az emeleten lévő ablakpárkányon találtam magam.

A falak bézs színűek voltak, a szoba másik oldalában pedig meg is láttam Esme-t, aki éppen mélyen álmodott a hatalmas ágyon feküdve.

Most először vettem szemügyre őt az új látásommal. Még gyönyörűbb volt, mint azt hittem, erről kétségem sem volt. Azonban nem tudtam nem észrevenni  beesett arcát és a szeme alatti lila karikákat. Láthatóan sokat sírt, és azt is tudtam, hogy ez az égész miattam történt. Ha aznap nem megyek a rövidebb úton, talán már boldog jegyesek lehetnénk. Ez a gondolat rettenetesen fájt.

Ekkor éreztem meg egy bódítóan édes, hívogató illatot. Mintha valamilyen köd telepedett volna az elmémre, és csak ezt az aromát tartotta volna szem előtt, kizárva minden más gondolatot a fejemből. Nem volt más a látóteremben, mint az Esme nyakán futó ér, és…Ekkor kaptam észbe.

Azonnal nekiiramodtam, majd az ablakon kiugorva kezdtem el rohanni az erdő belseje felé. Elezarnak teljesen igaza volt. Nem lett volna szabad idejönnöm, mert egy szörnyeteg vagyok. Majdnem megtámadtam azt a nőt, akit mindennél jobban szeretek, és ez rettenetesen dühített, egyenesen undorított magamtól. Soha többé nem tudok majd tükörbe nézni.

-Carlisle, állj meg!-futott utánam Elezar.-Carlisle, mi történt?

-Undorodom magamtól-álltam meg hirtelen.-Egy szörnyeteg lettem. Majdnem…majdnem megöltem őt.

-Ha szereted, el kell engedned-tette kezét a vállamra.-Bármikor felülkerekedhet rajtad a vérszomj, most már nem lehetsz vele.

-Nem fogom feladni-emeltem meg a hangomat.-Csak van valami módja, nem?

-Mi az emberek vérén élünk-mondta keményen.-Ez tart minket életben. Nem tudsz mit tenni ellene.

-Én nem fogok embereket ölni-sziszegtem.-Én életek mentésére adtam a fejem, és nem arra, hogy megöljem őket. Egyszerűen nem vagyok rá képes.

-És még is mit akarsz csinálni?-szisszent fel ő is.-Nem tehetsz úgy, mintha vegetáriánus lennél, mert muszáj innod! Nincs más választásod!

-Ez nem is rossz ötlet-ért el a felismerés előbbi mondata hallatán. Ha olyan lennék, mint egy vegetáriánus ember, talán képes lennék az emberek közt élni. Ha valamilyen módon nem az emberek vérét innám, talán visszakaphatnám Esme-t. Ismét együtt lehetnénk…

-Mire gondoltál?-vonta fel a szemöldökét.

-Mi lenne, ha megpróbálnánk állatvéren élni-mondtam ki a fejemben motoszkáló érdekes ötletet.-Hiszen állatokat emberként is fogyasztottunk, és talán beválna. Képesek lennénk emberként élni.

-Nem tudom, Carlisle-túrt a hajába.-És mi lesz, ha nem működik?

-Kockázat nélkül nincs siker-nevettem fel halkan, miközben ismét futásnak eredtem az erdő sűrűje felé…

Elhagyva XI. Fejezet

Sziasztok!

Már is megérkeztem a következő fejezettel, amiben érdekes dolgok fognak történni, és innentől kezdve rengeteg bonyodalom lesz, mire ismét egymásra lelnek főhőseink. Nem véletlenül mondom mindezt, de megértitek, ha elolvassátok. És egy kérdést is feltennék...

Szerintetek ki a titokzatos ember a fejezet végén?

