Novella: Ajándék

Sziasztok!

Mint ígértem, készítettem a Gyógyító szerelem c. történetemhez egy kis novellát, hogy vajon mi történt velük azután, hogy a történet véget ért. Elárulom, hogy nem volt eseménytelen az életük :) 

Remélem, mindenkinek tetszeni fog!

Puszi! 

Carly

(Carlisle szemszöge)

-Apa!-futott ide hozzám Edward, mikor a munka után beléptem otthonunk ajtaján.-Apa, hát itthon vagy?

-Ennyire hiányoztam?-kaptam karjaimba, miközben Ő boldogan fonta kis kezeit a nyakam köré.-Mit csináltál ma az oviban?

-Játszottam az udvaron, és rajzoltam is valamit-mondta lelkesen.-Megmutassam?

-Mindjárt megmutathatod, kicsim-raktam le a földre.-De előtte még benézek édesanyádhoz a konyhába, mert ha nem csal az orrom, éppen vacsorát készít.

-Rendben, papa, itt leszek a nappaliban. Addig idehozom a rajzaimat-indult el a szobája felé, miközben én csendben sétáltam át az ebédlő melletti konyhába. Esme éppen a levest kavargatta, mikor mögé léptem, és mikor átfogtam a derekát, egy pillanatra megremegett.

-Megijesztettél-nevetett fel halkan, miközben odébb tolta a gázról az illatos ételt.-Nem is hallottam, hogy megjöttél.

-Pedig Edward elég hangosan jelezte az érkezésemet-simítottam meg az arcát, mikor felém fordult.-Mi a baj? Valami nincs rendben?-pillantottam szemeibe, mikor megláttam, mennyire sápadt az arca.

-Nem, nincs semmi baj-nézett ismét rám.-Tudod, ma nem voltam valami jól, de most már minden rendben van.-mondta izgatottan, és szinte éreztem, amint a szíve hevesebb ritmusra kapcsol.-Beszélhetnénk?

-Persze, semmi akadálya-ültünk le a kis asztalhoz, majd Esme puha ujjaival fogta közre az én kezeimet.

-Miután nem éreztem jól magam, elmentem a kórházba-kezdett hozzá-, Addisonhoz-harapott alsó ajkába, mire azonnal megértettem, miről is van szó.

-Nem mondod?-ült ki széles mosoly az arcomra.-Gyerekünk lesz?

-Hát-kuncogott fel-, már lassan két hónapos a pici.

-Istenem-hajoltam hozzá hirtelen csókra, miközben kezeimmel boldogan fogtam arcát az én kezeimbe. El sem hittem, hogy majdnem öt évvel Edward születése után, ismét átélhetjük azt a csodát, amit egy gyermek születése az ember életébe hozhat. Mikor Esme világra hozta Edwardot, Addison vizsgálatai kimutatták, hogy valószínűleg Ő lesz az utolsó jövevény a mi életünkben. Azonban, mint mindhárom gyermekünk mutatja, csodák léteznek a világon. És a mi életünkben rengeteg csoda van.

-Kisbabánk lesz, Esme-simítottam ki egy tincset örömkönnyek áztatta arcából.-Nem is tudom, mit mondhatnék még...

-Ne mondj semmit-túrt bele a hajamba, majd valamivel komolyabban folytatta.-Még a gyerekeknek sem mondtam semmit, mert szeretném, ha együtt közölnénk a dolgot. De előtte még elkészítem a vacsorát, jó?

-Rendben, szívem-pusziltam meg a homlokát.-Én addig átmegyek Edwardhoz, mert szeretné megmutatni, amit rajzolt az óvodában.

-Menj csak-állt fel az asztaltól, miközben én is átsétáltam a nappalinkban álló kanapéhoz. Edward már ott várt, tiszta örömmel a pici arcán, és teljesen odáig volt, hogy megmutathatja, mit alkotott egy egész napon át.

-Nézd, papa!-mutatott rá a rajzra.-Ez itt te vagy-mosolyodott el, miközben én is felismertem magam a képen látható szőke ember személyében,-és éppen dolgozol. A mama pedig vitt be neked ebédet-mondta nevetve, én pedig szinén elmosolyodtam, mikor a rajzolt Esme kezében megláttam a hatalmas adag spagettit.-Ezek pedig itt mi lennénk. Rosie, Jazz és Én.

