Elhagyva L. Fejezet

Sziasztok!

Íme itt lenne az utolsó előtti fejezet (ha semmi új nem ugrik be közbe nekem XD). Hamarosan  itt a történet vége, ám ezzel nem fejeztem be semmit. Novellák is tervben vannak, és egy új történet is, amiről még ejtek szót később. De ami a  mostani frisset illeti...egyáltalán nem vidám, egyenesen szomorú, de az epilógus majd remélem némiképp enyhíti az itteni keserűséget. Abba sok mindent terveztem :) Remélem, mindezek ellenére tetszik majd!

Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

Ebben a pillanatban hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha valaki tőrt szúrt volna a szívembe. Azonnal felkiáltottam a kínra, mintha ismét azon a napon lettem volna, mint amikor vámpírrá váltam, mert amit éreztem, majdnem annyira kínzott. Carlisle azonnal elemelkedett mellőlem…

-Esme, kincsem, mi a baj?-pillantott rám ijedten, ám én nem tudtam neki válaszolni. Mintha elszorították volna a torkomat, miközben egy súlyos terhet raktak a mellkasomra. Inkább összeszorítottam a fogaimat, hogy legalább a kiabálásommal ne fájdítsam a lelkét.-Kérlek, mondj valamit!

-Nem…nem tudom-szűrtem ki végül nehezen fogaim közt, mire párpillanat múlva éles villanások kezdtek el peregni a szemem előtt, mint valami látomás.

Erdő…mindenhol fenyők. Hatalmas villanás…mindent átható dörrenés. Apám a földön feküdt, hatalmas fekete farkasként, mire a többiek mind odasiettek, beleérte pici lányunkat is. James oldalából szivárgott a vér, testét pedig újra és újra halk nyüszítések hagyták el, amivel egy időben arca mindig eltorzult. A falka tanácstalan volt.

Idehozom apámat!-hallottam meg lányunk hangját.-Tudja, mit kell tenni…

-Istenem!-vettem hirtelen levegőt.-Nem, ne…

-Nincs semmi baj-simította meg arcomat csitítóan.-Mi történt?

-Az apámat…-sírtam halkan-az apám…mennünk kell-nem volt időm mindazt elmondani, amit láttam, inkább kipattantam a puha paplan alól, majd pillanatok alatt magamra kaptam a mellettem heverő ruháimat. Carlisle látva ijedtségem semmit nem kérdezett, Ő is nekiállt öltözni, majd amint elindultunk az erdő irányába, szembe is találtuk magunkkal lányunk rémült arcával.

-Mama, mama-rohant hozzánk.-James…James…

-Minden rendben, kicsim-ölelte meg apukája, mire picit lassabban kezdett lélegezni.-Mi történt?

-James-t…lelőtték-zihálta.-Mikor vámpírra vadásztunk, én álltam a falka élén. Egyik pillanatban ember illatát éreztem meg, mire mindennél hamarabb le akartam vadászni, nehogy kárt tegyen benne. És nem figyeltem…-kezdtek el hullani a könnyei.-Elém ugrott, mikor rájött, hogy vadász van a közelben, és ekkor hatalmas dörrenés hallatszott.-hajtotta le a fejét.-Minden az én hibám volt.

-Ne sírj, angyalom-simította meg szőke tincseit Carlisle.-Hol vannak?

-Nem messze-mondta, miközben letöröltem az arcán guruló könnycseppet.-Nincs messze a folyótól, ami itt fut a közelben.

-Induljunk-pillantott rám biztatóan, majd sietve indultunk el, a nem messze csobogó folyó irányába.

 Már messziról hallottam a kétségbeesett falka morajlását, halk nyüszítésüket, tanácstalan gondolataik pedig csak úgy visszhangzottak a fejemben. A szívem összeszorult, mikor már apám halk, gyengülő szavait is hallottam, és amint megláttam…a szemeim azonnal megteltek azzal a szúró érzéssel, ami könnyeim hiányába szomorúságomat jelezte.

-Apa-rohantam oda hozzá, mire a földön fekvő hatalmas farkas nehezen rám emelte a tekintetét.

Kisányom-hallottam meg alig hallható szavait.-Nincs semmi baj, minden rendben.

-Nem tűnik úgy-simítottam meg fekete bundáját, mire hatalmas fejét az ölembe hajtotta. Furcsállottam, hogy nem taszította vámpír mivoltom.

-James, megengedi, hogy megvizsgáljam?-hajolt mellém Carlisle, mire ha alig láthatóan is, de édesapám rábólintott az ajánlatra.

