Elhagyva XXXII. Fejezet

Sziasztok!

Már meg is érkeztem a folytatással. Annyit elárulok, hogy a következőben már az esküvőről lesz szó utána pedig dilemma, dilemma és dilemma. Ebben pedig minden az esküvő körül forog, remélem tetszeni fog.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Mit is mondhattam volna erre? Talán nem mondtam ki, talán nem beszéltem róla; de már az óta a felesége akartam lenni, mióta álmaimban láttam. Az aranyszín szemei félelemmel telten merültek el az én tekintetemben, mintha nem hitt volna abban, amit mondani akartam minden pillanatban. A vér szinte száguldott az ereimben, mintha menekülni akart volna a testem emberi börtönéből, mikor ajkaim suttogni kezdtek.

-Igen-válaszoltam.-Ezerszer is igen.

Erre a szavamra arca minden bizonytalansága elpárolgott. Szemei felragyogtak, arca mosolyra fakadt, miközben ajkaival szelíden kezdte el simogatni az én ajkaimat. Én halk sírásban törtem ki, és nem bírtam nem magamhoz ölelni az enyémnél kicsivel hűvösebb testét. Annyira csodás érzés volt, mintha a szívem kirepült volna a mellkasomból és most az egekben járna. Talán akkor voltam utoljára ennyire boldog, mikor Aurorát először a kezemben tartottam.

-Az én Esmém-nevetett fel halkan.-Az én menyasszonyom.

-Az én Carlisle-om-simítottam meg az arcát.-Szeretlek.

-Én is szeretlek-simított ki egy tincset arcomból.-Szeretlek és mindig is szerettelek, mióta megláttalak. Nem számít, mivé váltam idő közben.

-Te nem váltál semmivé-ellenkeztem.-Te még mindig az az ember vagy, akibe beleszerettem azon az őszi hajnalon.

-Itt a bökkenő-sóhajtotta.-Az emberi mivoltom már sehol nincs. Démonná váltam.

-Miként bizonyítsam be?-mondtam kicsit fáradtan.-Miként értessem meg, mennyire nem számít mi lettél?

-Elhiszem, hidd el-pillantott fel szemeimbe.-Emiatt nem akarom láttatni veled, ami bennem lakozik. Talán minden…elromlana.

-Nem romlana el semmi-pusziltam meg.-Én férjem.

-Az még kicsivel odébb van-nevetett fel ismét.-Előtte még össze kéne házasodnunk.

-Mikorra tervezed?-kíváncsiskodtam. Ha tehettem volna, most azonnal hozzámentem volna itt és most; de nem tudtam, mennyire terhelhetem a testem.

-Akár itt és most-kuncogott.-Mit mondasz?

-Ezer örömmel-nevettem én is.-De tudom, mennyire nem tenne most jót nekem. Mikor állhatok annyira lábra?

-Mi lenne, ha Karácsony előtt mennénk el a templomba?-vetette fel ötletként.-Aprócska szertartás lenne, egy pappal és Elezarral. Ő lehetne a tanunk, ha nincs ellenedre.

-Három hónap múlva?-ízlelgettem magamban.-Nem találok ellenvetést.

-Remek-lelkesedett fel.-Elkezdem intézni a formai részt, és Elezarral is beszélnem kell. Talán a tanunak is tudnia kell arról, mikor kell kiöltöznie.

-Rendben van-bólintottam, mire sietve indult útnak a földszint felé…

(Carlisle szemszöge)

Örömtől telten rohantam vissza Elezarhoz, mintha szárnyaltam volna. Talán sosem voltam még ennyire teljes, Esme nélkül nem is lehetnék, de ezzel a hírrel most a fellegekben jártam. Mintha mozdulatlan szívem ismét hevesen kalapált volna a mellkasomban.

-Gratulálok!-veregette meg a vállamat barátom, amint mellé értem.-Hallottam minden szót.

-Köszönöm-nevettem halkan.-Akkor hallottad azt is, amit a tanunkról mondtam?

-Természetesen-bólintotta.-És örömmel elvállalom.

-Ismét köszönöm-hálálkodtam.-Akkor nekem most el kell mennem a parókiára, ahol beszélhetek egy pappal. Addig ránéznél néha Esme-re és Aurorára?

-Nincs is más feladatom-nevetett fel ő is, mire én is lassan elindultam a város belseje felé.

Habár én nem éreztem a hőmérsékletváltozást, az emberek már kabátot vettek magukra a kora őszi hidegben, ami miatt nekem is fel kellett vennem egyet a látszat kedvéért. A hulló falevelek színessé változtatták a kisváros fakó küllemét, ami a sejtelmesen felhős égbolttal együtt különleges kontrasztot alkotott. Mintha egyszerre lett volna családias és hűvösen elegáns.

Hamar meg is érkeztem a templom mellett nem messze álló kis épülethez, ahol hamar rátaláltam a keresett személyre.

Egy fiatal pap volt ott, legalább is a munkájában fiatalnak számított, aki éppen a Biblia sorait olvasta, mikor beléptem a szobába.

-Jó napot, tisztelendő Úr!-köszöntem udvariasan.-Nem zavarom?

-Egyáltalán nem-tette le a hatalmas olvasmányt.-Miben segíthetem, fiam?

-Esküdni szeretnék-válaszoltam.-Ma kértem meg a szerelmem kezét.

-Oh, a szerelemnél nincs is szebb-vette elő a kis füzetét.-Mikor szeretnék a ceremóniát?

-Karácsony előtti nap-mondtam.-Nem szeretnénk felhajtást, kis ceremóniát szeretnénk. Csak a tanunk és a…kislányunk lenne ott.

-Értem-érte el a felismerés.-A kislány…

-Kérem, ne mondja el senkinek, Uram-kérleltem.-Az a gyermek nem tehet semmiről, mindössze én voltam felelőtlen.

-Titokban tartom eme tényt-bólintott őszintén.-Tiszta lélekről árulkodik a tekinteted, Isten nem bünteti a tiszta embereket.

-Köszönöm!- bár ha tudta volna, mivé váltam, talán nem mondta volna mindezt.

-Akkor várom Önöket-írta fel a dátumot.-Karácsony előtti napon minden harang megszólal majd.

