Cullen's Anatomy XVII. Fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, ami miatt hosszú időn át nem volt friss, szerettem volna írni, de nem volt rá alkalmam. Remélem, senki nem vette rossz néven, most már visszajöttem, és írtam is egy nem túl hosszú fejezetet, de mindenképpen felrakom, mivel hosszú időn át nem volt.

Jó olvasást!

Puszi!Carly

(Carlisle szemszöge)

-Szívem-pillantottam Esme-re, mire Ő azonnal rám emelte hatalmas, palaszín, csillámló szemeit, amitől azonnal elámultam. Istenem, annyira gyönyörű volt…lassan már három hónapja ismerem Őt, de mintha ez az idő, ez a szám semmis lenne a számomra, mert mintha…mintha mindig is ismertem volna Őt. Ő számomra több volt, mint szerelem…annyival több…

-Valami baj van?-hallottam meg a hangját, mire azonnal feleszméltem gondolataimból.-Annyira…elmerengtél.

-Nincs semmi-nevettem fel alig hallhatóan, miközben elővettem a hátam mögött rejlő ajándékcsomagot, amit neki szántam.-Mindössze szeretném átnyújtani a számomra legszebb angyalnak az én ajándékomat is.-simítottam meg szabad kezemmel az arcát, amitől azonnal elpirult.-Amikor először megláttalak állni a liftnél, már akkor is volt bennem valamilyen furcsa érzés, ami ellenállhatatlanná tette számomra azt, hogy odamejnek hozzád. Azonnal elbűvöltél-mosolyodtam el, amitől Ő ismét elpirult.-Minden emlék, amit azóta melletted megéltem, számomra mindennél többet ér. Szeretném, ha mindre emlékeznénk…mindketten-nyújtottam oda a kis csomagot.-Boldog Karácsonyt!-hajoltam hozzá, majd lehellet puhán egy csókot hintettem ajkaira, mire Ő azonnal elmosolyodott.

Türelemmel, mégis izgalommal a mozdulataiban állt neki lefejteni a csomagolót az ajándékról, majd amint kinyitotta, azonnal meglátta, mit rejt a doboz, ami a csomagolópapír alatt bújt meg.

A karlánc, amit választottam neki ezüstszínű volt, amin apó kis függősor vonult végig, a medálok pedig mind másmilyen formájú szimbólumok voltak. Minden kis szimbólumot csináltattam, mivel mind egyedi, mivel mindnek van valamilyen mesés tartalma…a mi szerelmünk meséje.

-Istenem, Carlisle!-csillant meg szemeiben néhány könnycsepp, amint kivette az említett ékszert a dobozból.-Ez valami hihetetlenül gyönyörű-emelte rám könnyes szemeit.

-Minden kis medál a mi történetünk egy darabja-mutattam rá az elsőre.-Ez az SGH betűhármas a kórház monogramja, hiszen itt láttalak meg elsőnek-mosolyogtam, majd a következőre ugrottam.-Ez itt egy lift, ami az első egymásra pillantásunk szimbóluma. A harmadik az nem más-mutattam rá-, mint egy filmvetítő. Ez az első randink emlékére utal, amikor bent filmeztünk a kórteremben-pillantottam fel szemeibe, és láttam amint egy újabb könnycsepp hullik le az arcáról.-A macskafej arra utal, amikor megmutattad az otthonodat, és én először láttam Dokit-sóhajtottam, mire Ő alig hallhatóan felkuncogott az emlék hatására.-Utána itt ez a mikrofon-mutattam rá az ötödik medálra.-Ez azt szimbolizálja, amikor  Moonlight-ban meghallottam, amint énekelsz. Valamint itt ez a világítótorony-vettem ujjaim közé a fimon tapintású ezüstfüggőt-, ami a West Point Lighthouse emlékét őrzi. Ez a kettő együtt a mi második randink emlékét meséli. A besballkesztyű benne a labdával arra utal, amikor a szüleimnél voltunk-emeltem rá ismét a szemeimet, majd vissza a medálra.-Itt ismerted meg anyámat és apámat, itt játszottál Jasperrel baseballt-hangsúlyoztam ki a baseball szót-, és itt hullajthattam először csókot selymes ajkaidra-simítottam meg a vállát, miközben Ő lassan megtörölte könnyes arcát.-Életem legszebb pillanata volt első alkalommal ennyire közel lenni hozzád. Az utolsó medál pedig nem más, mint egy jelzőlámpa-érintettem meg mutatóujjammal az apró függőt, de a szüleink előtt nem szerettem volna kimondani, mit is szimbolizál, hiszen nem illik erről beszélni.-Szerelmünk minden eddigi pillanata itt van. És remélem, hogy majd bővül még.

-Ez…kimondhatatlan, amit érzek-pillantott rám még mindig picit könnyes szemeivel.-Ez minden, amit valaha álmodni mertem. Látni mindazt egyszerre, amit melletted átéltem…Ez a megannyi csoda, amitől minden szebb lett…sosem hittem, hogy ennyi örömben lesz részem az én életemben, amit te minden tekintetben megváltoztattál. Köszönöm, hogy mellettem vagy; köszönöm mindazt, amit tettél; köszönöm!

