XXXI.Fejezet Kétségek közt

Sziasztok!
Remélem senki nem fojt meg a titoktartásért, ezt előre mondom :D
De ígérem a következő részben minden kiderül :D
Puszi!

Carly :D

 (Carlisle szemszöge)

Nem hittem el, hogy ez történik velünk. Hogy válhatott az életünk egyik pillanatról a másikra pokollá?-merengtem el magamban, miközben kedvesemmel kézen fogva futottunk Forks felé. Visszagondolva, ez a nap is átlagosnak indult, akár a többi.De amikor megláttam az újságcímlapot a lélegzetem is elakadt. Mikor odahívtam magamhoz feleségem, akinek arcán legalább akkora döbbenet tükröződött, mint az enyémen, rögtön tudtuk, mi a helyes. Egyikünk sem gondolta, hogy ilyen döntésre fogunk kényszerülni…Hogy válasszunk magunk, és a gyerekeink biztonsága között, a legnehezebb döntés egy szülő életében. És most még is muszáj volt dönteni.

Nemsokára meg is érkeztünk a majdnem egy hete üresen álló házunkba. Természetes körülmények között mind a ketten örültünk volna, hogy végre újra itthon lehetünk, de ez esetben mindenhonnan hűvös aggodalom áradt a falakból. Lassan felsétáltunk az emeletre, hogy kipakoljuk a ruháinkat. Amikor elhaladtunk a gyerekeink szobája mellett ,még jobban éreztük, hogy mekkora is most a felelősség a vállunkon. Meg van  az esélye annak, hogy mindennek vége legyen, és akkor magunk után hagyunk két csodaszép gyermeket, akiknek már nem lesz senkije. Szörnyű volt ebbe belegondolni.

-Én most…lezuhanyozom-mondta szerelmem , miközben egyik kezével lágyan végigsimította az arcomat.

-Minden rendben van?-néztem rá aggódva.

-Nem, Carlisle, közel sincs rendben, de tudom, hogy amit teszünk az helyes-erőltetett arcára egy halvány mosolyt, de láttam, ha tudna sírva fakadna. Olyan lelki fájdalmai voltak, amit nem akartam, hogy átéljen, de még is megtörténik…

-Sajnálom, drágám, én nem akartalak megbántani-néztem rá megbánóan. Csak most jutott el az agyamig ,milyen buta kérdés is volt az előbbi.

-Ne sajnáld…semmi rosszat nem tettél…-nevetett fel halkan, majd újra belemerül a ruháinak hajtogatásába. Tudtam, hogy igen is nyomasztja ez a mostani helyzet, akármennyire is próbálja tagadni.

-Akkor én most…hagylak megfürdeni-mondtam pár másodperc néma csend után, majd lassan elindultam, hogy egy békés sétát tegyek az erdőben. Bár tudtam volna feledni az aznap történteket, de nem ment. A kérdések az agyamban azért sem hagytak nyugalmat nekem. De reméltem , ez a kiadós séta  majd rendbe tesz.

Kétségbeesett zokogásra léptem be az ajtón, mire azonnal az emelet felé kezdtem rohanni. Mi történt? Nem, az nem lehet…nem lehet…nem történhetett semmi rossz, hisz azt tudtam volna. De még is az én hibám, nem voltam mellette…

-Esme!-nyitottam be kétségbeesetten a fürdőbe, ahol szerelmem kezeit arcába temetve rogyott a földre és  egész testét rázta a zokogás.

-Esme, mi történt?-szaladtam oda mellé, majd felsegítettem a földről. Arca annyira elgyötört volt, hogy hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a helyzet komolyságával.

-Én csak…-kezdett bele , de nem bírta folytatni. Ismét sírás fojtotta belé a mondatot .

-Nyugalom, semmi baj-öleltem szorosan magamhoz-nincs semmi baj!

