Gyógyító szerelem VII. Fejezet

Sziasztok!
Az elmúlt pár napban hatalmas ihletrohamom támadt :) Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de szerintem ez jó :)
Ez a fejezet elég különleges lesz :) Jó értelemben :)És igaz a mondás: Az álmok néha valóra válnak :)
Puszi!
Carly :)

u.i.: aki a gyors frissítés miatt nem olvasta az előző két fejezetet, két bejegyzéssel ezelőtt megteheti :)

 

(Esme szemszöge)

…Arca szinte már hozzáért az enyémhez…Éreztem forró, vággyal teli leheletét,  illatának bódító egyvelege pedig az őrület felé kergetett… Nem tudtam, meddig bírom anélkül, hogy ajkaimat ajkaihoz ne érintsem… Az eszem azt mondta ne, a szívem viszont azt, hogy igen…Mire is hallgasson ilyenkor az ember?

-Esme, szeretnélek megcsókolni-suttogta alig hallhatóan Carlisle.

-Akkor tedd meg! Mire vársz még?

-Nem tudom-húzta végig ujját az arcomon-Úgy érzem, még nem állsz készen rá…

-Bármire kész vagyok…Mindent megteszek, csakhogy veled lehessek…

-Mindent?-kérdezte, mire az én szemeim is lassan kinyíltak.

-Igen, mindent-válaszoltam határozottan.

-Akkor egyet ígérj meg nekem…-nézett mélyen a szemeimbe.-Ha bármi rosszat csinálok…ha valami egy picit is nem esik jól,  szólj! Nem akarok neked fájdalmat okozni…

-Ez csak egy csók…Nem kell túllihegni-nevettem  halkan.

-Hidd el, egy csók is lehet fájdalmas…ha azt nem a megfelelő ember adja-mosolyogta, majd ajkait végre az enyéimhez érintette…

-Azt hiszem, ideje mennünk-szakított ki apró álmomból Carlisle. -Nemsokára besötétedik…

-Bár ne kéne… Nem szeretnék megint a négy fal között lenni… - sóhajtottam.

-Tudom, hogy irtózol  a kórház gondolatától…De már csak a mai estét kell kibírnod, és hazamehetsz…- mosolygott rám bíztatóan- Becsület szavamra!

-Neked hiszek...de Izzie-nek nem…

-Hogy jön ide Isobell?-nézett rám kérdőn.

-Ma este ő van beosztva ügyeletre hozzám, és…nem igazán kedvel-mondtam kicsit félve-,de ezt te is tudod…

-Az igazat megvallva…sejtelmem sincs, hogy miért ilyen ellenszenves-mondta elgondolkodva- De ő mindig is ez a féltékeny típus volt…Ha valamit a sajátjának érzett, azt nem eresztette…

-Izobell szerelmes volt beléd?-kérdeztem érdeklődve.

-Talán még most is az…-nevetett halkan-De most már próbálja kontrollálni magát. Ezt becsülöm benne…

-És te?

-Csinos , meg okos, de…nem az én esetem…-nézett a szemeimbe komolyan.-Ő túlságosan temperamentumos, és heves természet…Nem való hozzám…

-Értem…-mosolyodtam el halványan, miközben éreztem, hogy az arcomba ömlik a vér lopott érintései hatására. Istenem, ennek nem így kéne történnie. Az álom… a szívem…túl gyorsan visznek engem előre…

-Én inkább a szerény, visszafogod, érett gondolkodású nőket szeretem-folytatta előbbi mondatát.

-Végre egy olyan férfi, aki nem a külső alapján ítél-kacagtam  halkan.

-Nem mondom, hogy nem fontos a külső…De ami idebent van, az sokkal fontosabb-tette kezét a mellkasomra, mire a szívem olyan erős iramba kezdett verni, hogy a helyzet félreérthetetlenné vált…A heves szívdobogás, az hogy minden egyes szaván pirulok, mindkettőnknek egyértelmű jel volt…És végre én is ki mertem mondani…szerelmes vagyok…

-Én…én…nem is tudom-kezdtem zavarodott dadogásba-Nem is tudom mit mondjak…

-Inkább ne mondj semmit!-mosolyogta, miközben arca egész közel került az enyémhez.

Mintha még mindig álmodtam volna… Éreztem forró, vággyal teli leheletét,  illatának bódító egyvelege pedig ugyanúgy kergetett az őrület felé … Nem tudtam, meddig bírom anélkül, hogy ajkaimat ajkaihoz ne érintsem… Az eszem azt mondta ne, a szívem viszont azt, hogy igen…Mire is hallgasson ilyenkor az ember?

