Cullen's Anatomy IX. Fejezet

Sziasztok!

Íme, itt van a Cullen's Anatomy új fejezete, ami már tartalmazza a randi második felét, és kicsit nyugodtabb vizekre is evezünk a fejezet során ebből a nyüzsgő étteremből, ami remélem mindenkinek tetszeni fog. Aki meg szereti a Grace klinikát, ha nagyon figyel, elszórva észreveheti az egyik, sorozatban szereplő, idézet elemeit. 

Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

Hirtelen mindenhonnal taps hangzott fel…minden ember állt az étteremben, és én alig vettem észre, amikor elindultam Esme felé. Csak mentem és mentem, majd amint megálltam előtte, azonnal magamhoz öleltem Őt, mire Ő meghatottan temette arcát a vállamba, szemeiből pedig örömkönnyek hullottak.

-Annyira…hihetetlen vagy-simítottam meg az arcát, majd mindenhová apró puszikat nyomtam, amire halkan felnevetett.

-Szerintem meg az hihetetlen…mire vettetek rá-törölte meg könnyes szemeit, mire ismét egy puszit nyomtam pirosló arcára.-El sem hiszem…

-De el kell hinned-öleltem meg ismét.-Ilyen hangot nem is tudom, hallottam-e már valaha, mint a tiéd.

-Ne mondd már!-pirult el, mire kezeimet a vállára rakva fordítottam óvatosan a még mindig neki álló tömeg felé.

-Látod, amit én?-simogattam meg a vállát.-Ha nem lenne annyira szép hangod, miért tapsolnának itt állva az emberek?-nyomtam újabb puszit az arcára, mire szemeit ismét rám emelte.

-Nélküled nem ment volna-csillantak meg a szemei.-El sem tudod hinni, mennyire féltem, de amint a szemeidbe néztem, mintha minden félelmem elmúlt volna néhány pillanat alatt. Mintha csak te lettél volna ebben a teremben.

-Hamarosan Addisonnak és Dereknek mennie kell-suttogtam neki-, és utána mi elmehetünk sétálni. Elmehetünk messze, ahol mindketten magunk lehetünk…

Nem mintha nem szerettem volna a barátomat és a kedves feleségét, de ez a dupla randi ötlet nem igazán volt sem Esme, sem pedig az én stílusom. Inkább szerettem volna vele kettesben lenni valahol, ahol csak mi ketten vagyunk; és ahol nem fürkész minket Addison kíváncsi tekintete, akin minden pillanatban látszott, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy minket minél jobban összeboronáljon. Esme arcán pedig láttam, hogy Ő is szívesen elmenne most valahova, ahol nem figyel rá ennyi ember.

-Randi a randiban?-pillantott rám kíváncsian, mire én halkan kuncogva bólintottam aprót előbbi szavaira, miközben lassan mindketten visszasétáltunk a nem messze álló asztalunkhoz.

-Annyira ügyes voltál-szólította meg Addison azonnal.-Miért nem mondtad senkinek, hogy tudsz énekelni?

-Mert én magam sem voltam ebben annyira biztos-sütötte le a szemeit zavarában. Ilyenkor mindig olyan volt, mintha még mindig kislány lenne. Természetesen nem volt már az, hanem egy csodálatos, érett nő volt, aki nem csak hogy okos, és különleges hangi adottsággal bír, de szerénységével teljesen képes magába bolondítani. El sem hittem, miként lehetséges ez, hogy mindezen jó tulajdonságok egyetlen emberben egyesülnek; és hogy ez az ember nem más, mint az én Esmém…az én apró kis madárkám.

-El nem tudom képzelni, mi miatt nem hittél magadban-pillantott rá Derek is.-Carlisle, te sem érted, igaz?-szólt hozzám, ám én csak ekkor vettem észre, hogy nem bírtam levenni a szemeimet Esme arcáról. A tekintetemet minden apró kis mozdulata vonzotta, és ha csak egy  pillanatra is nem figyeltem őket, az elmémben azonnal hiány támadt, mintha valamiféle heroin lett volna számomra az, hogy láthassam Őt.

De mindenesetre…hálás voltam barátomnak, hogy kiszakított ebből az állapotból, mielőtt még Esme észrevette volna.