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

A munkaidőm leteltével el is indultam hazafelé. Egész nap szétszórt voltam, így ha tehettem, adtam valamilyen önálló munkát a gyerekeknek, és igyekeztem összeszedni magam az alatt a kis idő alatt. Nem tudtam elfeledni Carlisle érintéseit, mintha valóban beleégtek volna a gondolataimba, és szinte nem is tudtam másra gondolni, de nem akartam, hogy ez látsszon rajtam, főleg nem az édesanyám elől.

Igen, ez volt a másik oka a szétszórtságomnak. Nem tudtam, hogyan nézzek a történtek után a szemébe hiszen, amit tettem az nem volt helyes…egyáltalán nem, és ezzel nekem is szembesülnöm kellett, akármennyire is jól éreztem magam. Ha valaki megtudná, anyám talán szégyenben maradna, amit én magam sem élnék túl.

Nemsokára el is értem a házunkhoz. Az ajtón belépte senkit nem találtam a szobában, így felszaladtam az emeletre, hogy egy forró zuhanyt vegyek ezután az igen csak hűvös téli nap után. Megengedtem a vizet, majd a ruháim ledobálása után be is álltam a kabinba. Jól esett az áthűlt testemnek a meleg, de talán még jobban örültem volna, ha megint Carlisle karjai ölelnek magukhoz, mint tegnap este. Mint amikor a vizes ruháktól áthűlve ücsörögtem a kandalló előtt, és…Istenem, már megint kezdem!

-Esme, itthon vagy?-hallottam meg anyu hangját a földszintről.

-Igen, azonnal megyek-kaptam magamra a köntösöm. Azonnal lesiettem, mert nem szerettem volna, ha tovább várakozna. Tudtam, hogy magyarázatra szorul az eltűnésem, és joga van valamilyen szinten megtudni mi történt, legalább is egy részét…

-Istenem, annyira aggódtam érted!-ölelt hirtelen magához.-Nem tudtam rólad semmit, merre jártál?

-Carlisle-nál aludtam-kezdtem hozzá, de mielőtt félreérthette volna, folytattam is.-A havazás miatt nagyon átázott a ruhám, és nem szerette volna, ha megfázom. Ezért maradtam ott nála.

-Már azt hittem történt veled valami-sóhajtotta megkönnyebbülten.-Nem tudnám, mit csinálnék, ha elveszítenélek.

-Jaj, anya-öleltem magamhoz.-Sosem veszíthetsz el. Én mindig itt leszek neked, bármi is történjen. A szívedben mindig ott élnék.

-Ne mondj ilyeneket-csöppent le egy könnycsepp az arcáról.-Az már nem lenne ugyanaz, ezt te is tudod. Itt van például…

-Ne is mond-küszködtem a könnyeimmel.-Valóban nem lenne ugyanaz…

(Carlisle szemszöge)

Nemsokára el is indultam Esme-ék háza felé. Már teljesen sötét volt, így most kifejezetten jól jött, hogy ismertem a környéket, mivel a világítás nem volt éppen a legjobb a városban, és talán nem találtam volna oda a számomra már oly annyira megkedvelt ház ajtajához.

Annyira nehéz volt Esme nélkül töltenem a mai napot, hogy szinte beleőrültem a gondolatba, hogy csak este láthatom. Próbáltam elterelni a gondolataimat mindenféle dologgal, mint a munka, a betegek, de semmi nem volt rám hatással. Mindig eszembe jutottak az éjszaka történései, és azt kívántam, bárcsak még mindig ott feküdnénk az ágyamban.

