Szülinapi meglepi :)

Sziasztok!

Íme az első meglepi, amit készítettem. Ez pedig nem más, mint néhány kép, amit nem is annyira régen csináltam. Van, ami egyértelmű, van ami nem, kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek, és remélem, mindenkinek tetszenek majd. 

Puszi! Carly

Happy Birthday!

Sziasztok!

Eljött ez a pillanat is, a blog három éves lett. Illetve csak lesz, méghozzá november 3-án, ami vasárnap van. Lenne néhány meglepim, és addig talán az új fejezet is elkészül, így lesz mindenféle ajándékom a számotokra.

Ezalatt a három év alatt 276 bejegyzés lett itt közzétéve, 53839 oldalmegjelenítésem volt, és 42 rendszeres olvasóra tettem szert, amit nem is hittem volna akkor, amikor elindítottam a blogot. Ezen kívül barátokra is szert tettem, akiket soha nem felejtek majd el :)

Köszönöm az eddig itt töltött három évet, és ezen alkalomból most szeretnék feltenni néhány kérdést is, ami az ajándékokat illeti. 

Milyen sorrendbe jöjjenek az ajándékok? Van néhány képem, amit szívesen megosztanék veletek, illetve a fejezet, ami remélhetőleg minél hamarabb elkészül. Akkor lenne egy kvíz, amit még nem csináltam meg, de hamarosan az is meglesz. Melyik legyen hamarabb?

Puszi! Carly

Cullen's Anatomy XVIII. Fejezet

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után meg is érkezett az új fejezet. Sajnálom, ami miatt ennyit késett, de voltak technikai problémáim, időm sem volt sokáig, és ott van még a suli is. Viszont most úgy tűnik, ismét életre keltem, és szerintem ezen a héten egy újabb fejezetet is írok majd. Ez és a következő is egy-egy átvezető fejezet lesz, utána pedig ismét beindulnak az események :)

Puszi! Carly

[…]

 (Esme szemszöge)

-Szia, Esme!-lépett mellém Addison a folyosón, amint éppen a gyermekintenzívre igyekeztem.-Ma mennek el Hope-ék, nem igaz?

-De-bólintottam.-Éppen Annabellhez megyek. Már annyira várja, hogy hazamehessen.

-Mint minden kisgyerek- simította meg a vállamat.-Nincs is annál szebb, mint amikor elmennek innen…

-Semmi se- pillantottam fel mosollyal az arcomon, amint megjelent előttem Annabell örömteli kis mosolya. Ezt semmi sem tudná feledtetni…

-És milyen volt az első közös Karácsony?-csillantak fel Addison szemei kíváncsian.-Tudom, hogy nem tartozik rám, de…volt idő egy kis romantikára?

-Nem voltunk egyedül-sütöttem le a szemeimet pironkodva, amint tudatosult bennem a második kérdés.-Mind a kettőnk szülei eljöttek hozzánk, és a kis Jasper is ott volt, Carlisle unokaöccse-álltam neki mesélni.-Együtt megvacsoráztunk, ajándékot osztottunk…csodás volt. De talán senki nem örült annyira, mint Jasper-nevettem fel halkan, amire Ő is felkuncogott.-És ti?

-Mi csak ketten Karácsonyoztunk-válaszolta halkan sóhajtva.-Úgy volt, hogy Derek húga is eljön hozzánk, de mégsem jött el. Amolyan békülős vacsora lett volna, mivel az Ő kapcsolatuk nem túlzottan…jó-szisszent fel alig hallhatóan, mire tudtam, hogy ez még enyhe kifejezés volt arra, amit mondani akart.-De talán majd legközelebb…

-Sajnálom-pillantottam rá együtt érzően, mire Ő aprót legyintve állt meg az emeletre tartó lift ajtaja előtt.

-Ne sajnáld-nyomta meg a hívógombot.-Nincs mit sajnálnod- folytatta némi szünet után, majd lassan mind a ketten beléptünk a kettényíló liftajtón.-És…van valami tervetek mára? Nem belemászni szeretnék, mindössze…kíváncsi vagyok-csillant fel a tekintete, mire alig hallhatóan felnevettem.

-Nem mászol bele-mosolyodtam el, amint ismét kiléptünk a folyosóra.-Szívesen mesélek neked, hiszen…barátok vagyunk-pillantottam fel ismét, mire Ő is felkuncogott.-Jasperrel töltjük a délutánt. Tortát sütünk, filmet nézünk, és…bármi mást, amihez kedve van.

-A forró citromos tea kimaradt -halottam meg egy ismerős hangot, mire szemeimet azonnal annak széles mosolyú tulajdonosára emeltem.-Szia!

-Szia!-ült ki arcomra ismét egy szelíd mosoly.-Mehetünk Annabell-hez?

-Pont most kaptam meg az utolsó laborvizsgálat eredményeit-mutatott rá a kezében lévő mappára.-A vérkép és az általad kért EKG is teljesen normális-nyújototta át, mire én is azonnal olvasni kezdtem a legfrissebb tesztek eredményeit.

-Az RR távolság 20 mm-csillant fel a szemem lelkesen.-Ez azt jelenti, hogy beállt nála a normál pulzusszám. Semmi nyoma nincs…

-És a szinusz ritmussal sincs semmi baj-simította meg a vállamat.-Hazamehet…

-Minél előbb-csillant fel a hangom ismét, majd amint Addisonra pillantottam…-Nem lenne baj, ha…

-Menj, semmi gond!-intett mosollyal.-Kellemes ünnepet!

-Neked is-pillantottam vissza, majd lassan folytattam utamat Annabellhez, immár a jó hírrel a karjaimban.

(Carlisle szemszöge)

-Hogy ment a műtét?-pillantott rám kíváncsian, amint a folyosón sétáltunk.-Minden rendben volt a motoros fiúval?

-Hatalmas szerencséje volt-sóhajtottam.-Eltört majdnem minden bordája, és megrepedt az L1-es, az L2-es, valamint a T1-es csigolyája is. Semmi más baja nem lett, ami maga a csoda.

-Tényleg az-bólintott ámultan.-És milyenek a motoros funkciói?

-A jobb keze némileg rosszabb, mint a bal-álltam neki.-Valószínűleg a gerinccsigolyák miatt gyulladás alakult ki, és ettől nyomódik a gerincvelő.

-De nem bénult le-pillantott rám komolyan.-És ez az, ami számít, nem?

-Traumás sebészként-sóhajtottam ismét.-De mint ember…nem hinném. Mindössze tizennyolc éves. Állítja, nincs semmi, ami megállíthatja...

-A szülei? Mikor jönnek?-csillant fel palaszín pillantása, ám én mindössze egy valamit mondhattam.

-Árva-nyeltem nagyot, amint ezt kimondtam-, nincs családja.

-Szegény fiú-simult hozzám.-Nem csoda hát, amit tett…Lázad amiatt, amit az élet művelt vele, ami miatt a szülei…

-Elhagyták-simultam hozzá én is.-Ma még be kell mennem hozzá, de dühös…Szemtelenül beszél, nem tisztel semmit. Neki mindössze csak „Szöszi” a…nevem.

-„Szöszi”?-hallottam meg Derek hangját.-Ez még mindig jobb, mint a „Hentes”, amivel engem illet.

-„Hentes”, „Szöszi”…-simítottam ujjaimmal a hajamba.-Nem könnyű eset…semmilyen szempontból. Valamit muszáj tenni…

-Valamit-pillantott Esme-re, mire azonnal rájöttem, mire gondol.-Dr. Platt, lenne kedve segíteni nekem?