-Én is teljesen megdöbbentem-mondtam picit remegő hangon.-Sosem hittem, hogy találkozok ebben az életemben egy ilyen csodaszép, intelligens, tehetséges-karoltam át a vállát-és szerény lánnyal, mint te-simogattam meg, mire szemeit ismét az arcomra emelte. Azonban mielőtt bármit is mondhatott volna, Derek hangja szakította meg a pár pillanatra az asztal köré ülő csöndet.

-Azt hiszem mennünk kell; hamarosan indul az ügyelet-pillantott az órájára.-Már kifizettem mindent, ma éjjel mindketten a vendégeim voltatok-kacsintott ránk, mire nem bírtuk megállni, hogy fel ne nevessünk.-Holnap találkozunk a munkában.

-Esme, mi meg majd találkozhatnánk az irodám előtt?-kérdezte Addison, mier Esme azonnal rábólintott a dologra.

-Természetesen, amint beérek, azonnal ott termek-válaszolta, majd miután barátaim elbúcsúztak, mi is elkezdtünk készülődni a második „második randinkra”.

-Hová megyünk?-pillantott rám kíváncsian, miközben ráadtam a kabátját, és lassan elindultunk a kijárat felé.

-Maradjon az én titkom-mosolyogtam rá, majd lassan sétálva indultam el vele Seattle határa felé.

Az ég teljesen tiszta volt, ami nem volt túl gyakori Seattle-ben, évente ha ötször fordult elő eddigi ittlétem során. A csillagok, mint megannyi gyémánt világítottak az ég fekete posztóján,  a telihold pedig hatalmas védelmezőként tekintett le a városra, miközben én Esme kezét fogva lassan felsétáltam vele a West Point Lighthouse-hoz.

A csodálatos kis fehér világítótorony ma éjjel is hűen végezte munkáját , mint minden éjjel, mikor magányomban ide vándoroltam, és néztem, amint a fény újból és újból megvilágította a Seattle-i vizek fodrozódó habjait. Itt mindig egyedül lehettem a gondolataimmal, és bármi bánat ért engem azon a napon, a hullámok elmosták mindazt, és így másnap nem kellett törődnöm az engem mardosó gondokkal.

-Istenem, ez mennyire szép-ámult el a hullámzó óceán horizontja felett feltűnő északi fény láttán.-Mi ez a hely?

-Tudtam, hogy nem laksz itt régen-álltam neki-, emiatt nem láthattál még mindent a városban. A West Point Lighthouse az én kis menedékem, ahová mindig elmenekülhettem, ha valamilyen tragédia ért. Nekem minden helynél fontosabb, pedig nem más, mint egy kis világítótorony az Isten háta mögött-nevettem fel halkan.

-Hihetetlen, hogy valami lehet ennyire…meseszerű-csillantak fel a szemei-, mintha nem is lenne mindez valós…

-Szeretnél maradni?-simítottam meg a vállát.

-Mindenképp-bólintott lelkesen, mire mindketten lassan elindultunk a part menti homoksávon...

Elnézést...

Sziasztok!

Elnézést kérek, amiért ismét eltűntem, de volt némi gondom, ami miatt nem voltam képes az írásra. Ez nem volt más, mint egy kis baleset, de immár minden gond nélkül bele tudom vetni magam az írásba, és hamarosan ismét jön a Cullen's Anatomy folytatása, és még két másik novella is készülőben van. Remélem, mindenki megbocsájtja nekem ez a kis kimaradást, és továbbra is olvasóim maradtok. A türelmetek pedig nem marad  megjutalmazatlanul.

Puszi!

Carly

Cullen's Anatomy VIII. Fejezet

Sziasztok!

Íme, itt lenne a Cullen's Anatomy újabb fejezete. Remélem, mindenkinek tetszik majd, és bár eddig nem kértem ilyet, de szeretném, ha picit több komment érkezne, mint amennyit kapok, mert csak abból tudom, mi tetszik és mi nem, illetve mit szeretnétek. Remélem, ezzel nem bántok meg senkit. :)

Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

-Milyen rendes lány-pillantott rám Emily anyukája, amire én is ráirányítottam a tekintetemet. Észre sem vettem, hogy mindeddig Esme után néztem, amint lassan eltűnik a nem messze lévő ajtónál.

-Nem csak rendes-sóhajtottam.-Ő a mindenem-szóltam el magam, amire Mrs. Rainbow is felfigyelt.

