Villámsebesen meg is érkeztem a Cullen's Anatomy újabb fejezetével. Szerettem volna minél hamarabb megírni, és volt is ösztönző erőm N.V. személyében, aki arra sarkallt, hogy mindenképp siessek, mert kíváncsi. Ez a fejezet most hosszabb lett, és sok minden is történik benne, köztük egy kínos beszélgetés is szerepel benne Addison és Esme között, amiről már volt szó. Remélem, mindenkinek tetszik majd a fejezet!
Puszi!
Carly
(Esme szemszöge)
Amint a
végtelennek látszó tenger felé tekintettem, szinte teljesen el is feledtem,
mennyire féltem ott állni azon a színpadon. A hullámok majdnem a lábunkig
ömlöttek ki a partra, ám mindig megállt előttünk, és mielőtt hozzánk simult
volna, lassan ismét elnémulva indult vissza a hatalmas óceánba, miközben néha
megcsillant rajtuk a holdfény és a pillanatokra feltűnő West Point Lighthouse
fénye. Sosem hittem, hogy Seattle-ben bármi is ennyire szép lehet, mint ez a
hely.
-Mennyi
mindent nem látni Seattle-ből-mondtam alig hallhatóan, mire Carlisle ismét rám
emelte tengerszín szemeit.-Mintha a hatalmas város mindent kívül tartana, ami
meseszerű vagy nem a mindennapokba illő.
-Mindenki csak
a hatalmas betonerdőt látja a városban-simította meg a vállamat.-Mindössze
néhányan ismerik a rajta túlnyúló fenyvest, a mellette elterülő óceánt...pedig
annyi minden csodát rejt a természet.
-És te miként
leltél erre a helyre?-pillantottam rá kíváncsian.-Hiszen szinte mindig a
kórházban kell lenned. Mikor van időd erre sétálni?
-Tudod-állt
neki kuncogva -, én nem Seattle-ben lakom, ha pontos akarok lenni. Én inkább
úgy mondanám, hogy Seattle mellett lakom -pillantott körbe.-Itt minden annyival
békésebb, mint bent a városban, emiatt költöztem a város melletti erdőszélre.
-Itt laksz az
erdő szélén?-csillantak fel a szemeim ennek hallatán, hiszen mindig is imádtam
a hatalmas fenyveseket.
-Körübelül
néhány percre innen-mutatott a most szinte feketének tűnő rengeteg felé.-De
rajtad kívül még nem sok embert láttam ennyire lelkesedni amiatt, hogy a
városon kívül lakom-nevetett fel alig hallhatóan, amire én picit zavartan
sütöttem le a szemeimet a homokkal beterített part felé.
-Hát
tudod-pillantottam ismét rá-, mikor még kislány voltam, akkor apámmal sokat
jártunk ki a közeli erdőbe piknikezni, megtanított csomó mindenre a
természettel kapcsolatban, és éppen ezért nem igazán szeretek ott bent élni
abban a kis lakásban-sóhajtottam.-A városban minden annyira rideg és hűvös, míg
itt veled-mosolyodtam el-, olyan, mintha ismét otthon lennék. Mintha Seattle
nem is lenne annyira hideg, ha te mellettem vagy.
Amint a
tekintetünk ismét összeakadt, Ő ujjait ismét összefonta az én ujjaimmal,
miközben az Ő arcára is szelíd mosoly húzódott. Puhán kezdte el simogatta a
csuklómat, miközben lassan visszafelé indultunk a partszakaszon, majd amint
ismét megláttuk a kis fehér világítótornyot, Carlisle megállt velem szemben,
miközben mindkét kezemet kezeimbe vette.
-Mi lenne, ha holnap
délután elvinnélek a szüleimhez?-ajánlotta fel, mire én tágra nyílt szemekkel
pillantottam fel ismét az arcára.
-A
szüleidhez?-rémültem meg egy picit.-És ha nem tetszem majd nekik?
-Hogy pont te
ne tetszenél nekik?-kuncogott fel alig hallhatóan, miközben ujjaival puhán
megsimította az arcom vonalát.-Nálad tökéletesebb lányt soha nem is adhatott
volna nekem az ég. Teljességgel ki van zárva, hogy bárki is ne kedveljen téged
a családomban.
-Hát
jó-mosolyodtam el zavaromban-, akkor holnap munka után indulunk?
-Nem kell
idegesnek lenned-simított meg nyugtatóan, mikor látta az arcomra valószínűleg
kiülő kisebb rémületet.-Telefonon már meséltem rólad nekik, és azonnal
odavoltak érted. Számukra hatalmas dolog, hogy megtaláltam az igazit, hiszen
lassan már harminchárom éves vagyok, és nem leszek fiatalabb-vonta fel a
szemöldökét játékosan, mire nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek.
