Cullen's Anatomy IV. Fejezet

Sziasztok!

Kicsit késői órákban, de elkészültem a következő fejezettel. Ebben végre sor kerül arra a bizonyos randevúra, és néhány viccesebb pillanatra is. Remélem, mindenkinek tetszeni fog :) Ezen kívül kötelességem utólag közölni, hogy a fejezetben szereplő első film egy nem létező film. Mielőtt még más is véletlenül azt hinné.

Puszi!
Carly

(Esme szemszöge)

El sem hittem…minden annyira hirtelen történt. Mi rendelte el odafent, hogy nekem pont őt kell szeretnem? Mi rendelte el odafent, hogy neki engem kell szeretnie? Bárki is döntött helyettünk, nem gondolt bele, mennyire összezavar majd engem ezekkel az érzésekkel.

A szívem hevesen lüktetett, és a vér, mint sebes folyó, száguldott át az ereimen, miközben az elmémre egy halovány köd ereszkedett, és nem láttam magam előtt senki mást, mint Őt. Kifejező, tengerszín szemei csillogással telten merültek el szemeimbe, és nem tudtam nem felfedezni, mennyire tökéletes minden vonása, minden kis részlet, amit emberi szem csak láthat. Ha az arca nem lett volna tőlem pár centire, el sem hittem volna, hogy mindez velem történik meg, inkább tűnt volna egy gyönyörű álomnak. De amint megéreztem az illatát, mintha magába bolondított volna, és nem tudtam mást tenni, mint pironkodva szemeibe nézni.

Annyi kusza érzelem keringett most a szívemben. Azt sem tudtam, melyik folyosón járok éppen, mindössze csak arra tudtam gondolni, hogy ma éjjel életemben először…randevúm lesz.

-Dr. Platt-hallottam meg Dr. Montgomery hangját, amivel sikerült kiszakítania ebből a kissé eufórikus álomból-, már mindenhol kerestem Önt. Merre járt?

-Én…eltévedtem-mondtam zavaromban.-Nem figyeltem, merre indultam el, és mostanra már nem is tudom, merre kavarogtam-nevettem halkan.

-Dr. Cullen határozottan állította, hogy arra indult, amerre mennie kellett-vonta fel a szemöldökét.-Mi lelte, hogy egészen az épület másik végében kötött ki, mint amerre eredetileg mennie kellett volna?

-Sajnálom-pillantottam szemeibe bűnbánóan.-Kissé elbambultam, de nem akartam elhanyagolni a munkám, hiszen tudhatná. Mindössze…

-Mindössze?-emelte rám szemeit kíváncsian, amire nem tudtam válaszolni. Mindössze? Mit mondhattam volna?

-Esme, maga nem ilyen-simította meg a vállamat.-Valami baj van?

-Nincs semmi…ami baj-sóhajtottam.-De mielőtt elmondanám, beszélhetnénk úgy, mint nő a nővel, és nem, mint mentor a tanítványával?

-Természetesen, kedves-ültetett le a mögöttünk álló padra. Nem is tudtam, miként kezdhetnék ebbe bele, hiszen Dr. Montgomery tiszteletre méltó, gyakorlott  orvos volt, és bizonyára nem én lennék az első rezidens, aki elmondja neki, mennyire elvarázsolta Dr. Cullen. Csak remélni mertem, hogy nem tűnök majd szánalmasnak a kislányos félelmemmel.

-Tudja, a mai délelőttöt Dr. Cullennel töltöttem…a műtőben-kezdtem hozzá halkan.-Minden remekül ment, fantasztikus tapasztalatokat szereztem, amit nem tudnék eléggé megköszönni neki. De miután kijöttünk a műtőből…

-Mit mondott Dr. Cullen?-pillantott rám ijedten.-Csak nem mondott valami olyasmit, amit nem kellett volna? Nem jellemző rá az ilyesmi, egyáltalán nem; ezért is lepne meg, ha bármi rosszat mondott volna magára.

-Nem, semmi ilyen nem történt-pislogtam zavaromban.-Rendkívül kedves volt; megdicsért, ami miatt -szerinte- ennyire szépen helytálltam a műtőben. De aztán…Tudja maga az egyetlen női ismerősöm itt, a kórházban, és nincs más, akinek elmondhatnám; de miután kijöttünk, elhívott magával…randevúra-mondtam ki nehezen, mire Dr. Montgomery arcán azonnal felcsillant a felismerés.

-Elhívta?-húzódott arcára mosoly.-De hisz ez remek hír, akkor meg mi miatt ennyire ideges?

-Még sosem voltam randevún-tört elő belőlem a rémület.-Nem tudom, mit kell csinálnom, nem tudom, mit kell felvennem, én…

-Mi…micsoda?-állított meg egy pillanatra.-Még nem volt sosem randevún? Hiszen ez …érthetetlen. Maga egy rendkívül okos és szép fiatal hölgy, mi miatt nem próbálkozott magánál senki?

