Happy birthday!!!!

Nos, mint tudjuk november 26-a van :) És ma van szeretett Peterünk születésnapja is :)Ezen úton is kívánunk neki sok-sok boldog születésnapot! Remélem, hogy ezzel mindenki egyetért!!! :)

Bocsika!

Sajnálom, hogy nem tudok most frissíteni, de a gépem mindent letöröl :S. Szerencsémre a nagy része megvolt lementve, de sajna az új feji nem :S Újra kell írnom az egészet, és ígérem igyekszem, ahogy csak tudok !
Sajnálom ezt a kis bakit :S
Puszi!
Carly

XIV. Fejezet Egy másik világ

Sziasztok! :) Meghoztam a frisset!!! :) Ez egy érdekes rész lesz :) Remélem tetszeni fog!!!

Puszi!

Carly
u.i.: Kérlek írjatok komikat! :) 

(Esme szemszöge)

Nem tudtam feldolgozni a történteket. Akitől mindig rettegtem,...aki megkeserítette az életem, most visszatért, és újra azon van, hogy tönkretegyen. Féltem egyedül. Mi lesz, ha Carlisle csak egy pillanatig nincs mellettem, és akkor olyat tesz velem, amit ...bele se akartam gondolni. Féltem, hogy kisfiam meghallja.

-Kedvesem jól vagy?-simogatta meg vállamat, miközben a nappaliban ültünk , és Edward a szőnyegen játszott a macijával.

-Igen, csak elgondolkodtam-mondtam rekedt hangon.

-Annyira elsápadtál. Mi rázott meg ennyire?

-Félek, hogy mi lesz, ha csak egy percre nem vagy mellettem...hogy mi lesz, ha Charles akkor rám talál és...-hagytam félbe mondatom, de arcán láttam, hogy pontosan tudja, hogy mi az, amire célozni akartam. Tudta, hogy mire képes az a szörnyeteg.

-Drágám, az nem fordulhat elő. Nem hagyom.

-De...

-Nincs semmi de! Ilyenre még csak ne is gondolj! Érte tegyük meg...-biccentett lágyan kisfiunk felé, akit túlságosan is lefoglalt a játék, mint hogy szavainkra figyeljen-Minél kevesebbet tud, annál jobb.

-Rendben-mondtam halkan, majd lágyan hozzábújtam.

-Menjünk ki kicsit a levegőre. Csak ide a verandára. Jót tenne Edwardnak is. Kicsit futkározzatok a mezőn , és egy időre felejtsd el azt, ami tegnap történt-mondta mikor megérezte a bennem egyre csak gyűlő aggodalmat.

-Jól van. Egy kis kimozdulás...biztosan jót tesz-mondtam, majd kedvesemmel együtt felálltunk a kanapéról, és megindultunk az ajtó felé.

-Kicsim, gyere, menjünk ki játszani jó?!-mosolyogtam.

-Jó mama-mondta , majd nevetve szaladni kezdett a veranda felé, és egy hatalmas ugrással le is ugrott a lépcsőről rá a kicsit átfagyott, kora téli talajra, majd széles mosollyal az arcán fordult felém. Mi Carlislelal leültünk a verandára, és néztük, ahogyan élvezi az életet. Eszembe jutott, milyen üres is volt az élet, még mielőtt egymásra nem találtunk. Carlisle minden tekintetben tökéletes. Tökéletes apa, tökéletes férj, és tökéletes szerető, bár ezt soha nem jegyeztem meg hangosan, hisz az ilyen nem illendő mondat egy nő szájába. De mi tagadás...így van.

-Ugye, hogy jó ötlet volt-mosolyogta arcom bőrébe, miközben lágyan csókolgatta azt.

-Igen-nevettem-úgy könnyebb ellazulni, ha van egy ilyen hozzáértő személy is a közelben-nyomtam gyors csókot ajkaira, amitől ő is elmosolyodott, majd lágyan újra csókolni kezdett.

-Drágám, ne a gyerek előtt-mondtam, amikor már kicsit kezdtük túlzásba vinni a dolgot.

-Ne mondd, hogy nem esik jól-kontrázott nevetve, mire én is elnevettem magam.

-Azt nem mondom, csak szerintem ezt nem illik. Főleg, hogy Elezarék is nemsokára hazajönnek a vadászatból. Mit szólnának hozzá? Meg Edwardnak is példát kell mutatnunk.

-Imádom benned ezt a felelősségtudatot . Kár, hogy bennem elveszik, ha a közelemben vagy-nevette.

-Ez hízelgő, és hidd el, nekem sem könnyű visszafogni magam. De meg kell próbálnunk-simítottam meg arcát, mire mosolyogva ő is enyémhez nyúlt.

-Szeretlek!-mosolyogta.

-Én is -mondtam, majd egy lágy csókot lehelt az ajkaimra. Ekkor azonban történt valami. Kedvesem izmai megfeszültek, és ugyancsak feszült idegekkel kapta fejét az erdő felé. Megszólalni sem mertem. Tudtam, hogy Charles visszajön. Tudtam, hogy nem adja fel. Gondolataimba szinte kiabáltam kisfiamnak, hogy jöjjön vissza. Kezdtem megszokni ezt a fajta kommunikációt mellette. Pillanatokon belül mögöttem is termett. Szorosan kapaszkodott meg kezemben, miközben mi felálltunk, és Carlisle védelmezően húzódott elém. Ekkor én is megéreztem a látogatónk illatát. Nem ő volt. Nem éreztem azt a félelmet, amit nála. De ettől is kirázott a hideg.

Ekkor megjelent az erdő szélén kettő, fekete köpenyes férfi. Szemük égő tűzként vöröslött fehér arcukon, és bőrük akár a papír olyan vékony volt. Az egyik férfi haja korom fekete, akár az éj, a másiké sötétszőke, vagy inkább fahéj-barna. Az egyik izmos és magas, a másik vékony és elegáns volt. De egy valamiben hasonlítottak. Arcukon a hideg semlegesség látszódott. Mintha cél nélkül, de valamiért még is céllal jöttek volna ide.

-Üdvözletem!-köszönt udvariasan férjem-Mi szél hozta az urakat a mi környékünkre?