-Rendben
van-bólintottam-, akkor holnap-mondtam ki még mindig picit remegve, majd lassan
mind a ketten elindultunk vissza Seattle hatalmas épületei közé.
Hamarosan már
az otthonom közelében sétáltunk. A csillagok még mindig tisztán látszottak az
égbolton, ám már néhány felhő néha elhaladt a hatalmas telihold előtt, aminek
fénye halványan megvilágította a sötét Seattle-i utcákat.
-Hát itt
lennénk-álltam meg a lakásom ajtaja előtt.-Nem szeretnék búcsúzni, de azt
hiszem, ez most elkerülhetetlen- kuncogtam.
-Sajnos én sem
mondhatok mást- vonta meg a vállát beletörődve.- De nem maradunk sokáig egymás
nélkül-hajtotta egyik hajtincsemet a fülem mögé, majd ujjaival puhán
megsimította az arcomat.-Viszont szívesen eljönnék erre majd reggel, és mehetnénk
együtt a munkába, ha szeretnéd…
-Mindenképp-bólintottam.-Akkor
holnap az ajtóm előtt, Dr. Cullen-nyomtam puszit az arcára, majd kicsit nehéz
búcsúval a szívemben nyitottam be az otthonom ajtaján.
Mikor
becsuktam az ajtót, még a résen át láttam, hogy Carlisle még mindig ott áll az
ajtómhoz vezető rövid lépcső tövében, és ez csak még inkább azt az érzetet
keltette bennem, hogy nélküle az életemet üresnek érzem. Ha mellettem volt, a
szívem mindig szárnyalt, ha megfogta a kezem, a szívverésem gyorsulni kezdett,
ha puszit nyomott az arcomra, akkor a vér az ereimben sebesebben kezdett el
száguldani, mintha valami elől menekült volna; és egyre inkább azt éreztem,
hogy az elszakadás tőle minden alkalommal nehezebb lesz.
Lassan
átsétáltam a konyhámba, ahol még a sötétben is hallottam, amint Doki cicám
hangos dorombolással jön elém, és amint felkapcsoltam a villanyt, azonnal a
lábaim közé csavarodott ételét követelve.
-Látom, valaki
nagyon éhes itt-vettem fel a kezemben, majd miután megpusziltam a fehér kis
buksiját, azonnal ki is adagoltam neki az eledelt a kis tányérjába, mire
azonnal rá is vetette magát a falánk kiscicám.
Amint néztem,
ahogyan eszik; azon gondolkodtam, hogy néha Pamacs teljesen úgy viselkedik,
mint egy kisgyerek. Állandóan figyelmet követel, de annyi szeretetet ad az
embernek, amit egy kisbaba hozhat egy család életében. Bár azért reméltem, hogy
egy napon majd nekem is megadatik, hogy Doki mellett egy valódi kisbaba is az
életemet bővítse.
Már kissé
álmosan zuhanyoztam le magamról az aznapi eseményeket, majd miután befeküdtem
az ágyamba, azonnal elnyomott az álom…
Mindenki feketében volt körülöttem…Derek,
Addison, Mark, George, és én is, miközben a nem messze az erdőben lévő
temetőben álltunk mindannyian egy parányi sír előtt. Senki nem szólt semmit,
mindössze álltunk ott, és néztük az előttünk kiemelkedő földhalmot, aminek
valami miatt egyszerűen nem láttam a fejfáján lévő feliratot, mintha köd
borította volna. Ám ebben a pillanatban egy parányi hang szakított ki a
gondolataim közül, mire oldalra nézve megláttam egy babakocsiban fekvő kicsi
lányt, mire ösztönösen a karjaimba kaptam Őt.
Erre a kezemben pihenő apróság azonnal elhallgatott, és amint a pici
arcára néztem, azonnal tudtam, hogy Ő az én kisbabám. Örökölte a szemeim és a
hajam színét, de a vonásai mintha Carlisle vonásait tükrözték volna vissza. Ő
nem is az én, hanem a mi kisbabánk volt.
-Remek ember volt-szólalt meg ekkor
mellettem Derek.-Szerette a családját, mindennél jobban.
-És a barátait is-bólintott Mark.-Vajon mi
lesz most Esme-vel és a picivel?
-Majd segítünk neki-sóhajtott fel
Addison.-Hiszen mi az Ő barátai is vagyunk, szüksége van a segítségünkre.