-Nagyon szép lett-simítottam meg a buksiját.

-A tiéd-adta a kezembe.-Neked csináltam, hogy mindig veled lehessünk még akkor is, amikor dolgozol.

-Köszönöm-nevettem fel halkan.-Már tudom is, hol lesz a helye az irodámban-mondtam, mire kis arca láthatóan felvidult a büszkeségtől.

-Elkészült a vacsora-jött ki Esme a konyhából.-Kicsim, szólnál a testvéreidnek?

-Persze, mama-mondta fiunk mosolyogva, majd nem sokkal később már mind az öten ott ültünk az asztalnál, miközben elfogyasztottuk a szerelmem által készített ínycsiklandó húslevest.

-Bocsi, mama, de vissza kell mennünk tanulni-állt volna fel Rose és Jazz, ám én visszatartottam őket.

-Beszélnünk kell valamiről-szólaltam meg komolyan, amivel egy időben Esme kezét is kezeimbe fogtam.-Rosalie, Jasper, emlékeztek, amikor Edward megszületett?

-Valami rémlik, de nem sokra emlékszem belőle-mondta Jazz.-Mi még kicsik voltunk, és csak annyi maradt meg, hogy Peter papa és a nagyi vigyázott ránk a kórházban.

-Miért?-kíváncsiskodott Rose.

-Hát, mert-néztünk össze szerelmemmel.-Hamarosan  talán ismét átélitek, amit akkor éjjel.

-Testvérünk lesz?-kerekedett ki Rosie szeme.-Komolyan?

-Már két hónapja úton van-bólintott egyet Esme.

-És hol van most?-nézett ránk Edward elgondolkodva.

-Ott van a mama hasában-bökte oldalba Jazz.-Te is ott voltál kilenc hónapig.

-És hogy került oda?-tette fel következő kérdését, ám mielőtt idősebb fiunk még többet mondott volna erről, félbeszakítottam őt.

-Tudom, hogy az iskolában már tanultatok minderről, és mi is beszéltünk róla neked, meg Rosalie-nak, de Ő még túl kicsi-mondtam komolyan.-Majd mi beszélünk vele, jó?

-Rendben-sóhajtott lemondóan.-De…

-Semmi de-állítottam le szigorúan.-Még csak öt éves. Neked sem mondtuk meg négy évesen, miként születik meg egy új élet, nem igaz?

-De-értett velem egyet.

-Most már mehettek tanulni-mondta nekik szerelmem.-Nekünk még néhány dolgot el kell mondanunk az öcséteknek.

-Rendben, anya-mondták egyszerre, ám mielőtt még felmentek volna, Rose visszafordult hozzánk.-Ha majd valamiben segíthetünk, csak szólj! Rám mindenesetre számíthatsz.

-Köszönöm, kislányom-húzódott arcára hálás mosoly, majd mi és Edward, mindhárman átsétáltunk a nappaliba. Edward egyetlen pillanatra sem hagyta abba a kérdezősködést, és nem is igazán tudtuk, miként válaszoljunk egyre jobban kíváncsi természetének.

-Mit akart mondani Jazz, amit én nem tudhatok? Mihez vagyok túl kicsi?-tette fel ismét ezt a kérdést.

-Mint mondtam, túl kicsi vagy, hogy mindezt megtudhasd-simítottam meg rozsdás tincseit.-De majd ha idősebb leszel, te is mindent tudni fogsz, mint a nővéred és a bátyád.

-De annyit elmondhatunk-vette őt az ölébe kedvesem-, hogy a kisöcséd avagy kishúgod valóban itt van bent az én pocakomban-mutatott Esme most még lapos hasára.-És amikor majd a hasam hatalmasra nő, akkor jön el majd az ideje annak, hogy Ő is itt lehessen köztünk.

-Erre mondta azt Jazzy, hogy kilenc hónapig tart?-kíváncsiskodott.

-Mivel Ő már két hónapja itt van, most már csak hét-válaszolta.-De igen, erre mondta azt a bátyád.

-És miért kell segíteni majd neked?