-Ne, Derek!-szóltam rá, hiszen tudtam, mit szeretne szerelmemtől.-Ne csináld…

-Tudom, mire kérem, Carlisle-emelte rám szemeit komolyan, majd lassan visszafordult a meglepettséggel telt szemekkel minket figyelő Esme felé.-Tehát…lenne kedve nekem segíteni?

-Te..természetesen-bólintott kissé félénken.-Mit kéne tennem?

-Miután végzett Hope-éknál, szeretném, ha bemenne ehhez a fiúhoz-válaszolta, mire alig hallhatóan felsóhajtottam. Mondhatok én akármit Dereknek, Ő akkor is véghezviszi, amit akar.-Szerintem a viselkedését nem is a szülők, hanem a szülők egyike, az édesanya hiánya vitte ilyen irányba. Carlisle szerint különösen jól ért a fiatalok nyelvén, valódi anyatípus…Addison szintén ezt mondta-mosolyodott el.-Ennek a fiatalembernek helyre kell tenni a lelkét, és ezt egy pszichológus nem tudja helyrehozni.

-Ha Dr. Shepherd szerint ez a megoldás…-bólintott rá, mire Derek arca azonnal felvidult.-Természetesen.

-Nagyszerű!-simította meg a vállát, majd sietve indult tova egy rá váró kraniotómiára. Én eközben kissé aggódva pillantottam fel szerelmem arcára, mire láttam, hogy nem igazán érti, mi miatt féltem Őt ennyire ettől az ártalmatlan fiútól.

-Mi a baj?-csillantak fel szemei kíváncsian, mire ismét alig hallhatóan felsóhajtottam.

-Semmi-sütöttem le a tekintetem-, csak kicsit féltelek, hiszen…ez a gyerek szemtelen. Szavakkal többet lehet ártani, mint bármilyen más fizikai fegyverrel.

-Azt hiszed, összetörök egyetlen bántó szó hallatán?-simította ujjait a csuklómra, mire kínos mosollyal az arcomon pillantottam fel ismét a szemeibe.-Carlisle…el sem hinnéd, hányan bántottak már engem szavakkal.-csillant fel hangjában némi fájdalom.-Csak rám kell nézni. Vörös a hajam, ami, amikor az ember kisgyerek, feltűnőbb nem is lehetne. Még halvány szeplőim is voltak, amik alig látszottak-nevetett fel halkan-, de ezek az osztálytársaim szemében mintha virító vörös pöttyökként jelentek volna meg. Négy hosszú éven át minden nap „vörös rókának” vagy, ha éppen olyan hangulatuk volt, „pöttyös vörösnek” hívtak. Édesanyám tanított meg ezekkel a sértésekkel szemben keménynek lenni, és semmisnek tekinteni. Ha Ő nem lett volna akkor mellettem…nem is tudom, mi lett volna.

-Jaj, szívem-öleltem magamhoz, mire Ő arcát lágyan a mellkasomra simította.-El sem tudom képzelni, mi miatt bántottak téged. Hiszen-nyúltam puhán az álla alá-, annyira csodás vörös hajad van, amilyet még soha életemben nem láttam. A szeplőid pedig-simítottam meg az arcát-sehol nincsenek, de ha lennének, azokkal együtt is imádnálak.

-Hihetetlen vagy-mosolyodott el, mire nem bírtam megállni, hogy ne nyomjak apró csókot selymes ajkaira.-Köszönöm!

-Mindössze azt mondtam, ami igaz -simítottam bele karamella színű tincseibe.-Gyere, menjünk! Engedjük haza Annabellt!-kulcsoltam össze ujjaimat ujjaival, majd lassan indultunk el ismét Annabell kórterme felé…

(Esme szemszöge)

-Szia, kicsi lány!-pillantottam rá, amint beléptem.-Milyen a mai napod? Nem fájt semmid az este?

-Semmim, Esme néni!-csillantak fel hatalmas szemei.-És Esme néninek milyen napja van? És a bácsinak?

-Csodás a mai napunk, kicsim!-simítottam meg az arcát.-Csodás, mivel ma végre hazamehetsz.

-Ezt annyira jó hallani-hallottam meg Annabell édesanyját, amint belépett a kórterembe egy hatalmas tábla csokival a kezében.-Parancsolj, kincsem! A kedvenc tejcsokidat hoztam-nyújtotta neki oda, mire Annabell lelkesen vette kis kezeibe az ujjai közt alig elférő csokitáblát.-Köszönöm, Dr. Platt! És önnek is Dr. Cullen!-pillantott ránk.-Az, hogy most Anna teljesen egészséges…ennél csodásabb dolog nem is történhetett volna velünk.

-Nincs mit köszönnie, Mrs. Hope-mosolyogta Carlisle, miközben puhán megsimította a vállamat.-Nem mellesleg…a dolgok nagy részét Dr. Platt végezte. Remekül gondját viselte Annabellnek.

-Hihetetlenül hálás vagyok…Mindkettejüknek-csillantak fel az Ő szemei is.-Végre nyugodtabban zajlik majd az életünk. Annabell játszhat más gyerekekkel, és jövőre iskolába is mehet…Köszönöm!-ismételte, és láttam amint néhány könnycsepp megcsillant a szemeiben. Ezek azonban mind örömkönnyek voltak.

-Anyu, apu hol van?-emelte rá tekintetét kíváncsian Annabell, mire édesanyja szemeiből kitörölve azt a néhány könnycseppet fordult vissza lányához.

-Éppen a számlát intézi-simította meg hosszú barna haját.-Gyerünk! Indulás öltözni! Már várnak rád otthon az ajándékok!

-De jó!-ugrott volna ki az ágyból, mire én azonnal utána kaptam.

-Lassabban, kicsim!-ültettem vissza, majd óvatosan kihúztam a kicsi kezében lévő infúzió tűjét, majd miközben egy vattát szorítottam rá a vérzés ellen, elővettem a fiókból egy mintás kis sebtapaszt.-Na, most már mehetsz-ragasztottam a tű helyén maradt pici sebre.

-De jó, Hello Kitty-s!-mutatta anyukája felé.

-Nagyon szép!-nyomott puszit a kis kezére.-Apu a recepciónál van, és nála van a tiszta ruhád. Menj, és lepd meg Őt!-simította meg ismét a buksiját, mire most már akadály nélkül kezdhetett el rohanni a folyosó végén lévő recepció felé, bár némiképp sántítva a bal lábára.-Mondd, hogy én is mindjárt megyek!

-Mrs. Hope-szólítottam meg ismét-, van még néhány apróság, amire mindenképp figyelni kell az elkövetkezendő néhány hétben.

-Mikor Annabellt műtöttük-vette át a szót Carlisle, aki az eljárás ezen részét végezte-, egy apró bemetszést ejtetünk a combjának azon a részén, ahol az artérián át a szíve felé juttathattuk a katétert-magyarázta.- Dr. Platt varrta össze az ennek nyomán keletkezett kis sebet, így most Ő ismertetné ennek az utólagos kezelését.

-Mint Ön is látta, Annabell picit sántít-folytattam.-Ez amiatt van, hogy a varratok miatt kissé érzékeny lehet a bal combjának az a területe. Vigyázni kell, hogy lehetőleg ne mozogjon még túl sokat, nehogy felszakadjon a varrat nyomán a seb. Inkább feküdjön, mint üljön; és ha gyulladás jele látszik, azonnal hozzák be! Ez bármitől előjöhet, úgyhogy nagyon tisztán kell tartani a seb környékét.

-Rendben, mindent úgy lesz, ahogy mondta-bólintott-Akkor ideje lenne visszafognom Őt a rohangálásban-nevetett fel, mire mi is halkan felkuncogtunk.-Viszont látásra! Illetve…-állt meg egy pillanatra- a „viszont nem látásra”.

