Ez a cím nem hiszem, hogy mindenki számára érthető, de mindjárt minden kiderül. Miután mindannyian sokat találgattatok Aurora sorsáról, elkészítettem (már kicsivel hamarabb) ezt a képet, amint ez a szöveg áll: "I grew up without...You". Ezzel kicsit utaltam a jövőre, de inkább a ti találgatásotokra lennék kíváncsi. Szerintetek mit takarhat ez a mondat? Bármit is gondoltuk, nyugodtan írjátok le kommentben! Oh, és aki nem olvasta a múltkori fejezetet, az ITT megteheti.
Meg is érkeztem a következő fejezettel, ami minden tekintetben kicsit különleges. Fény derül arra, mi is történt az éjszaka után, és Aurora farkasgénjei miatti mássága is kicsit megmutatkozik majd a hirtelen fejlődésével (mint tudjuk). Ezen kívül itt lenne egy kis zene, ami a Ha eljön Joe Black zenéje. Én szeretem, nem is kicsit, és ajánlom, mert szép. És a fejezet alján található majd egy kis meglepi (nem nagy, nem várjatok semmi komolyat).
Puszi!
Carly :)
(Esme szemszöge)
Másnap a hajnal halovány fényeire tértem magamhoz, miközben arcomat hatalmas tollpihék borították be a tegnap éjjel után. A mellkasom még mindig ziháltan emelkedett fel és le, ujjaim pedig még mindig remegtek, miközben lassan simogattam velük Carlisle engem ölelő karját. A bőre minden kis négyzetcentimétere úgy csillogott, mintha gyémántból lenne kirakva, miközben még is annyira sima volt, mintha a legtökéletesebbre csiszolt márvány lett volna. Nem is beszélve csillámló aranyszín szemeiről, amik mélyen merültek el az én tekintetemben, miközben aggódva meredtek rám szerelmem angyali arcáról.
Talán még semmi nem volt annyira tökéletes, mint a mostani éjszakánk. Carlisle érintései minden tekintetben a lehető leggyengédebbek voltak; ajkai mint a selyem, úgy siklottak végig ajkaimon; kezei pedig magabiztosan tartották meg kicsivel nehezebb testsúlyát, nehogy túlzottan rám nehezedjen. Nem is hittem volna, hogy embernek bármi is ennél jobb lehet.
-Minden rendben?-emelt ki egy tollpihét karamellaszín hajamból.
-Minden-sóhajtottam halkan.-Jobban nem is lehetnék.
-Nem ijedtél meg?-simította meg az arcomat.-Kicsit másabb voltam az éjjel, mint annak idején.
-Elezar nem örül majd ennek hallatán-pillantottam körbe a pihékkel telített, törött támlájú ágyon.-És ennek láttán sem.
-Vennem kell neki újat-szisszent fel halkan.-De én inkább miattad tettem, amit tettem. Féltettelek.
-De nem lett semmi bajom-mutattam meg minden porcikámat.-Nem lilult meg a bőröm, és nem tört el semmim. Hihetetlenül figyelmes voltál.
-Sosem bírnálak bántani-simította meg ismét arcom vonalát.-Bár vámpírként némileg erősebb reakciókat vált ki belőlem minden érintés. Emiatt aggódtam.
-Nincs miért aggódnod-simítottam ki arcából egy némileg hosszabb hajtincset. Ebben a pillanatban azonban a kicsiny lányunk sírni kezdett az emeleten.
-Mennünk kell-bólintottam én is.-De nem maradhat ilyen állapotban a szoba-mutattam körbe.-Tennünk kell valamit.
-Először inkább Aurora kényelmét intézzük el-koppintott az orromra.-A barátom már felnőtt ember, el tudja látni magát.
-De kicsit kínos, amit itt csináltunk-pirultam el, mire halkan felkuncogott.
-Aranyos, amikor elpirulsz-futtatta végig ujjait vörös hajamban.-De mint te is mondtad, mennünk kell. A kislányunk hiányol.
-De mi is őt-csusszantam ki a takaró alól, majd miután felöltöztünk, mind a ketten elindultunk picike lányunk szobája felé.
Mikor kinyitottuk az ajtót, Aurora hatalmas kék szemeivel pillantott fel mindkettőnk arcára, miközben arcára hatalmas mosoly húzódott. Pici haját, ami mostanra már nem is volt annyira pici, kicsi masnikkal kötöttem össze; amit most, hogy felébredt kibontottam; amire szőke loknijai azonnal rózsás arcába hullottak. Mintha egy kis angyalka lett volna.