-Mert amikor a pocakom nagy lesz, és a kistestvéred már hamarosan megérkezik, nekem nem mindent lehet majd csinálni. Nem kertészkedhetek, nem mehetek dolgozni, és nem csinálhatok semmi olyat, ami veszélyeztetné az Ő egészségét. Emiatt kell majd a segítség.

-Akkor majd én is szeretnék segíteni-mondta lelkesen.-Akár már most is!

-Most azzal segítesz, ha elmész aludni-simította meg az arcát.-Megkérhetlek erre?

-Már megyek is-mosolyogta, majd sietve indult el az emeleten lévő szobája felé…

Az idő hihetetlenül gyorsan kezdett el peregni, mint a szemek egy homokóra belsejében. Esme pocakja hamarosan kikerekedett, és mire elérkezett a Karácsony, átlépett a kilencedik hónapba.

Mint minden évben, most is a közös ünneplésre készültünk, ám én nem igazán tartottam jó ötletnek, hogy Ő készítse el az ünnepi menüt. Nem szerettem volna, ha megerőlteti magát.

-Hadd terítsek meg helyetted-néztem rá féltően.-Nem kéne ennyit dolgoznod.

-Carlisle, teljesen jól érzem magam-pillantott fel szemeimbe.-Inkább a gyerekeknek segíts fát díszíteni.

-De Ők már mindent megcsináltak-sóhajtottam.-Még a csillagot is felrakták a tetejére, méghozzá létra nélkül. Jazz a nyakába vette Edwardot.

-Akkor ülj le pihenni-válaszolta.-Mostanában túl sokat idegeskedsz, szinte jobban megvisel téged a terhességem, mint saját magamat.

-De ha egyszer féltelek téged-karoltam át a derekát, miközben kezeimmel megsimítottam hatalmas pocakját, amire kislányunk egy apró rúgással válaszolt.

-Nocsak, a kisasszony is izgatott a karácsony miatt?-nevettem fel halkan.

-Már Ő is tudja, hogy ma milyen különleges nap van-tette kezeit a hasán lévő kezemre.-Ma itt lesz mindenki aki, számít; és Ő mindenképp fontos.

-Mindenképp-nyomtam puszit a homlokára, ám pár pillanattal később meghallottuk a házunk csengőjének dallamát.

-Már itt is vannak-mondta Esme izgatottan, miközben amennyire csak tudott, sietve nyitott ajtót a hóesésben álló vendégeinknek.

-Anya, annyira örülünk nektek-ölelte meg, ám hatalmas pocakja némiképp megakadályozta ebben.-Milyen volt az út?

-Remek-simította meg az arcát.-És te jól vagy? Minden rendben?

-Szerencsére minden-bólintotta.-Hamarosan már hatan leszünk ebben a hatalmas házban. Immár minden szobának lesz tulajdonosa.

-Annyira szokatlan így látni téged, kislányom-vette szemügyre őt Peter.-A múltkor nem találkoztunk, mikor még várandós voltál, és…nem is tudom; mintha ki lennél virulva.

-Való igaz, hogy remekül nézel ki-ölelte meg Emmett is.-És hogy van az én fiatalabb unokahúgom?

-Hamarosan Ő is itt lesz köztünk-simította meg a hasát.-De ne ácsorogjatok itt, gyertek beljebb. Hamarosan kész a vacsora.

-Addig kinyithatjuk az ajándékokat?-szaladt ide hirtelen Edward.

-Nem is tudom, kicsim-válaszoltam.-Szerintem mindenki szeretne pihenni egy picit, mielőtt…

-Semmi gond, Doki-szólalt fel Emmett.-Majd én elleszek addig a kölyökkel, hogy ne unatkozzon. Addig mindenki pihenhet.

-Köszi, Emmett-nézett rá hálásan Esme, miközben lassan elindultunk a kanapé irányába. Azonban mielőtt még leülhetett volna…

-Áu-kapott a hasához, mire azonnal feleszméltem, mi is történik.-Carlisle, én azt hiszem…

-Nincs semmi gond-ültettem le a kanapéra-Peter-szólítottam meg-, be kell mennünk a kórházba. Most azonnal. Utánunk hozzátok a gyerekeket?

-Természetesen, Carlisle-bólintott.-Ott találkozunk.

-Papa, ne hagyj itt!-karolta át a derekamat Edward.-Nem szeretnék egyedül maradni!