-Mióta ismerik egymást?-emelte rám szemeit kíváncsian.-Ha szabad ilyet mondanom, mintha már…nem is tudom…mintha már több éve együtt lennének. Ami ellene szól az mindössze a…puszi, ami túl új volt mindkettejüknek. Első alkalommal történt.

-Mindössze…három napja ismertem meg-vallottam be-, de mintha már tíz éve ismerném. Jó szeme van az ilyesmihez-kuncogtam.

-Mielőtt Emily megszületett, nem messze innen egy magánrendelőt üzemeltettem-mondta.-Pszichológus lennék.

-Remekül csinálja-nevettem alig hallhatóan.-És mi miatt nem folytatta?

-Emily miatta-pillantott rám ismét-, mellette szeretnék lenni. Amint majd önállóbb lesz, én is visszatérek a munkába.

-Szerintem még mindig remekül helytállna-ismertem el-, nem számít mennyi ideje nem művel valamit, ha már csinálta, mindig is menni fog-mosolyodtam el.-Remélem, minél hamarabb meggyógyul Emily is.

-Minél hamarabb- bólintott, mire pár pillanat múlva…

-Mama?-nyitotta ki  álmos szemeit.

-Megjöttem, kicsim-termett mellette.-Nincs mitől félned…

-Esme néni is ezt mondta- pillantott fel rá-, és nem volt mitől félnem. Itt minden felnőtt annyira rendes…

-Öröm ezt hallani-szólaltam meg én is, amire Emily azonnal rám emelte hatalmas szemeit.

-Esme néni merre van?-csillant fel a tekintete.

-El kellett mennie, de hamarosan ismét visszajön-csitítottam, ám szavaimra arca kicsit elszomorodott.-Ne búsulj, kicsi lány!

-Ő annyira rendes-sütötte le a szemeit, majd néhány pillanat múlva ismét rám nézett.-Dr. Cullen, Esme néninek és Önnek vannak babái?

-Nem, nincsenek...-mondtam-még nincsenek- hangsúlyoztam. Nem említettem még senkinek, de már többször is felvillant a gondolataimban néhány kép, amin már nem csupán ketten…hanem hárman vagyunk.

-Dr. Cullen-hallottam meg ekkor mögöttem Addison hangját, amire én is megfordultam-, kijönne?

-Azonnal, Dr. Montgomery-indultam el, majd amint kiértem, azonnal láttam, hogy nem csak Ő, hanem Derek is rám vár.

-Valami rosszat csináltam?-furcsállottam, mire mindketten kuncogni kezdtek.

-Nem, nem, nem-állítottak le.-De támadt egy remek ötletem-mondta Addison, miközben Derekre pillantott.-Dupla randi?

-Mármint?-ráztam meg a fejemet.

-Te Esme-vel, én meg Addisonnal-forgatta meg szemeit barátom.-Mi más lenne?

-Én nem is tudom-túrtam a hajamba-, előtte mindenképp beszélnem kell Esme-vel, hogy nem kínos-e neki mindez…

-Figyelj, ebbe a lányba muszáj önbizalmat öntenünk-markolta meg a vállamat Addison.-Kitaláltam, hogy mit tehetnénk, de bele kell menned. Hallottam dúdolni…hihetetlen hangja van, el sem tudod hinni, mennyire szép.

-Én is hallottam-bólintotta Derek.-Hallanod kell!

-Emiatt  kell elmennünk a Moonlight-ba – ajánlotta –, ma éjjel.

-Kiállítanátok ennyi ember elé?-simítottam bele ismét a hajamba.-Én nem hinném, hogy…

-Bízz bennünk-állította barátom, majd mindketten rám kacsintottak, és lassan elindultak az ellenkező irány felé…

(Esme szemszöge)

Már majdnem hét óra volt, mire mindet elintéztem, és elindulhattam az aula irányába. A szívem most is annyira hevesen vert, mintha valami űzné; pont, mint az első randinkon. Nem tehettem róla, de mintha minden nappal jobban beleszerettem volna, mintha már semmi más miatt nem is lettem volna. Amint megláttam Őt, a szívem egy pillanatra megszűnt dobbanni, és amint rám pillantott, azonnal elpirultam, mint egy tini lány.

-Szia!-simította meg az arcomat.

-Szia!-pillantottam fel a szemeibe.

-Indulhatunk?-mutatott az ajtó felé.

-Indulhatunk-ismételtem meg, amit mondott; immár másodszor, mire mind a ketten felnevettünk.