-Tudom, hogy szeretnél megcsókolni…-suttogtam alig hallhatóan.

-De te is szeretnéd?-kérdezte.

-Miért gondolod, hogy nem?

-Túl sok megrázkódtatás ért téged az elmúlt időszakban…

-És szerinted ez akadály?-sóhajtottam fáradtan.

-Helyetted nem tudok válaszolni-hunyta vissza a szemeit-De azt tudom, hogy én mindent megadnék neked, ami csak tőlem telik…

-Másra nincs is szükségem-mosolyogtam boldogan, mire ajkaink végre találkoztak…

Soha nem éreztem még ehhez hasonlót…Mintha az egész világ megszűnt volna létezni körülöttem… Ajkai olyan gyengéden siklottak végig az enyémen, akár egy selyemkendő…talán még annál is gyengédebben…Mintha porcelánból lettem volna…

Kissé bátortalanul kezdtem el viszonozni csókjait, de ahogy a testemet átjárta a forróság , maradék bizonytalanságom is elpárolgott. Csak ő és én voltunk…senki más…

-Carlisle Cullen, te meg mi a fenét csinálsz?-hallottam meg egy ismerős, vérfagyasztó hangot, mire úgy rebbentünk szét, mint a rajtakapott tinédzserek. Csak ebben a pillanatban jöttem rá, mit is tettem…Hogy is gondoltam ezt? Orvos beteg kapcsolat? Nekem teljesen elment az eszem...

És ezt az érzést egyre csak erősítette bennem, mikor felnéztem a hang szőke tulajdonosára…

-Izzie…

Gyógyító szerelem VI. Fejezet

Sziasztok!
Most egy kicsit hamarabb hoztam a frisset, ugyanis tegnap heves írhatnékom támadt, és nem akartalak tovább várakoztatni titeket :)
Kicsit rövidebb, de ennek a folytatás miatt meg van az oka :D Remélem tetszeni fog!
Puszi!
Carly :)

u.i.: Aki nem olvasta az előző fejezetet, és kedve is van hozzá, az az előző bejegyzésben olvashatja :)


Szerelem vagy barátság?

(Carlisle szemszöge)

-Mikor rájöttem, hogy lebénultam, rettenetesen megrémültem-folytatta-Elkezdtem sikítani, mire egy csapat orvos termett azonnal körülöttem, és vizsgálni kezdték az állapotomat, de nem sok sikerrel… Senki nem tudta, mi oka van a bénulásomnak, mivel a gerincem sértetlennek tűnt…

-Ezek szerint…-kezdtem bele, de inkább magamba fojtottam a mondat végét. Ha nem jöttek rá, hogy mitől bénult le, talán most sem tud járni?

-Nem, dehogy-mosolyogta-Most már nincs semmi bajom…

-És az édesanyád? A bátyád?

-A bátyám teljesen felépült, és most Tennessee-ben él. Anyám is rendbejött, bár még azóta is sántít egy picit. Ő most is Colombus-ban él az édesapámmal…

-És azután mi történt?-kérdeztem kíváncsian.

-Kis idővel később kiderült, hogy a sokk okozta a bénulásomat-sóhajtottam-Miután levették a gipszem elkezdődött a rehabilitációm, és lassan újra megtanultam járni. Viszont a balesetnek egy súlyos, maradandó következménye volt a szervezetemre…

-Mi?

- Olyan mértékben károsodott a méhem, hogy nem lehet gyermekem…

Ahogy ezt kimondta , rájöttem , miért is reagált olyan hevesen a délután elhangzottakra. Egy nőnek nincs is annál fontosabb, minthogy gyermeke szülessen. Ő pedig elvesztette ezt a lehetőséget…

-Én…nagyon sajnálom, Esme…-sóhajtottam-Nem is tudod, mennyire sajnálom…

-Ne sajnáld!-mosolyodott el halványan-Ha nincs az a baleset, soha nem változtam volna meg… Akkor döntöttem el, hogy tanár leszek…

-Máskülönben mi lettél volna?-kérdeztem kíváncsian.

-Orvos akartam lenni-mosolyogta-A tanáraim szerint minden képességem meg is lett volna hozzá. Én azonban lemondtam erről az álomról…

-És megbántad?

