Cullen's Anatomy XII. Fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve, de megérkezett a Cullen's Anatomy új része, ami most még hosszabb lett, mint az előzőek, mert most kis ideig nem lesz friss. De nem tart majd sokáig, hamarosan majd újra jelentkezem. Ebben a fejezetben is sok minden történik majd, mind jó, mind rossz; és remélem, hogy mind tetszik majd. Ezután majd egy kisebb ugrás lesz a történetben, nem nagy, de annál fontosabb ;)

Jó olvasást!

Puszi!
Carly

(Carlisle szemszöge)

-Esme, várj!-hívtam picit félre, mire Jasper azonnal visszafordult hozzánk, és láttam a szemein, hogy nem akar nélkülünk tovább menni.

-Ti nem jöttök?-pillantott ránk kíváncsian, mire mindketten összenéztünk Esme-vel. A szemeiben tisztán látszott, hogy nem szeretné megbántani az unokaöcsémet, de én akármennyire is szerettem volna teljesíteni szerelmem kimondatlan szavait, erről muszáj volt vele négy szemközt beszélnem. Nem akartam, hogy Jasper halljon bármit is a beszélgetésünkből.

-Azonnal, öcskös-mosolyodtam el.-Te csak menj előre!-intettem az ebédlő felé, és amint eltűnt a szemünk elől, azonnal Esme-hez fordultam.

-Tudod-álltam neki nehezen-, nem is tudom, miként mondjam el ezt neked. Eddig azért nem beszéltem erről, mert nem illett bele a mi idilli romantikus világunkba, de…-a szavaim alig jöttek ki az ajkaimon. Mintha az emlékek elszorították volna a torkomat, és nem engedték volna, hogy bárkinek is beszéljek erről a fájdalmamról.-Nem mondtam még el mindet a családomról-mondtam szinte suttogva.-Még nem beszéltem neked a…nővéremről, Lilly-ről.

-Valami történt vele- állapította meg a szemeimből lassan kigördülő néhány könnycsepp láttán.-Ezért van itt most Jasper egyedül…

-Körübelül fél éve Seattle határában volt egy hatalmas baleset-kezdtem el mesélni, ám a torkomon akadt gombóc miatt egyre inkább nehezemre esett megszólalni.-Ebben a balesetben sajnálatos módon…elveszítettük Őt-hunytam le a szemeimet egy pillanatra.-Jasper nagyon nehezen viseli mindezt, és emiatt szeretett meg téged annyira hamar…emiatt nem ismerheted meg Őt.

-Carlisle, én rettenetesen sajnálom-simította meg a vállamat, mire ismét ránéztem.-Tudnék valamiben segíteni?

-Egy valamit talán tudnál tenni-csillantak fel szemeim pillanatok alatt.- Ha nincs ellenedre, természetesen…

-Mi lenne az?-pillantott rám kíváncsian.

-Mindössze erre a délutánra-álltam elő az ötlettel-lehetnél picit Jasper anyukája…

-Én?-nézett rám meglepetten.-Nem hinném, hogy tudnám helyettesíteni Lilly-t-sóhajtott fel alig hallhatóan, mire kezemmel bátorítóan megsimítottam puha arcát.

-Nem helyettesítened kell Őt-mondtam komolyan, amire ismét rám emelte a tekintetét.-Mindössze szeretném, ha Jasper mellett állnál, és ha mond valamit, ami inkább az édesanyjának lett volna címezve, természetesnek vennéd. Ő ilyen módon mutatja ki a hiányt, amit érez-simítottam meg a vállát, mire azonnal elmosolyodott.

-Természetesen-bólintotta.-Kedvelem Jasper, remek kisfiú, és minden megtennék, hogy ilyennek láthassam, mint amilyen most…ilyen vidámnak.

-Angyal vagy-nyomtam csókot ajkaira, mire Ő azonnal belepirult a csókunkba, én pedig nem bírtam megállni, hogy ezen fel ne kuncogjak.-El sem hiszed mennyire aranyos vagy, mikor elpirulsz.

-Nem kellene még inkább zavarba hoznod-sütötte le a szemeit.-Ez még annyira új nekem…hiszen ez még csak a harmadik csókunk volt-vonta meg a vállát egy szelíd mosollyal az arcán, mire én ismét egy halvány puszit nyomtam az ajkaira.