-Tulajdonképpen...maguk-felelte az alacsonyabbik-Én Demetri vagyok, a társam pedig Felix. Aro mester küldött minket.

-Aro-t régen ismerem. Biztosan nyomós oka van, ha itt vagytok-mosolyogta készségesen Carlisle.

-Igen, az egész családnak jönnie kell. Beleértve a fiút is -nézett a hátam mögött lévő Edwardra, mire ösztönös morgás hagyta el torkomat. Bár nem tudtam, kik is ezek az emberek, de anyai ösztöneim azt súgták...kisfiam életét akarják. Nem is tudtam, hogy fordult meg a fejemben ilyen előítélet, de valami…valami azt súgta ennek a dolognak nincs pozitív kimenetele. Carlisle nyugtatóan simította meg arcom, mire a belőlem feltörő morgás lassan elhalkult, de a szememet továbbra is szikrázva szegeztem a két férfira.

-Nos, hogy ezt megbeszéltük, talán indulhatunk is-mosolyogta Demetri, majd elindultak az erdő felé. Párom vállamat karolta, miközben kisfiam a kezemet fogta, és mi is utánuk indultunk.

-Mi folyik itt?-sziszegtem halkan.

-Csak tedd amit mondanak-suttogta, majd folytattuk utunkat. Másnap este elértünk egy olasz kisvárosba. Az utcák szűkek , és kövezettek voltak. Az egész rendkívül réginek tűnt...talán több ezer évesnek is. Az ódon falak ablakai közül párban gyertya pislákolt, de a legtöbb közülük már éj-fekete volt. Már nem voltak emberek az utcán. Ekkor megérkeztünk egy magas templom elé. A magasra nyúló óratorony a legmagasabb épület volt az egész városban.

-Hol vagyunk?-súgtam halkan Carlisle-nak.

-Volterrában. -mondta, majd ekkor lefordultunk a templom melletti kis utcában, és egy csapóajtóhoz léptünk. Az erősebbik férfi könnyedén felnyitotta, majd kezével udvariasan intett lefelé.

-Vendégek előre-mosolyogta, mire Carlisle a kezemet fogva segített le a lépcsőn. Rettenetesen feszülten éreztem magam. Izmaim feszültek, és az idegeim szinte pattogtak. Carlisle nyugtatás képen folyamatosan a vállamat simogatta, miközben egy szűk folyosón haladtunk át. Nemsokára elértünk egy hatalmas , faragásokkal teli ajtóhoz. Mikor az erősebb férfi, akit Felixnek hívtak kinyitotta,és egy elképesztő méretű , márvány terem látványa tárult elénk.

-Üdvözletem, régi barátom!-mosolyogta, egy hosszú fekete hajú férfi.

-Aro, én is régen láttalak-mondta párom , miközben halovány mosolyt erőltetett arcára. Én továbbra is csak némán figyeltem , miközben kisfiam kezét szorítottam. Nem akartam elengedni...egyetlen pillanatra sem. Féltem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy hozzáérhessek. És ezt a félelmet semmi nem tudta kiűzni belőlem.

-Kétszáz év hosszú idő. Gyorsan eltelt...szinte repült-nevette.-Látom te sem tétlenkedtél ezen idők alatt-pillantott rám, és kisfiamra.

-Nos..-köszörülte meg torkát férjem-Igaz, ami igaz...történt néhány dolog mióta nem találkoztunk.

-Tudod...tudomást szereztem egy ilyen „dologról”, ahogy te mondtad. Ugye tudod, hogy szabálytalan amit tettél?

-Fogalmam sincs miről beszélsz...

-Jane...-fordult a mellette álló szőke lányhoz. Igen lányhoz, mert alig lehetett 16 éves.

-Ki vagy te?-kérdezte, mire kisfiam torkát hirtelen hagyta el fájdalmas ordítás, majd összeesett a hatalmas terem márványpadlójára. Én abban a pillanatban lehajoltam hozzá, és kétségbeesetten kerestem fájdalmának okát. De ő egyre csak kiabált, és kiabált-Miért teremtettek?-kérdezett újra, mire ismét egy sikoly hagyta el torkát gyermekemnek. Nem tudtam elviselni ami történik, Tudtam...biztosan a szőke lány, a Jane csinálja. Nem lehetett más.

-Elég! Elég!-kiabáltam, mire ő csak mosolygott. Az előttem lévő világ ekkor szinte vörösben kezdett szikrázni. A fájdalmas hang, melyet Edward adott arra késztetett, hogy védjem. Akárhogyan, akármilyen módszerrel, akármi árán. Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy megölöm azt a lányt. Az én kincsemet senki nem bánthatja. Senki. Rettenetesen dühös morgás szűrődött ki fogaim közül, és éreztem, hogy átjár a méreg. Carlisle, mintha megérezte volna, hogy támadni készülök, átkarolt erős karjaival, és olyan erősen tartotta támadásra álló testemet, hogy féltem, még a végén én teszek kárt benne.

-A saját érdekében uram...állítsa le azt a lányt, mert nem tudja mire képes egy anya a gyermekéért-morogtam , mikor rájöttem, Carlisle nem engedi, hogy tervem végbemenjen.

-Jane, kedvesem...elég-mondta nyugodt hangon, mire Jane elfordította rólunk tekintetét, és Edward kiáltásai is alábbhagytak. Ekkor Carlisle elengedett, és én rögtön gyermekemhez szaladtam. A zokogás kerülgetett, mikor karjaimba kaptam, és magamhoz ölelve tartottam. Kicsi hiányzott, hogy azt tegyem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Nem is gondoltam volna, hogy az anyai ösztönök így el tudják venni a józan ítélőképességemet. Varázslatos erő, mely mindenen felülkerekedik. Ilyet emberként nem éreztem. Úgy tűnik vámpíroknál...illetve nálam ez rettenetes mértékben megerősödött. Az életemet is odaadtam volna, hogy ő élhessen.

-Megoldhatjuk békésen, vagy így is...-mosolyogta az Aro nevű férfi.

-Aro, az igazat mondom. Semmi rosszat nem tettünk. Ha esetleg a kisfiunkkal kapcsolatos akkor...