-Nem…Viszont azóta is hiányzik , hogy gyermekem legyen. Úgy érzem… elvesztem-hajtotta le a fejét szomorúan, mire én nem bírtam megállni, hogy magamhoz ne öleljem. Védtelensége láttán olyan ösztönök törtek elő belőlem, amelyeket még soha nem tapasztaltam. Meg akartam óvni…Azt akartam, hogy többé ne kelljen szenvednie…

Gondolkodás közben észre sem vettem, Esme mikor aludt vissza…Óvatosan lefejtettem karjait a derekamról, majd anélkül, hogy felébresztettem volna, visszafektettem az ágyra…Látszott rajta, hogy kimerült, de arca még is békés volt…Végre nyugalom áradt a lelkéből…

Úgy döntöttem ma este én sem megyek haza…Odahúztam az ágyához egy széket, és csak figyeltem , ahogyan alszik…Végül engem is elnyomott az álom…

Esme állapota hamar javulni kezdett. Egyik napról a másikra nőtt az energiája, és már nem nyomta el olyan könnyedén az álom… De nem csak testileg, hanem lelkileg is a gyógyulás útjára lépett… Egyre nyitottabb lett az irányomba, és szinte nem telt el nap, hogy ne beszéltünk volna…

Amikor a közelemben volt, szinte minden gondomat elfeledtem… Ha megszólalt, a szívem hevesen kalimpálni kezdett…Görcsölt a gyomrom, mikor kimondta a nevem…

Ezek egyre gyakrabban fordultak elő a beszélgetéseink során…Tudtam, valami megváltozott köztünk… legalább is  éreztem, hogy valami más lett. Egyre gyakrabban néztem rá úgy, mint nőre…Ezt a kapcsolatot össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit Izzie iránt éreztem. Más volt…sokkal másabb…de ezt még magamnak sem mertem bevallani…

-Tudod, azért örülök, hogy nemsokára megszabadulhatok ettől a helytől… Kicsit már  nyomasztottak a fehér falak…-mosolyogta, miközben továbbra is csukott szemekkel élvezte a tavasz napsütés lágy sugarait.

-Örülök, hogy most már jól vagy-simogattam meg a vállát-Egy orvosnak nincs is annál fontosabb, minthogy a betege boldogan, és egészségesen távozzon el ebből az épületből...

Bár az eszem ezt mondatta velem, a szívem még marasztalta volna…Mi lesz, ha soha többé nem látom?  Többet jelent nekem ő annál, minthogy egyszerűen elfelejtsem…

-Szeretném, ha tudnád, hogy még soha nem volt olyan barátom, mint te-fogta meg a kezem, mire a lábamim alig észrevehetően megremegtek-Köszönöm!

-Ugyan már-legyintettem-Ha valaki köszönetet mondhat, az én vagyok! Megtisztelő volt, hogy a barátod lehettem…

-Miért csak lehettél?-kérdezte meglepetten-Már nem vagyunk azok?

-Jaj, dehogynem-hadartam-Csak azt hittem, miután elhagyod a kórház falait én már…

-Sosem foglak elfelejteni, Carlisle…-mosolyogta-ha nem találkoznánk többé, akkor sem…Ritka az olyan férfi manapság, mint te-ahogy ezt kimondta, úgy éreztem maradék erőm is elhagy. Miért gyengülök el ennyire? Nem tehetem ezt, hiszen ő a barátom. Nem is akármilyen barátom, és az érzéseim nem mehetnek a kapcsolatunk rovására…

 -Nem tehetem ezt-motyogtam alig hallhatóan.

-Mit, Carlisle?-.kérdezte kíváncsian. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy hangosan beszéltem. Azonnal ki kellett vágnom magam…

-Semmit, csak…elgondolkodtam-húzódott arcomra szelíd mosoly-Nincs kedved leülni?

-De , szívesen-mosolyogta viszont, miközben lassan mind a ketten leereszkedtünk egy magányosan álló cseresznyefa tövébe…

Gyógyító szerelem V. Fejezet

Sziasztok!
Megpróbáltam olyan gyorsan hozni a friss fejezetet, ahogy csak tudtam!
Remélem nem várakoztattalak sokáig benneteket :)
Ezzel egy időben újabb nagyszerű hírt közölhetek veletek :D Ez a 100. bejegyzés!!!
Jó olvasást!
Puszi!
Carly :)


Kínzó emlékek

(Carlisle szemszöge)

Az ajtón belépve meglepve tapasztaltam , hogy az egy helyett két ember tartózkodott a helyiségben...Haja szőke volt, és szemei élén zöld csillogással merültek Esme mogyoróbarna szemeibe. Furcsa, de az egyik részem heves meglepettséggel reagált erre a jelenetre…A jelenetre, miszerint Esme-nek gyereke van…

-Öhm…bocsánat, hogy zavarok-köszörültem meg a torkomat-Dr. Stevens kissé hevesen reagált a köztünk lévő kapcsolatra…Nem akartalak udvariatlanul itt hagyni…

-Semmi baj, Carlisle… -legyintett, miközben ismét a mellette álló kisfiú felé fordult -De modortalan is vagyok…Ő itt Nick Doren , az egyik tanátványom.