-Hallom, jó már a hangulat-hallottam meg Dr. Montgomery-t, amire kissé meglepetten emeltem a szemeimet rá és a mellette álló Dr. Shepherd-re.

-Nem tudtam nemet mondani-suttogta, mire azonnal megértettem, mire célzott ezzel.-Sajnálom, ha mindez kínos…

-Nem az-simítottam meg a karját. - Öröm Önnökkel lenni-pillantottam feletteseimre.

-Szintúgy-bólintott Dr. Shepherd.

-A Moonlight-ba még minimum fél órát kell mennünk-pillantott a faliórára Carlisle.-Indulnunk kellene…

-Akkor menjünk-bólintottam, mire mind a négyen elindultunk az említett étterem felé.

Amint ott voltunk, mindannyian leültünk a hatalmas asztalhoz, amit kaptunk; majd miután mindenki ivott és rendelt valamit, lassan a hangulat is enyhülni látszott, már ami az én állapotomat illette.

-Ön remek ember, Esme-simította meg a vállamat Addison-Mennyire fiatal, és milyen érett, értelmes lélek…

-Köszönöm!-pillantottam rá, majd szerelmemre, aki mindeddig a hajammal játszott, mint valami kisfiú; ami miatt állandóan mosolyogtam.

-Mit csinálsz?-nevettem alig hallhatóan.

-Csodállak-simította meg arcomat-, annyira szép, amit látok, mintha nem más ülne itt mellettem, mint a legszebb angyal.

-Ne mondj ilyet-pirultam el ismét, ám pár pillanat múlva…

-Dr. Esme Anne Platt-hallottam meg nevem a mikrofonban. –Várja Önt a színpad nem mással, mint Az Endless Love című számmal. Jöjjön, minél hamarabb!

-De én nem…-intettem nemet, ám amint rájöttem, ki áll e mögött, azonnal Addison-ra emeltem a tekintetem.

-Nem muszáj…-állt mellém Carlisle.

-Esme, menjen!-pillantott szemeimbe.- Hallottam már, milyen, amikor énekel. Mutassa meg, milyen…

Nem hittem, hogy menni fog…annyira ijedt voltam, mint amennyire még soha, és amint elindultam, majdnem összeestem a rémülettől, de kiálltam.

Amint körbenéztem, mindenhol rám meredő szemeket láttam, és amint elindult a zene, nem is tudtam megmukkanni, mindaddig, amíg szemeimmel meg nem láttam Őt.

Hold me close and hold me fast

This magic spell you cast

This is la vie en rose

When you kiss me, heaven sighs

And though I close my eyes

I see la vie en rose

When you press me to your heart

I'm in a world apart

A world where roses bloom

And when you speak, angels, sing from above

Everyday words seem

To turn into love songs

Give your heart and soul to me

And life will always be

La vie en rose

And when you speak, angels, sing from above

Everyday words seem

To turn into love songs

Give your heart and soul to me

And life will always be

La vie en rose

  

Pillanatokra sem eresztettem el a tekintetét, mintha a szemeiben elmerülve nem tűnt volna annyira nagynak a tömeg, mintha mindössze mi ketten lettünk volna ebben a hatalmas étteremben. Az idő elillant, semmi nem moccant…

Cullen's Anatomy VII. Fejezet

Sziasztok!

Sikerült megírnom a fejezetet, és még ma este fel szerettem volna rakni, még ha ilyen késő este nem is sokan tudjátok majd elolvasni. Nemsokára jön majd a randi is, de ebbe még sajnos nem került bele, bármennyire is szeretném siettetni ;) De mint mondtam, ami késik, nem múlik.

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Amilyen hirtelen elindultam, annyira hirtelen álltam meg, mikor felvillantak a néhány pillanattal ezelőtt történtek. Mikor a szemeimbe nézett búcsúzóul, mikor ujjai a vállamat simították, és amikor ajkait puhán az arcomhoz érintette. Talán soha nem volt még semmi ennyire gyengéd, mint amennyit tőle kaptam mindössze ezzel az érintésével…

-Jó reggelt, Dr. Platt-hallottam meg Dr. Montgomery hangját, amire azonnal feleszméltem.-Már mindenhol kerestem, merre volt?

-Most jöttem-sütöttem le a szemeimet.-Sajnálom, de még nem jutottam el a…

-Nincs semmi gond-állított le, mikor látta mennyire megrémültem.-Nem lesz semmilyen számon kérés, mindössze nem tudtam, merre lehet.