Elmélkedésem közben észre sem vettem mennyire elszaladt az idő. Amint megláttam a városi óratornyon az időt, azonnal sietni kezdtem, és elindultam az általam ismert legrövidebb út felé. Emlékeztem, hogyha az erdő menti úton befordulok egy kis keskeny utcába, onnan sokkal hamarabb el tudok jutni Esme házához, amivel most kifejezetten sok időt takarítok meg. Minél hamarabb látni akartam őt…

Éppen elérkeztem a kis utcához, mikor hirtelen furcsa hangra lettem figyelmes. A fal mellett két férfi ácsorgott, majd követni kezdtek engem a sikátor felé, én viszont úgy tettem, mintha észre sem vettem volna őket. Nem voltam az a félős típus, de most kifejezetten megijedtem. Megijedtem, mert ez azt jelentette, hogy nem mehetek közvetlen Esme-hez, mert odavezetném ezt a két gyanús alakot az otthonához. Így aztán az erdő felé vettem az irányt, hátha ott le tudom hagyni őket. Azonnal rájöttem, mekkora hiba is volt ez tőlem…

-Jó estét, Uram!-termett hirtelen előttem egy férfi.-Mi járatban errefelé ilyen késői órákban?

-Semmi köze hozzá-válaszoltam megrökönyödve, mikor megláttam az illető vérvörös szemeit.-Csak sétálgattam.

-Nem érdemes ilyen későn az erdőben járkálni-jelent meg mellette egy másik is.-Erre még nem gondolt?

-Szeretem a természetet-tettem egy lépést hátrafelé.-De van valami amiben segíthetek? Én most már indulnék hazafelé-pórbáltam terelni a szót, hátha sikerül valamilyen módon összezavarnom őket, de láthatóan még csak meg sem inogtak céljukban. A tekintetüket mereven rajtam tartották, mintha nem is pislogtak volna.

-Van valami magánál, ami kell nekünk-biccentette félre a fejét az egyik. Biztos voltam benne, hogy a pénzem kell nekik, így hát a zsebembe nyúltam, és elővettem a pénztárcámat.

-Itt van a pénzem-dobtam elé.-Hagyjanak elmenni!

-Nekünk nem a pénze kell…Dr. Cullen-nézte meg a benne lévő névjegyet.-Ez annál sokkal értékesebb…valami jobb.

-Van benne egy gyémánt berakású gyűrű. Ma vettem, teljesen új-mondtam remegő hangon. Már nem is tudtam, mi segíthetne rajtam. Valószínűnek látszott, hogy ezek az emberek meg fognak ölni, és még csak meg sem kérhettem Esme kezét. Annyira szerettem volna rá ma sort keríteni, és pont ma kell a sorsnak bosszút állnia rajtam a tegnap estéért? Csak egy napot hagyott volna még nekem…csak egyetlen egyet.

-Még mindig nem érti-csóválta meg a fejét.-Orvosként már rájöhetett volna, de hát…mit lehet tenni-nevetett fel keserűen, majd egy határozott mozdulattal rám vetette magát. Próbáltam elugrani, de mintha előre tudta volna, mire készülök, a másik a hátam mögé került, és leszorított a földre. A bőrük hidegebb volt, mint a jeges talaj, és akármennyire is próbáltam kiszabadulni a karjuk szorításából, mintha egy kőtömbből próbáltam volna meg szabadulni. Teljesen tehetetlen voltam.

Ekkor hirtelen egy éles pengét éreztem meg belefúródni a nyakamba, és ezzel egy időben egy fájdalmas, égő érzés kezdett el szétterjedni a testemben. Semmihez nem tudtam hasonlítani, mintha égő katlanná változtam volna, és a fájdalomtól teljesen lebénultam. Nem bírtam mozdítani a karjaimat, mert amint a fájdalom átsugárzott, teljesen lemerevedtek.

Most már biztos voltam abban, hogy meghalok, és ez ellen nem tehetek semmit. Magára hagyom Esme-t, pedig megígértem neki, hogy nem teszem, és mindezt egy saját hülyeségemből elkövetett hiba miatt. Hogy lehettem annyira buta, hogy erre jöttem?

Ebben a pillanatban azonban megszűnt a nyakamon lévő nyomás, de nem bírtam megmozdulni. Hallottam némi sziszegést a háttérben, meg valami motyogást, de nem tudtam felfogni az értelmüket. Mintha hirtelen minden értelmetlen lett volna a számomra.

