Novella: Elveszve

Sziasztok! 

Remélem nem lesz csalódás ez a kis novella. Szerintem a cím mindent elárul a tartalomról. 

Jó olvasást!

Puszi!

Carly:)

(Esme szemszöge)

Már hosszú napok óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Annyira gyötört a fájdalom, hogy nem voltam rá képes, hogy az oldalamra, vagy akár a hátamra feküdjek. Persze voltak „kivételes” alkalmak. Lassan már két éve élek együtt Charlessal, de soha nem érdekelte, hogy mi van velem. Nem érdekelte, hogy mi esik jól, és mikor okoz nekem elviselhetetlen fájdalmat. A testem tele volt hatalmas véraláfutásokkal, amelyeket hatalmas erejű ütéseitől szereztem. Az egyszer biztos, hogy nem volt kimondottan álomházasság.

-Szia , anya!- léptem be édesanyám konyhájába, ahol ő éppen szorgosan kavargatta a tűzhelyen fövő ételt.

-Szia, kincsem! Hogy vagy?- mosolygott rám.

-Jól-válaszoltam tettetett mosollyal az arcomon.

-Nem úgy tűnik-nézett rám felvont szemöldökkel.

-Ezt hogy érted?

-Olyan sápadt vagy, és a szemeid is karikásak-mondta, miközben szemeiben felcsillant az aggodalom.

-Ugyan, tényleg semmi bajom-győzködtem, pedig igen is lett volna mit mesélnem neki. Hogy minden éjszakám kényszer, és hogy alig eszem mostanában, de valamiért még sem tettem. Meg akartam kímélni őt ettől.

-Rendben, te tudod-törődött bele-, de legalább egyél egy kicsit. Lefogytál.

-Igen, szívesen ennék valamit-mosolyogtam, mire ő letett elém az asztalra egy tányér gőzölgő húslevest. Ahogy megláttam rögtön felcsillant a szemem. Azonnal kanalazni kezdtem, és ahogyan a meleg folyadék lefolyt a torkomon ,rögtön enyhülni kezdett a gyomromat mardosó éhségérzet.

-Ez nagyon finom volt-tettem le elégedetten a kanalat.

-Örülök, hogy ízlet , drágám-simította meg az arcom, majd lassan a mosogatóhoz sétált.

-Charles pár napig nem lesz itthon. Addig esetleg lakhatnék itt?

-Persze, Esme, nagyon örülnék neki. Apád is elutazott kis időre, így van neked egy szabad szobám.

-Csak tudod, szeretnék veled beszélni egy-két dologról. És nem lenne jó sötétben elindulni hazafelé. 

-Ezt teljes mértékben megértem , kicsim. Én szívesen meghallgatlak.

-Tudod, nekem van egy nagyon nagy vágyam.Egy apró pici lény, aki részben én. De két év alatt egyszer sem estem teherbe. Lehet, hogy nem lehet gyermekem?-néztem rá szinte már kétségbeesetten.

-Jaj, kincsem-simította meg lágyan arcomat - Hidd el, hogy semmi baj nincs veled. Biztosan csak sokat stresszelsz. Ha így rágörcsölsz, abból semmi jó nem sülhet ki. Tapasztalatból beszélek.

-De mi van, ha még is…

-Nincs de! Ezt sürgősen felejtsd el! Jó?

-Rendben-nevettem fel halkan.

-Hidd el , hogy minden rendbe jön-mondta vigasztalóan, miközben továbbra is az arcomat simogatta. Tudtam, hogy rengeteg igazság van abban, amit mondott. Két éve másból sem állt az életem, mint feszültségből. Már azért is küzdöttem, hogy ne omoljak össze idegileg. Viszont az is megfordult a fejemben, hogy a sorozatos bántalmazások és ütések miatt meddő lettem.  Pedig mindent megadtam volna érte, ha egyszer az életembe életet adhatnék egy kisbabának. Különben már nem lennék itt.

Egész este beszélgettem édesanyámmal. Teljesen megnyugtatott a dologgal kapcsolatban, és én kezdtem elhinni, amit mond. Tudtam, hogy ő is nagyon nehezen esett teherbe, így lehet, hogy ez öröklődött a családban. Végül nyugodt lelkiismerettel nyomott el engem a későesti álom…

Reggel furcsa érzéssel a gyomromban keltem fel. Ahogy kinyitottam a szememet, az egész világ forgott velem, és rettenetes hányingerem volt. Megpróbáltam felülni, de ahogy megtettem, azonnal éreztem, hogy útnak indul a tegnap esti vacsora. Rögtön a mosdóba szaladtam, és éppen felé tudtam hajolni a kézmosónak.