-Szerintem sokkal fejlettebb, mint egy három hónapos baba-szólalt meg szerelmem.-A haja is sokkal hosszabb, és hihetetlenül értelmes. Fel sem tűnne, hogy korábban született a kelleténél.
-Van benne valami-pillantottam vissza Aurorára.-Nem is akármi.
-Mi lenne, ha megmutatnánk neki a karácsonyfát?-karolt át hátulról.-Szerintem tetszene neki.
-Remek ötlet-lelkesedtem.-Szeretnéd, picur?
Erre kislányunk hangosan nevetni kezdett, ami egyértelműen kifejezte mennyire eltaláltuk a kis kíváncsi természetének ízlését. Bár beszélni még nem tudott, könnyen képes volt velünk megértetni mit is szeretne tőlünk, így semmilyen kommunikációs hiány nem alakult ki köztünk.
-Akkor menjünk-simítottam meg kicsi arcát, mire mind a hárman elindultunk a nappalinkban álló kisebb fa mellé.
Aurora azonnal elképedt a hatalmas díszek láttán, de leginkább a fa alatt álló kicsiny plüssállat kötötte le a figyelmét.
Mikor felolvastunk neki, azonnal felfigyeltünk arra, mennyire elmosolyodik a farkaslány története alatt. Imádta nézegetni a könyvbe rajzolt fehér farkast, és nem is csalódtunk abban, hogy teljesen odalesz a picike plüssfarkasért, amit Elezar hozott nekünk az egyik helyi játékboltból. Ez volt a mi közös ajándékunk.
-Tetszik az ajándékod, Hajnalka?-lépett be az előbb emlegetett személy az ajtón.-Mindjárt én is visszajövök, csak le kell raknom a maradék díszeket a szobámba.
-Nem hiszem, hogy…-szólt utána Carlisle, de már nem elég hamar. Azonnal vörös lett az arcom, amint barátunk belépett az alaposan szétrombolt szobába, és mikor kicsit furcsa arccal visszatért hozzánk, szívem szerint elmenekültem volna a világ elől.
-Mi…mi történt a szobámmal?-mutatott az ajtaja felé.
-Hát, ahm…-sütötte le a szemeit szerelmem.
-Inkább nem akarom tudni-állította le hirtelen.-Az eredmény mindent elárult.
-Bocsáss meg-fordultam hozzá.-Rendbe hozom, amint tudom; nem szeretném, ha haragudnál ránk emiatt.
-Esme, nincs miért-pillantott rám halkan kuncogva.-Inkább ünnepeljünk! A mai a család ünnepének napja.
-Rendben van-pironkodtam.-Üljünk le!-mutattam a kanapé felé, mire mindannyian leültünk a puha párnák közé.
Aurora azonnal tapintani kezdte a kis állatka selymes bundáját, mintha saját állataként szerette volna a kezeimben lévő plüssjátékot. Pici arca tiszta örömöt sugárzott, nem is láttam talán még ennyire vidámnak. Szinte beleszeretett az ajándékába.
-Szívem-fordult hozzám Carlisle.-Ez a tiéd-adott a kezembe valamilyen titokzatos kis csomagot.
-Mi van benne?-pillantottam rá kíváncsian.
-Titok-kacsintott rám, mire azonnal elkezdtem bontogatni az igényesen becsomagolt dobozt. Azonnal láttam rajta, mennyi munkája ment rá mindössze a külalak elkészítésére, és tiszteltem mindezért, hiszen nem minden férfi fecsérli el az idejét ilyesmire. De amit benne találtam, arra nem bírtam nem elhullajtani kitörni készülő örömkönnyeimet.
Az ezüst láncon díszelgő kis medálba bele volt vésve a nevem minden kis betűje, a kipattintott kis fedél alatt pedig az én arcom volt látható, amit valaki szinte megszólalásig hasonló módon rajzolt le, mellé pedig ez volt írva: Lelkem kristályának, aki minden nappal szebbé teszi az életemet, minden pillantásával. Carlisle
-Istenem!-töröltem le az arcomat. Nem tudtam mit mondani ezen szavaira. Annyira szép volt minden kis tollvonás, mintha hosszú időn át alakította volna valaki minden kis részletét. Azt hittem ennél már nem is lehetnék boldogabb, amikor…
-Mama-hallottam meg kicsiny lányom hangját az ölemben. Hirtelen, nem is tudtam mit kezdeni a hallottakkal.
-Aurora megszólalt-mondtam remegő ajkakkal-Ez nem lehet!