-Köszönöm, Dr. Montgomery-pillantottam rá hálásan-, nem is tudja, mennyire…

-Nincs mit köszönnie-legyintett.-Inkább induljunk, mert ma még sok munkánk van, és nekem ma hamarabb el kell mennem.

-Persze, Dr. Montgomery-bólintottam, majd amint elindultunk, eszembe jutott még valami.-A ruhát még meg sem köszöntem, mármint…a randim tökéletes volt, de Ön nélkül nem ment volna.

-Ne mondjon ilyet, Esme-állt meg előttem.-Nem múlt ez senki máson, mint magán és Dr. Cullenen. És mostantól nem hívhat Dr. Montgomery-nek, mert túlzottan…nem is tudom, hogy mondjam, de…nincs önbizalma-simította meg a vállamat.- Mostantól Addisonnak fog hívni.

-Rendben, Dr. Montg…Addison-nevettem alig hallhatóan-, de mindenképp szeretném, ha ez nem lenne kellemetlen Önnek.

-Nem az-mondta őszintén.-Akkor munkára fel!-adott a kezembe néhány kórlapot, mire sietve indultam el az első betegem felé. Ő nem volt más, mint egy kislány.

-Jó reggelt, kicsi lány-nyitottam be hozzá.-Milyen napod van?

-Még mindig fáj mindenem-mondta alig hallhatóan.-Mikor mehetek majd haza? Hiányzik az otthonom…

-Amíg nem múlik el az influenzád, itt kell maradnod-hajoltam hozzá, majd meghallgattam a pici szívét-, nem szeretnél megint elájulni, igaz?

-Nem-sóhajtotta, majd pár pillanattal később ismét rám pillantott.-És a szüleim mikor jönnek be hozzám?

-Amint tudnak, biztos jönnek-simítottam meg a haját.-Ilyenkor minden felnőtt, akinek munkája van, ott ül a munkahelyén. Amint a munkaidő lejár, minden bizonnyal itt lesznek…

-Nem maradsz itt mellettem?-csillantak fel hatalmas szemei.-Annyira félek.

-Jaj, kicsim-ültem oda mellé-, nem kell félned. Az itteni orvosok mind rendes emberek, nem akarnak bántani. Szerinted én bántanálak?

-Nem-válaszolta ismét szemeimbe nézve.-Te más vagy…mintha a mamám lennél.

-Oh, milyen kedves-simítottam meg az arcát. Alig bírtam megállni, hogy a könnyeim ki ne csorduljanak a szemeimből ennek a kicsiny lánynak a szavai hallatán. Amint azokkal a riadt szemekkel rám nézett, és meglátta bennem a mamáját, mintha valami megdobbant volna bennem…

-Szia, Emily!-hallottam meg egy ismerős hangot.-Milyen napod van, kicsi lány?

-Nem jó-mondta bánatosan.

-Esme doktor néni  már megvizsgált?-pillantott előbb rám, majd Emily-re Carlisle, miközben mellém húzott egy széket.

-Már majdnem indultam, mikor bejöttél-pirultam el, amint ujjai megérintették a kezemet.-De Emily szerette volna, ha még maradok.

-Milyen jól tette-merült el a szemeimbe, amire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.-Nem bánod, ha én is itt maradok?-fordult ismét Emily-hez.

-Nem-csóválta meg pici fejét, majd a szemei pár pillanat múlva ismét felcsillantak-, Nem olvasnál nekem valamit?-mutatott rá a mesekönyvére.-A mamám mindig olvas nekem, de most nincs itt, és nagyon hiányzik…

-Mindenképp, kicsim-vettem el mellőle a könyvet, majd amint kinyitottam, már bele is kezdtem.-Hol volt, hol nem volt; mielőtt még létezett volna szivárvány, mielőtt még a csillagok feljöttek volna az égre, élt nem messze innen egy kislány. Ennek a kislánynak volt egy álma, amit nem mert elmondani senkinek. Minden éjjel fenézett az égre, és amikor a hold előbújt a hatalmas felhők mögül, kívánt valamit. Szerette volna, ha valaki annyira szereti, mint ahogy az anyukája szerette Őt. A kislány ugyan is árva volt. Egyik reggel nem mást talált az ajtaja előtt, mint egy címkével ellátott dobozt, benne egy kiscicával. A címkére ez volt írva: Vigyázz rá, és mindig melletted lesz. A cica mindig ott volt a kislánnyal, és mire a lány felnőtt, a cica is felcseperedett. Semmi nem választotta el őket, ám amikor a lánynak babája született, a cica rájött, itt már nincs dolga mellette. Elment, és a lány többé nem látta Őt. Ám néhány évvel később, mikor a lány kisfia már idősebb volt, ismét találtak egy dobozt az ajtó előtt. Ebben is egy kiscica volt, és a címkén most ez állt: Ismét viseld gondját!-ezzel a mondattal csuktam be a könyvet, és mire ismét Emily-re néztem, Ő már mélyen aludt.