-Reméljük!-mosolyodtam el, mire néhány pillanat múlva a teljes Hope család elhagyta a már néhány hete bitrokukban lévő, szinte már családiassá váló kórtermet…és ez felemelő érzés volt.

-Hihetetlen, nem igaz? –pillantott rám szinte olvasva gondolataimban, mire halk sóhajjal simultam hozzá folyton fel és le mozduló mellkasához.

-Nem csak hihetetlen-emeltem rá ismét szemeimet-ez sokkal több annál…Kimondhatatlan, mennyire jó érzés.

-Emiatt érdemes orvossá lenni-simította meg a vállamat.-Emiatt a pillanatért…

-Pontosan-sóhajtottam alig hallhatóan, mire Ő puha puszit nyomott a homlokomra.-Viszont nekem most mennem kell…Tudod, a motoros fiú miatt.

-Én is veled megyek-mondta határozottan.-Ha már Derek meggyőzött, hogy menj be az oroszlán barlangjába, én ott őrködöm majd a bejáratnál.

-Aranyos vagy-nyomtam puszit az arcára-, de nem kell féltened. Tudok vigyázni magamra, még ha nem is tűnik úgy.

-Éppen emiatt féltelek-simította meg az arcomat.-Gyere, menjünk!-biccentett az a jó felé, mire lassan indultunk el mindketten a kórház neurológiai osztálya felé. 

Közlemény

Sziasztok!

Jó hírem van, visszatértem! Bocsánat, ami miatt ennyire eltűntem, de semmi időm nem volt írni, és amikor meg lett volna, nem jöttek a mondatok. Szerintem minden író társam érzett már így. Most viszont úgy tűnik, minden helyre állt, és hamarosan jelentkezni szeretnék az új fejezettel is, és mostantól jól belehúzok az írásba, hogy mindenki megismerhesse ennek a történetnek minden pillanatát, ami már a fejemben megszületett :)

Hamarosan ismét jelentkezem!

Puszi! Carly

Cullen's Anatomy XVII. Fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, ami miatt hosszú időn át nem volt friss, szerettem volna írni, de nem volt rá alkalmam. Remélem, senki nem vette rossz néven, most már visszajöttem, és írtam is egy nem túl hosszú fejezetet, de mindenképpen felrakom, mivel hosszú időn át nem volt.

Jó olvasást!

Puszi!Carly

(Carlisle szemszöge)

-Szívem-pillantottam Esme-re, mire Ő azonnal rám emelte hatalmas, palaszín, csillámló szemeit, amitől azonnal elámultam. Istenem, annyira gyönyörű volt…lassan már három hónapja ismerem Őt, de mintha ez az idő, ez a szám semmis lenne a számomra, mert mintha…mintha mindig is ismertem volna Őt. Ő számomra több volt, mint szerelem…annyival több…

-Valami baj van?-hallottam meg a hangját, mire azonnal feleszméltem gondolataimból.-Annyira…elmerengtél.

-Nincs semmi-nevettem fel alig hallhatóan, miközben elővettem a hátam mögött rejlő ajándékcsomagot, amit neki szántam.-Mindössze szeretném átnyújtani a számomra legszebb angyalnak az én ajándékomat is.-simítottam meg szabad kezemmel az arcát, amitől azonnal elpirult.-Amikor először megláttalak állni a liftnél, már akkor is volt bennem valamilyen furcsa érzés, ami ellenállhatatlanná tette számomra azt, hogy odamejnek hozzád. Azonnal elbűvöltél-mosolyodtam el, amitől Ő ismét elpirult.-Minden emlék, amit azóta melletted megéltem, számomra mindennél többet ér. Szeretném, ha mindre emlékeznénk…mindketten-nyújtottam oda a kis csomagot.-Boldog Karácsonyt!-hajoltam hozzá, majd lehellet puhán egy csókot hintettem ajkaira, mire Ő azonnal elmosolyodott.

Türelemmel, mégis izgalommal a mozdulataiban állt neki lefejteni a csomagolót az ajándékról, majd amint kinyitotta, azonnal meglátta, mit rejt a doboz, ami a csomagolópapír alatt bújt meg.

A karlánc, amit választottam neki ezüstszínű volt, amin apó kis függősor vonult végig, a medálok pedig mind másmilyen formájú szimbólumok voltak. Minden kis szimbólumot csináltattam, mivel mind egyedi, mivel mindnek van valamilyen mesés tartalma…a mi szerelmünk meséje.

-Istenem, Carlisle!-csillant meg szemeiben néhány könnycsepp, amint kivette az említett ékszert a dobozból.-Ez valami hihetetlenül gyönyörű-emelte rám könnyes szemeit.

-Minden kis medál a mi történetünk egy darabja-mutattam rá az elsőre.-Ez az SGH betűhármas a kórház monogramja, hiszen itt láttalak meg elsőnek-mosolyogtam, majd a következőre ugrottam.-Ez itt egy lift, ami az első egymásra pillantásunk szimbóluma. A harmadik az nem más-mutattam rá-, mint egy filmvetítő. Ez az első randink emlékére utal, amikor bent filmeztünk a kórteremben-pillantottam fel szemeibe, és láttam amint egy újabb könnycsepp hullik le az arcáról.-A macskafej arra utal, amikor megmutattad az otthonodat, és én először láttam Dokit-sóhajtottam, mire Ő alig hallhatóan felkuncogott az emlék hatására.-Utána itt ez a mikrofon-mutattam rá az ötödik medálra.-Ez azt szimbolizálja, amikor  Moonlight-ban meghallottam, amint énekelsz. Valamint itt ez a világítótorony-vettem ujjaim közé a fimon tapintású ezüstfüggőt-, ami a West Point Lighthouse emlékét őrzi. Ez a kettő együtt a mi második randink emlékét meséli. A besballkesztyű benne a labdával arra utal, amikor a szüleimnél voltunk-emeltem rá ismét a szemeimet, majd vissza a medálra.-Itt ismerted meg anyámat és apámat, itt játszottál Jasperrel baseballt-hangsúlyoztam ki a baseball szót-, és itt hullajthattam először csókot selymes ajkaidra-simítottam meg a vállát, miközben Ő lassan megtörölte könnyes arcát.-Életem legszebb pillanata volt első alkalommal ennyire közel lenni hozzád. Az utolsó medál pedig nem más, mint egy jelzőlámpa-érintettem meg mutatóujjammal az apró függőt, de a szüleink előtt nem szerettem volna kimondani, mit is szimbolizál, hiszen nem illik erről beszélni.-Szerelmünk minden eddigi pillanata itt van. És remélem, hogy majd bővül még.

-Ez…kimondhatatlan, amit érzek-pillantott rám még mindig picit könnyes szemeivel.-Ez minden, amit valaha álmodni mertem. Látni mindazt egyszerre, amit melletted átéltem…Ez a megannyi csoda, amitől minden szebb lett…sosem hittem, hogy ennyi örömben lesz részem az én életemben, amit te minden tekintetben megváltoztattál. Köszönöm, hogy mellettem vagy; köszönöm mindazt, amit tettél; köszönöm!

-Nincs mit, édesem-öleltem meg, mire éreztem, amint az ingemre hullajt egy újabb könnycseppet.-Inkább én köszönöm!-simítottam meg a hátát, mire ismét a szemeimbe nézett.

-Emellett az én ajándékom semminek tűnik-kuncogott, mire mindenki alig hallhatóan felnevetett. Csak ekkor pillantottam oldalra, és láttam meg, amint anyám és Liz szemei is bekönnyesedtek a meséim hallatán-, nem is tudom, odaadjam-e.

-Mindennél jobban szeretném látni-hullajtottam puha csókot ajkaira, mire Ő alig hallhatóan felsóhajtott, majd lassan elővette a nekem szánt ajándékot.