-Nem leszel egyedül-simítottam meg az arcát.-Ott lesznek Rose és Jazz is, Peter papa és Elizabeth mama pedig vigyáznak rád.

-De te is ott leszel a kórházban?-csillantak fel a szemei ijedten.

-Ott leszek, kicsim-pusziltam meg, majd sietve indultunk el Esme-vel az autó irányába.

A hó sűrű pelyhekben hullott Karácsony éjjelén, ami miatt picit nehezen haladtunk az úton. Szinte alig lehetett látni a sötétben, ám néhány percel később szinte automatikusan parkoltam le a kórház ajtajánál.

-Gyere, szívem-segítettem ki, majd szinte ezzel egy időben érkezett meg a család többi tagja is.

-Siessünk-szisszent fel halkan.-Már nincs sok idő. Ez a pici most gyorsan jön-akadt el a lélegzete.

-Mindjárt itt lesz Addison-nyugtattam meg, miközben leültettem a váróban. Nem is tévedtem sokat.

-Milyen gyakran érzed a fájásokat?-tette fel a kérdést.

-Nagyon sűrűn-vett mély levegőt.-Kevesebb mint tíz másodpercenként.

-Azonnal kezdhetjük-segítette át a tolókocsiba, mire én idnultam is volna velük, de Esme visszatartott.

-Most ne gyere be!-nézett rám komolyan.-Eddig mindig mellettem voltál, de most van valaki, akinek nagyobb szüksége van rád-pillantott az ajtón éppen belépő Edward irányába.-Maradj mellette!

-Rendben van-nyomtam puszit a homlokára.-De lélekben melletted vagyok.

-Ez mindenképp segít majd-szorította meg a kezemet, majd pillanatok múlva már el is tűntek a szülőszoba ajtajába.

Én azonban nem maradtam nyugodt. Akármennyire is nem szerettem volna, a szívem akaratlanul is felgyorsult, és szinte ziháltam, ám mikor Edward kisfiam ideért, erőt vettem magamon, hogy megnyugodjak.

-Papa-ölelt meg szorosan.-Hol van a mama?

-Már Addison néni elvitte magával-simítottam meg a buksiját.-Hamarosan itt lesz a kistestvéred.

-Addig beülhetek az öledbe?-nézett rám megszeppenve. Látszott az arcán, hogy mennyire meg van rémülve attól, hogy az édesanyja arcán fájdalmat látott. Ő még sosem élt át ilyesmit, és szüksége volt valakire, akinél biztonságot találhat.

-Hogyne, kincsem-vettem fel a földről, majd kezeit a nyakam köré fonva hajtotta fejét a mellkasomra. Eközben  Emmett, Peter és Elizabeth is megérkezdtek a váróban Rosalie-val és Jasperrel, és türelmes várakozással az arcukon foglaltak helyet a mellettem lévő padon. De mindenkiben ott bujkált a rejtett idegesség.

-Remélem, minden rendben lesz-sóhajtott fel Elizabeth.

-Anya, Esme erős lány, nem kell félteni-legyintett Emmett.-Bár be kell vallanom, hogy én is aggódom miatta.

-Én félek-kezdett el sírni Edward.-Félek, hogy mi lesz a mamával.

-Nem kell félned-kezdtem el nyugtatgatni.

-Ezaz öcsi, nincs mitől félned-jött ide hozzá Jazz.-Én is itt voltam, mikor te születtél, és semmi baj nem történt, látod?

-Gyugodj meg, Edy-simította meg az arcát Rose is.-Minden rendben lesz.

-Jasper-pillantottam idősebb fiamra.-Hoznál neki valamilyen innivalót az automatából? Az jót tenne most neki.

-Persze, apa-válaszolta, majd sietve rohant oda a folyosó végén álló ital automatához. Én közben puhán kezdtem el ringatni Edwardot, mintha még mindig kisbaba lenne, és ettől azonnal megnyugodott. Lassan lecsukta a szemeit, és hamarosan már mélyen álmodott a erős karjaim közt.

-Elaludt?-pillantott rám Elizabeth néhány órányi csend után.

-Szinte azonnal-suttogtam.-Mennyi az idő?

-Már majdnem éjfél-nézett az órájára.