-Ó, nagyon örvendek Nick-ráztam vele kezet bátorítóan.

-Meggyógyítja a tanár nénimet, ugye?

-Persze, hogy meggyógyítom-jelentettem ki határozottan-Azt is megígérem, hogy egy héten belül már haza is mehet.

-Tényleg?-nézett rám csodálozva-És ez biztos?

-Olyan biztos, mint az, hogy a föld kerek…

-Akkor vissza tetszik jönni tanítani, igaz?

-Amint tudok , már megyek is-mosolyogta-De előtte még pihenem kell egy kicsit…Még elég gyenge vagyok…

-Remélem nemsokára vissza fog jönni, Esme néni…-köszönt el egy széles mosollyal az arcán, majd szökdécselve hagyta el a kórterem ajtaját.

-Igazán szégyellem magam-szólaltam meg néhány másodperc csend után.

-Miért?

-Azt hittem, hogy a kisfiú a…

-Jaj, ugyan már…ezért nem kell bocsánatot kérned-nevetett fel halkan.-Tanárként sok gyerekkel kerülök kapcsolatba, és én lennék a legboldogabb ha anya lehetnék…

-Akkor is sajnálom ezt az előítéletet…Nem is tudom, miért hittem…-csóváltam meg a fejemet elgondolkodva.

Miért is gondoltam, hogy ennyi idősen ilyen korú gyereke van…Ez eleve lehetetlen…Nem nézem ki belőle azt a kicsapongó életmódot…bár az anyaságot már annál inkább. Mintha az ember ösztönösen az övének látna minden gyermeket, aki mellette áll…

-Ez nem előítélet-mosolyogta-Ilyen idősen már…

Ajkait keserű sóhaj hagyta el, és olyan érzelmek ültek ki arcára, mint amilyeneket még  soha nem láttam… A tiszta fájdalom , amely a szemeibe tükröződött, bennem is kínt gyújtott.  Ha tudtam volna mit teszek, most visszaszívtam  volna szavaimat….

-Sajnálom-simítottam meg karját vigasztalóan-Nem akartam a lelkedbe gázolni…

-Nem gázoltál-mosolyodott el halványan-Csupán eszembe jutott , mennyi mindent nem éltem még át az életbe…

-Ennél többről van szó-töröltem le arcáról egy legördülő könnycseppet-Az ember nem ok nélkül hullajt könnyeket.

-Még ha igaz is lenne…Ez  akkor sem változtatna semmin…-mondta nyugodt hangon.

-Változtatni mindig lehet-mosolyogtam bíztatóan- Csak tudni kell a módját…

(Esme szemszöge)

Az emlékek robbanásként törtek a felszínre, és lavinaként árasztották el békés lelkemet, feldúlva benne mindent, ami valaha létezett. A vita, a baleset, a kórház…minden éles képek forbájában villogott a szemem előtt…

Jól emlékszem…napfényes ,októberi  délelőtt volt…

-Emmett, add már vissza a könyvem!-kapkodtam bátyám felé, aki szerencsétlenségemre sokkal magasabb volt mint én.

-Próbálkozz csak, húgi! Még ülve is magasabb vagyok nálad!

-Mindjár odaérünk a sulihoz! Ha nem adod vissza, én…

-Én? Én?

-Én megverlek…-tettem morcosan karba kezeimet. Persze soha nem tettem volna meg, hiszen nagyon szerettem őt, de annyira bosszantott néha, hogy az ki sem tudom mondani. Bezzeg ő élvezte ezt az állandó huzavonát, és szeretettel viccelődött iskolai teljesítményemen…Ráadásul ő lusta volt tanulni, még is jó jegyeket kapott. Hihetetlen, hogy valaki a semmittevéssel is sikeres tud lenni.

-Te a légynek sem tudnál ártani-kacagta-A stréberek mindig is szende kis szűz lányok maradnak, akik nem bántanak senkit, és várják a szőke herceget fehér lovon!