-De még is-vette karjaiba Carlisle.-Mondd ki, aranyom! Papa
-Papa-ismételte utána.
-Milyen ügyes kislány itt valaki-borította be az arcát puszikkal.-Aurora Lena Cullen kimondta az első szavait.
-De hiszen három hónapos-mondtam elképedten.-Miként tanult meg ilyen hamar beszélni?
-Fejlettebb a többi babánál-simtotta meg pici arcát.-Mondd, mama!
-Mama-nevetett fel halkan.
Hihetetlen volt. Az én picike lányom kimondta, hogy mama és papa, amit nem is hittem volna ennyi idősen róla. De mint kiderült, hihetetlen intelligenciával áldotta meg őt a sors, amit nem is örökölhetett volna mástól, mint az én Carlisle-omtól…
Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni mindenkinek a díjakat :)
Szabályok:
1. Tedd ki a képet/képeket a blogodra!
2. Köszönd meg annak, akitől kaptad a díjat!
3. Írj le 6 dolgot magadról!
4. Küldd tovább 5 blogírónak linkkel együtt!
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon!
Az elsőt Julietnek, Winnie-nek, Alicebrandonnak, LaMesnek és Minie95-nek köszönném, a másodikért pedig Minie95-nek mondhatok köszönetet. Mindenki annyira rendes velem, már nincs is kinek továbbküldenem a díjat, de majd megpróbálom. Hat információ rólam? Nem is tudom, mit írhatnék ide, de talán lesz a hat belőle.
-Mikor először láttam a Twilightot, még nem tudtam semmit róla, és mindig kérdezgetnem kellett, hogy ki kinek a kicsodája :)
-Imádom a romantikus filmeket, amiken sajnos mindig elsírom magam.
-A Twilight-on kívül a kedvenceim közé tartozik a Ha eljön Joe Black, az Armageddon, a Titanic és a Lassie c. filmek
-Nem barátkozom túlzottan, beérem pár baráttal is, akik mind elfogadnak engem.
-Carlisle és Esme örök kedvenceim maradnak, ha elmúlna a Twilight láz, akkor is :)
-Tanulás, tanulás, tanulás. Másból sem áll az életem mostanában.
Mostanában aktív lettem ismét, de remélem ezt nem bánjátok. A mostani fejezet teli lesz romantikával, minden benne lesz, amit már terveztem. Szerintem mondhatnánk azt, hogy itt már révbe értek, de nem, mivel még ott van az Esme és Aurora halandósága. Remélem, mindenkinek tetszeni fog!
Puszi!
Carly
~*~
(Esme szemszöge)
Az életünk lassan rendeződni kezdett az átéltek után. Hamarosan eltávolították a varrataimat, ismét elkezdtem járkálni, és nemsokára lehullott az első hó. Aurora rendkívül élvezte a lehulló hatalmas hópihék látványát, és amikor ráadtam a kis ruháját, örömmel kapkodott utánuk a házunk előtti verandán. Carlisle továbbra is hihetetlenül odavolt a kicsiny lányunk tündéri jelleméért, mintha mind a ketten egymásnak éltek volna. Amikor csak tehette mindig velünk volt, és hamarosan teljesen beilleszkedtünk az itteni világba.
-Nos, kincsem-vettem kezembe Aurorát.-Indulunk a templomba.
-Remélem, bírni fogja a kis angyalkám-simította meg pici arcát szerelmem, amire kislányunk azonnal elmosolyodott.
-Hihetetlen, mekkorát nőtt, nem?-pillantottam fel szemeibe.
-Elképesztő-csodálta tovább, majd pár pillanattal később Ő is rám emelte a tekintetét.-Készen állsz?
-Soha jobban-válaszoltam.-Induljunk!-mondtam, mire lassan indultunk el a kicsiny városi templom felé.
A ruhám hihetetlenül fehér volt, még a lehullott hó mellett is. A pihék lassan körbevettek minket, miközben elértünk a templom elé, de a hideg ellenére nem fáztam. Annyira örültem, ha nem is lett volna rajtam kabát, akkor is felmelegített volna az ereimben hevesen lüktető vér áramlása. Odabent levettem az említett ruhadarabot, mire Carlisle szeme elé tárult az eddig titokban tartott ruhakölteményem.
A szabása nem volt túlzottan bonyolult; tiszta, vonalas volt minden téren, ami szorosan simult rá a pici születése után kicsit kerekebb csípőmre; a vállát apró fodorminta díszítette, amit én varrtam rá teljes titokban, a hajamba pedig fehér rózsát tűztem, amit szerelmem hozott nekem erre a célra.