-Most már a negyedik-kacsintottam rá, miközben puhán megsimítottam a kezeit, amire az Ő arca ismét teljesen vörös lett.-Most már mehetünk enni?

-Mehetünk-bólintott pironkodva.-De ha lehet, nem szeretnék többet elpirulni a szüleid előtt, mert picit kezd kínossá válni-nevetett fel alig hallhatóan, mire én is felkuncogtam, majd egymás kezét fogva indultunk el a már fél éve nem látott étkező felé.

Szinte semmi nem változott, mióta elmentem innen. Az elmúlt alkalommal a bánat miatt nem is bírtam megszemlélni, mi minden változott az elköltözésem óta, de nem maradtam le semmiről sem. Minden olyan volt, mint akkor…

-Oh, már itt is vannak-állt fel anyám az asztaltól.-Azonnal hozom a vacsorát, mindenkinek a kedvencét készítettem-halkult el a hangja, amint a konyhába ért, miközben én kihúztam a széket szerelmemnek, hogy minél előbb leülhessen.

-Mondtam, anya, hogy nem kellett volna ennyit fáradnod-ültem le én is, amivel egy időben Ő is visszaért hozzánk egy-egy hatalmas tányérral a kezében.

Mindig nagyon féltettem, hiszen orvosként tudtam, hogy amint az idő elhalad az ember feled, annál kevésbé bírja a mindennapi megterhelést. És bár anya nem volt túlzottan öreg, azért túl az ötvenen nem szerettem volna, ha baj lenne mindebből.

-Nem fáradtam semmit-simította meg az arcomat, mintha még mindig kisfiú lennék, majd a mellettem ülő Esme-hez fordult.-Ha minden információm helyes, akkor állítólag szereted a natúr csirkemellet paradicsommal-tette szerelmem elé a hatalmas tányért.-Remélem, ízleni fog.

-Köszönöm, Mrs. Cullen-pillantott fel rá.-Ön annyira rendes…

-Nincs mit köszönnöd-simította meg a vállát.-És annyira hivatalos a Mrs. Cullen…hívj csak Lilian-nek!

-Rendben, Lilian-bólintott Esme, mire anyám mosollyal az arcán ült le apám mellé. Láttam rajta, hogy hihetetlenül boldog…láttam amint felcsillan a szeme, ha rám pillant. Nem láttam már ilyennek minimum fél éve.

Hamarosan már mindenki megette a finom vacsorát, ám én még mindig falatoztam. Nem amiatt, mert nem ízlett, amit az édesanyám csinált; hanem mert mindig Esme-n volt a tekintetem. Nem bírtam levenni róla a szemeimet…

-Esme, drága-hallottam meg anyám hangját, amire én is felemeltem a fejemet-, kijönnél velem a konyhába? Elkelne némi fiatal kéz…

-Hogyne, Lilian-állt fel mellőlem szerelmem, majd lassan mindketten elindultak az emlékeimben jól ismert konyha felé, miközben én még mindig Esme-t néztem…nem is szerettem volna mást tenni, mint szemeimet a szemeibe mélyeszteni, hozzásimulni, csókolni…Őt akartam. Mindenhol. -Fiam, mi van veled?-nevetett fel apám, mire szavai hallatán feleszméltem gondolataimból.-El sem hinné az ember, milyen komoly orvos vagy, amikor erre a lányra pillantasz. Mintha teljesen más lennél mellette…

-Én magam sem tudom-csóváltam meg a fejemet halvány mosollyal.-Számomra Ő nem csak egy lány…Ő az én Esmém. Nem láttam még soha ilyen nőt, mint Ő.

-Szerelmes vagy-sóhajtott fel-, reménytelenül. Elhiheted, mikor én voltam ilyen idős, én is azonnal el lettem bűvölve-pillantott a konyha felé, mire én is halkan felnevettem.-És? Mi a helyzet a…gyermekvállalás terén?

-Apa!-emeltem rá szemeimet picit meglepetten, majd suttogva folytattam.-Mi még nem tartunk ennyire…elől, ami kettőnket illeti. De minden bizonnyal eljön majd ennek is az ideje-mosolyodtam el, mikor felvillanta gondolataimban néhány pillanat…a pillanat, mikor majd először karjaimban tarthatom a mi picinket, a mi csillagunkat; mikor majd elindul kicsike lábain; mikor kimondja az első szavait, mikor átölelve azt mondja majd: „Szeretlek, apa!” Nem tudom mi miatt, de ha elképzeltem Őt, mindig egy kislányt láttam a szemeim előtt.