Türelemmel a mozdulataimban álltam neki lehámozni a csomagolót, és szinte láttam, amint szerelmem szíve kiugrik a mellkasából, amint felnyitottam a doboz tetejét.

Nem más volt benne, mint egy album. Fehér volt, mint a hó, és amint kinyitottam, azonnal megpillantottam az elmúlt három hónap emlékképeit. Olyan volt, mintha ismét ott lettem volna.

-Emlékszel?-mutatott rá arra a képre, amit másfél hónapja csinált rólunk Derek, amikor Esme hozzám költözött.-Aznap nem voltam valami jól hála annak a hatalmas esőnek, amiben megáztam, mikor elmentem Addisonnal kávét venni. De te minden áron fel szerettél volna vidítani, és emiatt bármire képes voltál-simította meg a vállamat, mire azonnal felnevettem.

-Emlékszem-bólintottam.-Mikor láttam, mennyire szomorú vagy, azonnal elrohantam otthonról, és vettem neked egy „jobbulást macit”, csináltam forró citromos teát, valamint egy kellemes, meleg fürdőt.

-És mivel meg voltam fázva, piros pöttyökkel firkáltad teli az arcodat, mintha te is beteg lennél, majd az én arcomra is pöttyintettél párat a filctollal- nevetett fel alig hallhatóan, mire én is ismét felkuncogtam.-Így nem voltam magányos a betegségemmel.

-Sosem lennél az-nyomtam puszit az arcára.-Én minden alkalommal, amikor valami bajod van, melletted leszek. Mindig-simítottam meg az arcát, mire azonnal elmosolyodott. Soha nem hagynám magára, nem számít, mit kell tennem. Nélküle nem lennék élő, mintha…Ő lenne az én szívem. Ha Ő nincs mellettem, minden megáll, mint amikor a szív nem ver többé; ha nincs mellettem minden fagyos, mint amikor a leállt szív nem pumpálja a vért, és emiatt az emberi lélek elmegy…ha nem lenne mellettem, minden olyan lenne, mintha meghaltam volna.

-Ezt meg akkor csináltam-hallottam meg a hangját, mire szemeimet ismét rá emeltem-, mikor lehullott az első hó Seattle-ben-mutatott rá, mire azonnal felébredt bennem annak a hajnalnak az emléke.- Hajnalban keltünk, még semmit sem lehetett látni, ám amint kiléptünk az otthonunk ajtaján…mintha mindent behintettek volna porcukorral.

-Csodás hajnal volt-bólintottam, miközben puhán megsimítottam a vállát.- Emlékszem, azonnal visszamentél a házba, és amikor visszajöttél, azonnal nekiálltál fotózni. Berántottál a hóba, amitől mindketten vizesek lettünk- kuncogtam némán-, és emiatt mindketten át kellett öltözzünk. Majdnem ráment az aznapi vizit.

-Pontosan - pillantott rám mosollyal az arcán-, de semmi esetre sem csináltam volna másképp. Néha meg kell állnunk, és csinálnunk kell valami olyat, amit máskor nem. Emiatt éri meg élni, nem igaz?

-De-bólintottam ismét.-Az emberi élet annyira rövid, muszáj megállni az ilyen pillanatoknál, különben monoton és komor lenne minden. Emiatt léptem aznap melléd…emiatt álltam meg melletted. Te voltál számomra a fény, ami kimentett, mikor majdnem elsüllyedtem. 

-Ne mondj ilyeneket!-pirult el azonnal, mire én elmosolyodtam.-Itt vannak a szüleink-suttogta, ám ebben a pillanatban…

-És én is!-pillantott ránk halamas kék szemeivel.-Esme, jössz hóember építeni? Már ettünk is meg minden…

-Azonnal-simította meg az arcát.-Öltözz, én meg hozom a holmikat, amik majd a hóemberhez kellenek, jó?

-Jó-bólintotta, majd sietve indult el vissza Lilian felé. Annyira aranyos volt…mintha valóban egy kis manó lett volna hatalmas mennyiségű imádattal a szemeiben. Mintha Esme az Ő számára a védelmet jelentette volna, mintha…Ő lenne számára Lilly. El sem hittem, hogy kimondtam ezt magamban, de Esme…Ő lenne az az „anya”, amit Jasper mindeddig mindennél jobban hiányolt.

Cullen's Anatomy XVI. Fejezet

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de egy jó hosszú fejezettel érkeztem, aminek lényege még mindig a Karácsony. A következő fejezet még szintén Karácsonyos lesz, mert nem sikerült belesűríteni mindent, így úgy döntöttem, itt vágom el a cselekményt. Remélem, mindenkinek tetszik majd! Puszi! 

Carly

(Carlisle szemszöge)

Amint mindannyian leültünk, pillanatokon belül szerelmem is visszatért a konyhából Jasperrel a háta mögött. Alig bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam azon, amint unokaöcsém magához szorította Dokit, aki akármennyire is nem akart megbántani senkit, de inkább visszabújt volna a menedékére, minthogy itt legyen. Szerelmem szemeiben is láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetését, amint meglátta cicája szolid, ugyanakkor mégis csak egyértelmű jelzéseit a visszavonulóról, ám hiába mocorgott Jasper kezei közt, nem igazán sikerült megszabadulnia.

-Meg is hoztam a vacsorát-tette le szerelmem az asztalra a még mindig forró sült csirkét, aminek az illata szinte az egész szobát belengte.-Jasper, nem azt mondtad, hogy már nagyon éhes vagy?-pillantott rá, mikor Jasper még mindig Dokit simogatta, de immár a földön ülve.-El fog hülni a finom husi, ha nem jössz hamar.

-Doki is jöhet?-emelte ránk hatalmas szemeit, amire már nem bírtam tovább magamban tartani azt a nevetést, amit mindeddig visszatartottam.

-Nem, Doki sajnos nem ehet velünk, tudod miért?-simította meg szerelmem Jasper szőke tincseit, amire Ő csak nemlegesen megrázta a fejét.-Mert mint mondtam, én már kitettem neki a konyhában az ennivalót. És szerintem már Ő is nagyon éhes…

-Jól van-eresztette el Dokit, mire félős cicánk azonnal a konyha felé iramodott, és úgy sejtettem, hogy önszántából nem is fog már ma este előjönni.-Mit csináltál vacsira? Nagyon jó illata van.

-Sült csirkét-ült le mellém szerelmem, miközben Jasper is elfoglalta a helyét Esme és Lilian között.-De készítettem hozzá még egy kis párolt zöldséget meg sültkrumplit, hogy mindenkinek legyen megfelelő köret is. Remélem, ízleni fog...

-Jaj, de jó!-csillantak fel azonnal Jasper szemei.-Imádom a csirkét, szinte mindig azt ennék. Igaz, Lilian nagyi?

-Állandóan-bólintotta anya.-Minden áldott nap ezt enne, mintha más étel nem is létezne ezen kívül…Illetve, majdnem más nem is létezik, mert még ott az a hatalmas mennyiségű torta, amit képes megenni.

-Sajnos most nem tudtam tortát csinálni-pillantott fel szerelmem, miközben óvatosan egy finom falatot helyezett Jasper tányérjára.-De majd ha lesz kedved, valamikor eljöhetnél hozzánk, és süthetnék egyet. Olyan lesz, mint amilyennek te megálmodod, jó?-simította meg Jasper arcát, amire unokaöcsém azonnal bólogatni keztett.

-Az nagyon jó lenne-mondta egy széles mosollyal az arcán.-Majd tehetnénk bele csokoládét meg…még több csokoládét, és kívülről is bevonnánk csokival, a tetejéte pedig tejszínhabot tennénk, de csokisat.