-Annyira gyönyörű vagy-simította meg a kezemet. Nem bírtam nem elpirulni erre a mondatára. Mikor rám villantotta hihetetlenül fehér mosolyát, a szívem sebes iramban kezdett verni, és ő pontosan tudta mindezt. Az ő ünneplője fekete volt, ami alá hófehér inget vett erre az alkalomra, ezzel is kiemelte aranyszín szemeit és hasonló színű haját is.
-Gondolom, már senkire nem várunk-pillantott a pap a mögöttünk ácsorgó Elezarra karjaiban a kicsiny Aurorával.-Elkezdhetjük?
-Természetesen, atyám-bólintotta szerelmem.
-Rendben van-fordult szerelmemhez.-Carlisle Cullen. Hű férje leszel az itt megjelent Esme Anne Platt-nek? Szeretni, tisztelni és óvni fogod, míg a halál el nem választ titeket? Kiáll majd mellette jóban, rosszban? Gondját viseli majd minden bajban?
-Mindhalálig-válaszolta.-De még utána is.
-Esme Anne Platt-emelte rám a tekintetét.-Hű felesége leszel az itt megjelent Carlisle Cullennek? Szeretni és tisztelni fogod, míg a halál el nem választ titeket? Kiáll majd mellette jóban, rosszban? Gondját viseli majd minden bajban?
-Mindörökké-pillantottam szerelmemre, amire ő is elmosolyodott.
-Mindörökké-ismételte utánam.
-Ezennel házastársakká nyilvánítom Önöket-húzódott a pap arcára halovány mosoly.-Csókolja meg a menyasszonyt!
Azzal Carlisle nem is késlekedett, puhán kezdte el simogatni ajkaimat, amit én is örömmel viszonoztam, immár Mrs. Esme Cullenként. Hihetetlen érzés volt.
Ebből a pillanatból csupán Aurora halk nevetése szakíthatott ki, mikor kislányunk széles mosollyal az arcán meredt frissen házasodott szüleire.
-Tündéri kislány-fűzte hozzá a pap.-Isten áldja Önöket!
-Köszönjük, Uram-bólintottam.-Isten áldja!-köszöntünk el mi is, majd miután átvettem a ruhámat, Aurorával a karomban indultunk el hazafelé.
Láthatóan kislányunk már eléggé kimerült a szertartás alatt, ami miatt azonnal lefektettük, amint hazaértünk. Pici arca hamar ellazult, ami azonnal megmutatta, mennyire mélyen is alszik, majd miután betakargattam, én is lesétáltam Carlisle-hoz a nappaliba.
-Elaludt?-pillantott rám kíváncsian.
-Semmi nem ébresztheti fel-bújtam hozzá.-Rettenetesen elfáradt.
-Hosszú nap volt a mai-simította meg az arcomat.-Nem kéne neked is lepihenned?
-Nem fogom átaludni a nászéjszakámat-nevettem halkan.-Inkább csináljunk valami mást.
-Mire gondoltál?-nézett mélyen szemeimbe. Erre én nem válaszoltam, inkább ajkaimmal óvatos csókot hullajtottam ajkaira, majd újabbat és újabbat, mígnem valamilyen úton, módon a földszinti hálószobában találtam magam. Már annyira hiányzott az érintése, mintha nem lettem volna teljes nélküle. Ismét vele akartam lenni, mint azon a téli éjjelen.
-Esme-szakította meg a csókunkat.-Nem…nem tehetem.
-Miért nem?-karoltam át a nyakát.-Már nincs semmi, ami közénk állhat.
-Nem akarlak bántani-sóhajtotta.-Könnyen bánthatlak, és én nem akarom…
-Nem bántanál-simítottam meg az arcát.-Bízom benned.
-Eltörhetem a csontjaidat-csuklott el a hangja.-Megölhetlek bármilyen rossz mozdulattal, és én nem bírnám elviselni, ha bajod esne.
-Minden rendben lesz-húztam végig ujjaimat arca vonalán.-Ha fájna valami, azonnal szólnék, de már nem bírom tovább nélküled. Akarlak.