-Carlisle, legyen kisfiú-szólalt meg ekkor Jasper izgatottan.-Légysziiiii!

-Ez nem rajtam múlik, öcskös-borzoltam össze a haját.-Ezt mindig a természet dönti el, és én nem szólhatok bele abba, amit a sors elrendel. De nem is szeretnék-mondtam, miközben lassan elfordítottam az arcomat szerelmem üres ülőhelye felé…

(Esme szemszöge)

-Tudod, Esme-pillantott rám Lilian, mire én is ráemeltem a tekintetem az éppen készülő finom csokitortáról-, nem csalódtam benned, semmilyen téren. Nem hittem volna, hogy a mai világban vannak még ilyen nők, mint te…

-Nincs bennem semmi különös- vontam meg a vállamat-, de minden esetre hihetetlenül jól esik mindezt öntől hallani. Be kell vallanom-nevettem fel alig hallhatóan-, hogy mindennél jobban féltem ma önnel és Mr. Cullen-nel találkozni.

-Tőlünk nem kell félned-simította meg a vállamat, mire ismét ránéztem.-Nem mellesleg Jasper is…mintha teljesen más lenne melletted. Nem ül szomorúan, mint minden más alkalommal, ha Carlisle nincs itt.

-Remek fiú-nevettem fel alig hallhatóan.-Értelmes, mindent bevállaló fiatalember; minden bizonnyal sikeres felnőtt lesz. De nem hinném, hogy mindez az én hatásom…

-Nem hinnéd?-pillantott rám meglepetten.-Esme, mióta a lányom…Lilly elment; nem láttam ennyire vidámnak-mondta alig hallhatóan, mire én is elnémultam. Nem lehetett könnyű Lilian-nek erről beszélni.-Remek anya lennél.

-Köszönöm!-pirultam el, amint kimondta az anya szót.

-És…gondoltál már rá?-emelte rám szemeit kíváncsian.-Mármint arra, hogy gyermeket vállaljál…

-Természetesen-bólintottam szelíd mosollyal az arcomon.- Mindig is szerettem volna anya lenni, nem is kérdés, de...

-De?-pillantott rám, amint elhallgattam. Illene erről bármit is mondanom? Nem túlzottan említettem ezt még…senkinek.

-Mindössze annyi-álltam neki nehezen-, hogy valami miatt félek. Amiatt, mert nem tudom, mit szeretne Carlisle- temettem arcomat a kezeimbe.-Annyira jól bánik a kicsikkel, hiszen…itt van Jasper, meg a múltkor volt egy pici lány a kórházban, Emily, akivel szintén annyira szeretetteljesen bánt; de nem merek neki a gyermekvállalásról beszélni vagy kérdezni. Félek, hogy valami miatt túl korai lenne még felhoznom a dolgot…

-Ehhez soha nincs korán-simította meg a vállamat megnyugtatóan.-Én mikor megismertem Henry-t, már a harmadik találkozásunk alkalmával megkérdeztem, hogy szeretne-e valaha gyereket. Pedig nem vagyok már fiatal, és akkor még inkább nem volt szokás erről beszélni.

-Akkor kérdezzem meg erről?-néztem rá kicsit bizonytalanul. Nem voltam biztos abban, hogy meg merem tenni. Nem Carlisle miatt féltem, a válaszában majdnem teljesen biztos voltam. Hanem attól, hogy én nem tudok majd beszélni erről a témáról, és az egészből csak egy össze-visszahabogás lesz.

-Természetesen-mondta biztatóan.-Én hiszem, hogy a fiam jó modorra lett nevelve, és képes minderről beszélgetni veled. Bár azt sem hinném, hogy ez a téma ellenére lenne.

-Köszönöm, Lilian-mosolyodtam el megkönnyebbülten.-Nem is tudja, mennyit segített ezzel nekem; ez a dolog már pár napja nyomasztott belülről.

-Nincs mit, drága-nevetett fel sugárzóan.-Nem mellesleg pedig… egy kislány unokának nagyon örülnék a jövőben-kacsintott rám célzóan, mire picit pirult arccal indultam vissza vele az étkezőben ülő férfitársaság felé.