-Eddig minden időmet a tanulásra fordítottam-sóhajtottam halkan.-Az egyetemet szín jelessel végeztem, mindvégig kitűnő voltam, de ezt annak köszönhettem, hogy a nap minden percének minden pillanatát tanulással töltöttem-csuklott meg a hangom.- Sosem jártam el a többiekkel a klubokba, inkább otthon ültem, és a könyveimet olvastam.

-Akkor mi lenne, ha segítenék neked?-pillantott rám sokat sejttető mosollyal az arcán.

-Megtenné?-csillant fel bennem a lelkesedés.

-Hát persze-simította meg a vállamat.-Na, mi lenne, ha velem jönne az orvosiba? Ott van valami, ami szerintem segítene.

-Köszönöm, Dr. Montgomery-néztem rá hálásan.

-Amikor nem a mentorként beszélek magához, szólítson csak nyugodtan Addisonnak-mondta kedvesen, majd vállamnál fogva kezdett el vezetni, az orvosi szoba irányába.

Mikor beléptünk az ajtón, Ő azonnal a szekrényéhez sietett, majd némi keresgélést követően nem kis meglepetéssel rukkolt elő belőle.

-Szívesen kölcsön adom a mai estére-vett elő egy éj színű, elegáns ruhát. A szabás mentén aprócska gyöngyök voltak a ruhára varrva, és az egyik oldalon kicsit hosszabbra is volt tervezve, amivel kölcsönzött valami féle eleganciát az egyszerűnek mondható ruhadarabnak.-Ma Derekkel elmentünk volna vacsorázni, és arra az alkalomra hoztam magammal, de biztosan el tudjuk intézni, hogy az asztalunkat áttegyék holnapra.

-Addison, én…nem is tudom, mit mondjak-emeltem rá a tekintetem.-Köszönöm!

-Igazán nincs mit-adta a kezembe a selymes anyagot.-Inkább próbáld fel! Nézzük meg, hogy áll rajtad!

-Rendben-sétáltam el kicsit arrébb, majd néhány perccel később már meg is csodálhattam az elegáns ruhadarabot.

Miközben magamat néztem a tükörben, el sem hittem, hogy én állok előtte. A sötét színű ruhában a bőröm még fehérebbnek tűnt, a hajam pedig ékszerként virított a kontrasztos közegben, amit a ruha és a bőröm ellentétes színe váltott ki.  Addison még a rúzsából is adott kölcsön, amivel már eddig is piros ajkaim még inkább élénkebbé váltak. Mintha a némafilmkorszak egyik híres színésznője állt volna a tükörbe, nem pedig egy nagyvárosi kis rezidens.

-Remekül nézel ki-állapította meg.-Eddig észre sem vettem, mennyire fehér a bőröd, még az enyémnél is fehérebb. A köpenyben valahogy nem tűnt fel.

-És biztos, hogy így tetszeni fogok Dr. Cullennek?-simítottam végig a ruha anyagát.-Csak mert…szerintem kicsit másképp nézek ki, mint…munka közben.

-Nem is kicsit-igazította meg a nyakamnál lévő pántot.-De ezt persze pozitív értelemben mondom. Szinte ragyogsz.

-Valóban?-pillantottam vissza rá kissé idegesen.-Kicsit sápadtnak érzem magam ebben a fekete ruhában, mintha a bőröm fehér porcelánból lenne.

-Hidd el, ez még vonzó is a férfiak szemében-mondta nyugtatóan.-Hamarosan készen is vagy-nézett rajtam végig.-Már csak cipőt kell találnunk neked. Azt hiszem, azt is hoztam magammal-kezdett el kutakodni, majd pár pillanattal később elő is vett egy ehhez illő, fekete magassarkút.-Így már teljes a kollekció. Remélem, jó a méret.

-Teljesen-vettem fel a cipő másik párját is. Ebben a pillanatban téved a szemem először a falon lévő órára, mire a lélegzetem egy pillanatra megakadt. Véget ért a mai munkanap. Elérkezett az idő.

-Azt hiszem, indulnod kell-simította meg a vállamat bátorítóan.-Siess, el ne késs!

-Köszönök mindent-néztem rá hálásan, majd sietve indultam el az aula irányába.

Szinte újra lejátszódott bennem minden, amit délelőtt éreztem. A szívem a torkomban dobogott, a vér száguldozott az ereimben, és szinte nem hallottam semmi mást, mint a cipőm halkan koppanó hangját a kórházi folyosón. Hevesen kapkodtam a levegőt, mintha nem lenne elég oxigén ebben a hatalmas épületben, és mikor elértem a folyosó végét, utoljára még egy nagy lélegzetet vettem. Majd kiléptem az aulába, és megláttam Őt.

Fekete öltöny volt rajta, ami alatt halványkék inget viselt, miközben valamivel világosabb nyakkendője elegánsan simult rá széles mellkasára. Ujjai közt egy törékeny kis rózsát  tartott, aminek fehér szirmai selymesen simultak egymáshoz, miközben ujjait puhán húzta végig a tüskék nélküli szárán. Egy pillanat…mindig is erre vártam.