-Igen...talán ha nem változtattál volna át egy gyereket...nem lennénk itt.

-Hogy mit csináltam?-nézett rá döbbenten.-Teljesen félreérted. Honnan veszed ezt az egészet?

-Az egyik informátorunk súgta-mondta, mire a mögöttünk lévő ajtó kinyílt, és rajta belépett ő...Charles. Gúnyosan mosolyogva sétált el mellettünk, és Aro mellé állva figyelt tovább minket. Szóval ezt értette az alatt Nora, hogy hatalom van a kezükben. Meghűlt bennem a vér.

-Semmi nem igaz az egészből. Higgy nekem! Ilyennek ismersz?

-A dolgok változnak...

-De én nem. Tudom bizonyítani...

-Még is hogyan? -mondta, mire férjem elgondolkodóan meredt maga elé. De pár pillanat múlva felcsillant a szeme, majd tekintetét kisfiunkra emelte.

-Nos...a fiunk gondolatolvasó. Mindent látott, hallott, mióta létezik e világon. Sőt még előtte is. Ha a saját szemeddel látnád a dolgokat, talán meggyőznélek vele.

-Rendben van...egy próbát megér-mondta, majd lépdelni kezdett felénk, de én morogva szorítottam magamhoz Edwardot.

-Kedvesem...nem lesz semmi baj. Csak megérinti, és ezáltal látja minden gondolatát, amit valaha látott, hallott, gondolt. Nem fog ártani neki-mondta szerelmem, mire abbahagytam a morgást, és kisfiamat sem szorítottam olyan nagyon.

-De nem adom neki oda-mondtam határozottan.

-Nem is kell asszonyom-mondta Aro- Csak megérintem-ekkor kicsi kezét az övébe vette, és szeme tisztasága ekkor homályba fordult. Látszott, hogy nem itt van lelkileg. A szeme is járt, ahogyan gyermekem gondolataiban turkált.

-Érdekes-mondta elképedten-minden olyan valós...és igaz. Hihetetlen, de igaz Carlisle minden szava-ekkor Charles felé fordult.-Te viszont...meglakolsz a gyanúsításért . Ezért halállal lakolsz! Vigyétek!-mondta, mire Charlest két erős testalkatú vámpír fogta kézre, és egy cella kinézetű ajtó felé kezdték vonszolni.

-Nem! Nem az én ötletem volt! Nora! Ő csinálta! Nem én!-ezek voltak utolsó szavai, melyek torkát elhagyták. Ezután néma csend lett.

-Ti pedig...bocsájtsatok meg nekünk ezért a félreértésért-mosolyogta Aro.

-Próbálkozunk, de most indulnánk, ha nem bánod-mondta udvariasan párom.

-Természetesen elmehettek. Remélem még találkozunk!

-Én is remélem-köszönt el Carlisle, majd Felix kitárta az ajtót, és visszaindultunk Amerikába.

XIII. Fejezet Kísértő múlt

 (Carlisle szemszöge)

Kicsit lassabban futott, mint én, így bevártam, és az ő tempójában futottunk, egy szarvascsorda illatát követve. Legszívesebben a karomban vittem volna, de ha ezt szeretné, akkor hagyom, hogy tegye, ami jól esik neki. Tudtam, hogy szeretne erősnek látszani. Pillanatokon belül elértünk a szarvascsordáig, és mind a ketten rávetettük magunkat egy-egy példányra. Gyorsan végeztünk mind a ketten, de szerelmem még egy állat után eredt, és annak a vérét is maradék nélkül kiitta . Láthatóan szüksége volt már a vadászatra. Lassan odasétáltam hozzá, és felsegítettem a földről.

-Úgy látom valaki éhes volt!-mosolyogtam rá, mire ő letörölte azt a kis vércseppet az arcáról ami még ott maradt. Mindig tisztán vadászott. Soha nem lett még csak foltos sem a ruhája. Az elejétől kezdve nagyon technikás módszerei voltak.

-Tudod, jól esett egy kicsit kiengednem a vad énemet-bújt hozzám szorosan, majd lágy csókot nyomott az ajkaimra. Én lágyan karoltam át derekát, ám ösztöneim még mindig féltek, hogy kárt teszek a saját gyermekemben. Furcsa volt, hogy nem éreztem ott az apró kis lábakat.

-Hiányzik a kisbabám-nézett rám lebiggyesztett ajkakkal, miközben megsimogatta az arcom.

-Ami megadatott , azt nem szabad megváratni-mosolyogtam, majd kezünket egymáséba kulcsoltuk, és így sétáltunk egészen vissza a házunkig. Szerelmembe visszatért az erő. Az, ami elhagyta őt emberként. Most, hogy itt van nekünk ez a csodálatos gyermek, többet nem is kívánhatnánk. Amint beléptünk az ajtón, Elezar azonnal elragadott.

-Carlisle, beszélhetnénk egy kicsit-nézett rám , mire értettem célzását, hogy négyszemközt kell megtárgyalnunk a dolgot.

-Persze barátom-mondtam, mire elengedtem kedvesem kezét, és kisétáltunk a házunk előtti verandára.

-Valami nincs rendben...-kezdett bele aggódva-Itt járt nálatok egy nő. Azt állította, hogy ismeritek. Valami Nora. Szőkés-barna haj, vérvörös szemek...És vele volt egy izmos, magas, Charles nevű férfi. Gyanús volt a dolog, így azt mondtam, hogy nem ismerünk semmiféle Dr. Cullen-t, mire dühösen távoztak.

-Ez nem lehet igaz...-emésztettem magamban a szavakat. Ez nem fordulhat elő. Nora? Esme másod unokatestvére? És Charles? Charles Evenson? Ez nem történhet meg. Hogy kerülhetnek ide? Ki tette őket vámpírrá? Mit akarnak? Sejtik, hogy Esme él? Erről semmit nem tudhat meg kedvesem.

-A többiek is tudják?

-Carmen igen, de megkértem, hogy ne szóljon róla se a lányoknak, se Esme-nek .