-Milyen aranyos kislány-simította meg a vállamat Carlisle, amire én ismét rápillantottam.-Szerencsések lehetnek a szülei.

-Remélem, egy napon majd nekem is szerencsém lesz mindezt átélni-sóhajtottam, és amint rájöttem, mit is mondtam, azonnal lesütöttem a szemeimet.

-Én is remélem-simította meg az arcomat, majd pár pillanattal később meg is hallottuk, amint néhány lépés közelíti meg a kórtermet.

-Jó napot!-mondta szinte suttogva egy hölgy.-Én Emily-hez jöttem, Mrs. Johnson  mondta, hogy még itt vannak az orvosai, és mindenképp szerettem volna megismerni őket.

-Emily sokat emlegette már-kuncogtam alig hallhatóan.-Dr. Esme Anne Platt-mutatkoztam be.

-Emily Rainbow-rázott velem kezet.-A kis Emily anyukája.

-Elbűvölő kislány-mondtam őszinte csodálattal.-Üljön le mellé, már rettenetesen hiányolta magát.

-De Dr. Platt mindeddig mellette volt-simította meg a vállamat Carlisle.-Dr. Carlisle Cullen-mutatkozott be Ő is.

-Nem is tudom, mit mondhatnék-pillantott ránk hálásan.-Köszönöm!

-Nincs mit köszönnie-mondtam.-De nekem most mennem kell-pillantottam rá majd a mellettem álló Carlisle-ra.-Dr. Montgomery még sok minden munkát adott a mai napra, de majd még mindenképp benézek Emily-hez.

-Rendben van-simított bele Carlisle a hajamba, mire nem bírtam megállni, mindenképp viszonozni szerettem volna, ami reggel történt. Lassan odahajoltam, majd egy leheletnyi puszit nyomtam puha arcára, amire azonnal megremegtek vállaimon pihenő kezei, minta pici elektromos impulzus futott volna át rajta.

-Hamarosan találkozunk-mondtam a szemeibe pillantva, majd lassan indultam el a másik épület irányába…

Cullen's Anatomy [let's play!]

Sziasztok!

Most nem mással, mint egy képpel érkeztem az éppen futó történetemhez a Cullen's Anatomy-hoz. Előre el kell mondanom, hogy SPOILER, mert ez még rettenetesen messze van a történet jelenlegi álláspontjától, de mivel hosszú volt a kihagyás a szombati fejezet előtt, úgy gondoltam, mindenképp szeretnék valamivel előrukkolni, amivel mindenki kedvére tehetek. 

A játékról:

-az ötleteket kommentben kérném

-több nevet is írhattok, örömmel fogadom őket

-nincs időhatár

-nincs rossz válasz ;)

Az alaphelyzet: A képen látható kislány Carlisle & Esme kislánya lenne az elkövetkezendő távoli jövőben, ami még elég messze van a történet jelen állása szerint. Ti milyen nevet adnátok a kislánynak? Elárulom, én már kitaláltam, de kíváncsi lennék, ti milyen neveket találtok ki, illetve ti milyen névvel áldanátok meg az ifjú Cullen kisasszonyt. Remélem, sok érdekes ötlet érkezik majd. Puszi! Carly

Cullen's Anatomy VI. Fejezet

Sziasztok!

Íme, megtört a jég, és ismét érkezett fejezet a Cullen's Anatomy-ból. Annyire furdalt a lelkiismeretem, hogy nem tudtam friss fejezetet hozni, de valami miatt egyszerűen nem tudtam írni. Mind idő, mind pedig ihlet szűkében voltam, pontosabban inkább ihletem az volt, de nem tudtam leírni. Nem tudom, ez a fejezet, most miképp sikerült, remélem, tetszik majd. Igyekszem visszatérni.

Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

-Sajnálom, hogy megzavartam a ti…romantikázásotokat-köszörülte meg a torkát.-Majd találkozunk a kórházban-fordított nekem hátat, majd sietve indult el az ellenkező irány felé. És nekem ekkor jutott el az agyamig, mit látott, és mit hitt rólam. De már nem tudtam neki megmagyarázni…

-Dr. O’Malley- száguldott el mellettem ekkor hirtelen Carlisle immár felöltözve, mire George  kissé ingerülten fordult vissza az otthonom irányába-, kérem hallgassa meg, amit Esme mondani akar!

-Még is hogy merte?-lépett közelebb Carlisle-hoz, mire én sem bírtam tovább az ajtóban állni, sietve szaladtam oda a két egymásnak feszülő férfihoz.-Hogy merte mindössze két nappal azután, hogy megismerte, ágyba vinni Őt?

-George, nem történt semmi-próbáltam meg közbevágni, ám Ő ezt meg sem hallotta. Szemei, mint a vihar előtti felhők, úgy meredtek Carlisle nyugodt, tengerszín tekintetére, és ezek a viharfelhők már alig várták, hogy villámokat szórhassanak a tenger nyugodt vizébe.

-Nem hallja, amit mond?-pillantott rám Carlisle egy pillanatra.-Nem történt semmi olyan, mint amire gondol. Szeretem Esme-t, és sosem tennék vele semmi olyat, amit Ő maga nem akarna.

-Szóval szereti, mi?-csillantak fel szemeiben a düh szikrái.-Ha annyira szereti, miért tette ezt vele? Miért használta ki a jóindulatúságát, a szeretetreméltóságát, és hogy mindenkit úgy tud szeretni és elfogadni, amilyen? Esküszöm, ha most nem állnánk mindketten az utcán, én…

-Elég volt-álltam közéjük, mire mind a ketten picit hátrébb léptek.-Miért nem hiszen nekem, George?-pillantottam rá, mire a tekintetében láttam, hogy nem tud mit mondani a kérdésemre.-Menjünk, Carlisle…

-Esme-állított meg ekkor, mire én ismét felé fordultam. Láttam rajta, hogy megbánta mindazt, amit gondolt, és amit mondott.- Sajnálom, amiért nem hittem neked, mikor kellett volna. Csak hát…nem vagy annyira közömbös nekem, mint hinnéd. Fájó volt látnom mindazt, amit láttam-pillantott a mellettem álló Carlisle-ra. – Sajnálom.

-Semmi gond-simítottam meg a vállát.-De most mindenképp mennünk kell. Készítettem reggelit, és mielőtt mi is elindulnánk…

-Persze, nincs semmi baj-biccentett.-De mindenképp tudnod kell, hogy semmi rosszat nem akartam neked. Ha a szíved másé már- sóhajtotta némán - én el bírom fogadni. Mindössze annyit kérek, hogy…maradjunk barátok.

-Ez nem is kérdéses-nevettem fel halkan.-Mi mindig barátok leszünk, és nekem elhiheted, hogy vár rád valahol az a lány, aki szintén viszont szeret…szerelemmel.

-Köszönöm, Esme-mosolyodott el, majd miután elköszönt tőlünk, lassan indult el a kórház iránya felé.  Én picit megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor a feszültség hirtelen oldódni kezdett a lelkemben, hiszen nem akartam, hogy ez a konfliktus akár tettlegességig fajuljon. Szinte észre sem vettem, hogy az elmúlt néhány pillanatban mennyire felgyorsult a pulzusom, ám az még most sem tudtam eldönteni, hogy az ijedtség, vagy az a szó okozta, amit néhány pillanattal ezelőtt Carlisle ajkai suttogtak…

-Sajnálom-szólalt meg ekkor mellettem Carlisle, amire hirtelen felkaptam a tekintetem.

-Nem tettél semmi rosszat-mondtam azonnal.-Ez miattam történt, és előbb utóbb mindenképp megtörtént volna.

-De amit mondtam… azt komolyan gondoltam- simította meg a vállamat, amire szemeimet ismét szemeire emeltem.-Nem számít mi miatt tette a sors, amit tett, de mikor aznap összehozott minket a lift előtt…-merengett el, miközben ujjait puhán futtatta végig a hajamban, amire én azonnal elpirultam.-Mit szólnál, ha ma este ismét elmennénk…enni valamit?