-Mama-szakított ki hirtelen gondolataimból
egy új, mégis ismerős hang, mire ismét a másik oldalamra néztem, ahonnan eltűnt a babakocsi, és a pár pillanattal
ezelőtt még a karjaimban fekvő kislány már mellettem állt, és a kezemet fogta-,
a papa miattam halt meg?
-Kicsim, miről beszélsz?-simítottam meg az
arcát, mire az előttem lévő fejfa kitisztult, és megláttam a rajta lévő nevet:
Dr. Carlisle Cullen.
A szemeim erre
azonnal felpattantak, miközben erősen zihálva pillantottam a már néhány perce
csengő vekkerre. A szívem majd kiugrott a mellkasomból ennek a rémálomnak a
hatására, és alig bírtam rávenni magam, hogy valamilyen módon felébredjek
belőle. Próbáltam győzködni magam, hogy mindez csak egy álom volt, de nem ment.
Annyira valósnak tűnt minden…
Ebben a
pillanatban hallottam meg az ajtómnál felhangzó kopogást, mire magamra kaptam a
köntösömet, majd azonnal a bejárathoz siettem. Tudtam, hogy Ő vár rám ott.
-Jó
reggelt!-nyomott puszit az arcomra, majd átnyújtott nekem egy csodaszép fehér
rózsát.-Hogy aludtál az éjjel?
-Nem
jól-mondtam picit álmosan.-De köszönöm a rózsát, isteni illata van-szippantottam
bele a kezemben lévő virágba, miközben halovány mosollyal az arcomon tettem
bele Őt egy csinos kis vázába.
-Az én hibám
volt, túl későn értünk vissza-lépett beljebb, bár láttam, hogy még mindig nem
tudja, mit tehet meg, és mit nem az én otthonomban.
-Érezd magad
otthon-mondtam neki, miközben egy kis ásítás hagyta el az ajkaimat.-És te nem
tehetsz semmiről, csak rosszat álmodtam-nyeltem nagyot, mikor eszembe jutottak
az álmom részletei.-Te hiszel abban, hogy az álmok valóra válnak?
-Abban igen,
hogy vannak, amik valóra válnak-ült le a nappaliban lévő kanapéra.-De abban
nem, hogy mindennek meg kell valósulnia, ami az álmainkban történik.
-Ezzel
megnyugtattál-sóhajtottam megkönnyebbülten, ám a lelkemben még mindig vihar
kavargott. Carlisle halálának képe sokként ért, és reméltem, hogy soha nem kell
szembesülnöm azzal, hogy elveszítem Őt. Nem élném túl…mintha újra és újra tőrt
döftek volna a szívemben, mikor csak erre gondoltam.
Hamarosan
útnak is indultunk a kórház felé, és amint a kezemet fogta, lassan el is
feledtem azt a buta gondolatot, ami az álommal kapcsolatban engem kínzott.
Valószínűleg a munkahely okozta stressz miatt álmodtam rosszat, és semmi
bizonyíték nincs arra, hogy az álmok jelentenek is valamit. Azonban egy kis
bizonytalanság még mindig ottmaradt a szívemben.
-Akkor mit
szólnál, ha itt találkoznánk az aulában?-álltunk meg a recepció előtt.-Aztán
majd eldől, mit csinálunk ma délután, mielőtt elmegyünk a szüleimhez.
-Nekem tetszik
az ötlet-mosolyodtam el.-Néha nem árt spontánnak lenni-nevettem halkan, amire Ő
is felkuncogott.
-Akkor
délután-simította meg az arcomat, majd lassan mind a ketten elindultunk az első mai teendőnk felé.
Nekem az első
utam Addison-hoz vezetett, mert még tegnap a lelkemre kötötte, hogy minél előbb
menjek az irodájába. Sejtelmem sem volt róla, mi az, amit nem mondhat el nekem
Carlisle előtt, de valami miatt csak velem szeretett volna beszélni.
Az ajtajához
érve udvariasan bekopogtam, mire azonnal meg is hallottam beinvitáló szavait,
így picit bizonytalanul léptem be a már ismert közegbe.
-Jó
reggelt!-köszöntöttem.-Mondtad, hogy ma amint lehet, jöjjek ide, és…
-Örülök, hogy
ilyen hamar ideértél-simította meg a vállamat, miközben leültetett az íróasztal
előtti másik székre.-Milyen volt az este további része?
-Remek-mosolyogtam
az emlékekre gondolva.-És hihetetlen kimondanom, de…szinte nincs olyan
pillanat, amikor ne gondolnék rá.