Amint Carlisle és az én tekintetem összefonódott, a pillantása-a Lilian-nel való beszélgetésnek is köszönhetően-még inkább zavarba ejtőbb volt, hiszen tudtam, hogy a babát nem a gólya hozza. És mióta Addison említette a dolgot…egyre többször vettem észre én is a tekintetében azt a bizonyos nézést.

-Már itt is vagyunk-tette le Lilian a csokoládétortát az asztal közepére.-Remélem, mindenkinek ízleni fog.

-Csokitorta!-kiálltott fel Jasper, majd Carlisle térdére állva nyújtózkodott a hatalmas kés felé, mire szerelmem alig bírta visszahúzni a gyors mozgású kisfiút.

-Csak nem gondolod, hogy ekkora kést a kezedbe vehetsz?-nézett rá komolyan.-Ha nekem itt levágod az ujjad, nem tudom, mit csinálok veled.

-De hiszen orvos vagy-ült vissza Jasper.-Tudod, mit kell csinálni, ha levágom az ujjam.

-Inkább ne is beszéljünk erről!-állította le unkáját Lilian.-Majd én vágok mindenkinek…

-Anya, megfelezel velem egyet?-pillantott rám kíváncsian, mire elakadt a lélegzetem. Emlékeztem arra, amit Carlisle mondott, hogy Jasper mondhat dolgokat, amik az édesanyjának lettek volna címezve…de erre nem voltam felkészülve, és amint láttam, mindenki más is megremegett. Lilian lesütötte a szemeit, Henry sietve állt neki a torta evésének, Carlisle pedig picit feszültem emelte szemeit az arcomra, hogy vajon mit fogok reagálni az előbb kimondott szavakra.

-Persze, kicsim-bólintottam bátortalanul.-Melyik szeletet szeretnéd kérni? Több habbal a tetején, vagy amiben több a csokoládé?

-Amiben több a csokoládé-mosolyodott el, mire ki is vettem egy szeletet a többi közül, majd a tányérjára helyeztem, Ő pedig egy kis villát adott a kezembe. Ekkor már azt is láttam, hogy mindenki megkönnyebbülten fellélegzett, és Carlisle is mosollyal az arcán akrolta át a vállamat, miközben mutatóujjával a hajammal játszott.

-Büszke vagyok rád-súgta oda alig hallhatóan, hogy csak én halljam.-Szeretlek!-nyomott puszit az arcomra, mire lesütött szemekkel emeltem egy falat tortát az ajkaimhoz.

-Én is szeretlek!-suttogtam viszont, mire mind a ketten mosollyal az arcunkon fogyasztottuk el az előttünk lévő tortaszeletet.

Hamarosan az idő rettenetesen elszaladt, és mire észbe kaptunk, már majdnem tíz óra volt. Carlisle szülei hihetetlenül kedvesek voltak velem mindvégig, és amikor Carlisle megemlítette, hogy ideje indulnunk, Ők alig bírtak elengedni minket gyönyörű és tágas otthonukból…beleértve Jaspert is.

-Esme, ne menj el!-ölelt meg, mire lehajoltam hozzá, hogy én is megölelhessem. Majd megszakadt a szívem, mikor megláttam a szemeiben a szomorúságot.

-Már mondtam, Jasper-simítottam meg szőke hajacskáját-, csak szólnod kell, és azonnal átjövök játszani hozzád. De el ne felejtsd, jó?

-Nem felejtem-húzódott apró mosoly az arcára.-Szia, Esme!

-Szia, kicsim!-pusziltam meg az arcát, majd ismét felegyenesedtem, hogy Carlisle szüleitől is elbúcsúzhassak.

-Annyira kár, hogy már is elmentek-nézett ránk Lilian kicsit szomorúan.-Biztosan nem maradtok még?

-Nem, nem, Jaspernek ideje aludni menni-mondta Carlisle.-Már eddig is sokkal tovább maradt fönt, mint szabadna neki.

-De majd meglátogattok minket máskor is, igaz?-kérdezte Henry, miközben feleségére pillantott.-És nem is kell szólnotok, az ajtónk mindig nyitva áll.

-Köszönjük-mosolyodtam el halványan.-És szeretném megköszönni a csodálatos vendéglátást, amiben ma részem volt, remekül éreztem magam.

-Nincs mit, Esme-húzódott Lilian arcára is széles mosoly-Inkább én köszönöm, hogy megosztottál velem néhány dolgot-nézett rám hálásan, mire azonnal tudtam, mire gondol.