-Tudod mit?-fordult hozzá szerelmem széles mosollyal az arcán.-Mi lenne, ha megszereznénk a világ összes csokiját, aztán csinálnánk belőle egy olyan hatalmas tortát, amiből jutna egész Seattle-nek. Lenne benne tejcsoki, fehércsoki, mogyorós csoki és mindenféle más…

-Az mennyire szuper lenne-mondta ámultan.-Tényleg meg tudod ezt csinálni?

-Hát…sajnos a világ összes csokoládéját nem tudom neked elhozni-vallotta be őszintén.-De vehetnénk mindenféle ízűt, és mondjuk olyan rétegeket csinálni a tortában, ami mind más ízű. Alulra mehetne a tejcsoki, utána rakunk rá piskótát, majd egy fehércsokis réteg, utána megint piskóta, és mondjuk legfelülre kerülne a mogyorós csoki. És bár nem mondtam, de a piskóta is csokis lenne.

-Hűűűha-ámult el ismét széles mosollyal az arcán.-Csinálhatunk egyszerre kettőt is?

-Akármennyit-simította meg szőke tincseit.-És tudod mit? Majd csinálunk mellé finom teát is, mondjuk…citrmosat? Finom mézzel…

-Hmmm..jó lenne-pillantott rá majd rám is.-És…mi lenne, ha majd filmet is néznénk? Mindhárman.

-Oh, hát mi sem lenne jobb-borzoltam össze a haját, amire mindenki alig hallhatóan felnevetett.-És ami még fontos, hogy mikor jönnél? Holnap?Holnap után? Bármikor, amikor szeretnél.

-Hát…holnap?-csillant fel a pillantása.-Jó a holnap?

-Kiváló-bólintottam, miközben alig hallhatóan összecsaptam a tenyereimet.-Délelőtt még be kell mennünk a kórházba, de amint mindennel végeztünk, azonnal elmegyünk érted, és már indulhat is a móka.

-Annyira jó lesz-állt neki Jasper vidáman enni, mire én is és Esme is azonnal elmosolyodtunk, amint megláttuk pillantásában felcsillanó örömöt.

Vidám volt…annyira, amennyire még nem láttam Lilly halála óta. Mintha nem lenne az a fiú, aki könnyes szemekkel állt a temetésen; mintha nem az a fiú lenne, aki hulló könnyei áztatta arcát a mellkasomra pihentette; mintha nem lenne az pici fiú…De ennek mindennél jobban örültem.

-Esme, ez a csirke mennyei-hallottam meg anya hangját, miután Ő is a szájához emelt egy falatot a finom, illatos csirkéből.-Annyira porhanyós, puha, és hihetetlenül finom édes íze van…Mit csináltál vele?-pillantott szerelmemre kíváncsian, mire Esme abban a pillanatban zavarba jött, amint anyám kimondta dicsérő szavait.

-Hát…mindennek a titka a fahéj-emelte szemeit édesanyámra, majd Lizre, aki azonnal elmosolyodott, amint lánya megemlítette ezt a titkot.-Anya tanította, hogy minden étel finomabb lesz, ha  van bele némi fahéj. Mindegy milyen étel az, amibe tenni kell, nem érezni szinte azt sem, hogy benne van. De mindennél jobban kiemeli a zamatot, ami az étel jellemzője, és emiatt édes most a csirke is.

-Hihetetlen-ámult el anya.-Elkérhetem a receptet? Jasper minden bizonnyal örülne, ha mindig ilyen lenne a vacsora, mintha…minden nap Karácsony lenne.

-Természetesen-bólintotta Esme-, minél hamarabb leírom. És ha bármilyen más étel receptje is kellene…

-Köszönöm, Esme-pillantott rá hálásan anya.-A lánya angyali, Liz-emelte rá a pillantását, mire Liz azonnal felkuncogott.

-Ezt én magam is tanusíthatom-simítottam meg szerelmem vállát, mire Ő abban a pillanatban elpirult.-Ha nem lenne itt, minden bizonnyal angyal lenne a mennyben. Hatalmas fehér szárnyakkal-pillantottam szerelmem csillogó szemeibe, mire szinte láttam, amint anyám és Liz összenéznek.

-Ne mondj már ilyet!-sütötte le a szemeit, mire nem bírtam megállni, hogy ne hullajtsak egy puha csókot meggyszínűre pirult arcára.

Imádam, mikor elpirult. Ilyenkor a mindig fehér arcán előbb halványvörös, majd annál valamivel erősebb rózsácskák jelentek meg, amitől…nincs is annál jobb szó, minthogy annyira bájos lett. És ez mindig eszembe juttatja, milyen volt, amikor első alkalommal megpillantottam Őt a folyosón…

(Esme szemszöge)

Hamarosan mindenki megette a vacsoráját, mire mindannyian átsétáltunk a hatalmas nappaliba, ahol nem más állt, mint a mi csodálatos karácsonyfánk. Hatalmas példány volt, mintha még most is ott állna kint a Seattle-i erdőben, aminek közülünk Jasper örült a leginkább. Végtelen lelkesedéssel a szemeiben kémlelte az ágakon felkúszó fényeket, a hatalmas vörös és aranyszínű gömböket, és azt sem bírta megállni, hogy el ne csenjen némi szaloncukrot a lentebbi ágakról.

-Ez karamellás-mutatta felém a papírját annak a cukornak, amit az előbb vett a szájába.-Hmmm… ez nagyon finom.

-Én is a karamellásat szeretem a legjobban-simítottam meg a buksiját, miközben levettem neki egy újabbat, ami már magasabban volt, és nem tudta volna elérni.-Itt van még egy, ha kellene…

-Oh, nyami-vette ki a kezemből hálásan, majd ismét majszolni kezdte a finom édességet.-Köszi, Esme!

-Nincs mit, kicsim-ültettem az ölembe, mire Ő lelkes csillogással a szemeibe pillantott fel ismét a szemeimbe.-Látom, már alig bírsz magaddal…

-De mikor bonthatom már kiiiiiiiiii?-csillantak fel ismét a szemei, mire mindannyian azonnal elmosolyodtunk.

-Azonnal, mini-manó-állt fel mellőmem Carlisle, majd miután a fához sétált, hamarosan már egy maci mintás dobozzal állt meg Jasper előtt. Az ámulat azonnal elöntötte az ölemben ülő kisfiú arcát, és amint magamhoz öleltem Őt éreztem, hogy a szíve hihetetlen iramban kezd el verni izgalmában.

-Hűűű, mi ez?-ugrott mellé azonnal.-Mi ez; mi ez? Annyira jó, hatalmas a doboz; mi ez?

-Nyisd ki minél hamarabb-simítottam meg szőke tincseit, mire Ő lelkesen kezdte el kis kezeivel lefejteni a macis csomagolópapírt. Az arca egyre inkább felderült, ahogyan az utolsó felesleges papírdarabokat is eltávolította, majd amint kibontotta a mi kis meglepetésünket rejtő dobozt, szinte láttam, amint a szíve megtelik mérhetetlen örömmel.

-Ez egy Doki cica?-emelte ki a puha plüssállatot, amit némi küzdelem árán csináltunk Carlisle-lal.-Mennyire aranyoooos!-ölelte megához azonnal.

-Menten elájulok!-nevetett fel alig hallhatóan Lilian.-Ez valami hihetetlenül tüneményes.

-Esme csinálta-simította meg a vállamat szerelmem, mire azonnal lesütöttem a szemeimet.-Én mindössze az anyagot szállítottam.

-Esme, kicsim, hihetetlenül ügyes vagy-pillantott rám anya őszinte csodálattal, miközben lassan mellénk sétált.-Pont olyan lett, mint Doki.

-Köszi, Esme, ez annyira szuper!-ölelt meg azonnal Jasper, mire alig bírtam megállni, hogy el ne hullajtsak néhány könnycseppet.