-Viszont látásra, Atyám-köszöntem el, majd sietve indultam haza a családom körében. Már alig vártam, hogy szerelmemnek is elmondhassam a hírt, miszerint nemsokára Ő is Cullen lehet. Szinte repülve tettem meg az erdőbeli utat; és mikor beléptem az ajtón, szerelmem már a földszinten volt. Karjában Aurora ringott csendesen, miközben Esme néha-néha lenyomott egy billentyűt az éjfekete zongorán. Ez kislányunknak láthatóan tetszett.

-Mit csinálsz idelent?-simítottam meg a vállát.

-Elezar segített lejönni-válaszolta kimondatlan aggodalmaimra.-Aurora hiányolta a zenédet.

-Láthatóan muzikális kislány-nevettem fel halkan.-Ha majd kicsit nőni kezd, megtanítom pár dallamra.

-Biztosan örül majd neki-simította meg porcelán arcocskáját.-Hihetetlenül oda van érted, tudtad?

-Én is imádom őt-pusziltam meg pici arcát.

-Játsszál neki valamit-unszolt kedvesem.-Annyira szép, amikor dallamokat játszol rajta.

-Ha szeretnéd-nevettem halkan-hogy mondhatnék erre nemet?

Azzal mellé ültem a zongoránál, majd halkan kezdtem el ismét játszani azt a dallamot, amivel  Aurorát elaltattam, mikor Esme kórházba került. Most is annyira tetszett neki, mint akkor, és hamar el is szundikál szerelmem karjaiban, miközben lassan elérkeztünk egy újabb alkonyathoz…

Elhagyva XXXI. Fejezet

Sziasztok!

Talán kicsivel rövidebb lett ez a fejezet, mint az előző, de mindennek megvan az oka. Már régebb óta tervezem ezt a részét a történetnek, és remélem nektek sem okozom majd vele csalódást, ami Carlisle-t illeti. Hamarosan kiderül, mire gondoltam.

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)



Amint átléptem az ajtón, azonnal ledobtam magamról a véres ingemet. Nem bírtam tovább magamon elviselni, és amint a fürdőbe értem, azonnal a zuhany alá álltam. Még véletlenül sem szerettem volna, ha Esme felfedezne rajtam valamilyen jelet a nemrég történtekből. Nem akartam eszébe juttatni, hogy a férfi, akit szeretett már nincs többé. Auroráról már nem is beszélve, hiszen mi lenne, ha tudná, mivé vált az apja? Talán eddig el sem gondolkodtam rajta, de ő sem marad örökké kisbaba. Egyszer felnőtt nő válik majd belőle, és fel fog tűnni neki a korom maradisága. Mit mondok majd neki akkor? Hogy nézzek majd azok után azokba a csodaszép szemekbe? Belegondolni is fájt, mi lenne, ha nem szeretne már többé.
Lassan kiszálltam a víz forró cseppjei alól, majd miután teljesen elkészültem, vissza is indultam szerelmem szobája felé. Hallhatóan már ébren volt.
-Már hihetetlenül várt rád-nevetett fel halkan Elezar a szobánkból kilépve.-Máskor siess jobban!
-Rendben van-nevettem én is, majd halkan léptem be a mi kis szobánk aprócska ajtaján. Esme most már sokkal kipihentebbnek tűnt, mint a kórházi napjai alatt, és a karjaiban ringó kislányunk is remekül érezte magát édesanyja megnyugtató karjaiban. A nap haloványan besütő fénye éppen megvilágította porcelán arcukat, aminél egyértelműen előtűntek a köztük lévő hasonlóságok. Bár most már az én bőröm is fehérebb volt mint a tej, Aurora bőre inkább hasonlított Esmeéhez, mint az enyémhez.
-Micsoda látvány-simítottam meg szerelmem puha arcát.-Annyira…nem is tudom…
-Nem kell semmit mondanod-fordult hozzám szelíd mosollyal az arcán.-Nekem már az is hihetetlen, hogy visszakaptalak-simította meg a bőrömet.
-Jól aludtál?-pillantottam fel szemeibe.-És Aurora?
-Mindkettőnknek jól telt az esténk-válaszolta suttogva.-Nem kell aggódnod.
-Talán jobban féltelek, mint kéne-vallottam be őszintén.-De nem tehetem róla. Annyira törékeny mindkettőtöknek a teste és a lelke, mint a porcelán. Ha rosszul érintelek meg, komoly bajotok eshet.
-Te sosem bántanál-mondta továbbra is engem győzködve.-De inkább menjünk le! Már rettenetesen éhes lettem ez alatt az idő alatt.
-Nem, nem, nem-ültettem le.-Te ma pihenni fogsz, én majd mindent elintézek. Felhozom neked a reggelit.
-Carlisle, nem lesz semmi…
-Erről nem nyitok vitát-csitítottam el ujjaimmal.-Tíz perc múlva már itt is lesz a finom élelem, ami minden vitamint tartalmaz ami csak kell.
-Rendben van-sóhajtott fel halkan.-De ne merészeljen elkésni, Dr. Cullen!
-Nem te mondod ma elsőnek-nevettem halkan, majd sietve rohantam le a még sosem használt konyha felé.
Elővettem a friss hozzávalókat, majd amennyire főzési tudományom engedte, nekiálltam egy finom meleg leves elkészítésének. Tettem bele mindenféle vitamindús növényt, mint a répa, a burgonya, a zeller, de nem szerettem volna elrontani az ízét, aminek elkerülése érdekében tettem bele némi fűszert és tésztát is, persze nem túlzottan nagy mennyiségben. Nem szerettem volna még leterhelni semmivel sem, emiatt az ételnek sem szabadott túlzottan nehéznek lennie.
-Mit főzöl?-termett mellettem hirtelen barátom.
-Ha minden jól halad, vitamin-leves lenne belőle-mondtam kicsit bizonytalanul.-Nem tűnik annak?
-De, remekül néz ki-állapította meg.-Viszont beszélnünk kell valamiről.
-Mi lenne az?-emeltem rá a tekintetem. Az arca szokatlanul komoly volt, ami miatt kissé elöntött az idegesség. Netán történt valami Esme-vel, amíg nem voltam itthon?
-Esme-ről lenne szó-bólintotta kimondatlak kérdésemre.-Mondd csak, mit érzel iránta?
-Mindennél jobban szeretem-válaszoltam azonnal.-Az életemet is odaadnám érte.
-És láttad az ujján a gyűrűt?-vonta fel a szemöldökét. Most kezdtem el érteni, miről akart beszélni velem. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet a gyűrű, amit én adtam volna neki, bár eddig kételkedtem benne, vajon hozzám szeretne-e jönni. Talán mégis felmerült benne a gondolat?
-Nem tudom, hozzám szeretne-e jönni-hunytam le a szemeimet.-Talán amiatt hordja, mert azt hitte, örökre elveszített.
-Teljesen rosszul hiszed-ellenkezett Elezar.-Esme hihetetlenül fél, hogy már nem szereted őt annyira, mint régen, mikor még te is ember voltál. Már nem tartja magát méltónak hozzád, mint társ.
-Miért? Hiszen nála nem is lehetne tökéletesebb nő az életemben-mondtam ki lelkem minden tartalmát.-Ha nem süt a nap, miatta még is világosság van az életemben, mintha ő lenne az én napom, amit ha szomorú eltakarnak a felhők, és én mindig igyekszem elhessegetni ezeket a felhőket. Ha nem lenne nekem, minden reggelem ködös lenne, és nem látnám értelmét az örökkének.
-Akkor mondd el neki-unszolt.-Menj oda, térdelj le elé; és tedd meg, amit tenned kell; mielőtt túl késő lenne.
-Rendben van-bólintottam.-De nem tudom, mi lenne ha…
-Csak indulj!-mordult fel józanítóan, mire nem is álltam ott tovább, azonnal felsiettem szerelmemhez a szobánk felé. Ha a szívem még vert volna, most fékezhetetlenül lüktetett volna a mellkasomban. Féltem és örültem, vajon Esme mit mond majd a kérdésre, amit nemsokára felteszek neki. Ha nemet mond mi lesz? Mi értelme lenne nélküle az életemnek?
Mikor beléptem az ajtón, ő éppen lefektette kislányunkat a bölcsőjébe. Aurora már mélyen aludt, nem volt semmi, ami felébreszthette volna, én viszont még is néma csendben indultam meg szerelmem felé.
-Már alszik-suttogta halkan.-Minden rendben?
-Minden-bólintottam kicsit zaklatottan, amit ő is azonnal észrevett.
-Történt valami?-pillantott fel szemeimbe.
-Semmi csupán-nem is tudtam, miként kezdjek neki-mondanom kell neked valamit.
-Amit szeretnél-simította meg az arcomat. Ebben a pillanatban minden erőmet összeszedtem, és letérdeltem.
-Esme Anne Platt-merültem el smaragdszín szemeiben-Nem tudom, te hittél-e eddig a természetfelettiben, de mióta én találkoztam veled, bizonyítékot találtam az angyalokra. Hihetetlen tiszta lelked számomra szent és sérthetetlen, mintha bármelyik szavammal is kárt tehetnék abban a kincsben, ami benned lakozik. Te adtál életet a számomra mindennél gyönyörűbb kislányunknak, a mi kis Auroránknak, amit soha nem tudok majd neked eléggé meghálálni. Jóban, rosszban; míg a halál el nem választ. Leszel a feleségem?