-Helyesen tetted-mondtam alig hallhatóan, hogy a lányok bent meg ne hallják. -Esme-nek nem szabad erről tudnia-suttogtam, miközben visszasétáltunk a házba. A lányok a kanapén ültek, és kisfiunkkal játszottak. Nem tudom, mit láthatott kedvesem az arcomon, de aggódva tekintett szemeimbe.

-Carlisle, jól vagy? Teljesen elsápadtál...

-I...igen. Semmi bajom-erőltettem mosolyt az arcomra, mire ő is megenyhült. Ekkor Edward megérintette édesanyja arcát, és csillogó szemekkel nézett rá.

-Hoznál egy kis vért? Úgy tűnik a kicsink éhes. -nézett rám kérlelően.

-Természetesen-mosolyogtam, majd kisétáltam a konyha mögött lévő raktárba, és elővettem egy adagot a vészhelyzetre tartogatott vérből, majd kitöltöttem egy cumisüvegbe, amit még kedvesem várandós hónapjai alatt vettem .

-Carlisle, mi ez az egész?-lépett mögém ismét Elezar-Kik ezek az emberek?

-Nos, Nora Esme másod unokatestvére, akinél emberként védelmet talált Wisconsin-ban akkor, amikor várandóssága miatt elbujdosott kegyetlen férje, Charles elől. Tudta szerint Esme halott, és vele kapcsolatban engem látott utoljára. Charles, pedig az a Charles, akit az előbb említettem.

-Értem...és ezt hogyan akarod eltitkolni a feleséged elől? Az előbb is...jobban elsápadtál, mint a halottak. Nem fogod tudni titokban tartani. Túlságosan szereted őt ahhoz, hogy ezt tedd vele.

-Érte az életem is odaadnám-mosolyogtam , majd a cumisüveggel a kezemben indultunk vissza a nappaliba.

-Meghoztam az élelmet-mondtam tettetett jókedvvel, miközben szívemben a mély aggodalom vihara dúlt.

-Te vagy a legjobb apuka-nyomott puszit arcomra, majd itatni kezdte kisfiunkat, aki jóízűen vette magához a cumisüveg tartalmát. Aggódtam. Az ezt követő napokban állandó nyomás alatt álltam. Minden nap elmentem körülnézni az erdőben, de semmi. Nyomát sem láttam a hívatlan vendégeinknek. Utolsó alkalommal nem bírtam magammal, és a nyomás eluralkodott az agyamon. Tombolni kezdtem az erdőben. Egész fákat döntöttem ki, és zúztam darabokra, mikor egy gyengéd érintés érte a vállamat. Kedvesem volt az. Kezében, az immár három évesnek kinéző Edward is aggódva nézett rám.

-Mi...miért jöttél utánam?-néztem rá aggódó, megbánó tekintettel.

-Láttam már napok óta, hogy nincs rendben veled valami. Ha megláttál engem, elsápadt az arcod, mint akit gyomron ütöttek. Kérlek...ne titkold el előlem okát. Lassan már beleőrülök...-mondta kétségbeesett hangon, miközben ezen szavak szinte hadarva hagyták el száját. Edward is simogatni kezdte a karom, miközben könyörgő tekintettel révedt szemeimbe.

-Tényleg nem voltam veled őszinte...-sóhajtottam nagyot- de csak azért, hogy megvédjelek. Tudod, mikor mi odavoltunk pár napja vadászni, addig a házunkba érkezett pár hívatlan vendég, akik engem kerestek. A nevük Nora, és Charles volt.

-Úgy érted...-nézett rám sokkos állapotban.

-Igen. A másod unokatestvéredről és a volt férjedről van szó-mondtam, mire könnyek nélküli zokogás közepette bújt oda a mellkasomhoz, miközben én a gerince mentén simogattam hátát, hogy sírását csillapítsam.

-Rám talált! Már megint rám talált!-zokogta, miközben Edward az én mellkasomhoz dőlve simogatta Esme karját.

-Sssssshhhhhh! Nyugodj meg kedvesem. Soha többé nem árthat neked. Megvédelek, bármi áron.

-Köszönöm, hogy vagy nekem-mondta, majd a nyakamat átkarolva ölelt tovább engem az erdő közepén.

-Mama, ugye nem lesz szemmi baj?-nézett Edward édesanyjára, aki rá lenézve, meglepett mosolygásba kezdett, és puszikkal borította be apró arcát.

-Te beszélsz? Tényleg jól hallottam?-ölelte magához miközben továbbra is könnyek nélkül zokogott.

-Igen mama-mosolyogta kedvesen, miközben pici ujjaival Esme hajának göndör fürtjét kicsi kezébe vette.

-Nem kicsim, nem lesz semmi baj!Apa megvéd minket!-mondta, majd ismét hozzám bújt, és hálásan ölelt engem továbbra is. Ekkor hirtelen furcsa illatra lettem figyelmes. Idegen vámpírok. Alig pár száz méterre tőlünk. Azonnal el kel mennünk innen. De legalábbis a picinek biztosan.

-Esme, menjetek innen! Most!-mondtam, mire ő futni kezdett volna, ám egy magas, izmos, fültőig érő fekete hajjal rendelkező férfi útját állta.

-Nocsak, nocsak Esme...érdekes, hogy ismét összehozott minket a sors-mosolyogta gúnyosan, mire kedvesem karjaimba kezdett hátrálni, miközben Edwardot szorosan magához ölelve tartotta.

-Charles...-mondta elcsukló hangon, miközben én védelmezően oldalaztam elé.

-Á, hát itt van doktor Úr-suhant mellé hirtelen egy szőkés-barna nő, aki nyilván Nora volt-És úgy látom nem egyedül-nézett Esme-re, majd Edwardra.

-Kedvesem...született egy kisfiad?-nézett rá Charles gúnyosan.

-Semmi közöd hozzá, hogy mi történt azután vele te szörnyeteg!-sziszegtem, miközben mellkasomból erőteljesen tört fel egy hangos morgás, és készen álltam, hogy bármelyik pillanatban rávessem magam.

-Na-na! Nem érdemes megpróbálni!-mondta elégedetten, miközben halkan felkuncogott.

-Ki akadályoz meg abban, hogy most azonnal letépjem a fejed?-morogtam,miközben Esme nyugtatóan simogatta meg vállamat.