-Carlisle! Carlisle, hallasz?-csíptem el néhány értelmes szót, amit azonnal felismertem. Nem tudtam elhinni, hiszen…hiszen az lehetetlen volt. Nem lehet Ő a hang tulajdonosa, mert az egyszerűen képtelenség…

-Ne aggódj, minden rendben lesz-emelt fel a talajról a titokzatos illető, majd pár pillanattal később megéreztem a hirtelen arcomba csapódó hideg téli hóesést…

Elhagyva X. Fejezet

Sziasztok!
Siettem a fejezettel, mint ahogyan azt megígértem. Ebbe még nem került bele a misztikum, mint ahogy terveztem, de a következőben biztosan megjelenik, nem is akárhogy. Most még meghagytam ezt a részt a meghitt romantikának ;)
Puszi!
Carly :)

(Esme szemszöge)

Mikor reggel magamhoz tértem, hirtelen nem is tudtam felfogni az éjjel történteket. Annyira hihetetlen volt az egész…Minden mozdulat, minden kis rezzenés annyi érzelmet tartalmazott, hogy nem is gondoltam volna, hogy valóban létezik ilyen intenzív érzés. Még mindig éreztem magamon Carlisle ajkainak nyomát, ahogyan selyempuhán végigsiklott a nyakamon egészen lefelé a kulcscsontomig, majd lassan vissza ajkaimhoz. Minden pici sóhaj és minden apró nyögés bevésődött a tudatomba, és ezt az estét soha nem akarom elfelejteni. Emlékezni akarok rá halálom pillanatáig, sőt még utána is.

Amint kinyitottam a szemeimet, azonnal szembe találtam magam a valaha látott legcsodásabb ember arcával. Kezei továbbra is engem simogattak, mintha abba sem hagyták volna az éjszaka folyamán, szemeit pedig mélyen az enyémbe fúrta, miközben lassan egy apró puszit lehelt az ajkaimra.

-Jó reggelt!-simította meg az arcomat.-Hogy érzed magad?

-Ha azt mondanám, hogy fantasztikusan-karoltam át a nyakát.-Az nem fejezné ki eléggé, amit ebben a pillanatban érzek.

-Ezek szerint minden rendben-nevetett fel halkan.-Szeretném tudni…Volt valami, amit nem csináltam jól? Esetleg okoztam bármilyen fájdalmat?

-Semmi ilyesmi nem történt.-válaszoltam.- Nem is találhattam volna nálad megfelelőbb embert az első alkalomra-húzódott az arcomra hálás mosoly.

Minden szavam teljesen őszinte volt. Carlisle annyira gyengéd és figyelmes volt velem egész idő alatt, amennyire csak lehetett, és ezt egyetlen pillanatra sem felejtette el. Ha valamire fel is szisszentem, ő azonnal felkapta rá a tekintetét, és minden igyekezetével azon volt, hogy nekem minden tökéletes legyen. Biztos voltam benne, hogy más férfi nem tette volna meg ezt értem.

-Nekem nincs is nálad fontosabb az életemben-simította végig az arcom vonalát.-Mindennél jobban szeretlek és tisztellek, mintha te lennél számomra a napfény, aki minden napomba fényt hoz, mikor nem látom a reményt. Mellettem voltál, mikor elvesztettem a legjobb barátomat, és nem hagytál magamra egyetlen pillanatra sem. És itt megígérem-tette kezét a szívére-én is melletted lesz minden alkalommal, mikor szükséged lesz rám. Nem hagylak el, amíg te magad el nem küldesz.

-Én ezt sosem tenném-húztam végig ujjaimat aranyszín hajában.-Sosem küldelek el, te is tudod. Számomra is legalább olyan fontos vagy, mint én neked. Ha nem így lenne, most nem lennénk itt.

-Nem is tudod, mennyire jól esik ez nekem-hajolt ismét hozzám, miközben lassan kezdett el ismét csókolni puha ajkaival.