-Anya!-kiáltottam ijedten.

-Mi a baj kincsem?-rohant be hozzám.

-Nem érzem valami jól magam-nyögtem erőtlenül.

-Gyere ,ülj le egy kicsit!-mondta, miközben leültetett az ágyra-Bekísérjelek a kórházba? Nagyon , még a tegnapinál is sápadtabb vagy. Szerintem vérszegény lehetsz.

-Lehet, hogy be kéne mennem-egyeztem bele.

-Várj, segítek!-mondta majd miután átöltöztem, lassan elindultunk a kórház felé. Azonnal bejelentkeztünk egy kivizsgálásra, majd idegesen foglaltunk helyet a váróban, amíg az orvos nem szólított bennünket. Minden tesztet elvégeztek rajtam, ami lehetséges volt. A vérvételtől kezdve, egészen a legalapvetőbb látásvizsgálatig. Végül megérkeztek az eredmények.

-Mrs. Evenson?-nézett rám kérdően a nővér.

-Igen?

-Kérem jöjjön be!-mosolyogta, majd édesanyámmal oldaalamon léptem be a kórterembe.

-Jó hírem van Mrs. Evenson-kezdett bele az orvos.

-Hála az égnek!-sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

-Ön gyermeket vár-mosolyogta, mire a szívverésem hirtelen kihagyott. Ez most komoly? Végre teljesült az álmom? Tényleg gyermeket fogok szülni? Nem is igazán tudtam felfogni az orvos szavait. Hirtelen  összefolyt körülöttem az idő.

-Te…terhes vagyok?-szólaltam meg végül örömteli hangon, majd tekintetem a hasamra irányult.

-Igen. Viszont egy kis vérszegénység már most jelentkezett, így felírnék önnek egy  vaskészítményt, hogy megszüntessük ezt a problémát, de ezen kívül minden jónak tűnik. Nincs semmilyen egészségbeli elváltozása, ami veszélyt jelentene a kicsire, de azért majd pár hetente el kéne jönni egy rutinvizsgálatra.

-Persze, akármit megteszek, hogy az én kincsem egészséges legyen-mondat egy széles mosollyal az arcomon. Nem tudtam leplezni határtalan örömömet. Minden egyes szavamból sugárzott a boldogság.

-Akkor két hét múlva találkozunk-mosolyogta, miközben édesanyám lesegített a vizsgálóasztalról, majd ezt követően egy időpont egyeztetés után elindultunk hazafelé. Már most nagyon vártam, hogy megszülessen. Teljesen elragadott az izgatottság. Vajon kisfiú, vagy kislány lesz? Egészséges? Olyan barna szemei lesznek mint nekem? Nem igazán tudtam másra gondolni, csak arra a kisfiúra vagy kislányra, aki itt növekszik a pocakomban.

-Ugye? Megmondtam, hogy minden rendbe jön-hozta fel tegnapi beszélgetésünket anyám, miközben beléptünk a házba.

- Igazad volt-mondtam teljesen kivirulva.

- Annyira örülök nektek kincsem. Már alig várom, hogy Charles is megtudja ez a nagyszerű hírt-lelkesedett anyám, de nekem ezzel a mondatával úgy fújta el a jókedvemet, mintha nem is létezett  volna. Még bele sem gondoltam, mit kapok Charlestól, ha megtudja. Biztos, hogy a pici nem éli túl az első hónapot sem, ha kiderül ez a dolog. De ezt nem titkolhatom sokáig. Csak akkor van esélye a gyermekemnek a túlélésre, ha elmegyek innen. El kell hagynom Ohio-t . Charles holnap érkezik haza, így reggel indulnom kell, hogy elkerüljük egymást.

-Anya, én most hazamennék, ha nem baj-fordultam felé.

-Rendben van kincsem, vigyázz magadra!-mosolyogta, majd elindultam, hogy összepakoljak a holnapi utazásra. Elterveztem, hogy Wisconsinban bújok meg a másod unokatestvéremnél. Ott biztosan nem keresne, és új életet kezdhetek leendő gyermekemmel.

Korán reggel indultam útnak. A város határánál buszra szálltam, ami egészen Wisconsinig elvitt, majd nekiálltam, hogy felkerestem legjobb barátnőmet , Nora-t.

-Szia, Esme!-nézett rám meglepetten, amikor kinyitotta a lakásajtót.

-Szia! Bejöhetek?-kérdeztem bizonytalanul.

-Persze, fáradj be-mosolyogta, miközben helyet foglaltunk a nappaliban-Hogy kerülsz ilyen messze Ohio-tól?