Elhagyva XXX. Fejezet

Sziasztok!

Hihetetlen, de el is érkeztünk a harmincadik fejezethez. De a történet még közel sem fejeződött be, még sok minden fog történni. Ebben inkább minden ismét a nyugalomról szól, de ebben is vannak olyan dolgok, amik már előre jeleznek valamit a nem is annyira távoli jövőben.

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)



Kicsivel később már mind a ketten mélyen aludtak a nap eltűnő sugarainál. Esme puhán ölelte magához piciny lányunkat, miközben Aurora halkan, szinte éneklő hangon tudatta velünk, milyen álmok is töltik be éppen pici gondolatait.
Óvatosan a karjaimba vettem őket, majd miután Esmet befektettem az ágyunkba, Aurorát is betakargattam a kicsi lila takaróval. Hihetetlen volt, mennyit nőtt, mióta meglátta az e világi lét első fényeit. Pici haja már majdnem leért a füléig, és kicsi arcocskája sem volt már annyira kerek, mint az elején. Rettenetesen nehezemre esett elválni mellőle.
Lassan visszasétáltam Esme mellé, és amint rápillantottam piruló arcára, mozdulatlanná fagyott szívem mintha újra dobbant volna. Nem is tudtam elképzelni, milyen lenne most nélküle az életem. Talán nem lett volna ekkora önuralmam, és elvadultam volna, mint a többi vámpír; talán sosem lehettem volna apa; és talán soha nem szerettem volna senkit annyira, mint őt.
-Carlisle-hallottam meg a nevem.
Ezek szerint rólam álmodott. Ujjaimmal puhán megsimítottam kipirult arcát, mire ő szintén puhán markolta meg az ingem vállát. Bár én is aludhattam volna. Én is róla álmodnék minden áldott éjjel.
-Carlisle-mondta ismét.
Erre már nem bírtam nem elmosolyodni. Hihetetlenül elbűvölő volt, mintha nem lenne más, mint maga a földre hullott báj.
-Carlisle-hallottam meg most a nevem barátomtól, mire azonnal felpillantottam.-El kéne menned vadászni. Már nem voltál pár napja.
-Talán mennem kéne-sóhajtottam halkan.-De nincs szívem itt hagyni a családomat.
-Itthon leszel, mire felkelnek-mondta suttogva.-Csak indulj!
-Rendben van-csusszantam ki szerelmem mellől, majd az ablakon át indultam útnak a sötét erdő felé.
Ilyenkor jöttem rá, mennyi mindenben is változtam, mióta vámpír lettem. Ha vadásztam, nem állíthatott meg semmi és senki, és ez már nem én voltam. Előtört a bennem élő vadállat, a démon; amit mindig szorosan magamba akartam zárni. Nem akartam Esme szeme láttára másként viselkedni, hiszen ő megérdemelné a normális, emberi életet. Már amennyire mellettem normális élete lehet.
Pillanatokon belül köd telepedett az agyamra, és már nem is tudtam másra koncentrálni, mint a nem messze menekülő állat vérére. Rávetettem magam, majd fogaimmal felsértettem az ereit, és inni kezdtem az ínycsiklandó nedűt, ami minden korttyal csitította a bennem dúló szörnyet.
Minél hamarabb vissza akartam térni az otthonomba, és eltüntetni magamról a bűnös nyomokat. Nem bírtam ilyen ruhában Esme elé állni, nem bírtam ennyire nem emberinek tűnni a szemében. De nem voltam az…