Alig hogy ezt kimondta, Addison jelent meg a szülőszoba ajtajába, majd néma mozdulatokkal mutatta, hogy most már bemehetünk Esme-hez. Szívem szerint azonnal ott termettem volna, de a karjaimban szundikáló Edward megakadályozott ebben. Nem akartam felébreszteni.

-Majd én addig vigyázok rá-nyúlt érte Elizabeth, miközben annyira óvatosan vette át Edwardot, hogy még a szempillái sem rebbentek meg.

-Köszönöm-néztem rá hálásan, majd halk léptekkel sétáltam be a szülőszoba melletti kórterembe.

Esme arca már nyugodt volt, és látszott a fáradt arca mögött megbúvó mérhetetlen boldogság. Még ilyen fáradtan is annyira gyönyörű volt, mint a legszebb angyal.

-Szia!-nyomtam puszit ajkaira.-Hogy érzed magad?

-Fáradtan-szólalt meg szinte suttogva.-De mintha még is a fellegekben járnék.

-Láttad már a kislányunkat?-simítottam meg az arcát.-Minden rendben vele? Egészséges?

-Ha hiszed, ha nem-nevetett fel halkan-, de mind közül ez volt a legbékésebb szülésem. Mint, amilyennek a nagykönyvben meg van írva. Azonnal felsírt-cseppent le egy könnycsepp az arcán.-Teljesen egészséges.

-Istenem, hogy ennek mennyire örülök-öleltem magamhoz óvatosan.-Ennél jobb nem is lehetne a mai ünnep.

-Kettős ünnep van-lépett be Addison a kislányunkkal a karjában, mire először vehettem szemügyre az én kis virágszálamat.

Gyönyörű volt. Pici vörös haja karamellaszín tincsek formájában lapultak rá kicsiny fejére, hófehér arcán pedig mint megannyi óceán tündököltek azok a zafírszín szemek, amik hol felnyíltak, hol pedig lecsukódtak a fáradtságtól.

Óvatosan Esme kezébe helyezte őt, aki mint valami őrangyal vette védelmébe azt a csöppnyi testet, akit a végső kimerülésig igyekezett a világra hozni.

-Annyira tökéletes-simította meg porcelánszerű bőrét.-Mi legyen a neve?

-Emlékszel, amikor Edward érkezése előtt a nevekről beszéltünk?-néztem rá kíváncsian.-Akkor két névötletünk volt. Az Edward és a…

-Lilly-mondta szerelmem cérnavékony hangon.-Szia, kicsi Lilly! Már nagyon vártunk ám téged.

Lilly erre halkan gögyögve válaszolt, mintha értette volna, hogy ezeket a szavakat hozzá intéztük. Ám pár pillanattal később, már nem csak hárman üdvözölhettük az ifjú jövevényt.

-Mama, mama-rohant ide Edward, azonban azonnal lefékezett, amint meglátta kishúgát édesanyja karjaiban.-Ő a kistesóm?

-A húgod-mosolyodott el Esme.-Lilly-nek hívják.

-Milyen pici-próbálta megsimítani, de nem tudta elérni Lilly pici arcát. Ekkor én felemeltem, majd az ölembe véve emeltem közelebb húga arcához. Azonnal simogatni kezdte őt, mire arca egyszeriben csodálkozóvá vált.-Annyira puha a bőre.

-Mert még nagyon pici-mondta szerelmem.-Ugye vigyázol majd rá? Jó nagytesó leszel, igaz?

-Én leszek a legjobb nagytesó az egész világon-jelentette ki büszkén.

-De csak utánunk, öcsi-mondta nevetve Jazz és Rose, miközben lassan ők, és Peterék is közelebb jöttek, hogy megcsodálhassák a kis jövevényt.

-Nagyo apró-húzódott mosoly Elizabeth arcára-, mint egy kis porcelánbaba.

-De csodaszép-sóhajtott fel Peter.-Pont olyan, mint te voltál, kicsim, mikor megszülettél.

-Köszönöm, apu-nevetett fel halkan.

-Kicsit nyúzott vagy, hugi-nevetett fel Emmett.-De ha a körülményeket nézzük, akkor viszont remekül. Én ne tudnám utánad csinálni, az biztos. Majdnem négy óra szenvedés, apám!