Tudod, kicsim-sóhajtott halkan-mikor megszülettél, aznap éjjel telihold volt. Emlékszem, hiszen ott voltam, és én voltam az első, aki a karjaiba vehetett téged-ekkor megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen.-Apró pici lány voltál, és annyira féltettelek, mintha te lennél a szemem világa. Valójában az is voltál, és még most is az vagy…

-Apa, ne beszélj így!-túrtam ismét bundájába.-Nem lesz semmi baj, Carlisle meggyógyít.

Akármennyire is okos ember a te Carlisle-od-sóhajtott halkan-, én már tudom, mi lesz mindennek a vége.

-A szövetei erősen roncsolódtak-szólalt meg szerelmem.-Gyorsan gyógyul, a sima szövetein már látszik is, de…olyan szerveit is érintette a lövés, ami ennek következtében rettenetesen vérzik. A test nem képes elállítani a vérzést, akármennyire is próbálkozik. Többek közt a szíve is…-pillantott rám szomorúan.-Mindössze amiatt van még életben, hogy a gyors gyógyulás képessége még próbálja megmenteni a sérülés tulajdonosát.

Mondtam én, csillagom-pislantott apám.-Nincs sok hátra.

-Nem mehetsz el-mondtam kétségbeesetten.-Még alig volt alkalmunk beszélni egymással, még nem volt szerencsém megsimerni az apámat.

Sajnálom-cseppent le egy könnycsepp éjszínű bundájára.-Sajnálom mindazt, amit tettem. Nem voltam jó apád, és nem voltam jó nagyszülő sem. Ha az elttem volna, nem hagylak el titeket, és nem viszem el a lányodat. Én eddig csak fájdalmat okoztam neked…

-De emiatt lettem erős-ellenkeztem.-Mindezek nélkül semmi nem lenne ilyen, mint a mostani. Nem lenne Aurora sem.

-Mit mondasz, papa?-állt mellé lányunk, mire szerelmem halkan felsóhajtott. Azonnal tudta, mit jelentenek apja néma szavai.

Tudod, miről álmodtam a minap?-pillantott rám lassan.-Te, a férjed és a pici Aurora eljöttetek hozzánk látogatóba. Ő még alig volt pár hónapos, talán annyi sem, mert könnyen elfért még a te karjaidban is. Én és anyád még mindig együtt voltunk, és lelkesen figyeltük, amint behozzátok az ajtón a mi csodaszép unokánkat. Varázslatos pillanat volt…

-Nincs semmi baj-töröltem le egy újabb könnycseppet szeme alól.-Talán az életünk nem mondható átlagosnak, de emiatt annyira különleges minden pillanat, amit benne élhetünk. Sosem hittem volna, hogy természetfeletti lény lehetnék, nem is vágytam rá igazán. Ám az elmúlt évek annyi minden meglepetést hoztak, amire sosem számítottam. Kislányom született, vámpír lettem, a lányomból pedig alakváltó-nevettem fel halkan.-Tartalmas életem volt, és semmit nem bántam meg. Te se bánd!

Rendben, csillagom-nevetett fel némán.-De csak miattad.

-Köszönöm!-néztem rá hálásan.-Mindent köszönök!

Még hosszú időn át mellette voltam, miközben csak simogattam a hatalmas fekete állat bundáját, némán; és próbáltam enyhíteni a fájdalmait, amik még a hátralévő időben kínozták őt. Bármit megtettem volna most, hogy én legyek a helyében; hogy én szenvedjek, és ne Ő. Bár szinte nem is ismertem őt, mégis az apám volt, és már a gondolata is fájt, hogy hamarosan már nem látom felcsillanni a szemeit.

-Apa-szólaltam meg végül halkan.-Kérdezhetek valamit?

Amit akarsz csillagom-jött a válasz.

-Mi lesz most Aurorával?-emeltem tekintetem a Carlisle mellett ácsoró lányunkra.-Mi lesz most az Ő sorsa?

Át kell vennie a falka vezetését-emelte rá pillantását.-Bár még kis zöldfülű, idővel beletanul majd a dologba-kuncogott fel halkan.-Pedig annyi mindent kellett volna még tanítanom neki…

-Semmi gond, James-lépett közelebb könnyes szemmel kicsiny lányom.-A falka mellettem lesz. Azzá válok majd, akinek lennem kell.

Legalább most ne hívj James-nek-sóhajtott aprót.- Ha már csak kis időre is, de hadd lehessek a nagyapád.

-Rendben, nagyapa-cseppent le az arcáról újabb könnycsepp, amivel egy időben én is sírni kezdtem.

Nem bírtam tovább magamban tartani, amit éreztem, és mikor apám szemei lecsukódtak, mindennél erősebb bánat ülte meg a szívemet. Nem bírtam elereszteni dús bundáját, zöld szemeit…a hiánya rettenetesen fájt, és nem hittem, hogy ezt valaha is fel tudom majd dolgozni. Mert az idő múlik, ám van olyan fájdalom, amit semmi nem gyógyít meg; még maga az idő sem…