-És is köszönöm a tanácsaidat- pillantottam rá picit pironkodva, majd miután sikerült eltűntettem a pírt az arcomról, ismét Carlisle-ra néztem.

-Akkor induljunk!-szólalt meg mellettem szerelmem, miközben puhán átkarolta a derekamat.-Sziasztok!

-Viszlát, fiam!-köszönt el Henry és Lilian.

-Szia, Carlisle!-kezdett el széles mosollyal az arcán integetni Jasper, mire miután szerelmem is visszaintegetett neki, mind a ketten elindultunk, az udvaron álló éjszínű autó felé, ami a sötétben szinte teljesen eltűnt a mögötte lévő sűrű fekete fenyves árnyai közt. Az ég ezen az éjjelen is borult volt, egyetlen csillag sem látszott az égen, mindössze a Mercedes lámpáinak fénye világította be az ekkor elénk táruló erdei út mentét, majd a C betűvel ellátott hatalmas kovácsoltvas kaput. Ami viszont hihetetlen volt, hogy Carlisle a korom sötétben is magabiztosan irányította az erőtől átjár járművet, mintha a teljes sötét nem is zavarta volna Őt.

-Hogy csinálod?-pillantottam rá kíváncsian, mire azonnal rájött, mire is gondoltam.

-Tudod, ahol én lakom, alig van világítás-mondta mosollyal az arcán.-Mindössze néhány kisebb lámpát helyeztem el az út mentén, ami jelöli számomra az út szélét, de szent meggyőződésem, hogy az erő fényeit nem szabad mestersége fényekkel csúfítani.

-Ezzen nem szállok vitába-kuncogtam fel halkan.-És nem mellesleg egyet is értek veled. Én is messze a várostól nőttem fel, és mindig jobban szerettem nézni a nap lemenő sugarait a verandáról, mint amikor bent a városban ért minket az alkony. Akkor nem látszottak azok a bámulatos fények, mint kint a messziségben.

-Valóban-pillantott rám csillogó szemekkel, majd néhány másodperc után ismét folytatta.-Ha van kedved…megmutatnám az otthonomat.

-Nagyon örülnék neki-csillantak fel szemeim izgatottan.-Annyit meséltél már a házadról, alig várom, hogy a valóságban is láthassam.

-Remélem, azért nem dicsértem túlzottan-nevetett fel alig hallhatóan, mire én is felkacagtam, és mindketten lassan visszafordítottuk a tekintetünket az előttünk elsuhanó táj felé.

Már majdnem Seattle külvárosánál voltunk, mikor az autó letért a főútról, majd egy annál kisebb útra tért, ami az erdő belseje felé vezetett el minket. A fák teljesen összeértek, és néha hallottam, amint a kocsi által keltett kisebb széltől megmozdul néhány fenyőgally, ami lejjebb volt, és az autó halk motorja mellett néha felhangzott egy-egy farkasüvöltés, ami a meszsi hegyekből jött. Kicsit ijesztő, de ugyanakkor mesés volt ez az összhatás.

-Mindjárt ott is vagyunk-kanyarodott még egy utolsót Carlisle, mire meg is láttam az út mentén lehelyezett kis lámpásokat, a lámpássor végén meg egy hatalmas házat.

Elképesztő volt, ahogyan a kifejezetten modern építmény két emelet magasba nyúlt fel a fák közé. Az első emeleti borításfából volt, ami kölcsönzött neki valamiféle természetességet ebben a véget nem érő fenyvesben, de még is kitűnt nagyságával, és biztonságot nyújtó masszív alapjaival a természet lágyságából. Amikor pedig felgyúltak a garázs előtti fények láttam, hogy az épület nagy részét üvegablakok borították, amik úgy verték vissza a fényt, mint ahogyan a csillagok világítanak az égbolton. Nem is tudtam hirtelen, mit mondhatnék.

-Ez…hűha-nevettem fel ámultan, amire Ő is elmosolyodott  kisebb reakciómon.-Hatalmas ez a ház.

-Örülök, hogy tetszik-simította meg az arcomat.-Kicsit talán túl nagy egy magányos embernek, mint én; de remélem, hogy hamarosan már nem csak magammal kell megosztanom-hajolt hozzám lassan, majd ajkainkat ismét puhán összeforrasztotta. Mióta először megcsókolt, minden pillanat, amikor ez újra és újra átélhetem olyan volt, mintha a mennyországban lettem volna. Mikor kezei puhán az arcomra siklottam, mikor az ujjai a hajtincseimet cirógatták…akaratlanul is mindig magamhoz akartam vonni őt, hogy minél jobba érezzem a közelségét.