-Nem is tudom, hogy kezdjem…talán ott, hogy egy nagyon nagy szívességet kérnék tőled. Tudod, tegnap kiderült, hogy várandós vagyok…

-De hisz ez nagyszerű!

-Igen, az, de…

-De?-nézett rám aggódva-Csak nem baj van a picivel?

-Nem nem, neki nincs semmi baja, de nekem annál inkább…-kezdtem bele, majd sorban elmeséltem neki jövetelem okait.

Nagyon hálás voltam neki. Megengedte, hogy amíg találnak nekem lakást, addig itt lakhatok náluk , és elintézte, hogy a helyi iskolában dolgozhassak tanárként. Ezt azért harcoltam ki, mert nem akartam a terhükre lenni, így amíg fizikumom engedi , dolgozni fogok. Másnap már kezdhettem is . Mosolyogva léptem be a tanterembe, ahol egy egész osztálynyi kisgyerek várt már rám mosolyogva.

-Sziasztok, gyerekek!-köszöntem-Mrs. Platt vagyok, de hívjatok csak Esmenek.

-Csókolom, Mrs. Platt!-köszöntek vissza kórusba.

-Ha jól tudom, körübelül hat-hét esetleg nyolc hónapig fogunk együtt dolgozni, aztán egy kis időre el fogok menni. De addig is, megpróbálok minél több tudást a fejezekbe zsúfolni—nevettem, majd ezzel a mondattal elkezdődött az új életem első szakasza. Nem telt sok időbe, hogy megtaláljam a helyemet az itteni világban. Lett saját lakásom, kielégítő fizetést kaptam, és ahogyan teltek a hónapok lassan elérkezett a terhességem kilencedik hónapja. Egyre izgatottabb lettem. Tudtam, hogy nemsokára  karomban tarthatom majd az én kisbabámat. Végül ez a nap is elérkezett.

A kislányom egy gyönyörű őszi reggelen látta meg a napvilágot egy Wisconsini kórházban. Gyönyörű volt. Pontosan ilyennek képzeltem el őt. Bőre tejfehér volt ,szemei mogyoró barnák, és rövid karamellás színű hajacskája is, akár csak az enyém. Egyszerűen tökéletes volt.

-Köszönöm, hogy mellettem álltatok-mosolyogtam hálásan Nora-ékra, miközben kislányom arcát simogattam.

-Ugyan, tényleg semmiség. És hidd el, ez a látvány minden pénzt megér.

-Bár apa nélkül fog felnőni, azért remélem nem fog semmiben hiányt szenvedni.

-Charles nélkül csak jól járhattok.

-Igen tudom.

-És remekül nézel ki. Biztosan találsz magad mellé egy neked való férfit-nevetett, amin én elgondolkodtam. Rögtön bevillant egy tíz évvel ezelőtti emlékkép. Egy szőke , magas, aranyszemű orvosról, aki azóta is visszatér a gondolataimba. Talán, ha akkor nem költözik el, lehet, hogy nem  így alakul az életem. De nem érdemes a múlton rágódni. Tudtam, hogy most már minden rendbe fog jön. Legalább is azt hittem addig a napig…

Az orvos lehajtott fejjel lépett be aznap a kórterembe. Látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogyan kezdjen mondanivalójába. Percekig honolt csönd a szobába, mire végül megtörtem a csendet.

-Mi történt a gyerekemmel?-kérdeztem rémülten.

-Sajnálom, Mrs. Platt.

-Mi történ?!-kérdeztem ismét.

-Részvétemet kell kifejeznem. Az éjszaka folyamán sajnálatos módon elvesztettük a kisbabáját-mondta, mire hirtelen nem is tudtam mire vélni szavait.

-Nem! Ez nem lehet!-kiáltottam-De hiszen azt mondták egészséges! Hogy életre való, és hogy nincs semmi baja!

-Sajnáljuk!-hajtotta le ismét a fejét.

-Sajnálja!?-kérdeztem már zokogva-Nekem ő volt az életem! Látnom kell őt!-álltam fel, mire azonnal visszanyomott az ágyba.

-Hölgyem, nem kelhet fel!

-De látnom kell őt!-erősködtem.

-Nővér! Hozzon egy kis nyugtatót!

-Itt van doktor Úr-mondta, majd az orvos befecskendezett a karomba egy nagy ampullányit belőle. Nagyon hamar hatni kezdett a szer, és pillanatokon belül egészen elkábultam. Végül már csak gondolkodni maradt erőm, majd elnyomott az álom…