Kezei lágy mozdulatokkal indultak útnak az arcom vonalán, majd selyempuha ajkaival lassan követte ugyanazt a vonalat, amit az ujjai előbb végigszántottak. Én kezeimmel továbbra is a haját simítottam, majd lassan elindultam lefelé végig a mellkasán, amíg kezeimmel meg nem éreztem hevesen dobogó szívét.

Számomra szinte felfoghatatlan volt, hogy mindezt én váltom ki belőle. Annyi odaadás volt a mozdulataiban, mintha valamilyen porcelán lennék, ami akár egyetlen rossz mozdulatra is összetörhet. Szerettem volna én is mindent megadni neki, de nem hittem, hogy valaha is képes lennék megtenni mindazt, amit ő tesz értem.

-Szeretnéd?-sóhajtotta halkan.

-Mindennél jobban-vontam ismét magamhoz, majd pár pillanattal később a testünk ismét eggyé vált a szerelem bódító hevében…

(Carlisle szemszöge)

Miközben Esme hátát simogattam, rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. Már akkor is tudtam, mikor először megláttam, de…mintha most egyszerre robbant volna fel bennem minden érzelem. Mikor apró kezeivel hozzám ért, mikor ajkai megérintették az enyémet, mikor puha bőre az enyémhez simult…még sosem tapasztaltam ehhez hasonlót, de kétségem sem volt afelől, hogy nincs is ennél csodásabb érzés a világon.

Most is a mellkasomon feküdt, miközben halkan szuszogva pihegett az előbb átéltek után. Hihetetlen volt, mennyivel törékenyebb és apróbb nálam, szinte hozzáérni is féltem, de még is annyira csábított a gondolat, mint valami mágnes. Hófehér bőre selyemként simult hozzá a mellkasomhoz, vörös ajkai cseresznyeszínben fénylettek, ahogyan a tél korareggeli napfényei megvilágították bájos arcát. Mintha egy angyal jött el volna hozzám az éjjel.

-Min gondolkozol?-emelte rám a tekintetét.

-Rajtad-nevettem fel halkan.-Azon, mennyire csodás veled lenni, és mennyire szeretném, ha ez a pillanat sosem múlna el.

-Én is ezt kívánom-simult hozzám még szorosabban. Hirtelen azt hittem, megint elveszítem az önuralmam, de most nem hagyhattam, hogy felülkerekedjenek rajtam a vágyaim. Tudtam, hogy már így is késésben vagyok a kórházból, és akármennyire is szeretnék még itt maradni, nem engedhettem a kísértésnek, ami igen csak csábítóan hívogatott magához újra és újra.

-Nem kéne felkelnünk?-kérdeztem nagyot nyelve.-Ha nem figyelünk, mind a ketten elkésünk a munkából.

-Még nem lehet annyi az idő-kuncogta.-De azért megnéznéd? Valóban nem lenne jó, ha elkésnénk.

Ekkor óvatosan a mellettem lévő szekrényre nyúltam, ahonnan elvettem a megszokott helyen lévő órát, és a szívem azonnal meglódult, amint megláttam a jócskán csak előrébb járó mutatót, mint amire számítottam.

-Már majdnem fél nyolc-mondtam ziháltan.-Azonnal indulnunk kell! A csúszós utakon kell ennyi idő, amíg mind a ketten beérünk.

-Ha elkések, rá fognak jönni, hogy valami nem stimmel velem-gördült le a mellkasomról.-Sosem szoktam elkésni.

-Nekem sem szokásom-simítottam meg az arcát.-Éppen ezért kell sietnünk.

-Azért este találkozunk, ugye?-nézett rám csillogó szemekkel, miközben gyorsan kapkodni kezdte magára az éjszaka folyamán megszáradt ruhadarabokat.

-Én ott leszek a házatoknál-húzódott arcomra biztató mosoly, majd sietve álltam neki én is a kissé késői öltözésnek…