-Bemegyünk?-szakította meg a csókot néhány pillanattal később.-Itt azért nincs annyira jó idő éjjelente, mint bent a házban.

-Elfogadom az ajánlatodat-mosolyogtam még mindig csukott szemekkel, mire egy újabb puha csókot lehelt az ajkaimra.

-Akkor menjünk-túrt bele a hajamba, mire egymás kezét fogva indultunk el a hatalmas épület ajtaja felé.

A ház belülről is meseszép volt. Amint beléptem, azonnal egy meleg színekkel díszített előtérben találtam magam, ahol Carlisle lesegítette rólam a kis kabátkát, amit magamra vettem, majd a kezemet fogva vezetett tovább a többi szoba felé. Ahogy beljebb haladtuk, a falak lassan világosodni kezdtek, majd miután felsétáltunk a faborítású lépcsőkön, szinte teljesen fehérekké váltak, mire a nappaliba érve lassan megálltunk. Hosszú, elnyújtott kanapé állt nem messze egy csinos kis kandallótól, a kanapé előtt pedig nem más volt, mint egy ovális alakú üvegasztal, amire halvány derengésként sütött rá a hold lassan előbúvó fénye.

-Még most is csak azt tudom mondani, hogy gyönyörű otthonod van-fordultam körbe, majd ismét a szemeibe néztem.-Bámulatos.

-Nem csak az én otthonom-karolta át a derekamat.-Hamarosan a mi otthonunk lesz, ha minden jól megy.

-Ezzel mire céloztál?-pillantottam rá kíváncsian, majd amint hirtelen elért a felismerés, alig bírtam megszólalni.-Azt szeretnéd, ha…

-Igen, szeretném, ha majd hamarosan hozzám költöznél-húzta végig ujjait a hajamban.-Hozhatod Dokit is, meg mindent, amit szeretnél. Mindössze azt szeretném, ha minden nap velem lennél, ha minden reggel láthatnám az arcodat…természetesen nem erőltetem, akkor jössz majd, amikor csak akarsz.

-Carlisle, én…nem is tudom, mit mondhatnék-hatódtam meg egy pillanatra.-Természetesen igen, szeretnék majd itt lakni veled.

-Ez remek!-ölelt meg puhán, miközben kezeit fel-le futtatta a hátamon.-Nem is tudod, mennyire örülök ennek

-Én is örülök-pillantottam a szemeibe.-És tudom, hogy még messze van, amit most mondok-nevettem fel halkan-, de a szüleimmel megbeszéltem, hogy Karácsonykor ellátogatnának hozzám Seattle-be; viszont ha ideköltözöm, meg kell adjam majd a te címedet, ha nem gond…

-Egyáltalán nem gond-indult el a konyha irányába, majd néhány pillanat után visszatért egy-egy pohárral, és egy boros üveggel a kezében-, de ezt meg kell ünnepelnünk.

-Carlisle, erre nincs szükség-sütöttem le a szemeimet zavaromban.

-Dehogynem-öntött mindkettőnknek egy picit a pohárba, majd a kezembe adta.-A közös életünkre!

-A közös életünkre!-koccintottuk össze a poharaink szélét, majd lassan iszogatni kezdtük azt a kicsike kis bort, amit kitöltött nekünk. Ő néhány pillanat múlva felállt, majd miután az üres poharát az asztalra helyezte, az asztallal szemben lévő kis szekrényhez sietett, amin egy CD lejátszó volt, amiből Carlisle nyomán hamarosan felcsendült egy ismerős dallamocska. 

-Honnan tudtad?-néztem rá gyanakvóan, mikor a betöltötte a szobát az egyetemista korom egyik kedvenc zenéje.

-Be kell vallanom, utánanéztem-segített fel az ülőhelyemről.-Addison segített nekem, mert hallotta egyszer, amint ezt a dalt dúdoltad, mikor a vizitet csináltad. Ő azonnal felismerte, és mikor megkérdeztem, Ő azonnal segített nekem.

-Még meg kell hálálnom egyszer neki-tettem kezeimet a vállára, mire lassan kezdtük el felvenni a ritmust a zene lágy dallamára.