-Anya!

-Most nem tudok figyelni, kicsim, éppen vezetek-válaszolta komoly hangon.

-De Emmett megint piszkál!

-Ez nem igaz, én csak az igazat mondom!

-Az igazat?-fakadtam ki háborgóan-Még is mi ebben az igazság?

-Az, hogy túl merev vagy! Lehetnél egy kicsit lazább!

-És ha én így érzem jól magam?

-Csak bebeszéled magadnak…Senki nem lenne boldog egy olyan ember bőrében, mint a tiéd!

-Na jó, azonnal hagyjátok abba!-fordult hátra anyánk, ám ekkor hirtelen minden megváltozott…

A semmiből egy  kamion tűnt fel egy szempillanat alatt, és hatalma sebességgel száguldott a kocsink felé. Anya hiába próbált kitérni, a baleset elkerülhetetlen volt. Egy éles csattanás kíséretében szinte eggyé olvadt a két kocsi, és mi a roncsok közé szorultunk. Éreztem, ahogy a lábamban eltörik a csont, és a fejem hatalmas erővel nekicsapódik a széktámlának. Az ütés erejétől elvesztettem az eszméletem, azonban mindent hallottam…Hallottam, mikor a tűzoltók kiszedik a család többi tagját az autóból, és amikor azon tanácskoztak, velem mi legyen…Ugyan is annyira odapréselődtem a kocsi falához, hogy életveszélyes lett volna kettévágni az autót. A beszélgetésből ezek után már csak foszlányokat hallottam…A  fájdalom ismét a sötétség felé sodort, és megszűnt a kapcsolatom a külvilággal…

Legközelebb a kórázban tértem magamhoz. Rettenetesen émelyegtem, de ami furcsa volt, nem éreztem fájdalmat deréktól lefelé…Próbáltam megmozdítani a lábamat de nem ment…Lebénultam…

-Esme! Esme!-hallottam meg egy mély csengésű, nyugodd hangot, mire fáradt szemeim azonnal kipattantak. Carlisle volt az…

-Mi…mi történt?-kérdeztem egy nagyot ásítva.

-Rémálmod volt…

-Ezt sejtettem-nevettem fel halkan-Te mit keresel itt?

-Aggódtam érted…Ami délután történt, az eléggé megviselt …

-Ugyan, felejtsd el…-legyintettem-Az nem a te hibád volt…

-Akkor kié?

-Az enyém, de ez most nem számít...

-De igen is számít! A barátod vagyok, és addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom, mi az, ami ennyire nyomaszt!-mondta ki határozottan, mire rájöttem, hogy igaza van. Nem rejthetem el tovább a múltat. Legalább is előle nem…

-Hát jó-sóhajtottam-Minden tíz éve kezdődött…

10000 látogatóóó!!! :D

Jaj, Istenem! Annyira örülök :D Soha nem hittem volna, hogy egyszer 10000 látogató jár majd a blogomon :D Köszönöm minden egyes embernek, aki itt járt...Még azoknak is, akik csak egyszer-egyszer néztek be...

De legfőképp azoknak, akik komit írtak egy-egy fejezethez :)

Nem mondanék neveket, mert félek, hogy kifelejtek valakit, de szerintem az érintett emberek tudják , hogy rájuk céloztam :)

Remélem, továbbra is látogatni fogtok engem, és továbbra is okoztok nekem ilyen boldog pillanatokat :)

Puszi!

Carly :)

Videó!!! :)

Sziasztok!

Hoztam nektek egy kis videót :)

Ez a mű nem az én, hanem egy kedves barátnőm, Froeira, alkotásához készült.Együtt dolgoztunk napok óta, úgyhogy remélem tetszeni fog!

Bővebb információt az oldalán IDE katintva találtok :) Ez azért is fontos, mert így érthető lesz azok számára is a videó, akik nem ismerik a történetet :)

Jó szórakozást! A friss is nemsokára érkezik!

Puszi!

Carly :)

Egy kis hír a frissről :)

Sziasztok!

Tudom, hogy nemsokára érkeznie kéne a frissnek...Szerencsére pozitív oka van a kimaradásnak, ami egy nagyon kedves barátom Froeira látogatásának tudható be, így valószínűleg még egy kis ideig nem is lesz.

Remélem nem haragszotok érte :)

A fejemben már megvan a folytatás :D Csak le kell írnom :)

Sietek, ahogy tudok!

Puszi!

Carly :)