-Éppen emiatt
hívtalak ide-pillantott rám most komolyabban.-Tudod, láttam, amint Carlisle rád
néz…ez már nem szimplán szerelmes nézés volt. Ez már teli volt rajongással.
-De szerintem
ez nem rossz dolog-mondtam meglepetten arca láttán, ami sokkal komolyabb volt,
mint amit eddig megszoktam tőle.
-Nem rossz,
mindössze csak heves-állapította meg halkan nevetve.-És tudom, hogy nem az én
dolgom, amit most mondok, de…ezt mindenképp meg kell kérdezzem-emelte
tekintetét ismét az arcomra.-Szedsz valamiféle…ahm…fogamzásgátlót?
-Öhm…-nem is
tudtam, mit mondhatnék zavaromban.-Nem, nem, semmilyet nem szedek. Eddig nem
voltam senkivel ilyen módon kapcsolatban, mint Carlisle-lal. És még vele sem
tart ott a dolog-pirultam el a gondolatra, amit Addison is észrevett.
-Látom, kicsit
kínos számodra mindez, emiatt nem leszek hosszú-vett elő egy receptet.-Felírnék
neked egy kiváló készítményt, amit mostanában a pácienseimnek is adni szoktam.
Itt is kiválthatod a kórházi gyógyszertárban, ha ez kényelmesebb a
számodra-adta a kezembe, mire én még mindig pirultan tettem zsebre a kis
papírdarabot.
-Köszönöm,
hogy…segítettél-kuncogtam fel zavaromban.-Nem is tudom, miként lehetne egy
ilyen dolgot megköszönni…
-Semmivel sem,
drága-simította meg a vállamat.-De még arra hívnám fel a figyelmed, hogy amint
elkezded szedni, mindig egy hónapra rá, napra pontosan vedd be, különben semmit
nem ér, értetted?
-Persze-bólintottam
rá.-És ha már itt tartunk…remélem, majd akkor is számíthatok rád, amikor nem
azon lesz a hangsúly, hogy ne essek teherbe-mosolyodtam el, mikor elképzeltem
az álmom pozitív részét.- Hanem amikor már óvni kell, ami itt bent
növekszik-mutattam a hasamra, majd miután bíztató mosollyal elbúcsúzott tőlem,
én is elindultam, hogy elkezdjem a mai vizitet…
Huhhh... Mondtam én, hogy azonnal elolvasom és így is lett. Amúgy nagyon jó, végre megvolt az a fajta romantikus leírás is, amit vártam, de Esme válasza arra, hogy ismerje meg C. szüleit kicsit furcsa volt (nem is kérdezte, hogy miért holnap vagy miért éppen most). Nem tudom, de szerintem igazán meghívhatta volna inkább magához a lányt, nem pedig mindjárt a szüleihez, amikor tudja, hogy milyen félős... A végén lévő beszélgetés pedig meglepő volt.. Sok tippem lett volna rá, hogy mit fog mondani A. de ez nem volt köztük... Inkább ilyen elképzeléseim voltak: "Carlisle-nak trippere van, vigyázz!" vagy "Terhes vagyok!" vagy valami ilyesmi, de ettől függetlenül jobb, hogy így alakult. Viszont én úgy tudtam, hogy egy fogamzásgátló felírásához mindenképp kell egy előzetes kivizsgálás, hogy megtudja az orvos, melyik fajtát írhatja fel, hogy ne legyen szegény nőből egy hormonbajos felajzott koraszülött ivarérett patkány-ogre bajszából nyert DNS-ből újraklónozott, génmanipulált kecske-macska-vérhernyó szelvényei között meghúzódó kis mutáns prokarióta. Vagy ez nem így van? Mellesleg a gyógyszer márkáját nem tudod? ;)
VálaszTörlésIn a nutshell I just wanted to say that you should keep on and it was very good. Soo congrat and I'm really looking forward to reading your next episode.
Dicsértessék: N.V.
U.i.: Katolikus vagyok, de a dicsértessék olyan jól hangzik, nem?
Szia, N.V.!
TörlésElőször is, nagyon örülök, hogy amint említettem el is olvastad, és hogy sikerült végre visszahoznom neked azt a fajta romantikus leírást, amit vártál tőlem ;)
Mondtam már neked személyesen, hogy majd a következő fejezetben kiderül, miért éppen most mennek majd Carlisle szüleihez, és ennek elég egyszerű oka lesz.