Öröm volt látni, mennyire boldog. Mintha nem is érné nap mint nap annyi szomorúság; mintha nem lenne annyira magányos; mintha nem lenne más, mint egy mindennapi fiú. Bármit megtettem volna, hogy minden nap ilyennek láthassam.

-Nincs mit, kicsim-simítottam meg a buksiját.

-És neked is, Carlisle-ölelte meg Őt is, mire szerelmem azonnal a karjaiba kapta a mi kis Jasperünket.-Te vagy a legjobb nagybácsi az egéééééész világon.

-Köszönöm, manó - nyomott puszit az arcára, mire Jasper alig hallhatóan felnevetett.-De holnap hozzad ám a cicát, mert nélküle nem lenne igazi a mi kis bulink, nem igaz?

-De-bólintotta azonnal, majd miután Carlisle ismét a lábaira állította, azonnal magához ölelte az újonnan kapott plüssállatát.

-Ha már nekiálltunk ajándékozni- szólalt meg ekkor Lilian széles mosollyal az arcán-, akkor magamhoz ragadnám az alkalmat, hogy mi is átadjuk az ajándékainkat-pillantott hátra Henry-re, mire mindketten a karácsonyfa alatt lévő ajándékok tömegéhez sétáltak, majd néhány pillanat múlva mindketten két-két ajándékcsomaggal a kezükben tértek vissza hozzánk. - Az elsőt William-nek és Elizabeth-nek szeretnénk adni-pillantottak szüleimre, mire Ők mosollyal az arcukon néztek össze ennek a kedves gesztusnak a hatására.- Még csak most ismertünk meg titekel Will-lel, de már most is nagyon kedves embereknek tűntök, és szeretném, ha tudnátok, hogy mi máris családtagnak tekintünk titeket. A lányotok egy tündér, a fiunk nem is találhatott volna tökéletesebb párt magának-pillantott ránk őszinte csillogással a szemében, mire Carlisle apró puszit nyomott az arcomra, én pedig halványal elmosolyodtam Lilian dicsérő szavain.-Az ajándékunk nem más, mint egy fénylépalbum. Azért gondoltunk erre, mert az ember számára az emlékeinél nincs fontosabb, az emlékeink viszont mostantól összefonódnak-adta oda a kezében tartott csomagot anyának.-Boldog Karácsonyt!

-Nagyon szépen köszönjük!-jelent meg széles mosoly édesanyám arcán, amint meglátta a csodaszép albumot, ami a csomagolás alatt rejlett. Rózsaminták futottak végigrajta, amik közül néhol cseresznyefa ágai bújtak elő, az album vékony bőrrel bevont fedeleit pedig vörös selyemszalagok fűzték össze olyan lágyan, mintha csak dísznek lettek volna ott, de mégis stabilan összefogták a megannyi emlék megőrzésére szólgáló fényképalbumot.-Ez egy csodálatos ajándék, nagyon kedvesek vagytok.

-Igazán nincs mit, Liz-simította meg Lilian anyu vállát.-És ha bármikor bármire szükségetek lenne, ha mondjuk szállás vagy útmutatás kéne Seattle-ben, csak szóljatok nekünk.

-Szerintem élünk majd az ajánlatotokkal- nevetett fel apu.-Semmit nem ismerünk ebben a városban, minden bizonnyal kell majd némi segítség, ha valamikor huzamosabb időre ideutazunk. Köszönjük!

-Remélem, hamarosan  majd erre is sor kerül-kuncogott fel Lilian is, majd náhány pillanattal később Jasper-hez fordult.-És most jöjjön a mi kis unokánk!

-Mit kapok, Lilian nagyi?-csillantak fel azonnal pici szemei.

-Hát annyit elárulok, hogy minden bizonnyal nagyon örülsz majd neki-simította meg az arcocskáját.-Van némi köze mind a lovakhoz, mind a lovasokhoz…

-Hadd nézzeeeem!-pillantott fel rá szinte már könyörgően, mire Lilian alig hallható nevetés közepette nyújtotta át Jaspernek a hatalmas ajándékcsomagját.

Izgatottan kezdte el kibontani a gondosan becsomagolt ajándékot, majd miután lehámozta a tengernyi mennyiségű csomagolópapírt, az arca azonnal kivirult az alatta rejlő meglepetések láttán.

-Hű, ez Woody és Szemenagy!-állt neki kibontani a müanyag dobozt, ami a játékokat rejtette.-De jó, mindig is szerettem volna ilyeneket! Ők a kedvenceim a Toy Story-ból, tudjátok?-pillantott körbe, amire mindenki alig hallhatóan felnevetett. –És egy Woody-s pizsama!

-Reméltem, hogy örülsz majd-simította meg Lilian Jasper szőke kobakját, mire a mi kis cowboy-unk azonnal rá emelte hálás pillantását.

-Annyira örülök, hogy…kimondhatatlan-csillantak fel hatalmas, kék szemei.-Aludhatok ma ebben a pizsiben? És holnap? És utána?

-Bármikor, kincsem-kuncogott fel ismét Lilian.-De majd néha muszáj lesz kimosni…

-Nem baj-ölelte meg azonnal.-Köszönöm Lilian nagyi! Annyira jó vagy…

-Nincs mit, kicsim-simogatta meg a buksiját, majd néhány pillanattal később Jasper Henry-hez fordult.

-Neked is köszönöm, Henry papa!-bújt oda hozzá is.-Majd játszol velem este cowboy-osat? Én leszek Woody, és te lehetsz Buzz Lightyear, jó?

-Amint hazamentünk, indultahtunk „a végtelenbe és tovább”-kacsintott rá egy még általam is ismert Buzz Lightyear idézetet mondva, mire Jasper ismét szorosan magához ölelte Őt.

Annyira megható volt Henry-t látni, amint az unokáját öleli. Én mindig is kicsit merevebb, komolyabb férfinak ismertem Őt, de amikor Jasperrel volt, mintha…mintha más ember lett volna.

-Már csak két ajándékcsomag maradt-sétált hozzánk Lilian, mire Carlisle és én azonnal elmosolyodtunk.-Ez első a tiéd, drága-nyújtotta át nekem, mire én izgatottan kezdtem el kibontani a rózsás csomagólópapír alatt rejlő dobozkát. Amint megláttam, mi rejlik benne, azonnal elakadt a szavam. A gyönyörű, vékony aranyláncon, egy nap formájú medál lógott, amit apró csillámló kövek sora díszített, mintha valóban a nap csillant volna meg a karácsonyfa fényében…meseszép volt.-Olyan vagy, mint a napsugár-simította meg a vállamat-, mindig mosolyogsz, és van valami benned, amitől az ember mindig jól érzi magát, ha veled van. Csodálatos személyiséged van, és be kell vallanom…a lányomra emlékeztetsz-jelent meg egy apró könnycsepp a szeme sarkában, amit egy alig látható mozdulattal le is törölt onnan.-Ez a nyaklánc Lilly-é volt, korábban pedig az enyém. Szeretném, ha mostantól te viselnéd, és ha majd lesz egy kislányod-csuklott el a hangja-, neki adnád. Boldog Karácsonyt, drága!

-Köszönöm, Lilian!-pillantottam rá meghatottan.-Én nem is tudom, mit mondhatnék, én…csak azt tudom mondani, hogy köszönöm-jelent meg az én szememben is néhány könnycsepp.