-Nem is tudod, mekkora hatalom van a kezünkben-nevette Nora, majd egy szempillanat alatt eltűntek előlünk. Mi megkönnyebbülten, még is aggódva néztünk össze, miközben tudtuk, ugyan az jár a fejünkben. Hogyan történhetett ez?

-Carlisle, Esme!-kiabálta Carmen, miközben pillanatokon belül elértek hozzánk-Minek kell nektek ilyen messzire elkóborolnotok? Védtelenül, Edwarddal a karotokban könnyen bajotok eshetett volna.

-Az egész az én hibám-mondtam, hiszen ha nem töltök ennyi időt a környéket pásztázva, soha nem azonosították volna be az illatom. És nem lennénk most itt.

-Nem igaz apa! Ha te nem vagy, mi a mamával már nem lennénk itt-mosolyogta kisfiunk, és hálásan simogatta meg a kezemet.

-Nem Edward, ha én nem vagyok, akkor ez nem történik meg.

-De hallottam, amit az a férfi gondolt! És félt tőled...

-Az lehet, de amíg tudja, hogy itt vagyunk ebbe nem fog belenyugodni.

-A mama meg tőle félt. Ki volt ő?-nézett rám érdeklődve. Én erre nem tudtam mit mondani. Esmevel egymásra néztünk, és nem tudtuk, hogy elmondjuk-e neki.

-Még túl kicsi hozzá-mondta ki végül szerelmem, és én értettem is a célzást. Nem szabad többet tudnia.

-Carlisle, menjünk haza-rakta kezét Elezar a vállamra.

-Rendben-mondtam, majd nekiindultunk a hazaútnak. Mikor hazaértünk Esmevel felmentünk a hálószobánkba, és mélyen a dolgok elemzésébe merültünk. Edwardot magunk közé ültettük az ágyon, és kedvesem nyugtatóan simogatta, miközben mi egymással beszéltünk.

-Hogy történhetett ez? Ki tette ezt Nora-val? Ő a világ legbarátságosabb embere volt. És most...egy szörnyeteg lett-hajtotta le fejét szomorúan, és nézte ahogyan Edward a hajával játszik.

-Sajnálom kedvesem-mondtam, majd csókolt leheltem homlokára, és egyik ujjammal végigsimítottam arcának vonalát.

-Mi lesz, ha visszajönnek?-nézett rám aggódva.

-Megvédelek, ha az utolsó is lesz, amit eme életem során teszek-csókoltam meg lágyan, majd ismét saját gondolatainkba merültünk. Nem tudtuk elfeledni a mai napot. A pozitív, és a negatív részét sem. A mi kis Edwardunk ma beszélt először,ami a világ legszebb pillanata egy szülő életének viszont akiket gyűlöltünk, vagy szerettünk, újra beléptek az életünkbe, és megpróbálják megsemmisíteni azt, amit a legfontosabb a számomra. A családomat...

XII. Fejezet Egy új családtag :)

Sziasztok!

Meghoztam a sorsdöntő fejit! (ha lehet így nevezni :D)  Remélem mindenkinek tetszeni fog :D és végre megismerhetjük az ifjú Edward Cullent! 

Jó olvasást!

Carly :)

 (Esme szemszöge )

Másnap szerelmem korán indult el dolgozni a kórházba. Szerettem volna ha velem marad, hisz  anyai ösztöneim azt súgták, hogy ma lesz a nagy nap. Bár nem kizárt, hogy csak én akartam ennyire, hogy így érezzem. Mindenesetre nem akartam neki erről szólni, fölöslegesen ne kelljen neki aggódnia, csak azért mert én úgy hiszek valamit, ami egyáltalán nem biztos.

-Viszlát drágám! Délután jövök .Vigyázz magadra!-mosolyogta , majd egy lágy csók kíséretében hagyta el a szobát miközben Carmen halkan mögém lépdelt.

-Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Mi itt vagyunk veled-mosolyogta, miközben kezét a vállamra helyezve vezetett el a kanapé felé.

-Olyan, mintha tudnád, hogy mi nyomaszt-mosolyogtam, majd letelepedtünk a heverőre, és én kezemmel lágyan cirógatni kezdtem a hasamat.

-Én is nőből vagyok drága...tudom, hogy szeretnéd, hogy veled legyen, ha eljön az idő. Minden nő ezt szeretné. És hidd el. Itt lesz, ha szükséged van rá-mondta lelkesítően Carmen amitől kicsit megnyugodtam.

-Tudom. Ha teheti biztosan itt lesz. De mi van, ha éppen műt, vagy dolgozik? Nem rángathatják ki a műtőből csak is miattam-mondtam ki legnagyobb kétségeim az elkövetkezendő napok felől.

-Ez igaz , de reménykedjünk, hogy nem így lesz. És hidd el, érted még onnan is kijönne.-mosolyogta, majd felkelt mellőlem, és elindult az emelet felé, ám ekkor utána szóltam.

-Carmen-neve hallatán megfordult-Köszönöm!-mosolyogtam, mire ő is viszonozta a mosolyt, és nevetve nézett a szemeimbe.

-Nincs mit köszönnöd!-mondta, majd véglegesen eltűnt a szemem elől. Én lassan felálltam a kanapéról, majd a könyves szekrényhez sétáltam, és elővettem egy verses könyvet, hogy gondolataimat lekössem. Visszasétáltam , majd belekezdtem az olvasásba. Órákon keresztül nem tettem mást, csak gondolataimba mélyedve üldögéltem. Ez idő alatt kicsit megszomjaztam. Leraktam a könyvet az asztalra, majd felálltam a kanapéról. Ekkor azonban éles fájdalmat éreztem a hasamban. Aztán még egyet. Tudtam, hogy ma fog megtörténni. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, miközben újra és újra éreztem a szúró fájdalmat.

-Carmen, Elezar!-kiabáltam az emelet felé-Hívjátok Carlisle-t!-ziháltam, miközben fájdalmaim a kanapéra kényszerítettek...