(Esme szemszöge)




A fehér hó hatalmas pelyhekben hullott le Hoquiam erdeire, miközben halovány réteget kezdett el képezni a hatalmas tisztás felszínén, ahol mi is voltunk. A földnek hidegnek kellett volna lennie, de még sem éreztem annak, és mikor Carlisle ajkai ismét végigszántották fedetlen bőrömet, nem bírtam megállni, hogy ismét fel ne sóhajtsak.
-Carlisle-szólítottam meg halkan, mire rám emelte a tekintetét. Láttam az aranyszín íriszeibe, mennyire boldog, és láttam magamat is. A bőröm fehérebb volt, mint a hó; karamellaszínű hajam élénken virított porcelánszerű arcom mellett; szemeim pedig vörös csillogtak, ellentétben szerelmemével.
-Mi az szívem?-simította meg arcom vonalát.
-Csak szeretném elmondani-sóhajtottam ismét-mennyire szeretlek.
-Én is szeretlek-puszilt meg ismét.-Nem is tudod, milyen nehéz volt meghozni ezt a döntést.
-De megérte-nevettem fel halkan.-Mostantól örökké együtt lehetünk. Ha nem tetted volna, most nem lennék itt.
-Majdnem elveszítettelek-csillant fel szemében a félelem.-Nem is tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél. Már csak ketten maradtunk…
Erre a kifejezésre szemeim azonnal kipattantak. A szívem heves iramban vert a számára talán túl kicsi mellkasomban, és szinte alig jutottam légvételhez ezután a csodás, mégis rémisztő álom után. De miért rémültem meg ennyire? Hiszen csodásabb álmom nem is lehetett volna, mint hogy Carlisle-ról és magamról álmodtam. A probléma azonban itt volt.
A ketten maradtunk mondat után nem tudtam nem a kislányomra gondolni. Miután az elmúlt időszakban majdnem minden álmom valóra vált, féltem, mit tartogat számára a jövő. Talán nem rendeltetett el neki semmi?
-Jó reggelt, Esme-lépett be a szobámba Elezar. Ekkor ocsúdtam fel az előbbi állapotból, és vettem észre, hogy Carlisle nincs mellettem.
-Hol van, Carlisle?-pillantottam rá kérdően.
-Elment vadászni-biccentett az ablak felé.-Hamarosan itt lesz.
-Mármint éppen…-nem tudtam kimondani a szót, de láthatóan nem is kellett. Ő pontosan tudta, miről beszéltem.
-Hidd el, nem annyira szörnyű, mint hiszed-ült le mellém halkan nevetve.-Talán te is ilyen leszel, mint mi, és megtudod.
-De Carlisle szerint…
-Carlisle félt téged-mondta komolyan.-De nem menne el mellőled soha. Nem bírná elviselni a hiányodat.
-Én sem-válaszoltam, miközben az ujjamon díszelgő ékszerre pillantottam.
Még mindig tisztán emlékszem arra, mikor a kezembe kaptam a kicsiny dobozt a rendőrfőnöktől. Mintha egy világ omlott volna össze bennem a hír hallatán, miszerint soha nem lehetünk már egymás mellett. Vajon még mindig elvenne?
-Kitől kaptad?-biccentett felém.
-Bonyolult-nevettem halkan.- Mikor azt hittem, mindenem elveszett, ebben a pici csodában találtam meg a lelki békémet. Ezt kaptam volna Carlisle-tól, ha nem támadják meg aznap.
-Azt hiszem, már mesélt róla nekem-mutatott rá elmélkedve.-Ezzel akarta megkérni a kezed.
-Tudom-sóhajtottam.-Talán még sem…
-Ezt miért mondtad?-vonta fel a szemöldökét.
-Miért kellenék neki én, mint halandó nő-hajtottam le a fejem.-Hiszen…
-Nincs hiszen, Esme-csitított el.-Ha nem szeretne, szerinted itt lenne?
-Mármint?-kicsit furcsállottam, amit mondott. Miért ne lenne itt?
-Ha te nem lettél volna, elvadult volna, mint minden más vámpír-válaszolta.-Miattad akar emberi maradni, és emiatt küzd a benne élő vaddal. Mi másért tenné?
A hallottakon ismét gondolkodóba estem. Miattam? Hihetetlennek tűnt, hiszen nem volt alkalmunk annyi időt eltölteni egymással, mint szerettünk volna, de ami köztünk volt az valami miatt más volt. Valami intenzív, amit semmi más nem nyomhat el. Semmi…

Novella: Alkonyat után

Sziasztok!

Már beszéltem Winnie-nek és Julietnek erről a novelláról, és hála a pici szabadidőmnek meg is tudtam valósítani. Ez most a Breaking Dawn idején játszódik. Remélem, mindenkinek tetszik majd Carlisle és Esme kis története.

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)