-Nincs mit, édesem-öleltem meg, mire éreztem, amint az ingemre hullajt egy újabb könnycseppet.-Inkább én köszönöm!-simítottam meg a hátát, mire ismét a szemeimbe nézett.

-Emellett az én ajándékom semminek tűnik-kuncogott, mire mindenki alig hallhatóan felnevetett. Csak ekkor pillantottam oldalra, és láttam meg, amint anyám és Liz szemei is bekönnyesedtek a meséim hallatán-, nem is tudom, odaadjam-e.

-Mindennél jobban szeretném látni-hullajtottam puha csókot ajkaira, mire Ő alig hallhatóan felsóhajtott, majd lassan elővette a nekem szánt ajándékot.

Türelemmel a mozdulataimban álltam neki lehámozni a csomagolót, és szinte láttam, amint szerelmem szíve kiugrik a mellkasából, amint felnyitottam a doboz tetejét.

Nem más volt benne, mint egy album. Fehér volt, mint a hó, és amint kinyitottam, azonnal megpillantottam az elmúlt három hónap emlékképeit. Olyan volt, mintha ismét ott lettem volna.

-Emlékszel?-mutatott rá arra a képre, amit másfél hónapja csinált rólunk Derek, amikor Esme hozzám költözött.-Aznap nem voltam valami jól hála annak a hatalmas esőnek, amiben megáztam, mikor elmentem Addisonnal kávét venni. De te minden áron fel szerettél volna vidítani, és emiatt bármire képes voltál-simította meg a vállamat, mire azonnal felnevettem.

-Emlékszem-bólintottam.-Mikor láttam, mennyire szomorú vagy, azonnal elrohantam otthonról, és vettem neked egy „jobbulást macit”, csináltam forró citromos teát, valamint egy kellemes, meleg fürdőt.

-És mivel meg voltam fázva, piros pöttyökkel firkáltad teli az arcodat, mintha te is beteg lennél, majd az én arcomra is pöttyintettél párat a filctollal- nevetett fel alig hallhatóan, mire én is ismét felkuncogtam.-Így nem voltam magányos a betegségemmel.

-Sosem lennél az-nyomtam puszit az arcára.-Én minden alkalommal, amikor valami bajod van, melletted leszek. Mindig-simítottam meg az arcát, mire azonnal elmosolyodott. Soha nem hagynám magára, nem számít, mit kell tennem. Nélküle nem lennék élő, mintha…Ő lenne az én szívem. Ha Ő nincs mellettem, minden megáll, mint amikor a szív nem ver többé; ha nincs mellettem minden fagyos, mint amikor a leállt szív nem pumpálja a vért, és emiatt az emberi lélek elmegy…ha nem lenne mellettem, minden olyan lenne, mintha meghaltam volna.

-Ezt meg akkor csináltam-hallottam meg a hangját, mire szemeimet ismét rá emeltem-, mikor lehullott az első hó Seattle-ben-mutatott rá, mire azonnal felébredt bennem annak a hajnalnak az emléke.- Hajnalban keltünk, még semmit sem lehetett látni, ám amint kiléptünk az otthonunk ajtaján…mintha mindent behintettek volna porcukorral.

-Csodás hajnal volt-bólintottam, miközben puhán megsimítottam a vállát.- Emlékszem, azonnal visszamentél a házba, és amikor visszajöttél, azonnal nekiálltál fotózni. Berántottál a hóba, amitől mindketten vizesek lettünk- kuncogtam némán-, és emiatt mindketten át kellett öltözzünk. Majdnem ráment az aznapi vizit.

-Pontosan - pillantott rám mosollyal az arcán-, de semmi esetre sem csináltam volna másképp. Néha meg kell állnunk, és csinálnunk kell valami olyat, amit máskor nem. Emiatt éri meg élni, nem igaz?

-De-bólintottam ismét.-Az emberi élet annyira rövid, muszáj megállni az ilyen pillanatoknál, különben monoton és komor lenne minden. Emiatt léptem aznap melléd…emiatt álltam meg melletted. Te voltál számomra a fény, ami kimentett, mikor majdnem elsüllyedtem. 

-Ne mondj ilyeneket!-pirult el azonnal, mire én elmosolyodtam.-Itt vannak a szüleink-suttogta, ám ebben a pillanatban…

-És én is!-pillantott ránk halamas kék szemeivel.-Esme, jössz hóember építeni? Már ettünk is meg minden…

-Azonnal-simította meg az arcát.-Öltözz, én meg hozom a holmikat, amik majd a hóemberhez kellenek, jó?

-Jó-bólintotta, majd sietve indult el vissza Lilian felé. Annyira aranyos volt…mintha valóban egy kis manó lett volna hatalmas mennyiségű imádattal a szemeiben. Mintha Esme az Ő számára a védelmet jelentette volna, mintha…Ő lenne számára Lilly. El sem hittem, hogy kimondtam ezt magamban, de Esme…Ő lenne az az „anya”, amit Jasper mindeddig mindennél jobban hiányolt.