-Jó estét, Esme!-lépett ide  hozzám, miközben szolidan végigfuttatta rajtam tekintetét, amire azonnal elpirultam-Gyönyörű vagy.

-Köszönöm-sütöttem le a szemeimet.-Te is remekül nézel ki-emeltem rá nehezen a tekintetemet. Szinte égett az arcom, mikor pillantása az arcomra tévedt, mintha perzselt volna azokkal a tengerszín szemekkel.

-Látom, kicsit meg vagy rémülve-simította meg a karomat.-Hidd el, nem lesz semmi baj. Nem kell félned tőlem.

-Ha te mondod-nevettem fel némán.-Én bízom benned, mindössze minden annyira új nekem.

-Mindenesetre, el kell mondanom valamit-állt meg előttem.-Picit változott a ma esti moziműsor. Itt kell maradnom-mondta, és látszott rajta, mennyire kínosan érzi magát.-Elfelejtettem, hogy ma éjjel ügyelnem kell, de szerencsére mindent megoldottam. Nem kell elhalasztanunk a randevúnkat.

-Ez jó hír-nevettem fel némán.-De…mit csinálunk itt? Mármint…

-Mindössze velem kell jönnöd-biccentett a másik irányba, majd néhány pillanattal később mindketten elindultunk az ellenkező utat mutató folyosó felé.

Sejtelmem sem volt, mire készül, de valami miatt teljesen rá mertem bízni magam. Puhán simította meg újra és újra a karomat, miközben sétáltunk, és mikor megállt az egyik kórterem előtt, halkan nevetni kezdett.

-Itt lennénk-nyitott be, mire megláttam, mit is tervezett a mai alkalomra. A falnál lévő két szekrényhez egy hatalmas lepedő volt kifeszítve, a szoba másik oldalában pedig két ágy volt egymás mellé tolva, mintha csak székek lennének. A szoba közepén lévő kis asztalra egy vetítő volt helyezve, ami mellé számtalan film volt elhelyezve, csak is a megnézésre várva. El sem hittem, hogy ennyit dolgozott, csak is miatta.

-Carlisle, ez…-nem is tudtam, mit mondjak.

-Derek és Mark segítettek nekem mindezt létrehozni-mutatott körbe.-Nélkülük nem ment volna. De semmiképp nem szerettem volna elhalasztani a mai estét.

-Ez annyira rendes tőled-pillantottam rá csodálattal a tekintetemben.-És megmondanád Dr. Sheperdnek és Dr. Sloannak, hogy nekik is mennyire hálás vagyok?

-Természetesen-nevetett halkan, miközben a kisasztalhoz sétált.-Milyen filmet szeretnél nézni? Van itt minden-vette a kezébe a hatalmas stócot.-Én valami romantikusat ajánlanék, ami illik az alkalomhoz.

-Amit szeretnél-ültem le.

-Én most a Hold dallama című filmre gondoltam.-mutatta meg nekem a borítóját.-Remek romantikus film, biztosan tetszene.

-„Mert a szerelem sosem lehet tiltott”-olvastam fel a hátulján álló feliratot.-Nekem teljesen megfelel.

-Akkor indulhat-rakta be az előbb említett filmet, majd mellém ülve kezdtük el nézni a kissé misztikus romantikus történetet.

Miközben ott ültünk egymás mellett, nem bírtam néha nem rápillantani örömtől csillogó arcára. Mintha az én jelenlétem annyira sokat jelentett volna neki, mint az éltető víz. A szemeiből legalább is ezt lehetett kiolvasni.

A film végére már nem bírtam megállni, hogy ne hullajtsak el néhány könnycseppet. Nem volt kimondottan egy happy end, de mindenesetre megmelengette az ember szívét a történet tragikus kimenetelének előzménye.

-Ne sírj!-törölte le az arcomat.-Nem szeretném, ha emiatt sírnál.

-Nincs semmi gond-nevettem halkan.-Mindössze meghatott, amit láttam. Sajnálom, hogy a főhős ilyen szomorú véggel ment el az élők közül, de megmentette a szerelmét. Ennél szebb nincs is a világon.

-Ha nem lett volna, nem csak a szerelme, hanem mindenki más is életét veszthette volna a kórházban-simította meg a vállamat.-Emiatt még hős is lett belőle.

-Mindenesetre-pillantottam a szemeibe-, remek film volt. Köszönöm!

-Nincs mit-mondta szerény mosollyal az arcán.-De mi lenne, ha nekiállnánk valami vidámnak is? Mondjuk valami rajzfimhez-nevetett fel halkan.

-Nekem tetszik az ötlet-nevettem én is.-Mondjuk mit szólnál-kezdtem el átnézni a rajzfilmeket-a Macskarisztokratákhoz? Klasszikus Disney film.

-Tetszik az ötlet-vette ki a lemezt, majd hamarosan neki is láttunk, ennek szórakoztató kis filmnek. Azonban arra nem számítottam, hogy annyira elálmosodom, hogy észre sem veszem, ha elnyom az álom. Pillanatok alatt lecsukódtak a szemeim, és már mélyen is aludtam, mint a kiscicák a nemrég látott képkockákon.