-Nincs mit, drága-pillantott a szemeimbe.-Örömömre szolgál…

-És már nem maradt más hátra, mint te, fiam-szólalt meg néhány pillanattal később Henry, mire a mellettem álló Carlisle azonnal rá emelte a szemeit.-Emlékszem, mikor még kicsi voltál, imádtad az óráimat felpróbálni, de mind olyan nagy volt, hogy semelyik sem maradt meg a kezeden-nevetett fel alig hallhatóan, amire szerelmem is felkuncogott.-Volt egy órám, amit különösen imádtál…egy Omega. Mindig mikor felvetted, olyan voltál, mint egy kis üzletember-nyújtotta oda Carlisle-nak a csomagot.-És bár nem üzletember lettél, egy orvosnak is kell ám a pontos óra. Kellemes Karácsonyt, fiam!

-Egy saját Omega, el sem hiszem. Pont olyan, mint amilyen a tiéd volt-csodálta meg Carlisle az elegáns, ezüstösen csillogó órát.-Köszönöm, apa!

-Jól van, Carlisle-veregette meg a vállát Henry-, használd bátran, ez az óra mindent kibír. Nekem harminc évig bírta minden hiba nélkül, mialatt te és Lilly játszottatok vele; leejtettétek; kintmaradt a verandán, mialatt esett az eső…Kijelenthető, hogy minden tekintetben gyermekbiztos, még ha most nincs is miért.

-Majd tesztelem-kuncogott fel ismét, amire mindannyian felnevettünk. Láttam Carlisle szemeiben, amit én is gondoltam ebben a pillanatban. Láttam a reményt, hogy egy nap majd már nem ketten ünnepeljük a Karácsonyt, hanem…hárman.

-Azt hiszem-szólalt meg anyu-, már csak mi nem adtunk ajándékot az itt ülő fiatalembernek-pillantott Jasperre, mire Ő azonnal felemelte a szemeit édesanyámra.-Bár mivel nem tudtuk, hogy itt leszel, Esme-re bíztam először, hogy eljusson majd hozzád-pillantott rám, majd vissza Jasperre.-Na, de…hallottam hírét, hogy a Toy Story mellett a Verdák is a kedvenc filmjeid közé tartozik.

-Igen, igen-bólintotta Jasper igtatottan.-A kedvenceim belőle Villám McQueen és Matuka, Ők annyira viccesek.

-És…mi lenne, ha lenne egy saját Villám McQueen és Matkua autód?-vonta fel a szemöldökét anya kíváncsian, amire Jasper szemei azonnal felcsillantak.-Örülnél neki?

-De mennyire-bólintott rá ismét a mi kis szőke manónk.

-Akkor minden bizonnyal örülsz majd annak, amit a csomag rejt-nyújtotta oda a hatalmas dobozt Jaspernek, mire Ő azonnal nekiállt kihámozni azt a csomagolóból.

-Jaj, ez egy Villám McQueen és egy Matuka felhúzhatós autó-vette kezeibe a gondosan műanyag csomagolásba helyezett játékot.-Hihetetlenül klassz, köszönöm, Mrs. Platt!

-Ugyan kicsim, hívj nyugottan Liz néninek-simította meg a buksiját.-Mr. Platt-tet meg hívd nyugottan Will bácsinak, jó?

-Jó, Liz néni-pillantott rá hálásan, majd néhány pillanat múlva anyu hozzánk fordult.

-Kicsim-simította meg az arcomat-, azt hiszem, mint minden évben, most sem törném meg a hagyományt, ami már hosszú ideje áll. Éppen emiatt nem is szaporítanám a szót, mindössze annyit mondanék, hogy remélem, örömmmel olvasod majd-nyújotta át nekem a masnival ellátott csomagot.-Boldog Karácsonyt, szívecském!

-Köszönöm, anyu!-öleltem meg, majd miután kibontottam a dobozon lévő masnit, meg is láttam benne a könyvet, amit néhány hónapja megpillantottam a boltban.-Istenem, honnan tudtad?-pillantottam rá meglepetten.-Ez  A nővérem húga…mindössze másfél hónapja jelent meg a boltban, de nem volt időm elmenni, hogy megvehessem. Honnan?-ismételtem meg az első kérdésemet, amire alig hallhatóan felnevetett.

-Egy anya mindent tud-kacsintott rám.-És mindent lát…

-És mindig tudja, mit kell tennie-öleltem magamhoz ismét, mire Ő puhán puszit nyomott a homlokomra.-Köszönöm!

-Nincs mit, angyalom!-simította meg a hajamat, majd alig hallhatóan folytatta.-Én mindig itt leszek melletted, számíthatsz rám.

-Tudom, anyu-bólintottam, mire Ő lassan ismét megsimította az arcomat. Tudtam, mit értett azalatt, amit mondott…Látta rajtam, mennyi minden kering bennem, amint Jasper rám emeli hatalmas szemeit, amint mellém ül a kanapén, amint megölel…

-A másik csomag Carlisle-t illeti- állt mellénk apu, mire szerelmem is ráemelte a szemeit.- Mint Liz is megmutatta, imádunk könnyvel ajándékozni-kuncogott fel, amire mi is mindannyian felnevettünk. -Mivel nem tudtuk, mit olvasol szívesen, nem volt könnyű döntenünk, de Esme mindent elmondott, amit lehetett-pillantott rám, mire azonnal elmosolyodtam.-Elmondta, mennyire odaadó orvos vagy, mennyire lelkiiismeretesen végzed a munkádat, amiből azonnal megvolt, mit kell vennünk- nyújtotta át Ő is az enyémnél némileg vaskosabb csomagot. –Remélem, elnyeri majd a tetszésed. Kellemes Karácsonyt!

-Köszönöm, William!-hámozta ki Carlisle az újonnan kapott könyvét, mire azonnal elámult, amint meglátta a könyv borítóját.-Hű, egy Dr. Jerome Groopman könyv-simította meg a fedelét.-A remény anatómiája című alkotása remek mű, de valami miatt eddig sehol nem leltem rá…Csodás könyv, nincs rá jobb szó, és nem győzöm tovább köszönni.

-Nincs mit…fiam-veregette meg a vállát, mire nem bírtam megállni, hogy ismét el ne mosolyodjam azon, amint apám az én Carlisle-omhoz viszonyul. Látszott rajta, mennyire furcsa számára mindez…hogy én, a mindig féltett kislánya már felnőttem, és megjelent az életemben egy férfi. Számára mindez annyira új volt…

-És nincs más hátra, mint átnyújtani az utolsó ajándékunkat -fordult anya Lilian és Henry felé, mire Ők azonnal rá emelték a pillantásukat.-Olyasmit szerettünk volna adni, ami finoman elegáns, megmutatja, ami bennetek van…Aztán nem messze az ottonunktól megláttam valamit, ami mindennek megfelel-pillantott rá anyu a hatalmas dobozra, ami nem lehetett valami könnyű.-Ez nem más, mint egy antik váza. Boldog Karácsonyt!

-Köszönjük, Liz- vette át a csomagot Lilian, amit azonnal le is tett a kanapéra, miután a hatalmas súly szinte lehúzta Őt.

Amint Henry-vel kinyitották a gondosan bélelt dobozt, azonnal látható lett, milyen csodaszép porcelán rejlik benne. Hófehér máz borította mindenhol, amin virágminták futottak végig hol arany, hol rózsaszín festéssel, ami néhol minimálisan megkopott a kora miatt…gyönyörű kerámia volt.

-Ez meseszép-szólalt meg Henry.-Nem is láttam még ennyire szépet. Köszönjük…ismét.

-Nem kell megköszönni-legyintett anya.-Családban marad, nem igaz?-kuncogott fel, amire Lilian is Henry is alig hallhatóan felnevettek.

Ekkor jöttem rá, hogy mindössze mi nem adtuk át még az ajándékainkat, és amint Carlisle rám pillantott, tudtam, hogy rajtunk van a sor.