-Ezt most bóknak vegyem?-pillantott rá kíváncsian, mire Emmett azonnal felnevetett.

-Most ideje lenne, hogy kicsit pihenni hagyjuk Esme-t-lépett be Addison.-Ki kell pihennie magát, és nemsokára már haza is mehet. Mivel ez alkalommal semmi  probléma nem volt, három nap múlva  már otthon is lehet. De csak ha addigra rendesen kipihened magad-mondta komolyan Esme-nek.

-Rendben van-sóhajtott halkan.-De Lilly még maradhat picit Carlisle-lal? Még nem is volt ideje a kezében tartani Őt.

-Természetesen-bólintott rá.-Apuka, itt az újdonsült kislánya-vette el karjaiból, majd óvatosan helyezte át Őt az én karjaimba.

Valóban apró volt, szinte eltűnt a kezeim közt, és pehelykönnyű. Nem lehetett több pár kilónál. Szinte elmerültem a szemeibe, és nem is vettem észre, hogy már néhány perce szótlanul nézem őt. Csak akkor eszméltem fel, mikor Elizabeth megszólított.

-Mi addig kint leszünk. Nem szeretnénk túlzsúfolttá tenni a levegőt a pici számára-suttogta, majd mind a hatan kihátráltak a kicsiny kórteremből. Már csak mi hárman voltunk.

-Edwarddal minden rendbe volt?-nézett rám kíváncsian.

-Picit meg volt ijedve, de utána hamar elaludt-válaszoltam.-Féltett téged.

-Ez aranyos tőle-nevetett halkan.-Még sosem látott az arcomon fájdalmat. Biztosan ez ijeszthette meg.

-De most már nem kell aggódnod miatta-nyomtam puszit az arcára.-Inkább pihenj! Én felviszem Lilly-t a csecsemőosztályra.

-Rendbe, szívem-fektette arcát puhán a párnára.-Pihenj te is , Lilly-ásított egy aprót, majd szinte pillanatok alatt elnyomta Őt a fáradtsággal teli álom.

Én is visszavittem Lilly-t, majd sietve hazautaztam, hogy pár apróságot elintézzek a mi igen csak különös karácsonyunkat illetően.

Felvettem az ajándékokat a nappaliban álló karácsonyfa alól, majd beraktam őket a csomagtartóba, és már vissza is száguldottam a kórházba velük. Szerettem volna, ha nem csak Lilly lenne a mi karácsonyi ajándékunk, hanem valóban is ünnepelhetnénk. Még ha kicsit másképp is.

-Megérkezett a télapó-nevettem halkan, mire Edward hatalmas lelkesedéssel rohant elém, hogy ajándékait átvehesse. Mindenki más is bontogatni kezdte az ajándékát, majd közösen kezdtük el megcsodálni, ki mit kapott a másiktól. De egy ajándék még hátra volt.

Másnap reggelre mindenki hazament, én azonban bent maradtam Esme-vel. Volt még nálam egy doboz, ami nem lelt gazdára, és ebben a dobozban nem más volt, mint az Ő ajándéka. Nem szerettem volna hazamenni, amíg oda nem adtam neki.

-Hmmm…jó reggelt!-kezdett el ébredezni, mikor megérezte arcán az ujjaim érintését.-Hogy van Lilly?

-Már megnéztem, és minden rendben van vele-nyomtam puszit az arcára.-Bár már valamilyen szinten meg lettünk ajándékozva ezen a Karácsonyon, én tartogattam számodra még valami különlegeset-adtam a kezébe a kis dobozt.

-Mi van benne?-nézett rám kíváncsian.

-Nézd meg magad-nevettem halkan, mire sietve bontotta ki a rajta lévő aprócska masnit. És ekkor meglátta…

-Istenem, mennyire szép-vette ki az E betűvel jelölt kis nyakláncot.-Carlisle, ezt nem kellett volna, hiszen…

-Tudom, de nem bírtam neki ellenállni-akasztottam fel a nyakába.-E, mint Esme.

-Nagyon köszönöm-nyomott csókot az ajkaimra.-Ennél szebb ünnepünk nem is lehetett volna; ennél tökéletesebb semmi nem lehetne…

Ilyen lesz Lilly :)