(Carlisle szemszöge)

Végre végeztem a műtétemmel. Már csak egy van mára. Már majdnem dél van. Ez a négy óra a műtőben nyolcnak tűnt. Valamiért az ösztöneim haza húznak. Úgy érzem, nem kéne itt lennem. Rettenetesen aggódtam feleségemért. Reggel, láttam valamit a szemeiben. Aggodalmat. Vele kéne lennem, és nem idebent. Bárcsak hamarabb szabadulhatnék. Szeretnék kedvesem mellett lenni amikor eljön a pillanat.

-Dr. Cullen!- szakítottak ki gondolataimból a recepciós hölgy szavai.

-Igen?-sétáltam a pulthoz.

-Egy férfi már ötödjére keresi a telefonon. Állítólag fontos. Adjam?-kérdezte, miközben a fülénél volt a kagyló.

-Igen, Ms. Dawnson-mondtam, mire ő elpirulva adta ide a telefont. Istenem...mikor bírom végre nem lenyűgözni a nővéreket? Végül is nős vagyok, és nemsokára apa-Itt Dr. Cullen. Miben segíthetek?-kérdeztem érdeklődve a vonal túloldalán lévő embert.

-Carlsile , barátom, na végre, hogy felvetted!-szólalt bele Elezar , amitől hirtelen megakadt bennem a levegő. Esetleg valami baj van? Mi történhetett?

-Baj van?-kérdeztem aggódva.

-Még hogy baj!? Ez inkább a legcsodálatosabb élmény, amit volt szerencsém átélni. Megszületett a kisfiad!

-Úr isten!-csuklott el a hangom, és ha még verne a szívem, olyan gyorsan vert volna, mint még soha-Én...é...én ...Nem is tudom mit mondjak-mondtam, miközben meghatottan mosolyogtam.

-Gyere, amint tudsz-mondta a szokottnál lágyabb hangon, majd lerakta a kagylót.

-Ms. Dawnson, mondja meg az igazgatónak, hogy sürgősen el kellett mennem. Viszlát!-ezen szavakat magam mögött hagyva rohantam ki a kórház ajtaján, és alig bírtam magamban tartani a futásra kész ösztöneimet. Legszívesebben száguldottam volna, de ennyi ember szeme láttára nem tehettem. Vissza kellett fognom magam. Ahogy viszont elértem az erdő szélét, olyan gyors futásnak eredtem, hogy a lábam szinte alig érintette az erdő egyenetlen talaját. Fél percbe sem telt, mire elértem a házunkhoz. Szinte betörtem az ajtót a lendületemmel, és ahogyan beléptem, megtorpantam, és ha sírni tudtam volna, könnyeim patakzottak volna a meghatottságtól. Ahogyan megláttam Esme kezében azt a törékeny, gyönyörű , szőke fürtös kisbabát, azt sem tudtam, mit mondjak. Arca sokkal érettebb volt, mint egy újszülött gyermeké. Arany szemei csillogtak az élettől, és ahogyan rám mosolygott...mint egy földre szállt angyal. Meghatódva szaladtam oda a kanapénkhoz, ahol kedvesem, és Elezarék ültek.

-Életem-mosolyogtam, miközben lágy csókot nyomtam feleségem homlokára. Arca szokatlanul fáradt volt , de még is tiszta öröm tükröződött rajta. Látszódott rajta, hogy rettenetesen boldog. Nem is csodálom, hiszen én is a fellegekben jártam-Hogy vagy?-kérdeztem lágy hangon.

-Kicsit kimerültem, de jól vagyok. Ó , Carlisle! Olyan édes kisfiú. És értelmes, élénk, és érzem, hogy tiszta a lelke, akár a tiéd. A mi kis Edwardunk-mosolyogta, majd fejét a vállamra hajtotta. A mi kis Edwardunk. Hihetetlen volt, hogy ő is itt van. Eddig fel sem fogtam, hogy ő az én vérem. Már ha van nekem olyan. De ahogyan szemeibe néztem, láttam benne mindkettőnket. Ujjammal végigsimítottam pici arcát, mire halkan nevetni kezdett. E pici hang elég volt ahhoz, hogy engem is meghatott nevetésre kényszerítsen.

-Olyan tökéletes-mosolyogtam, mire kedvesem a kezembe adta őt. Ahogyan a karjaimban tartottam, olyan törékenynek tűnt, mint a porcelán. Bőre fehér volt, akár a hó és ahogyan apró kis kezével megfogta az ujjamat, a szívem megtelt melegséggel-Hihetetlen-mosolyogtam kedvesemre, mire ő szorosan hozzám bújt.

-Mosoooolyt!-mondta nevetve Carmen, mire Esme-vel egyszerre néztünk a kamerába, és mosolytól telten készül el az első kép a mi kis családunkról-Olyan szépek vagytok-tette még hozzá, miközben kedvesem mellé helyezkedett a kanapéra.

-Nagyon szerencsés vagy barátom-mosolygott rám Elezar, miközben megveregette a vállamat.

-Köszönöm-mondtam , majd ismét feleségemhez fordultam.

-Sajnálom kedvesem, hogy nem lehettem melletted. Őszintén. Éreztem, hogy ma nem kéne elmennem dolgozni, és még is elmentem. Azt hittem, csak én akarom, hogy ezt érezzem. És kifogtam egy négy órás műtétet. Kérlek...bocsáss meg-néztem rá már lassan könyörögve, miközben visszaadtam kezébe kisfiunkat, hogy kezeimmel bocsánatkérően cirógathassam az arcát.

-Ugyan drágám. Pontosan ugyan ezt éreztem én is ma reggel, és én sem szóltam. Soha nem tudnék haragudni rád-simogatta meg szabad kezével az arcom, míg a másikkal lágyan ringatta gyermekünk.

-És...milyen volt, mikor megszületett? Egyáltalán mikor született meg? -kérdeztem érdeklődve.

-Olyan egy órája . Gyönyörű volt, akár csak most, de szinte fele ekkora. Apró, kicsi kisfiú, akit kézbe venni is féltem , nehogy összetörjem. Ahogyan a karjaimba vettem, éreztem, hogy egészséges, élettel teli. Csodás volt. Amikor először megláttam az arcát...szavakkal leírhatatlan volt, amit éreztem- mondta, miközben vissza-vissza pillantott kisfiunkra.

-Várj, azt mondtad, fele ekkora volt?-néztem rá meglepetten.