-Én is akarlak-simította meg az arcom apró pírját, majd ajkaival ismét birtokba vette az én ajkaimat. Én kezemmel óvatosan az inge gombjai után nyúltam, majd remegő mozdulatokkal kezdtem el kioldani az útban lévő gombokat. Ő továbbra is a derekamon pihentette karjait, majd miután már minden gombot kigomboltam, a földre ejtettem a selyemből készült anyagot. Nem bírtam megállni, hogy ujjaimmal meg ne érintsem márványszerű bőrét, majd kezeim megállapodtak azon a ponton, ahol verdeső szívének kellene lennie. Kicsit megborzongtam, mikor nem éreztem a lüktető dobbanásokat, de emiatt volt mindez annyira csodálatos.
-Kimaradt a szívverésed-kuncogott fel halkan.
-Csak elmerengtem-rázódtam vissza.-Nem érzem, amit itt kéne éreznem.
-A te szíved helyettem is ver-tette kezét a mellkasomra, amiben az én szívem annyira gyorsan vert, mintha menekült volna valami elől.
Carlisle ajkai lassan indultak meg a nyakamon, ahol szinte éreztem, amint a vér lüktet ajkai nyomán; majd áttért az állam vonalára, kisvártatva pedig ajkaimra is, amire halkan felsóhajtottam. Már nem is tudom mikor volt, mikor a mostanihoz hasonlóan vonhattam őt magamhoz. Annyira hiányzott, mintha számomra életfeltétel lenne az, amikor hozzám ér. Ő kicsit határozottabban állt neki a ruhám gombjainak kigombolásának, miközben óvatosan hanyatt döntött a hatalmas ágyon, kezeivel pedig megtámaszkodott mellettem, hogy még véletlenül se nehezedjen rám, amivel egy időben lábaimmal szorosan körbe fontam izmos derekát. Bár minden érintése hűvös volt, egyáltalán nem zavart, mikor fedetlen mellkasa az enyémhez ért. Mintha a testem is elfogadta volna mindazt, amit az eszem és nem érdekelte semmi más, csak Carlisle.
Hamarosan minden ruhadarab lekerült rólunk, és kicsit ziláltan pillantottunk fel egymás szemébe.
-Annyira óvatos leszek, amennyire csak tudok-simította meg az arcomat.-Minden rendben lesz.
-Mondtam már-ziháltam halkan-bízom benned.
Szerelmem ajkai ekkor ismét simogatni kezdték az enyémet, miközben ujjaival megmarkolta a fából készült támlát, és pillanatokkal később hivatalosan is együtt lehettünk, mint Dr. és Mrs. Cullen…
Már meg is érkeztem a folytatással. Annyit elárulok, hogy a következőben már az esküvőről lesz szó utána pedig dilemma, dilemma és dilemma. Ebben pedig minden az esküvő körül forog, remélem tetszeni fog.
Puszi!
Carly :)
(Esme szemszöge)
Mit is mondhattam volna erre? Talán nem mondtam ki, talán nem beszéltem róla; de már az óta a felesége akartam lenni, mióta álmaimban láttam. Az aranyszín szemei félelemmel telten merültek el az én tekintetemben, mintha nem hitt volna abban, amit mondani akartam minden pillanatban. A vér szinte száguldott az ereimben, mintha menekülni akart volna a testem emberi börtönéből, mikor ajkaim suttogni kezdtek.
-Igen-válaszoltam.-Ezerszer is igen.
Erre a szavamra arca minden bizonytalansága elpárolgott. Szemei felragyogtak, arca mosolyra fakadt, miközben ajkaival szelíden kezdte el simogatni az én ajkaimat. Én halk sírásban törtem ki, és nem bírtam nem magamhoz ölelni az enyémnél kicsivel hűvösebb testét. Annyira csodás érzés volt, mintha a szívem kirepült volna a mellkasomból és most az egekben járna. Talán akkor voltam utoljára ennyire boldog, mikor Aurorát először a kezemben tartottam.
-Az én Esmém-nevetett fel halkan.-Az én menyasszonyom.
-Az én Carlisle-om-simítottam meg az arcát.-Szeretlek.
-Én is szeretlek-simított ki egy tincset arcomból.-Szeretlek és mindig is szerettelek, mióta megláttalak. Nem számít, mivé váltam idő közben.
-Te nem váltál semmivé-ellenkeztem.-Te még mindig az az ember vagy, akibe beleszerettem azon az őszi hajnalon.
-Itt a bökkenő-sóhajtotta.-Az emberi mivoltom már sehol nincs. Démonná váltam.
-Miként bizonyítsam be?-mondtam kicsit fáradtan.-Miként értessem meg, mennyire nem számít mi lettél?
-Elhiszem, hidd el-pillantott fel szemeimbe.-Emiatt nem akarom láttatni veled, ami bennem lakozik. Talán minden…elromlana.