-Remek lenne- csillantak fel a szemeim, majd lassan indultunk el az otthonom ajtaja felé…

(Carlisle szemszöge)

-Ez az omlett hihetetlenül finom-pillantottam Esme-re, miközben ismét a villámra tűztem egy finom falatot.-Van benne valami különleges; amiről nem tudom, mi lehet…

-Fahéj-kuncogott fel alig hallhatóan.-Fahéj van benne, amitől kissé édes. Anyukám tanította nekem, mielőtt elköltöztem otthonról.

-Nem is hittem volna-mondtam meglepetten, és amint ismét rám emelte palaszín szemeit, a szívem mintha kiugrott volna a mellkasomból. Alig bírtam ismét megmukkanni…-Öhm…és honnal jöttél?

-Messziről-nevette.-Ohio-ban nőttem fel.

-Az valóban nincs közel-mondtam ámulva.-És miért jöttél el onnan ennyire messzire?

-Nem hittem semmit, amikor eljöttem-vallotta be-, mindössze vonzott valami erre. De azt hiszem, mindennek oka van.

-Szerintem is-simítottam meg ujjaimmal. Amint megérintettem, mintha minden alkalommal átsuhant volna rajtam valami, ami összeköt majd minket… mintha valami máris összekötött volna minket.

-És te honnal jöttél?-pillantott rám ismét.

-Én itt, nem messze Seattle-től születtem-álltam neki.-A szüleim még mindig ott élnek.

-Akkor te nem jöttél messziről-vette el előlem az immár üres tányért.-Indulhatunk, amint elmosogattam, jó?

-Ne csináld-álltam mellé.-Majd én elmosom. Ha már ennyi baj volt miattam…

-Már mondtam-fordult hozzám komolyan-, nem tettél semmi rosszat. Mindez már a múlté, nem lehet mit tenni ellene.

-Túlontúl megértő vagy-engettem meg a csapot.-Ha én lennék te, már…

-Már?-emelte rám tekintetét kíváncsian.

-Már messziről elkerültem volna magam-nevettem fel.-De te nem tetted, annak ellenére sem, hogy majdnem egymásnak ugrottunk Dr. O’Malley-vel.

-De én láttam rajtad-állított le-, láttam, hogy nem teszed meg. Mintha benned lenne valami béke, ami George-ban nincs ott, és másban sem láttam még.

-Tehát nem hitted rólam, hogy…

-Ugyan már-legyintett.-Emiatt aggódtál?

-Bevallom-bólintottam-, rettegtem attól, mit mondasz majd.

-Akkor most figyelj!-fordult hozzám.-Nem láttam még soha ilyen önuralommal bíró, intelligens embert, mint te. Semmi okom nem lenne arra…

Ebben a pillanatban halk nyávogásra lettünk figyelmesek, és amint lepillantottunk a földre, meg is láttam a lábaimnál tekergő, felemás szemszínű cicát.

-Hát te mit csinálsz itt?-vette fel Esme, mire Ő hangosan dorombolni kezdett.-Nem lehetsz megint éhes, most ettél.

-Szerintem csak szeretne megismerni engem-simítottam meg kis fehér bundás fejét.-Nem hinném, hogy hozzám lenne szokva.

-Mindenesetre…szerintem kedvel-kuncogott fel halkan.-Ha más idegen jött hozzám, mindig elbújt, de most itt dorombol.

-Ennek örülök-simítottam meg Esme vállát, ám amint megláttam a falon lévő órát, azonnal feleszméltem.-Indulnunk kéne, már majdnem nyolc óra.

-Uram Isten-tette le Dokit-, Dr. Montgomery a fejemet veszi.

-Ne aggódj-nyitottam ki neki az ajtót-, hamar beérünk, nem lesz semmi gond-simítottam meg a vállát, majd sietve indultunk útnak a Seattle Grace felé.

Nem szerettem volna, ha Esme miattam lenne megbüntetve. Amilyen gyorsan csak tudtam, leállítottam az autó motorját, és szinte futva tettük meg a maradék utat, ami az épület aulájáig hátra van. Ott azonban megálltunk.

-Itt találkozunk?-pillantott rám kicsit zihálva.

-Amint végzek, indulhatunk is-bólintottam, majd egy puszit nyomtam az arcára, és már rohantunk is, hogy beállhassunk a kórház rohanó keringésébe…