-Igen. Rettenetesen gyorsan fejlődik. Alig egy órája van a világon, és rengeteg mindent megért.-mosolyogta, miközben ujjával megcirógatta kisbabánk arcát, aki halkan kacarászni kezdett-Például... már tudja, hogy Carmenék a keresztszülei, és hogy a Denali lányok a keresztesvérei. Tudja, hogy én vagyok az anyukája, és te pedig az apukája. Meg tudja mutatni, hogy mit szeretne. És minden érdekli, ami e világon létezik-mosolyogta, majd lágy puszit nyomott picink arcára, és egyik ujjával lágyan cirógatta meg apró kicsi arcát.

-Esme, Carlisle, ugye babázhatunk egy kicsit?-néztek ránk könyörgően a Kate, Irina és Tanya. Ezen mind a ketten halkan nevetni kezdtünk. Olyan édesek voltak a lányok a lelkesedésükkel.

-Persze-mosolyogta kedvesem, majd odaadta az ifjú családtagunkat Tanya kezébe.

-Úr isten, de édes!-mosolyogta Kate , miközben örömében szinte ugrált.

-Mint egy porcelánbaba-mondta Irina, és nevetve néztek össze Tanyaval.

-Kicsi Edward! Na ki a legaranyosabb kisfiú?-gügyögte neki Tanya, majd nővéreivel együtt nevetve szinte ugrálva mentek át az étkezőbe, ahol hallhatóan hangos kacarászással élvezték a ritka pillanatot.

-Drágám, szükséged van valamire?-fordultam Esme felé, aki mosolyogva rázta meg a fejét.

-Nem igazán. Bár vadászni szívesen elmennék. Régen voltam már saját erőből.

-Pihenned kéne-vágtam rá azonnal. Nem akartam, hogy megerőltesse magát, hiszen...nem a világ legkönnyebb dolga világra hozni egy gyermeket.

-Carlisle...vámpír vagyok, ezt ne feledd el. Még csak fájdalmaim sincsenek, és...szükségem van egy kis kimozdulásra. Mióta várandós voltam, egyszer sem tettem ki a lábam itthonról-mosolyogta, majd fel akartam segíteni, aminek ő mosolyogva engedett utat.

-Köszönöm-mondta, majd mosolyogva karolt belém, és így indultunk neki az erdőnek.

XI. Fejezet Várakozás

(Esme szemszöge)

-Hogy érzed magad , kedves?-nézett rám mosolyogva Carmen, amikor visszatért a társaságomba.

-Jól-mosolyogtam vissza .

-Tudod, te nagyon szerencsés vagy. Én is mindent megadnék egy saját gyermekért. Még szerencse, hogy itt van nekünk Kate , Irina, és Tanya.

-A három lány?

-Igen. Olyanok, mintha a gyerekeink lennének. Már alig várom, hogy lássam, a tiéteket.

-Ezzel nem vagy egyedül. És én is érzem, hogy nemsokára itt az idő-mosolyogtam, miközben ismét a hasamra pillantottam.

-Azt nem tudjátok, hogy kisfiú, vagy kislány?

-Nem, de a megérzéseim azt súgják, hogy kisfiú.

-Szóval egy igazi kis trónörökös?-nevetett halkan.

-Lényegében...igen-mosolyogtam vissza.

-ÓÓÓ...olyan szépek vagytok együtt. Egy igazi család-mosolyogta, majd felállt a kanapéról.-Most felmegyek Elezarhoz. Ne menj sehová-mondta, majd egy pillanat alatt felszaladt a lépcsőn. Mire felfogtam távozását, addigra újra mellettem termett, miközben kezét a háta mögé dugva tartotta.

-Tudod, amíg beszélgettünk, én megbíztam Elezar egy kis feladattal-mondta egy széles mosollyal az arcán, mire előhúzott a háta mögül egy gombszemű, barna kis mackót.

-Istenem de édes-mosolyogtam, majd ideadta a kezembe a kis ajándékot.

-Gondoltam, a kis incidensünk után, tartozunk neked ennyivel-mondta, majd újra mellém telepedett a kanapéra.

-Nagyon szépen köszönöm! Nem kellett volna. Én már el is felejtettem azt a kis összetűzést-mosolyogtam.

-Nem baj, de megérdemelted. És szerintem a fiatalembernek is tetszeni fog-mondta, miközben fejével leendő gyermekem felé biccentett.

-Igen, ebben biztos vagyok-mosolyogtam, majd megsimogattam a hasamat.

-Neveken még nem gondolkodtatok?

-Nem igazán...mivel még nem tudjuk a nemét, nem siettük el.

-Akkor nézzük...vannak ötleteid? Mi lesz a neve, ha kisfiú?

-Nem is tudom én...

-Anthony!

-Blake!

-Edward!-rohantak be mosolyogva Kate, Irina és Tanya.

-Lányok, ezt nem illik-nézett rájuk keményen Carmen.

-Ugyan már...nem zavar-mosolyogtam.- Az Edward nekem kifejezetten tetszik-fordultam Tanya felé.

-Ugye? Ha lenne egy öcsém, biztosan így hívnám-mosolygott rám kedvesen.

-Hát, keresztöcséd lehet-mondtam halkan nevetve, miközben a lágyan megsimogattam a karját.

-Ezek szerint...-kezdett bele Carmen.

-Igen...szeretném, ha ti lennétek a keresztszülei-mosolyogtam, mire nevetve ölelt át vállamat.

-Persze, hogy leszünk-mondta, miközben kezeim az övébe vette, majd újra a beszélgetésbe merültünk. Egész este ezen morfondíroztunk. Rengeteg ötlettel szolgáltak a lányok is, de végül mindig egy-egy név tért vissza, az Edward, és az Alice. Felkészültünk minden eshetőségre. Elezar is csatlakozott hozzánk az éjszaka folyamán, így a döntés egységes volt. Már csak Carlisle hiányzott. Nem csak úgy, hogy testileg nem volt jelen, hanem lelkileg is . Hiába voltunk hatan a házban, az ő lelke nélkül mintha egyedül lettem volna. Délfelé járt az idő, mikor egy ismerős, még is bódítóan vonzó illat kezdte belengeni az erdőt. Ezt akár ezer közül is felismertem volna. Ha nem lettem volna már előrehaladottan várandós, örömömben felugrottam volna a kanapéról.