-Nem romlana el semmi-pusziltam meg.-Én férjem.
-Az még kicsivel odébb van-nevetett fel ismét.-Előtte még össze kéne házasodnunk.
-Mikorra tervezed?-kíváncsiskodtam. Ha tehettem volna, most azonnal hozzámentem volna itt és most; de nem tudtam, mennyire terhelhetem a testem.
-Akár itt és most-kuncogott.-Mit mondasz?
-Ezer örömmel-nevettem én is.-De tudom, mennyire nem tenne most jót nekem. Mikor állhatok annyira lábra?
-Mi lenne, ha Karácsony előtt mennénk el a templomba?-vetette fel ötletként.-Aprócska szertartás lenne, egy pappal és Elezarral. Ő lehetne a tanunk, ha nincs ellenedre.
-Három hónap múlva?-ízlelgettem magamban.-Nem találok ellenvetést.
-Remek-lelkesedett fel.-Elkezdem intézni a formai részt, és Elezarral is beszélnem kell. Talán a tanunak is tudnia kell arról, mikor kell kiöltöznie.
-Rendben van-bólintottam, mire sietve indult útnak a földszint felé…
(Carlisle szemszöge)
Örömtől telten rohantam vissza Elezarhoz, mintha szárnyaltam volna. Talán sosem voltam még ennyire teljes, Esme nélkül nem is lehetnék, de ezzel a hírrel most a fellegekben jártam. Mintha mozdulatlan szívem ismét hevesen kalapált volna a mellkasomban.
-Gratulálok!-veregette meg a vállamat barátom, amint mellé értem.-Hallottam minden szót.
-Köszönöm-nevettem halkan.-Akkor hallottad azt is, amit a tanunkról mondtam?
-Természetesen-bólintotta.-És örömmel elvállalom.
-Ismét köszönöm-hálálkodtam.-Akkor nekem most el kell mennem a parókiára, ahol beszélhetek egy pappal. Addig ránéznél néha Esme-re és Aurorára?
-Nincs is más feladatom-nevetett fel ő is, mire én is lassan elindultam a város belseje felé.
Habár én nem éreztem a hőmérsékletváltozást, az emberek már kabátot vettek magukra a kora őszi hidegben, ami miatt nekem is fel kellett vennem egyet a látszat kedvéért. A hulló falevelek színessé változtatták a kisváros fakó küllemét, ami a sejtelmesen felhős égbolttal együtt különleges kontrasztot alkotott. Mintha egyszerre lett volna családias és hűvösen elegáns.
Hamar meg is érkeztem a templom mellett nem messze álló kis épülethez, ahol hamar rátaláltam a keresett személyre.
Egy fiatal pap volt ott, legalább is a munkájában fiatalnak számított, aki éppen a Biblia sorait olvasta, mikor beléptem a szobába.
-Egyáltalán nem-tette le a hatalmas olvasmányt.-Miben segíthetem, fiam?
-Esküdni szeretnék-válaszoltam.-Ma kértem meg a szerelmem kezét.
-Oh, a szerelemnél nincs is szebb-vette elő a kis füzetét.-Mikor szeretnék a ceremóniát?
-Karácsony előtti nap-mondtam.-Nem szeretnénk felhajtást, kis ceremóniát szeretnénk. Csak a tanunk és a…kislányunk lenne ott.
-Értem-érte el a felismerés.-A kislány…
-Kérem, ne mondja el senkinek, Uram-kérleltem.-Az a gyermek nem tehet semmiről, mindössze én voltam felelőtlen.
-Titokban tartom eme tényt-bólintott őszintén.-Tiszta lélekről árulkodik a tekinteted, Isten nem bünteti a tiszta embereket.
-Köszönöm!- bár ha tudta volna, mivé váltam, talán nem mondta volna mindezt.
-Akkor várom Önöket-írta fel a dátumot.-Karácsony előtti napon minden harang megszólal majd.
-Viszont látásra, Atyám-köszöntem el, majd sietve indultam haza a családom körében. Már alig vártam, hogy szerelmemnek is elmondhassam a hírt, miszerint nemsokára Ő is Cullen lehet. Szinte repülve tettem meg az erdőbeli utat; és mikor beléptem az ajtón, szerelmem már a földszinten volt. Karjában Aurora ringott csendesen, miközben Esme néha-néha lenyomott egy billentyűt az éjfekete zongorán. Ez kislányunknak láthatóan tetszett.