Szörnyű látni, mikor az ember lánya az életéért küzd annak ellenére, milyen hihetetlen is egy új élet születése. Én már átéltem, milyen is a kezedben tartani a kisbabádat, és ennél nincs is felemelőbb érzés a világon. De az elvesztés fájdalma minden öröm kárára válik. Miután elvesztettem a saját kisbabámat, nem tudtam nem arra gondolni, milyen lenne Bellát is elveszteni. Mióta megismertem, a lányomként tekintettem rá, és látni monitorra kötve, tehetetlenül minden anya számára sokkoló lenne.
Arcomat a párnámba temetve kezdtem el hangtalanul sírni, miközben kezeimmel nem létező könnyeimet töröltem le néha az arcomról.
-Szívem, nincs semmi baj-hallottam meg szerelmem hangját a fülem mellett.-Hallasz? Minden rendben lesz.
-Nem-pillantottam fel szemeibe.-Semmi nincs rendben.
-Bella erős lány-simította meg az arcomat.-Ha minden rendben halad, holnap hozza világra a kicsi E. J.-t illetve a kis Renesmee-t.
-Nem tudsz tenni valamit?
-Ennél többet nem-sóhajtotta halkan.-Sajnálom…
-Annyira féltem Őt-mondtam alig hallhatóan.-Ha nem éli túl…
A mondatomat már nem bírtam befejezni a heves sírástól, de nem is szerettem volna. Már a tudata is fájt, miszerint elveszíthetem a lányomat, de a gond inkább az volt, hogy az elméleti sík nagyon hamar átfordulhatott a valóságba. Ezt Carlisle is pontosan tudta.
-Édesem, ne sírj!-puszilta meg az arcomat.-Ne sírj!
-Bocsáss meg-sírtam halkan.
-Nincs miért-simított ki az arcomból pár hajtincset. Ebben a pillanatban szúrós illatok kezdték el belengeni a házunk környékét. Pontosan tudtuk, ki érkezett hozzánk.
-Itt van Jacob-állapította meg szerelmem.-El kéne mondanunk neki.
-Tudom-bólintottam.-Remélem, tud nekünk segíteni.
-Bízzunk benne-sóhajtotta, miközben lassan elindultunk az illat forrása felé. Jacob éppen a lépcső tetejénél állt, mikor odaértünk. Láthatóan nem volt jó hangulatban, szinte érezni lehetett rajta a bánatot.
-Jacob-biccentett Carlisle, mire újdonsült családtagunk követett is minket szerelmem szobája felé. Amint elővette a megmaradt infúziónyi vért, Jacob arca azonnal elhűlt a felismeréstől. 
-Ez lenne az utolsó?-pillantott ránk.
-Bella holnap szül. Több vér kell, különben nem éli túl-válaszolta Carlisle.
-És neked is enned kell-fordultam hozzá, hiszen nem állhat neki ilyen szomjasan ekkora feladatnak.-Erősnek kell lennük, ma kell elmennünk.
-Carlisle, most már te lettél az ellenség-mondta figyelmeztetően.-Sam nem hezitál, meg fog ölni titeket.
-Emmett is ott lesz-hoztam fel fiam jelenlétét. Mindhiába…
-Ez nem lesz elég-folytatta.
-Ha van valami, amivel megmenthetjük, meg kell tennünk-sóhajtotta szerelmem.-Nincs más lehetőség.
-Feltennétek érte ez életeteket?-lepődött meg hirtelen.
-Természetesen-mondtam határozottan.-Bella már a családunkhoz tartozik.
-Valóban-suttogta.-Olyan, mint az én családom, de talán erősebb is nála. Tudom mit kell tennem-csillantak fel a szemei.
-Mire gondoltál?
-Elvonom a falka figyelmét-nézett ismét a szemeinkbe.-Remélhetőleg annyi ideig, amíg sikerül kijutnotok.
-Amennyire tudunk, sietünk-bólintotta Carlisle.-Köszönjük…
Erre már nem mondott semmit. Én kissé rémülten sétáltam át a szobánkba, ami szerelmem kifinomult érzékeit sem kerülte el. Hihetetlenül aggódtam, mi lesz, ha nem sikerül elhagyni a területünket.
-Nem kell félned-ölelt meg puhán.-Mellettem nem.
-Nem is miattam-fordultam hozzá-hanem miattad és Emmett miatt.
-Minket nem kell félteni-nevetett fel halkan.-Hidd el, minden rendben lesz!
-Bár eltudnám-bújtam hozzá. Ebben a pillanatban ujjaival megsimította az állam vonalát, mire ha kicsit lassan is, de feltekintettem a szemeibe. Láttam rajta, mennyire aggódik miattam, akárcsak én miatta.
Ajkaival szelíden kezdett el csókolni, mire én halkan sóhajtva simítottam meg ujjaimmal aranyszín hajkoronáját, majd pillanatokkal később áttértem az arcára. Mintha ismét felfedeztem volna minden vonását; a pici nevetőráncait, amik minden pillanatban elkápráztattak...Kimondhatatlan volt.
Hirtelen találtam magam a puha párnáknak döntve, miközben pillanatról pillanatra sűrűbben sóhajtottam fel csókjai nyomán. Ő lábaimat észrevétlenül kulcsolta a csípőjére, mire én sem tétlenkedtem, ujjaimmal ingje gombjai után nyúltam. Ám pár pillanat múlva ő szakította meg a csókunkat.
-Tudnod kell-zihálta.-Mennyire imádlak.