Még soha nem táncoltam vele, de most éreztem eddig a legközelebb Őt magamhoz. A teste szinte teljesen összeért az enyémmel, és mikor a fejemet a vállára hajtottam, Ő puha csókot hullajtott a nyakam fedetlen részére, mire a testemet abban a pillanatban átjárta egy kisebb áramütés szerű impulzus. Annyira ismeretlen volt ez az érzés, de semmi esetre sem volt rossz, sőt…

Amint picit hátrébb húzódtam, pillantásunk azonnal összefonódott. Láttam a szemeiben mennyire csillog az irántam érzett szerelme, és mindössze remélni mertem, hogy az én szemeim is ennyire csillognak. Szerettem volna, ha tudná, mennyire szeretem Őt.

Puhán nyomott ismét csókot ajkaimra, mire én kezeimmel a hajába túrtam, és mikor ismét feleszméltem, már mindketten a kanapén ültünk. Ujjait puhán futtatta a hátamon fel és le, majd megint fel és megint le, mire az a most már nem is annyira ismeretlen impulzus ismételten átfutott a testemen.

Hamarosan már nem bírtam ülve maradni, mire hanyatt dőltem a hosszú kanapén, Carlisle pedig minden mozdulatomat követte, és pillanatok múlva már az arcom mellett támaszkodva hullajtott csókokat ajkaimra. Egyik lábamat puha mozdulattal kulcsolta a derekára, mire még közelebb érezhettem Őt magamhoz…de ebben a pillanatban valami megállított.

-Állj!-hunytam le a szemeimet, mire Ő abban a pillanatban leállította a mozdulatait.-Nekem ez nem megy…

-Bocsáss meg!-ült fel mellőlem, mire én is követtem Őt.-Azt hittem, te is annyira szeretnéd, mint én; nem akartam mindezt erőltetni-emelte rám a szemeit bűnbánóan, és láttam, hogy azt hitte, ezzel mindent elrontott. Viszont ez nem így volt…

-Mert akartam is-pillantottam rá halvány mosollyal az arcomon.-Mindössze kigyúlt bennem egy jelzőlámpa, ami pirosat mutatott, mert nem állok készen erre. De ez nem jelenti azt, hogy előtte nem volt zöld-simítottam meg az arcát, mire Ő ujjait a csuklómra helyezve simította meg azt.-És nekem elhiheted…lesz még ez a lámpa zöld, csak mivel előtted nem volt még férfi az életemben…megijedtem-sütöttem le a szemeimet, mire Ő puhán az állam alá nyúlt, hogy ismét a szemeibe nézzek.

-Annyira imádlak-nyomott csókot az ajkaimra.-Nem számít, mikor tesszük majd meg ezt a lépést. Ha mellettem vagy, mindig a mennyben vagyok; mindez majd csak egy újabb szintje lesz a szerelmünknek, ha majd te is készen állsz.

-Köszönöm!-csókoltam meg én is.-És hidd el, a türelem minden esetben rózsát terem; a szerelemben is.

-De azért hozzám költözöl, ugye?-nézett rám hatalmas kérlelő szemekkel, mire nem bírtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek.

-Természetesen-bólintottam, majd az alsó ajkamba haraptam, mikor eszembe jutott a Lilian-nel való kis eszmecserém. Talán itt az idő?

-Mi a baj?-simította meg az arcomat.-Valami nyomja a lelkedet?

-Valami-sütöttem le a szemeimet.-Beszélhetnénk valamiről?-emeltem rá lassan a szemeimet.

-Persze-mondta komolyan.-Nekem bármit elmondhatsz, amit szeretnél…

-Hát jó-sóhajtottam, majd némi hezitálás után nekiálltam.-Mi a véleményed a gyermekvállalásról?-haraptam ismét ajkaimban, mire Ő picit megilletődött, de néhány pillanat múlva felcsillant a szemeibe valami.

-Nincs is annál szebb, mint amikor látod megcsillanni a szeretetet a gyermekeid szemében-simította meg az arcomat.-Láttam minden nap…mikor Lilly még mellettünk volt, láttam Jasperrel - pillantott fel a szemeimbe.-Én is szeretném mindezt átélni.

-Ennél szebb választ nem is várhattam volna-csókoltam meg ismét, majd egymást ölelve ért el minket a felbukkanó Hold fénye…