-Mit csinálsz idelent?-simítottam meg a vállát.
-Elezar segített lejönni-válaszolta kimondatlan aggodalmaimra.-Aurora hiányolta a zenédet.
-Láthatóan muzikális kislány-nevettem fel halkan.-Ha majd kicsit nőni kezd, megtanítom pár dallamra.
-Biztosan örül majd neki-simította meg porcelán arcocskáját.-Hihetetlenül oda van érted, tudtad?
-Én is imádom őt-pusziltam meg pici arcát.
-Játsszál neki valamit-unszolt kedvesem.-Annyira szép, amikor dallamokat játszol rajta.
-Ha szeretnéd-nevettem halkan-hogy mondhatnék erre nemet?
Azzal mellé ültem a zongoránál, majd halkan kezdtem el ismét játszani azt a dallamot, amivel Aurorát elaltattam, mikor Esme kórházba került. Most is annyira tetszett neki, mint akkor, és hamar el is szundikál szerelmem karjaiban, miközben lassan elérkeztünk egy újabb alkonyathoz…
Talán kicsivel rövidebb lett ez a fejezet, mint az előző, de mindennek megvan az oka. Már régebb óta tervezem ezt a részét a történetnek, és remélem nektek sem okozom majd vele csalódást, ami Carlisle-t illeti. Hamarosan kiderül, mire gondoltam.
Puszi!
Carly :)
(Carlisle szemszöge)
Amint átléptem az ajtón, azonnal ledobtam magamról a véres ingemet. Nem bírtam tovább magamon elviselni, és amint a fürdőbe értem, azonnal a zuhany alá álltam. Még véletlenül sem szerettem volna, ha Esme felfedezne rajtam valamilyen jelet a nemrég történtekből. Nem akartam eszébe juttatni, hogy a férfi, akit szeretett már nincs többé. Auroráról már nem is beszélve, hiszen mi lenne, ha tudná, mivé vált az apja? Talán eddig el sem gondolkodtam rajta, de ő sem marad örökké kisbaba. Egyszer felnőtt nő válik majd belőle, és fel fog tűnni neki a korom maradisága. Mit mondok majd neki akkor? Hogy nézzek majd azok után azokba a csodaszép szemekbe? Belegondolni is fájt, mi lenne, ha nem szeretne már többé.
Lassan kiszálltam a víz forró cseppjei alól, majd miután teljesen elkészültem, vissza is indultam szerelmem szobája felé. Hallhatóan már ébren volt.
-Már hihetetlenül várt rád-nevetett fel halkan Elezar a szobánkból kilépve.-Máskor siess jobban!
-Rendben van-nevettem én is, majd halkan léptem be a mi kis szobánk aprócska ajtaján. Esme most már sokkal kipihentebbnek tűnt, mint a kórházi napjai alatt, és a karjaiban ringó kislányunk is remekül érezte magát édesanyja megnyugtató karjaiban. A nap haloványan besütő fénye éppen megvilágította porcelán arcukat, aminél egyértelműen előtűntek a köztük lévő hasonlóságok. Bár most már az én bőröm is fehérebb volt mint a tej, Aurora bőre inkább hasonlított Esmeéhez, mint az enyémhez.
-Micsoda látvány-simítottam meg szerelmem puha arcát.-Annyira…nem is tudom…
-Nem kell semmit mondanod-fordult hozzám szelíd mosollyal az arcán.-Nekem már az is hihetetlen, hogy visszakaptalak-simította meg a bőrömet.
-Jól aludtál?-pillantottam fel szemeibe.-És Aurora?
-Mindkettőnknek jól telt az esténk-válaszolta suttogva.-Nem kell aggódnod.
-Talán jobban féltelek, mint kéne-vallottam be őszintén.-De nem tehetem róla. Annyira törékeny mindkettőtöknek a teste és a lelke, mint a porcelán. Ha rosszul érintelek meg, komoly bajotok eshet.
-Te sosem bántanál-mondta továbbra is engem győzködve.-De inkább menjünk le! Már rettenetesen éhes lettem ez alatt az idő alatt.
-Nem, nem, nem-ültettem le.-Te ma pihenni fogsz, én majd mindent elintézek. Felhozom neked a reggelit.
-Carlisle, nem lesz semmi…
-Erről nem nyitok vitát-csitítottam el ujjaimmal.-Tíz perc múlva már itt is lesz a finom élelem, ami minden vitamint tartalmaz ami csak kell.
-Rendben van-sóhajtott fel halkan.-De ne merészeljen elkésni, Dr. Cullen!