-Én is imádlak-pusziltam meg ajkait.-De ne álljunk itt le. Talán soha nem lesz már ilyen alkalmunk egymást szeretni.
-Ne mondj ilyeneket-simította meg arcom vonalát.-Amint alkalmunk adódik, eltűnünk kicsit a világ elől.
-Nem tudom-markoltam meg a vállát.-Milyen alkalom, ami nincs?
-A remény mindennél hatalmasabb-ültetett fel, miközben én még mindig karjaimmal öleltem magamhoz.-Indulnunk kell!
-Induljunk-bólintottam, majd miután Emmett is elkészült, el is indultunk a határaink felé.
 Minden pillanat, amivel messzebb kerültünk az otthonunktól, nőtt bennem a feszültség. Féltem, mi lesz, ha nem jutunk ki idő előtt, mielőtt a falka észrevenne minket. Nem akartam elveszíteni a családtagjaimat.
Ebben a pillanatban hallottunk meg valamit a hátunk mögött. Az illatot azonnal felismertem kifinomult érzékeimmel. Két falkatag vett minket üldözőbe, mire mindannyian gyorsítani kezdtünk. Futottunk, amennyire csak szomjasan bírtunk. A szomj azonban annyira felülkerekedett rajtam, hogy minden próbálkozásom ellenére is lassulni kezdtem.
Ekkor valami elkapott hátulról, én pedig a hatalmas erő hatására gurulni kezdtem le a lejtő oldalán. Bár nem éreztem semmilyen fájdalmat és bajom sem eshetett, mindez mégis az öngyilkosságom napját juttatta eszembe, mikor is ilyen tehetetlenséggel zuhantam le az ennél sokkal hatalmasabb szikláról.
Amint lelassultam, ismét a lábaimra álltam, és ekkor szembetaláltam magam két hideg szempárral. Hirtelen lemerevedtem, és szinte láttam visszatükröződni az életem emlékeit a borostyán íriszükben.
Láttam a homályos emberi emlékeimet, mind jót, mind rosszat; láttam a kislányomat; Carlisle arcát, mikor megpillantottam őt a kórházban; mikor átváltoztatott; az első csókunk, ami elcsattant köztünk; arcát, mikor bevallotta, mennyire szeret; mikor első alkalommal egymáséi lettünk…Már készen álltam a halálra.
Ebben a pillanatban Emmett tűnt fel mellettem, miközben puha ujjak érintették meg rémülettől remegő vállaimat. Carlisle volt az.
Fiam ellökte támadóinkat az útból, mire szerelmem újult erővel indult el velem a nem messze álló határ felé. Mindannyian hatalmas lendülettel repültünk el a szikla pereméről, mintha valóban repültünk volna. Mindössze akkor tudatosult bennem minden, mikor ismét a talajra értem.
A Quileute indiánok már nem bírtak követni minket a másik oldalra. Panaszos vonításukba beleremegett az éjjeli erdő, ami nem kerülhette el a többi falkatag figyelmét sem. Pillanatokkal később válaszul érkezett a többiek hangja is.
-Kincsem, nincs semmi bajod?-állított meg hirtelen.
-Nincs-ziháltam halkan.-Hála mindkettőtöknek.
-Nincs miért hálálkodnod-simította meg az arcomat.-Induljunk! Rohan az idő…
Azzal ismét nekiiramodtunk, majd azonnal üldözni is kezdtük a közelben élő szarvascsordát. Próbáltunk annyit inni, amennyivel nem kell jó pár héten át vadászni mennünk. Már majdnem indultunk is, mikor szerelmem telefonja csörögni kezdett. Azonnal kiírta a házunk számát.
-Carlisle-hallottuk meg Alice-t a vonalban.-Bella szül. Összeesett, és rettenetesen vérzik. Edward és Rose próbálják megmenteni.
-Valószínűleg a méhlepény-állapította meg.-Sietünk, amennyire tudunk.
-Rosalie-hallottuk meg fiunk kiáltását, mire azonnal megszakadt a vonal. Mi sem tétlenkedtünk tovább, immár jóllakottan indultunk el sebesen az otthonunk felé.
Carlisle-nak oda kellett érnie időben, mielőtt Bella az életét vesztheti. A lányunk a halál szélén állt, és a szíve talán nem bírja ki a szülést. Ha meghalna, azzal én is elveszíteném a lelkem egy újabb részét.
Amint a közelbe értünk, hatalmas zaj ütötte meg a fülünket. Kiáltás, állatias morgás, karmok szabdaló hangja…Elkéstünk.
A falka kíméletlenül támadta fiainkat és lányunkat. Edward már nem bírt harcolni a felette tornyosuló Sammel, mire én és szerelmem azonnal nekiiramodtunk. Lerántottuk fiunkról falka vezérét, mire ő hatalmas vicsorgással pillantott ránk tüzelő szemeivel.
Azonban Jasper elhárította ellenünk készült támadását, mire mi is a folytathattunk falkával való küzdelmet. Nem hagyhattuk bántani a lányunkat sem az unokánkat. Semmiképp sem…
Carlisle minden pillanatban mellettem volt, és én sem távolodtam el mellőle. És mikor a falka meghátrált, hirtelen rájöttem. Talán ismét minden rendben lesz…