Ezután lágyan karjaimba vettem, és átsétáltam vele a szobánkba, majd óvatosan az ágyunkra fektettem, és én is mellé feküdtem. Szörnyű volt látni ilyen állapotban.

-Car…lise-hallottam meg kissé rekedt hangját egy órának tűnő csend után.

-Pihenj szívem, nincs semmi baj…-simogattam meg nyugtatóan-Tudom, hogy mennyire nehéz ez a helyzet most a számodra-fúrtam arcomat jázmin illatú hajába.

-Eléggé megvisel a dolog…-sóhajtotta-Úgy érzem, már minden reményünk elveszett…

-Remény mindig van…csak meg kell találni, hol. -öleltem ismét magamhoz-Holnap beszélünk a farkasokkal, és segíteni fognak nekünk. Velük nem veszíthetünk…-simítottam ki egy hajtincset arcából.  

-Emlékszel, mit mondtál , mikor megkérted a kezem?-csillant fel szemében egy apró szikra.

-Igen, azt, hogy az örökkévalóság minden percében szeretni foglak…

-Azelőtt, még soha nem mondtak nekem ilyen szépet. Olyan volt, mint egy tündérmese… de mi van, ha ennek vége? Ha ez az utolsó együtt töltött nap, óra vagy perc…

-Az nem történhet meg…-mondtam ki határozottan-Nem hagyom, hogy megtörténjen.

-Nem tudsz mindentől megvédeni…-nézett szemeimbe komolyan-A halált egyikünk sem kerülheti el, akármennyire is szeretnénk. Lehet, hogy ennyi járt nekünk együtt, de ezt a kevés időt egymásért tettük. És ha mennünk kell, akkor menjünk azzal a tudattal , hogy örökké szeretni fogjuk egymást. Ezt nem veheti el tőlünk semmi…még maga a halál sem-mondta, majd ajkaink lágy csókolózásba forrta össze. Annyi igaz volt abban, amit mondott. Hiszen, mi van, ha ez az utolsó alkalom, hogy szerelemmel szeressem a feleségem? Ha utoljára érezhetem selymes bőrének illatát? Vagy ha soha többé nem simíthatom szív alakú arcát...

-Bocsáss meg szívem, én nem akartam… -szakadtam el tőle zihálva, mikor rájöttem mit is teszek.

-Ne kérj bocsánatot -mosolyogta, majd visszahúzott magára, miközben lábait készségesen fonta derekam köré. Ebben a pillanatban lepergett előttem minden egyes együtt létünk emlékképe.  Igaza volt, egy tündérmese az életünk. Olyan mértékben összeillettünk, ami a való életben nem történhet meg. Minden egyesmozdulatunk összhangban volt, akármit is csináltunk.Lehet, hogy ezért teszi ezt velünk a sors. Hiszen, minden tündérmesének egyszer véget ér. De miért is gondolkodom ezen…most fontosabb dolgom is van…

Fél órán keresztül mást sem csináltuk, csak simogattuk egymást. Már-már kínzó lassúsággal irányítottuk minden egyes mozdulatunkat, kihasználva ezzel minden apró pillanatot.  

-Car…lise-sóhajtott fel halkan szerelmem.

-Igen, drágám?-motyogtam csukott szemekkel.

-Meddig akarsz még kínozni?-nevetett tovább.

-Hmmm…hát nem is tudom-csókoltam bele nyaka pehely finom bőrébe.

-Kérlek…-sóhajtott újra.

-Na jó…megadom magam-kuncogtam halkan, majd ujjaimmal lágyan blúza gombjai után nyúltam. Ő sem tétlenkedett, egy laza mozdulattal lecsatolta rólam a nadrágövemet, majd ott folytattuk, ahol abbahagytuk és szép lassan az összes ruhadarab lekerült rólunk. Tudtam, az élet véges, de a szerelem örök. De a mi szerelmünk nem egy életre szól, hanem egy életen túl  az örökkévalóságon át…