-Nem te mondod ma elsőnek-nevettem halkan, majd sietve rohantam le a még sosem használt konyha felé.
Elővettem a friss hozzávalókat, majd amennyire főzési tudományom engedte, nekiálltam egy finom meleg leves elkészítésének. Tettem bele mindenféle vitamindús növényt, mint a répa, a burgonya, a zeller, de nem szerettem volna elrontani az ízét, aminek elkerülése érdekében tettem bele némi fűszert és tésztát is, persze nem túlzottan nagy mennyiségben. Nem szerettem volna még leterhelni semmivel sem, emiatt az ételnek sem szabadott túlzottan nehéznek lennie.
-Mit főzöl?-termett mellettem hirtelen barátom.
-Ha minden jól halad, vitamin-leves lenne belőle-mondtam kicsit bizonytalanul.-Nem tűnik annak?
-De, remekül néz ki-állapította meg.-Viszont beszélnünk kell valamiről.
-Mi lenne az?-emeltem rá a tekintetem. Az arca szokatlanul komoly volt, ami miatt kissé elöntött az idegesség. Netán történt valami Esme-vel, amíg nem voltam itthon?
-Esme-ről lenne szó-bólintotta kimondatlak kérdésemre.-Mondd csak, mit érzel iránta?
-Mindennél jobban szeretem-válaszoltam azonnal.-Az életemet is odaadnám érte.
-És láttad az ujján a gyűrűt?-vonta fel a szemöldökét. Most kezdtem el érteni, miről akart beszélni velem. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet a gyűrű, amit én adtam volna neki, bár eddig kételkedtem benne, vajon hozzám szeretne-e jönni. Talán mégis felmerült benne a gondolat?
-Nem tudom, hozzám szeretne-e jönni-hunytam le a szemeimet.-Talán amiatt hordja, mert azt hitte, örökre elveszített.
-Teljesen rosszul hiszed-ellenkezett Elezar.-Esme hihetetlenül fél, hogy már nem szereted őt annyira, mint régen, mikor még te is ember voltál. Már nem tartja magát méltónak hozzád, mint társ.
-Miért? Hiszen nála nem is lehetne tökéletesebb nő az életemben-mondtam ki lelkem minden tartalmát.-Ha nem süt a nap, miatta még is világosság van az életemben, mintha ő lenne az én napom, amit ha szomorú eltakarnak a felhők, és én mindig igyekszem elhessegetni ezeket a felhőket. Ha nem lenne nekem, minden reggelem ködös lenne, és nem látnám értelmét az örökkének.
-Akkor mondd el neki-unszolt.-Menj oda, térdelj le elé; és tedd meg, amit tenned kell; mielőtt túl késő lenne.
-Rendben van-bólintottam.-De nem tudom, mi lenne ha…
-Csak indulj!-mordult fel józanítóan, mire nem is álltam ott tovább, azonnal felsiettem szerelmemhez a szobánk felé. Ha a szívem még vert volna, most fékezhetetlenül lüktetett volna a mellkasomban. Féltem és örültem, vajon Esme mit mond majd a kérdésre, amit nemsokára felteszek neki. Ha nemet mond mi lesz? Mi értelme lenne nélküle az életemnek?
Mikor beléptem az ajtón, ő éppen lefektette kislányunkat a bölcsőjébe. Aurora már mélyen aludt, nem volt semmi, ami felébreszthette volna, én viszont még is néma csendben indultam meg szerelmem felé.
-Már alszik-suttogta halkan.-Minden rendben?
-Minden-bólintottam kicsit zaklatottan, amit ő is azonnal észrevett.
-Történt valami?-pillantott fel szemeimbe.
-Semmi csupán-nem is tudtam, miként kezdjek neki-mondanom kell neked valamit.
-Amit szeretnél-simította meg az arcomat. Ebben a pillanatban minden erőmet összeszedtem, és letérdeltem.
-Esme Anne Platt-merültem el smaragdszín szemeiben-Nem tudom, te hittél-e eddig a természetfelettiben, de mióta én találkoztam veled, bizonyítékot találtam az angyalokra. Hihetetlen tiszta lelked számomra szent és sérthetetlen, mintha bármelyik szavammal is kárt tehetnék abban a kincsben, ami benned lakozik. Te adtál életet a számomra mindennél gyönyörűbb kislányunknak, a mi kis Auroránknak, amit soha nem tudok majd neked eléggé meghálálni. Jóban, rosszban; míg a halál el nem választ. Leszel a feleségem?