Elhagyva XXIX. Fejezet

Sziasztok!

Siettem a fejezettel, amennyire csak tudtam, és ez egy valamivel különlegesebb fejezettel érkeztem, ugyan is bele lett építve egy ismert (számomra legalább is ismert) dal. Mivel nem tudok YouTube-ról linket betenni technikai problémák miatt így magam készítettem el a videót. Hallgassátok meg, én legalább is imádom!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Még öt napot töltöttem el a kórház falai közt, mire annyira rendbe jöttem, hogy hazamehessek Carlisle-lal. Addig ő minden nap eljött hozzám,és amikor csak tehette Aurorát is behozta hozzám, hogy velem lehessen.
Még mindig alig hittem el, hogy ő az én kislányom. Teli volt élettel, mindig gőgicsélt, és pici szőke haja is nőni kezdett, mióta nem voltam mellette éjjel-nappal, nem is beszélve a gyönyörű kék szemeiről, amik minden pillanatban Carlisle-ra emlékeztettek. Már annyira szerettem volna őt ismét a karjaimban tartani, miközben halkan énekelném neki a kicsiny kis altatódalt, amire annyira békésen elaludt, mintha ő lenne az, aki minden pillanatban bearanyozza az életem.
-Indulhatunk?-pillantott rám szerelmem, miközben a karjaiban velem indult meg a kórház kijárata felé.-Aurora már hihetetlenül vár téged.
-Ne is mondd-nevettem halkan.-Nekem is rettenetesen hiányzik. Szinte még alig voltam vele, mióta megszületett.
-Nem semmi, amin már ilyen fiatalon keresztülment-lépett ki velem az ajtón.-Mit gondolsz? Bírni fogod a suhanást?
-Szerintem biztos-bólintottam.-Ha már lábra állhattam, csak nem lehetek annyira rosszul, nem jól mondom?
-Azért nem árt pihenned még néhány napig-nézett rám aggódva, miközben sebesen kezdett el rohanni az erdő sűrű fái közt.-Nem szeretném, ha a varrataid felszakadnának valami miatt.
-Melletted nem eshet bajom-hajtottam fejem a mellkasára.-Tudom.
-Ha hiszed, ha nem-sóhajtotta halkan-én voltam az oka, ami miatt idekerültél. Orvos létemre nem ismertem fel a bajt, és…
-Nem tettél semmi rosszat-csitítottam el ujjaimmal.-Te mentettél meg, és nélküled soha többé nem nézhettem volna a kislányom szemeibe. Ha nem lettél volna…
Ha nem lett volna, nem éltem volna túl. Ezt már nem szerettem volna kimondani, de Carlisle szavaim nélkül is tudta, mit értettem ez alatt a fél mondat alatt.
-Elképzelni is szörnyű-mondta alig hallhatóan, miközben lassan meg is pillantottam a már öt napja nem látott otthonomat.-Itthon is lennénk.
-Már hallom Aurorát-teltek meg a szemeim könnyekkel, amint meghallottam felhangzani azt az aprócska hangot az emeletről.-Istenem, annyira csodálatos őt ismét hallani.
-Amíg bent kellett maradnod a kórházban, nem kis cselre volt szükségem az altatásnál-kuncogott halkan.-Akkor is szerette gyakran hangoztatni a hangját.
-Miért nem énekeltél neki?-néztem fel szemeibe kíváncsian.
-Tudod…-köszörülte meg a torkát.-Nem tudok valami jól énekelni.
-Na azt mindjárt meglátjuk-kezdtem el ficánkolni a karjaiba.-Letennél?
-Inkább felvinnélek, ha nem baj-húzódott arcára féloldalas mosoly, mire a szívem azonnal meglódult a mellkasomban.-Nem szeretném, ha megsérülnél.
-Rendben van, de nem menekülhetsz-böktem mellkason.-Ma éjjel énekelni fogunk a kislányunknak.
-Hihetetlen tudsz lenni-puszilta meg az arcomat, majd gyors léptekkel indultunk fel Aurora bölcsőjéhez.
Mikor megláttam, a szívem mindennél fényesebb lángba borult pici arca láttán. Annyira örültem, mintha a szívem visszakapta volna az utolsó hiányzó darabját, ami pár napja elveszett belőlem a meddőségemmel. Ő volt az egyetlen kislányom, és nem is kívánhatnék többet annál, minthogy teljes és boldog felnőtt váljon belőle, és ha egy kistestvérrel már nem is bírom őt megajándékozni, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ennek a hiányát még véletlenül se érezze.
-Kicsi csillagom-kezdtem el ismét mocorogni, mire Carlisle most komolyan véve a célzásomat a lábaimra állított, majd kicsit bizonytalanul sétáltam oda lányom bölcsőjének oldalához. Az ő arca is azonnal felvidult, amint a karjaimba vettem, és piciny kezeivel is izgatottan markolta meg a hajam néhány apróbb tincsét. Még ebben a pillanatban is elbűvölt, mennyire gyönyörű kislánnyal áldott meg minket a sors.
-Az én angyalaim-nyomott puszit a homlokomra szerelmem.-De picit talán óvatosabbnak kéne lenned. Mint mondtam…
-Értettem, Carlisle-nevettem halkan.-Viszont azt sem felejtettem el, amit nemrég mondtam neked az éneklésről. Indulás!
-Muszáj?-pillantott rám kérlelőn.-Nem szeretném, ha emiatt ábrándulnál ki belőlem.
-Ez nem történhet meg-indultam volna el, ám Ő azonnal a karjaiba kapott.
-Én viszlek-mondta komolyan, majd miután beletörődtem a számomra nem is annyira kellemetlen dologba, lassan elindult velünk a nappali iránya felé.
Nem szerettem volna kiszolgáltatott lenni a szemében, de be kellett látnom, mennyire igaza van az állapotomat illetően. Még mindig feszített a hasam a varratok mentén, és néha bele is nyilallott néhány kisebb fájdalom, ami némileg intően hatott az én elmémre nézve is, de a néha felhangzó halk szisszenésem már szerelmem figyelmét sem kerülhették el.
-Itt is lennénk-ültetett le nem messze az előttem álló hatalmas, éjszínű hangszertől.-Szeretném, ha nem állnál fel innen, jó?
Én erre csak néma bólintással válaszoltam.
-Akkor? Mit kell énekelnem az én virágomnak?-nevetett fel halkan.
-Nem is tudom-mondtam elgondolkodva.-Amit szeretnél.
-Hmmm…talán már tudom is-indította meg ujjait a billentyűkön, mire hirtelen az egész házat elkezdték belengeni a csodásabbnál csodásabb dallamok. És nem sokkal később Carlisle hangja is felcsendült…
A kék szemeid tele csodával
A göndör fürtjeid a ragadós mosolyoddal
És ahogyan nézlek elkezdtél felnőni
Minden amit tenni tudok, hogy szorosan foglak
Mert tudom, hogy…
Ebben a pillanatban elhallgatott, miközben kicsit zavartan túrt bele szőke hajába. Láthatóan zavarban volt a hangja miatt, azonban nekem egyáltalán nem volt vele bajom, sőt…kifejezetten tetszett a bársonyosan mély bariton, ami megpendítette a szívem húrjait. És láthatóan Aurorának is tetszett.
-Kérlek, ne hagyd abba!-pillantottam rá kérlelően.-Nincsenek arra szavak, milyen szép hangod van. Próbáld még!
-Biztosan?-vonta fel a szemöldökeit.-Mert ha nem tetszik…
-Csak csináld-unszoltam, mire ha kicsit nehezen is, de folytatta az elkezdett csodálatos dalt.
Mert tudom, hogy a felhők tombolni fognak
A viharok sietni fognak
De te biztonságban leszel a karjaimban
Az esők le fognak hullani
A hullámok összecsapnak
De te biztonságban leszel a karjaimban.
Lehet, hogy a kastélyok majd elporladnak
Lehet, hogy az álmok nem fognak valóra válni
De te sosem leszel egyedül
Mert én mindig, mindig szeretni foglak…
Észre sem vettem, mikor kezdtem el én is énekelni. Mindössze azt vettem észre, hogy a könnyeim hatalmas cseppekben hullanak az arcomról, miközben Carlisle mellém telepedve nyugtatgatta heves kitörésem. Mindenesetre rettenetesen boldog voltam, kimondani sem tudtam, mennyire…
-Ez hihetetlen volt-bújtam hozzá könnyeimmel küszködve.-Miért hitted, hogy nem tudsz énekelni?
-Mert emberként nem tudtam-simította meg az arcomat.-De te már most is tudsz, mintha angyal lennél.
-Nem-töröltem le az arcomat.-Én nem lehetek angyal, mert nem születtem szárnyakkal. Te viszont mindig is az voltál, még ha szárnyaid nincsenek is. Az én őrangyalom…

Elhagyva XXVIII. Fejezet

Sziasztok!