-Úgy érzem, apuci hazaért-nevetett Carmen, mire nyílt is az ajtó, és Carlisle mosolyogva lépdelt oda hozzánk.

-Szia drágám!-mosolyogta, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra.

-Szia! Milyen volt a napod?

-Én most nem számítok, csak te . Hogy érzed magad?-mondta, miközben lágyan megsimogatta az arcomat.

-Nagyszerűen-mosolyogtam-Carmenéktől kaptunk egy kis gyermekváró ajándékot-adtam a kezébe a plüssmackót.

-Ó, nagyon szépen köszönjük. Nem kellett volna.

-Esme-nek is mondtam, hogy ezzel tartoztunk a kezdeti viszályért.

-Carmen , tényleg... A barátaink vagytok, nem tartoztok semmivel.

-Most már nem csak a barátaink-mosolyogtam kedvesemre, miközben megsimítottam izmos alkarját-Szeretném, ha ők lennének a pici keresztszülei.

-Szívesen vállaljuk-mosolyogta oda Kate.

-Örülnék, ha ti is a családba tartoznátok-mondta lágy mosollyal az arcán Carlisle, miközben mellém ült a kanapén.

-Természetesen örömmel elfogadtuk az ajánlatot-mondta Elezar, miközben halványan Carmenre, majd ránk mosolygott.

-Még neveket is kitaláltunk-robbant ki örömében Irina, mire Kate és Tanya is sikongatni kezdett.

-Gyerekek-mordult rájuk Carmen.

-Hagyjad, csak izgatottak, ahogyan mi is-mosolyogtam majd fejemet Carlisle mellkasára hajtottam, miközben ő a hajamat kezdte el cirógatni.

-Hallhatnám azokat a csodás ötleteket?-mosolyogta, miközben egészen közel hajolt az arcomhoz.

-Mindig két név tért vissza, az Alice és az Edward-mosolyogtam szemeibe, miközben a kézfejét simogattam.

-Mit is mondhatnék...gyönyörűek-mondta egy bájos mosollyal az arcán, majd egy könnyed csókot nyomott ajkaimra, és kezével megsimogatta az arcomat, miközben én csak élveztem a társaságát. Nem telt el egy másodperc sem, mire feleszméltem, az összes Denali eltűnt a házunkból, és csak ketten voltunk. Én és Carlisle. És a mi kisbabánk.

-Carlisle, hová lettek Elezarék?-kérdeztem érdeklődve, miközben átkaroltam a mellkasát, és arany szemeibe néztem.

-Elmentek vadászni. Már jó ideje nem voltak. Jut eszembe...a mi kisemberünkre is ráfér az evés-simogatta meg nevetve az arcom-majd kiszaladt a konyha irányába, és pillanatokon belül visszatért egy pohárral a kezében.

-Köszönöm-mondtam , miközben kortyolni kezdtem belőle.

-Mindent megteszek, csak hogy kellemesen érezd magad. Tudom, milyen nehéz most neked-kezdett bele, miközben én leraktam a poharat.

-Egyáltalán nem érzem tehernek ezt a dolgot. Inkább áldásnak. Így lesz kerek a mi világunk. Mi hárman...összetartozunk. Ez a gyermek jelenti, hogy nem hiába léteztem-mosolyogtam, miközben kézfejét kezdtem el simogatni.

-Hogy te hiába léteztél volna?-nézett rám mosolyogva, még is meglepetten gondolataimon-Te nem létezhetsz hiába. Nélküled én semmi lennék. Te hoztad be a fényt az életembe. Ha aznap nem látlak meg a kórházba...ha nem találkozunk újra...közel sem lennék boldog. Olyan lennék, mint előtted. Egész napokat töltenék az erdőben, kóborolnék, céltalan lenne minden-simogatta meg az arcom, majd egy lágy csókot lehelt a homlokomra. Egymáshoz bújva ültünk a kanapén, miközben leszállt az éj. A Denali klán alkonyattájt ért vissza, a vadászatról, és Carmen csatlakozott hozzánk Kate-tel a beszélgetésünkbe.

- Én annyira várom. Úgy szeretnék már babázni-mosolyogta Kate lelkesen a kanapé karfáján ülve, miközben rákönyökölt a háttámlára.

-Kate, nem sajátíthatod ki. Végül is ez Carlisle és Esme gyermeke.-nézett rá fegyelmezően Carmen, mire Kate megszeppenve fogta vissza magát.

-Persze, hogy megengedem, hogy „babázz”-fordultam Kate fele,aki rám mosolygott , míg Carlisle arcomat cirógatta, majd kezét a hasamra helyezte. Jól esett az érintése. Megnyugtató volt minden helyzetben. Imádtam azt a tudatot, hogy nemsokára karomban tarthatom majd a kisbabámat. Biztosan olyan lesz, mint ő. Őszinte, kedves , és az, aki visszaadta az életem értelmét. Pont ilyen.

-Emberek-szaladt le Elezar az emeletről-felfedeztem egy érdekes dolgot-telepedett le a mellettünk lévő kanapéba.

-Mit barátom?-fordult oda Carlisle.

-Eddig nem tudtam, hogy mit, de éreztem egy erős sugárzást gyermeketek felől. Valami rettenetesen nagy energiát , amiről nem tudtam mi. És most rájöttem, hogy minek van ilyen erős aurája. Éreztem ilyet már máshol is. A gyermeketek gondolatolvasó-mondta Elezar mosolyogva, miközben mi egymásra néztünk Carlisle-lal.

-Ezek szerint hallja a gondolatainkat-néztem páromra meghatottan, hisz mind a ketten isteni áldásként tekintettünk őrá, és gondolatainkban gyakran ábrándoztunk róla.

-Igen. Minden gondolatunkat.- mosolyogta lágy csókot nyomva ajkaimra, miközben kezével lágyan megsimította az arcomat, és szorosan egymáshoz bújva élveztük a lenyugvó nap meleg sugarait, melyek megcsillantak hét vámpír gyémántként csillogó bőrén.