-Már csak a mi ajándékaink maradtak-álltam fel a kanapéról, majd néhány pillanattal később öt dobozzal a kezemben tértem vissza.-Anyu, apu…-pillantottam rájuk, mire Ők is azonnal rám figyeltek-, amit mi vettünk, nem volt könnyű megtalálni. Seattle hatalmas város, és az ember sosem találja azt, amit éppen keres-kuncogtam alig hallhatóan, majd pár pillanat múlva anyura emeltem a szemeimet.-Anya, mióta az eszemet tudom, mindenhol láttam az angyalgyűjteményed. Emlékszem, kis koromban mindig azt hittem, mind igazi angyal, és amikor lehunyjuk a szemünket, életre kelnek-mosolyodtam el, mire anyu lágyan megsimította a vállamat.-Szeretném, ha az a bizonyos gyűjtemény tovább bővülne az én angyalommal-adtam oda neki az én ajándékomat.-Boldog Karácsonyt, anyu!

-Jaj, édesem-állt neki kibontani a csinos kis csomagot, ám amint meglátta a benne álló angyalkát, azonnal elnémult. Az alig tíz centiméteres alabástromszobor minden formája kerek volt, mintha a természet formálta volna ilyenné lassan…türelemmel valamilyen patakban, mint ahogy a folyó a köveket simává formálja. A színei, mint a tiszta égbolt csillantak meg az otthonunk fényeiben, mintha valóban a mennyből szállt volna alá Karácsonyra, mintha valóban nem földi lenne-, ez annyira gyönyörű. Én nem is tudom, mit mondhatnék…Köszönöm!

-Nincs mit, anyu-simítottam meg a vállát, majd pár pillanattal később ismét szemeibe pillantottam.-Leld benne örömöd!

-Meglesz-nevetett fel alig hallhatóan, mire hallottam, amint a mellette álló apám is szinte némán felkuncogott.

-William-szólalt meg mellettem szerelmem, miközben étvette tőlem az apunak szánt ajándékot-, miután ma megismerhettelek, már értem, mi miatt lett ennyire jólnevet lány az én Esme-m-pillantott rám, amire azonnal lesütöttem a szemeimet.-Szeretném megköszönni, hogy ennyire rendes velem, hiszen nem lehet valami könnyű…minden apa félti a lányát. Én azonban mindig mellette leszek, minden nap minden éjjelén, minden nap minden percében, minden másodpercében. Emiatt döntöttünk emellett az ajándék mellett-nyújtotta át a mi kis csomagunkat, amit apa azonnal el is fogadott.-Kellemes Karácsonyt!

-Köszönöm, Carlisle!-csomagolta ki a dobozt, amiben nem más lapult, mint egy régi zsebóra. Mikor kicsi voltam, minden nap hordott magánál egyet, ami az állítása szerint szerencsét is hozott. Ám sajnos az idő minden felett eljár, és amint én tíz éves lettem, az óra tönkrement és nem indult el többé. Apám azóta sem vett újat, de reméltem, a mi ajándékunként nem utasítja vissza.-Hű, ez…pont olyan, mint a régi-ámult el.

-Emlékeztem rá, milyen volt-simítottam meg apu vállát.-Tudtam, mennyire fontos volt számodra, emiatt pont olyat próbáltam találni, de…valami miatt még sem ugyan olyan-fordítottam meg az órát, mire azonnal előtűnt a felirat, amit mi írattunk rá.

-„Az idő elrepül, nem vár semmire és senkire. Az idő meggyógyít és megsebez. Mindannyian több időre vágyunk. Időre, hogy talpra álljunk, hogy felnőjünk, hogy elengedjünk valakit…Időre.”-olvasta fel, ami rajta állt, mire láttam, hogy a szemei egy pillanatra elhomályosultak néhány visszatartott könnycsepptől.-Kislányom, ez…csodás.

-Reméltem, hogy örülsz majd-öleltem meg, mire Ő is puhán magához vont.-Szeretlek, apu!

-Én is, kincsem-nyomott puszit az arcomra, majd néhány pillanat múlva lassan elhátráltam tőle.

-Lilian, Henry-szólítottam meg Carlisle szüleit, mire Ők azonnal rám emelték a pillantásukat.-Azt hiszem, maradt még itt néhány ajándék- kuncogtam, mire Ők is alig hallhatóan felnevettek.-Először Liliannek nyújtanánk át a csomagját-léptem hozzá, mire Ő azonnal elmosolyodott. -Furcsa…mintha tudat alatt kommunikáltunk volna, mert a mi ajándékunk majdnem ugyan az, mint amit ti adtatok nekünk-nyújtottam oda a kezemben lévő csomagot, amit Lilian azonnal el is kezdett kibontani. A doboz mélyén nem más lapult, mint egy aranyláncon függő szívmedál. A medál fedele kinyitható volt, amin csodaszép vésett motívumok futottak végig; a fedél alatt meg egy régi kép volt, amit szerelmem tetetett bele. A már minimum húsz éves kép alig láthatóan megkopott, de mégis azonnal felismertem rajta Carlisle arcát, amint a nővére mellett áll az otthonuk előtt. A szemei, az arca…majdnem pont olyan volt, mint most.-Boldog Karácsonyt, Lilian!

-Istenem, Esme-cseppent le néhány könnycsepp az arcáról, amint meglátta a benne rejlő képet-, ez annyira…Köszönöm!-ölelt magához, mire én is bátortalanul átöleltem.-Lilly emléke mindennél fontosabb nekem, és…ennél csodásabb ajándékot nem is kaphattam volna-pillantott ismét a szemeimbe, amik még mindig könnyesek voltak a meghatottságtól.-Köszönöm, drágám!

-Nincs mit, Lilian-bólintottam, miközben óvatosan megsimítottam a vállát.-De Carlisle nélkül nem ment volna.

-Fiam, veled lesz egy kis beszédem-emelte rá ujjait tettetett megrovással.-Így megríkatni anyádat? Milyen dolog már?-bújt hozzá, mire Carlisle azonnal átkarolta. Lilian továbbra is sírt, és teljesen megértettem, miért. El sem tudtam képzelni, milyen lehet elveszíteni a gyermeked, hiszen még nem vagyok anya…de minden bizonnyal ez a Föld legborzalmasabb élménye.-Annyira hiányzik…

-Tudom-simította meg a hátát szerelmem-, nekem is hiányzik-cseppent le alig láthatóan egy könnycsepp az Ő arcára is, amit azonnal le is törölt, mielőtt Jasper észrevenné. Nem akarta felszakítani a szőke kis cowboy-unk szívén a hegeket, amit az elmúlt hónapok okoztak.

-Jól van-távolodott el picit Lilian-, ideje abbahagynom a sírást. Köszönöm, fiam!

-Nincs mit, anya-lépett hátrébb Ő is, majd néhány pillanat múlva édesapja elé állt.-Apa, én sem tudok mást mondani, mint Esme-kuncogott fel, amint hátrapillantott rám.-Tudat alatti kommunikáció. Miután neked Mercedes-ed van, arra gondoltam, milyen lenne, ha teljes összhangban lennél az autóddal-nyújotta oda az ajándékot.-Ez egy Mercedes óra, amit ugyanaz a cég gyárt, mint akik magát az autót is. Vízálló, nyomásbíró…unokabiztos-kacsintott rá, mire Henry azonnal elmosolyodott.-Boldog Karácsonyt, apa!

-Köszönöm, Carlisle-veregette meg a vállát, majd néhány pillanat múlva ki is bontotta a hatalmas, elegáns órát.-Remekül néz ki, gyönyörű fémes színe van-húzta végig rajta az ujját-, és illik az autómhoz.

-Ilyen az összhang- nevetett fel ismét, mire mindannyian alig hallhatóan felkuncogtunk. És csak  ekkor jöttem rá, hogy már nincs más ajándék…csak a miénk.