Ma már másodjára jelentkeznék immár a visszaállított dizájnnal. Remélem, tetszeni fog a fejezet, bár be kell vallanom, kicsit furcsa lett, de a történet szempontjából pedig fontos. Ha az eleje zavaros, akkor az ezért van. Jó olvasást mindenkinek!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)



John…John…John!-visszhangoztam.-Lucien…Lucien…Lucien! Mindenki az erdőbe, azonnal…azonnal…azonnal!
Mi történt uram…uram…uram?
Nem adtam választ, hiszen mi értelme is lett volna? Csak rohantam tovább, miközben mancsaimmal hatalmas darabokat szakítottam ki az erdő porhanyós talajából. Hallottam, amint a falka is a nyomomban van, és azonnal a közeli tisztás felé vezettem őket. Mikor Lucient váltott, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen orvosfélének is hasznát veszem még a csapatomban, de mint látszik, semmi sem történik ok nélkül.
-James, én is itt vagyok-mordult fel mögöttem az illető.
-Ki is az alfa ,Lucien?-torpantam meg hirtelen szembe fordulva vele. A vicsorgás azonnal lefagyott az arcáról, és erőteljes fellépésemre bézsszínű bundája is visszalapult egyre jobban ívbe hunyászkodó hátára.-Most hogy ezt tisztáztuk-mordultam.-Lucient mondd el, mi volt annyira fontos, ami miatt ide kellett hívnom a falka minden tagját.
-Találtam egy nőt-kezdett hozzá halkan.-Nemrég hozták be a kórházba, és mikor műtöttem a vérének furcsa illata volt. Éreztem benne az erőnket.
-Az lehetetlen-pillantott rá hitetlenkedve Rawant.-Nőből sosem válhat farkas, még nem volt rá példa.
-Azt gondolod, netán hazudok?-vicsorodott el Lucien.
-Ki tudja? Végtére is te lennél az omega, nem?-erre a mondatra Lucien azonnal ugrott. Nem bírta az omega szerepet, de ez ellen nem lehetett mit tenni. Nem tartozott a Hoquiam-i vérvonalhoz, így mindenki alatt kellett állnia.
-Elég!-utasítottam mindkettejüket, mire azonnal szétrebbentek.-Lucien folytasd!
-Azonban már biztosan nem fog váltani-folytatta.-Már alig érezni a vérében, de nem emiatt lett különös a dolog…
-Hanem?-hangzott mindenki közös mondata.
-Van egy lánya-húzta össze szemöldökeit.-Alig pár napos. Ma láttam először, de már is érezni, mennyire különleges.
-Ha pár napos még nem lehet megállapítani, hogy ott van-e benne a gén-szólalt meg John.-Nem igaz, James?
-Jól mondja-morogtam válaszul.-De ha eléri az ötödik életévét, onnantól már világossá válik a kiléte, legalább is számunkra.
-És még is ki ez a nő?-tette fel a következő kérdését Rawant.-Milyen vérvonal lehet, aminél még a nők is képesek váltani?
-A neve Esme Platt –fújtatott.-Illetve Cullen.
Erre a mondatra minden szem rám szegeződött. Lucien még nem tudta, de én is Platt vagyok. James Platt…
A szemeim azonnal kipattantak ennek a névnek hallatán. Hevesen ziháltam, és a szívem majd kiugrott a mellkasomból. James Platt…ha nem hallottam anyámtól legalább ezerszer ezt a nevet, akkor egyetlen egyszer sem. Mennyi kínon ment keresztül, mikor elhagyott minket; mennyi hiány volt a lelkemben nélküle...Az én apám.
-Szia, szívem!-lépett hozzám szerelmem kislányunkkal a karjaiban, miközben halovány csókot nyomott remegő ajkaimra.-Mi a baj?
-Semmi, csak rosszat álmodtam-sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben továbbra sem tudtam levenni a szememet a kicsi Aurorámról.
-Behoztam a kórházba, mert Dr. Lucien szerette volna megnézni, nincs-e vele valami baj-adta óvatosan a karomba.-Szerencsére minden rendben volt.
-És hol van most?-pillantottam rá kíváncsian-Mármint Dr. Lucien-bár tudtam, hogy mindez csupán álomvolt, és valószínűleg a bennem keringő nyugtató okozhatta a furcsa álmokat, de valami miatt még is kirázott a hideg, ha az orvosom nevére gondoltam.
-Elment elintézni valamit-válaszolta.-De mi zaklatott fel ennyire? Annyira remegsz, mint akit halálra ijesztettek.
-Nem szeretnék tovább itt maradni-mondtam rémülten.-Otthon sokkal jobban érezném magam.
-Esme, nem is tudom-sóhajtott fel halkan.-Alig fél napja műtöttek. Szerintem még pár napig maradnod kéne.
-De amint lehet menjünk haza-mondtam hadartan.-Szeretnék a kislányunk és melletted lenni most már mindig. Nem akarom elhanyagolni a családomat.
-Te sosem hanyagolnál el minket-puszilta meg a homlokomat, miközben megsimította a karomban pihenő kislányom arcát.-Most nincs annál fontosabb, minthogy minden tekintetben meggyógyulj.
-Rendben van-sóhajtottam megadóan. Inkább magammal szemben volt megadás, miszerint mindez csupán az én élénk fantáziám következménye, és kicsit túlreagálom a dolgot. Be kellett látnom, nekem is jobb, ha inkább maradok, amíg rendben nem leszek, és akkor már másra sem kell koncentrálnom, mint a mi kis Auroránkra.-De akkor figyelj a kislányunkra, jó? Semmiben ne szenvedjen hiányt, hiszen…immár ő az egyetlen.
-Az elsőszámú és a megismételhetetlen-puszilta meg az ajkaimat.-De nekem most el kell mennem. Addig itt hagyom nálad Aurorát.
-Hogy is mondhatnék erre nemet-nevettem halkan, miközben ő sietve indult útnak az ajtó felé.
Én puhán kezdtem el simogatni kislányom pici arcát, ami apró gesztusaimra újra és újra felragyogott, mintha kicsi csillagok gyúltak volna fel a szemében.
Belesem bírtam gondolni, milyen lesz neki egyedüli gyermekként felnőni. Mindig is azt szerettem volna, hogyha lesz egy kisbabám, egy idő után majd megajándékozhassam őt egy kistestvérrel. Akkor lenne kivel játszania és sosem lenne egyedül, de most már…sajnos ez sosem válhat valóra...