Szerintem pedig nem kell még egyszer elmondanom, hogyha furcsa dolgok jutnak az eszedbe, azon nekem mindig röhögnöm kell, és ez most sem volt másképp XD És kiegészítetted egy picit a "patkány-ogrés" jól ismert és használt fogalmat XD És nem, nem tudom a gyógyszer nevét, de majd kitalálunk együtt egy nevet neki, jó? XD
And thank you! You are so kind ;)
És igen, a dicsértessék jól hangzik ;) Nem is tudtam eddig, hogy katolikus vagy, de lehet, hogy talán már említetted egyszer ^^
Carly
Szia:)
VálaszTörlésNagyon jó fejezet lett. Kicsit meglepődtem azon, hogy Carlisle máris be akarja mutatni Esmét a szüleinek. Kíváncsi vagyok mi lesz a találkozón. Esme álmán lepődtem meg a legjobban. Carlisle meg fog halni? Remélem nem hiszen nem hagyhatja Esmét egyedül. Jó, hogy Addison ügyel Esmére. Alig várom a következőt:)
Puszi:) Alicebrandon
Szia, Alicebrandon!
TörlésÖrülök, hogy tetszett a fejezet. Igen, picit gyorsan haladnak a dolgok, de Carlisle szüleinél majd fontos dolog fog történni, ami úgymond mérföldkő a kapcsolatukban :)
Egyenlőre Esme álmáról nem mondok el semmit. De talán annyit elárulhatok, hogy lesznek még itt dolgok, amik majd az életükben akadályként kerülnek be, és még azt is hogy az álomnak egy része valóban megvalósul.
Addison pedig valóban figyelmes, hiszen Esme-t már most is a barátnőjének tekinti, és hát mivel Esme-nek Carlisle az első férfi az életében, eddig nem volt szüksége ilyen dologra.
Igyekszem a következő fejezettel :)
Puszi!
Carly
Szia!
VálaszTörlésJaj, ez a randi nagyszerűen alakult. Olyan aranyosak voltak mindketten. És végre eljön a nagy pillanat is, amikor Carlisle bemutatja Esmét a szüleinek. Nem csodálom, hogy Esme egy picit megijedt, azért ez mégis csak egy fontos előrelépés. :)
Az álma egy kicsit engem is megijesztett. Jól sejtem, hogy lesznek itt még igencsak szomorú történések (ha nem is kifejezetten Carlisle halála, de valami rossz dolog úgy érzem, még fog történni velük)... :/
Egyébként Addison milyen figyelmes! :D Jó, hogy felhívta Esme figyelmét az elővigyázatosságra, hiszen Carlisle már tényleg... khm... be van indulva egy kicsit, hogy így mondjam. :D De mint igazi úriember, eddig még nagyon jól viselkedett és ez dicséretes dolog. Bár tőle nem is várunk mást, ugye? ;)
Kíváncsian várom, hogyan alakul tovább a kapcsolatuk. ;)
Puszi:
Winnie
Szia, Winnie!
TörlésHát igen, az a találkozó két szempontból is fontos lépés lesz majd, de erről sem árulok el semmit előre. Bár szerintem sejthető.
Esme álmáról neked sem szeretnék többet elárulni, csak annyit, hogy jól érzed, fognak még itt szomorú dolgok történni, és az álomnak egy része mindenképp igaz.
Addison meg már csak ilyen :) Esme szinte már a barátnője, és hát jól mondtad...Carlisle kicsit már valóban...öhm..."be van indulva", de még tudja tartani magát :) Valóban, nem is várhatnánk mást tőle, hiszen Ő Dr. Carlisle Cullen :D
Igyekszem hozni a következő fejezetet minél hamarabb :)
Puszi!
Carly
Szia!
VálaszTörlésJuujj... az az álom ugye nem úgy lesz ahogy leírtad? :O Azt már korábban is írtad hogy történik majd valami Carlisle-al (ha jól emlékszem) de azért meghalni nem fog remélem.
Egyébként nagyon jó fejezet lett ez is. :)
Carlisle szülei biztos szeretni fogják majd Esme-t. :D
Hmm... amúgy eszembe jutott még valami ezzel a történettel kapcsolatban... :D De addig nem mondok semmit amíg ki nem bontakozik jobban. :)
Puszi, Vikki.
Szia, Vikki!
TörlésNeked sem mondhatok mást, minthogy az álom egy része meg fog valósulni, és hogy nem volt véletlen ez az álom. Lesznek még akadályok az életükben, amiket le kell küzdeniük.
Viszont azt elárulom, hogy Carlisle szülei imádni fogják Esme-t, és hogy nem csak a szülei lesznek ott Carlisle-nak, hanem egy harmadik személy is, aki szintén imádja majd őket :)
És kíváncsi vagyok, mire gondoltál...majd remélem, elárulod, amint úgy érzed :)
Puszi!
Carly